A zöld fotel lakója

*Ahogy az alvó, alig pihegő Gina arcát nézte, a kinti sötétség lassan hajnali félhomállyá változott. Úgy érezte, Gina kicsit olyan, mint egy valóságba átpottyant mesehős, aki saját médiumában szabadon és gátak nélkül mozog, repül, itt viszont annál szánalmasabb minél kétségbeesettebben suhogtatja szárnyait: beléjük botlik, hiszen a repüléshez reménytelenek: olyanok, mint valami használhatatlan ólomdarabok.
Érett mandula-szemeivel rám néz, igazít fekete haján, s míg piros kása az ég, papírforgók árnyékán lépik át, társai közé a nukleáris ködbe.
Ez jutott eszébe Gináról.

Most emlékezett vissza arra, hogy ennek a nőnek minden mozdulatából sütött a magány. Az ember mindig utólag ismeri fel a haldoklót, amikor lát egyet. Szomorú látvány az önámítás, a görcsös kapaszkodás a részletekbe. Az ördög bujkál a részletekben – gondolta. De ki gondolta volna, hogy idáig jutunk?
Közelebb lépett a lányhoz. Amikor az imént az ágyra fektette, a takarót Gina nyakáig húzta, s az most is ugyanúgy volt: a lány nem mozdult az elmúlt órákban. C lassan kinyújtotta a kezét, és óvatosan lehúzta a takarót Gina mellei alá. A lány meztelen volt a takaró alatt, karjai ernyedten feküdtek a teste mellett, mellkasa alig észrevehetően emelkedett és süllyedt. – Lélegzik – gondolta C. Szemei a lány testét pásztázták. Eszébe jutott az egyik író, akitől egy beszélgetésen megkérdezték, milyen is a regénye. – Struktúráját tekintve aránytalan – mondta az író –, mint két női mell. És egyébként is torzó, mint az önök, vagy akár az én semmirekellő életem – toldotta hozzá. A mellbimbók sötét karikáit tapogatta szemeivel. – Egy regényszerkezet elég plasztikus megfogalmazása ez – gondolta C. – Aránytalan, de mihez képest? Arra gondolt, hogy az imént tette magáévá ezt a nőt. Olyan ez, mint egy lázálom. Azt sem tudta lassan, mit higgyen. Tíz legszebb versét adná, ha ez a nő most megmozdulna, felülne, és a szemébe mosolyogna. Visszahúzta Gina melleire a takarót. Az anyag érintésétől a nő arca mintha egy picit összerándult volna, s a takaró alatt mintha megmozdította volna karjait. C megállt a mozdulat közepén, és feszülten figyelte Ginát. De a ráncok újra elsimultak, mozdulatlanná ernyedt újra minden végtag és testrész. C egy pillanatig sem gondolkodott azon, hogy Ginát esetleg a korházba is vihetné. Egyébként is mit kezdenének ott egy angyallal? Egy fotelt húzott az ágy mellé és letelepedett. Cigarettát vett elő a zsebéből, de aztán végül mégsem gyújtott rá. Lemondóan legyintett, és visszacsúsztatta a csomagot a helyére. – Te nyertél – az angyal első jó cselekedete irányomban –, gondolta kissé kaján módon.
Annyira el volt foglalva Ginával és a gondolataival, hogy észre sem vette az idő múlását, és csak elég sokára eszmélt rá, hogy valaki (vagy valakik) az ajtóban állnak, és egyre sürgetőbben kopogtatnak. A helyzet hirtelen felismerésétől elöntötte a hideg veríték. Végre erőt vett magán, felállt, és lassan elindult az ajtó felé.

Előkészítette szerszámait. A két központi alak torzója alatt térdelt, festékeket kevert különböző tégelyekben. Bőrbe csavart ecseteket, egyéb eszközöket vett elő, amivel majd a színeket felhordja az előző napokban előkészített felületre. Közben teljesen megfeledkezett a körötte levő világról, minden olyan dologról, ami nem az előtte levő feladattal volt kapcsolatos. Aztán felegyenesedett, és egy darabig csak a feje felett levő alakokat nézte. Majd közelebb lépett, és elkezdte a tulajdonképpeni munkát.
Valahol, néhány kilométerrel arrább a város külső negyedeiben az idegenek részeg csapata ébredezett, és fogott neki újra a fosztogatásnak. Az előretolt, felbérelt csürhe kegyetlen volt és kíméletlen: céljuk a zsákmányszerzés volt, és ez a zsákmány volt egyetlen fizetségük. Ahol ezek a csapatok megjelentek, nyomukban csak a fájdalom, a vér volt, és halottak. Tudni lehetett, hogy néhány nap múlva a teljes rombolást végző csapatok is odaérnek, és porig zúznak mindent, ami maradt. A menekülő anyák és feleségek szép és erős lemészárolt férfiakat láttak minden rémálmukban. Nem volt hatásos védekezésre lehetőség a túlerővel szemben. A helyiek összetoborozott csapatait az idegenek néhány ütközet után szétverték, egyre szervezetlenebb és egyre szétszórtabb csapatokkal történt az ellenállás azután. Az öreg minderről majdnem semmit sem tudott, s ha mégis sejtett valamit, akkor azt nem akarta tudomásul venni. Mintha érezte volna, hogy ekkora munkája nem lesz már az életben, s ezt az utolsót pedig be kell fejezni mindenáron.
Az arcok lassan öltöttek formát, fénnyel, fájdalommal és túlvilági homállyal teltek meg a szemek az ecset nyomán. Az öreg észre sem vette, ahogy az idő elrepült, és szinte már delet mutatott a toronyban levő hatalmas óra. Aztán a gyomra állította meg a munkában. Letörölte festékes kezeit, leült az állványzatra, és minden további ceremónia nélkül enni kezdte a reggeliről megmaradt és felpakolt eledelt. Bort ivott a kenyérre és a húsra, csak úgy, az üvegből. Maga mellé tette a flaskát, sóhajtott, majd hanyatt dőlt pihenni egy pillanatra. Akkor hallotta meg újra a lövéseket. Mintha ezek a lövések már sokkal közelebbről hallatszottak volna, mint az előző este. Az öreg arra gondolt, hogy valószínűleg nem menekült el mindenki az utolsó lélekig a városból, bujkáló ellenállók azért még természetesen maradtak, vagy olyanok, akik elvetették a menekülés lehetőségét, és szerencsét próbáltak elbújva az előre kigondolt búvóhelyeken. Az idegenek meg összeszedtek mindent, amit értéknek tartottak, a többit meg elpusztították, csak a pusztítás kedvéért is. Az öreg, ahogy a kupola két ablakán át elnézett a város fölött a messzeségbe, füstcsíkokat látott felemelkedni mindenhonnan. – Csak ezt a napot add meg nekem még – mormolta maga elé –, itt vagyok a Te dicsőségedre, de az éjjel én magam is szedem a sátorfámat, ha itt már végeztem. Az egyre jobban alakot öltő festményre nézett, és megnyugvást érzett: tudta, hogy az alkonyat első jelei még nem fognak látszani a város felett, és ő már befejezettnek fogja tudni a művet. Halványan elmosolyodott – talán először a mai napon.
Gyorsan összepakolta a maradék ételt, kortyolt még egyet a borból, és sietve újra nekilátott a munkának. Most, hogy ennyire közel érezte a befejezést, kissé a saját biztonsága miatt is aggódni kezdett. A keze viszont biztosan, minden sietség nélkül rajzolta tovább a vonalakat.

– Maradj! – szólalt meg egy elhaló női hang C háta mögött, épp amikor a kezét a kilincsre tette. C megperdült a tengelye körül, megrémült a hang váratlanságától. Az ágy szélén Gina ült lehajtott fejjel, meztelenül. Hosszú haja a szemébe hullt, arca szinte nem is volt látható, csak a finom vonalak kontűrje volt sejthető a hajszálak fátyla mögött. – Maradj, és ülj le mellém – ismételte meg a lágyan hangzó parancsot Gina, miközben ő maga meg sem mozdult, csak teste dőlt egy picit előre. Kezét az ölében tartotta, és nem mozdította.
– De hát kopognak – préselte ki suttogva a száján a szavakat C –, talán mégiscsak ki kellene nyitnom….
– Hagyd őket! – mondta halkan Gina –, úgysem érted jöttek.
Az arca most vált ismét láthatóvá C számára: mintha egy teljesen más nő ülne most az ágyán, nem az, akit hónapokig csak nagyon ritkán látott a bérházban, vagy akár az, aki először jött néhány napja hozzá. Megszépült. Arcán még sár és vér maradványai látszottak, amit C nem tudott teljesen lemosni a nedves ronggyal, amellyel a még eszméletlen lányt törülte végig a zuhanást követően. Törékeny volt és védtelen, ahogy ott ült kissé előre dőlve az ágy szélén, és C szemébe nézett. – Tudom, ki vagy, hiába takar hajad sátra. Most ledobjuk ezt a testet, amellyel a fájdalom úgy hálóz egybe, mint izmot izommal a nyirok és vér, és elmegyünk együtt arra a távoli helyre. Ennek a délutánnak a légyzümmögéshez fogható csendjében hagyjuk el az ismerős tájat, ami már nem is ismerős, a megszokott embereket, akik már végképp idegenek. C hirtelen úgy érezte, hogy teljesen idegenné vált a lakás körülötte, nem ismert rá saját bútordarabjaira, nem értette, mit keres ő itt, ebben a szinte megmagyarázhatatlan szituációban. Valami más korba vágyott vissza, egy előző szakaszába az életének, amit tökéletesen megértett és átlátott, ami tökéletesen világos volt és egyszerű, ilyen cselekedetekkel, mint enni, játszani, együtt lenni ismerős arcokkal, akik ugyanazt akarják; tanulni, vagy akár felkészületlenül vizsgára jelentkezni. Ott állt a szoba közepén, és azon gondolkodott, hogy most mit is tegyen. Nyissa-e ki az ajtót, beengedve ezzel azokat az idegeneket, akik ezt a tulajdonképpen másik idegent megfogják és elviszik tőle, vagy egyszerűen hagyja a kopogókat, és üljön le Gina mellé a vércsatakos ágyra, és sodródjon a lány akaratával, lesz, ami lesz. A kopogás megismétlődött, erősebben, sürgetőbben. C tett két tétova lépést vissza az ágy irányába, aztán ismét megfordult, és széttárt karokkal az ajtót nézte. Nem egy gyenge jószág – nyugtázta magában az ajtóval kapcsolatban pár másodperc gondolkodás után –, lesz egy kis dolga annak, aki be akarja törni. Most véglegesen hátat fordított az ajtónak, és lassan az ágy felé indult. Gina még mindig mozdulatlanul ült az ágy szélén, az arcán mintha egy halvány mosoly játszadozott volna. De hiszen az lehetetlen. Szemét továbbra sem vette le C-ről. Nem szólt semmit, várt, amíg C melléje ült az ágyra. – Lassan mennem kell – mondta a lány szinte suttogva, de elég erősen ahhoz, hogy C az egyre erősödő döngetés mögül is tisztán hallja. Kezét C karjára tette. – Ha akarsz, velem jöhetsz.
C végképp elvesztette a fonalat, nem értette, mire céloz a lány. – Be kell törnünk az ajtót – hallatszott kintről valakinek a hangja, és az egyre növekvő nyomás alatt meg-megreccsentek a deszkák. C mintha semmi súlyt nem érzett volna azon a helyen, ahol a lány keze pihent. A finom, légies érintéstől felborzolódott minden idegszála, és tudta, hogy sohasem fog tudni nemet mondani ennek a nőnek. – Veled megyek, bármerre is kellene indulnod – mondta szinte akaratán kívül, és egy kellemes zsibbadást érzett, örömöt, hogy most már mindent szabadon kimondhat, nem kell többé semmit sem titkolnia a lány előtt. És ebben a pillanatban úgy érezte, senki előtt. – Akkor induljunk! – mondta a lány. Felállt, és a zöld karosszék elé vezette C-t. – Ölelj át! – mondta.
Hirtelen sötét lett és csend, amint a két egymásba kapaszkodó test a karosszékbe dőlt. C azt gondolta, hogy mindjárt megállítja őket a zöld, elpiszkolt anyag, és ők visszatérnek valamilyen valóságba. De nem ez történt. A szél süvítse mellett is hallotta egyre gyorsuló lélegzetüket. Hosszú idő telt el így, legalábbis ezt érezte – de amikor újra kinyitotta a szemét, mintha elmosódó rajzok között ült volna egy térben, amelynek mélységét, méreteit egyáltalán nem tudta felbecsülni. Sötétség és fény váltakozott. Hirtelen úgy tűnt, nagyon lassú a mozgása, mintha drogok hatása alatt lenne, fejét, amelyet mintha egy szkafander súlya nyomta volna, csupasz karja felé fordította, amely a sötét és fény vibrálása közepette szemmel láthatóan vékonyodott, míg végül nem maradt más csak a csont és a bőr. – Ne engedj el, szoríts erősen – hallotta most Gina hangját, amely egy ködfátyol mögül szólt.
Nagy reccsenéssel végül beszakadt az ajtó, és a szobába emberek tódultak.


* Részlet az azonos című regényből