Lászlóffy Csaba prózája

Az elhallgatott hat év

„A természet is kedvében akart járni. Komor, esős, naptalan napok sora után gyönyörű     napfényes, meleg őszi napra virradt a reggel, amelyen Herczeg Ferenc megérte     hetvenedik születésnapját. A hűvösvölgyi kertben boldogan sóhajtottak fel az őszi virágok s a nap felé     fordították színes orcáikat, mialatt a kert uránál a közélet nagyságai, a kormányzó     legnagyobb kitüntetését hozó miniszter, a tudományos és irodalmi társulatok előkelőségei tisztelegtek, üdvözölve az írót, a legszerencsésebb pálya alkonyán, amelyet a     magyar irodalom történetében ismerünk.” (A hetven éves Herczeg Ferenc hűvösvölgyi villája kertjében.)

Midőn a színpadon a fény kihunyt, s elindul hazafelé, a mélyzengésű hangok is rút hangzású árnyalatot kapnak. Otthon, leveteti öltönyét, vállfára rakja.   
A rend élettelen.
Az árnyék még hűvösebbé teszi.

    Gondoljunk mindenkori - kacér, divatosan érzéki és elegánsan érzelmes - nőire, akik  úgymond a francia irodalom tején nevelkedtek, mégis megfeleltek annak a képnek, ahogy magyar úriemberek a szép nőt látni szerették. És gondoljunk arra a sok, jórészt csak epizód-szereplőre: ügyvédre, orvosra, kereskedőre, iparosra vagy az alacsonyabb társadalmi rétegek férfialakjaira – az író hajszálpontosan mind úgy ábrázolja őket, ahogyan a magyar úriemberekre általában szokás volt nézni. Herczeg Ferencnek a magánéletéhez való viszonya azonban rejtély maradt, tekintve, hogy csak „mint költő” - költött történetekben volt hajlandó a nyilvánosság elé lépni. Talán nem is olyan meglepő valaki részéről, aki valahol egész életében más szeretett volna lenni. („…nagyon szűkszavúan beszél a magánéletéről... - állapította volt meg, még kortárs-közelből, Zsigmond Ferenc. - Ezt a viszonyt Herczeg 1939-ben negativisztikus perspektívába állítja: a művek, a művészi sikerek az életet a boldogtalanságba taszítják. Az első írói (pontosabban színházi) sikerek után a “lányos házak” elvesztették az iránta való érdeklődést.”) Saját vallomása szerint a színházi életbe való bekerülés következménye az lett, hogy: „a budapesti családok […] egymás után levették rólam a kezüket. Elveszett embernek tekintettek, és ezzel körülbelül el is dőlt az a kérdés, lehet-e még belőlem rendes férj és családapa.”

   Nyomasztó sötétség.
„Magányérzeteddel lassan azzá leszel te is”.
 A porcelánkészlet érintetlenül ünnepélyes, hallgatag. Ám ha földhöz csapják, a szilánkjai felsikoltanak, Ugyanúgy: a rend elvész, ha rád tör a rémület. A jövő sötét; eddig te azt hitted, hogy a derék, jólszituált embereké. Semmi sem pótolhatatlan, igaz. De ez már lakás – nem hajlék. Már nem mentsvár.  
A gyufa leég.  A fű  meghajlik a küszöb alatt, remeg. A hallgatás nem lehet tartós mentség.
Mi lenne, ha szenvedélyes hősének lelkierejével, intő példaként, felgyújtaná a házat?... Vannak-e egyáltalán olyan férfihősei, akikből elemi erővel tör fel az igazságérzet, a szerelmi szenvedély? (Nem csak törnek-zúznak, mint valami paraszt Túri Dani.)
   A rigó elhallgatott. A lélegzetet meddig lehet visszatartani?
   Az önbizalom megrendült (!)... ez még nem jelenti azt, hogy a lélegzet eláll.
A viszonyok változása. A kínos elhallgatás, alakoskodás, álszenteskedés, az érvek  józan kifejtésének: a viszonyok tisztázásának esélyét meggátoló presztízs.
Az ébrenléttől való menekülést sírboltként eltakaró, merev pergamen-homlokon durva hámlások; halványkék erezet a halántékon („Vér nélkül az igazságtalanság nem kiálthat az égre!”)
   Túl nagy az ablakán betörő világosság...
   „Mi lesz, ha csak úgy csupasz kézzel feltörök egy diót?”
   Magától rendbe jön majd ismét minden. Élcek, kibicek, rágalmak, sajnálkozó, együttérző pofák nélkül.
   A csöndet kitöltik a szavak.
   S az ürességet...?
   Látja magát, amint makacsság, üvöltés nélkül, egy talpig úriember nagyvonalúságával    kihátrál a színről.
   A függöny kissé megrándul.
Már csak a birtokviszonyokat kell rendezni. (A pincér már hozza a megrendelt palack bort.) Tárgyi bizonyítékokra nemigen lesz szükség. Jön a háború, úgyis minden cafat lesz.
A nők mindig kedvesek, figyelmesek voltak hozzá. Ezt a rendhagyó hat esztendőt illik elfelejteni. Magabiztos mosoly. Híresnek lenni kétélű dolog. Újabb kézfogások, bizalmaskodók, tartózkodóak; izzadt tenyerek. Az ölelés elől udvarias mosollyal, óvatosan kitér.
   Fagylaltkrém...
   fogorvos...
   válóper...
                               x
   Úgy látszik, rókalány volt, emberbőrbe bújva. Visszagondol első, talán csak álombeli találkozásukra. (Hol is olvasott hasonlót? És hogyan is ért véget az a történet?.)
  Mit keres egy fiatal lány kísérő nélkül ezen az elhagyott vidéken?... Nagyon hasonít valakire. Egyik hősnőjére talán? Keskeny arc, telt ajak, rebbenő pillák... A kert elhanyagolt volt, a lugasba mentek; az orchideákon esőcseppek szikráztak. A ház ezután derűsebbnek tetszett... Gyanútlanságomban elvarázsolt egy megejtett gyönge lány nyári sápadtsága. Titkos gondolatok gyötörték (vagy csak hazudta, önmagának is?). A torkát mintha sírás fojtogatta volna, igyekezett visszafojtani. Aztán – ez mint visszatérő kép(!) - hirtelen elfutott. Utolértem, mielőtt baj történhetne... vele. (Újabb álomfoszlány-villanások.) Akár a nyíl, átrepült a mély árkon, futott az erdő felé, egy mocsár szélén értem utol. „Eressz el, kérlek! Vétettem... Soha többé nem lépek a házadba, bárhogy megbántam. Bocsáss meg!”) Színlelés, alakoskodás lett volna az is?...
    Különös lány volt, egyre rejtélyesebb. Az ő szíve nem volt hozzászokva a túlerős, mély lökésekhez. Megfogta a kezét, hogy ölébe vonja, megnyugtassa, és biztosítsa korrekt szándéka felől. Kétségek nélkül, különös vágyai ellen próbált küzdeni kétségbeesetten. A heves meghasonlás szinte beteggé tette, végül egy este... Rászántam magam, hogy elpanaszoljam neki kételyemet? „Miért nem élhetünk mi férj és feleség módjára?” Nem válaszolt, a legyező mögé rejtette (szeppent?) arcát. Sötétlilára festett szempillái mögül sóhajtotta: „Ne gyötörj tovább, mert nem állom ki a kínt.”

H., hat évvel azelőtt, vőlegénykorában is állhatatos volt. Elhatározta, hogy amennyiben J. nem ad gyors választ, a tizennyolc éves lányt asszonyává teszi, akár azon az áron, hogy mindkettőjüket kész helyzet elé állítja. Negyvenöt éves korában ugyanis bekövetkezett az, amiről azt hitte: sohasem fog megtörténni. Megházasodott. Grill Juliska „a szelíd és eszes gyermek”, aki a szeme előtt nőtt fel s kislány kora óta „irodalmi rajongással” ragaszkodott H. F.-hez, huszonöt esztendővel volt fiatalabb nála.
    Reggel sokáig aludt... Amikor hirtelen fölriadtam, nagy magányosságot éreztem a házban. A nevét kiáltottam, de nem válaszolt. Kiszaladtam a konyhába, de ott sem találtam. Ekkor szörnyű sejtésem támadt. Kirohantam a tornácra. Mezítláb rohantam a kertbe...  a tó közlében bukkantam rá. Egy elvirágzott krizantém-ágyásban, fejét egy sötétlila legyezőn nyugtatva, ott feküdt egy kis halott róka...) '
    
Úgy képzelte – úgy is indult -, hogy házassága végleges visszavonulás lesz a zajos társaságtól, a politikától. Athénbe és Rómába vitte nászútra Juliskáját. („Szitáló esőben jöttünk haza, a nagy nyárfák elhomályosították a lakást, az esőfüggönyökön keresztül csak a ködös Dunát lehetett látni.”)
A negyvenöt éves H. „a szerelem igazi arculatainak” nem ismeretében is nyilván jó megfigyelő volt, lélektani tudása pedig fölényesen biztonságos. Hidegen, kívülről ábrázol, de nagyon árnyaltan. Az elhallgatást is beleértve. Az olvasói úgy élnek át vele, játszva, tragédiát vagy komédiát, hogy ő mindazoknak valójában csak külső megfigyelője.
    J. először aligha tudta megmondani, hogy mi hiányzik neki H. mellett. Végül már nem tudott sem hímezni, sem aludni...- A férj úgy vélekedett magában: Tévedni emberi dolog.  („Csupa engedelmesség, alázatosság voltál...”) Az asszony egyszer csak felsírt. Ásítós, búkóros időben történt ráadásul.
   J. szelíd, engedelmes természete (melyik pillanatban történhetett?) megváltozott: forró indulat égett vérében, majdhogynem dühös könnycseppeket ejtett. Csattogott, pörölt, mint a forgószél: tört, zúzott.
   H. nem állhatta a dúlás-fúlást, öleléssel próbálta lecsendesíteni a hadakozó kezeket. J.  ekkor haragos türelmetlenséggel megiramodott, a szobákon keresztül végig...
   Bolondéria. A fehérnép ilyen – a lelki egyensúlya érdekében... Aztán kiderült, hogy J. sokkal vakmerőbb, mint amilyen naiv. Egyszer csak valamilyen macsakszerű vonás jelent meg az arcán... Borítékban leveleket kapott, sietve öltözött, és divatos, nagy karimájú kalapjában kiosont a házból...
   „Nem gondolja, hogy legalább nekem magyarázattal tartozik azért, amit művelt?” - H. felállt az öblös karosszékből, s a széles ablakon át nézett utána.
   Néha goromba, de megnyugtató volt végig. Legfeljebb magát gyötörte, hogy mit lehet tenni a reputáció érdekében?!...
   
Időnként még eszébe jut a tenger, s a vitorláshajója: a Hajnal, mely a bécsi és a budapesti lapok szerint 1909-ben hajótörést szenvedett, tulajdonosa pedig feleségestül belefulladt a tengerbe. Ebből csak annyi volt igaz, hogy ciklonba kerültek, s csupán a szerencsés véletlennek köszönhetően sikerült megmenekülniük. Spalatóból Sebenicóba vitorlázva Zirone szigete alatt jártak, kisebb-nagyobb szirtek közt hajózva. Északon az Adria felett fekete volt az égbolt, de a velük tartó Federigo nevű, kétszáz tonnás olasz vitorlás kapitánya rutinos biztonsággal megnyugtatta őket, hogy csak egy kis eső lesz, semmi egyéb.
    A vihar aztán vadul belekapott a feszülő vitorlavászonba, úgy tűnt, a tajtékzó hullámok az egész hajót a levegőbe röpítik, vagy még azelőtt kettéhasad a Hajnal teste. A nagyvitorla már végighasadt, s a vihar tovaröpítette a hajót, de időközben kijutottak a szirtek közül. Egy kis horvát gőzös észrevette a vészjelüket, és már dobták is a kötélvéget, hogy bevontassák őket a splatói kikötőbe. Az árboccsúcs szakadt kötélen lógva csapkodott a fejük fölött, a mentőcsónakot elsöpörte az ár... „Egy magányos scoglio tövében, melyről a hagyomány azt tartja, hogy IV, Béla király ott talált menedéket az üldöző tatárok elől, megláttuk a Federigo roncsait... mikor nekivágódott a meredek sziklafalnak, egyenesen felágaskodott, és a farával függőlegesen merült a tengerfenékre.”
                                                             x   
   Mesélték még, hogy mikor H. megtudta: J. egy jó barátjukkal csalta meg, végezni akart az illetővel (meg is tette: letaglózta, legalábbis álmában). A bosszú, az erőszak, a vérontás vágya után a botrányra gondolt; aztán – ha igaz – beérte egy „okos” pofonnal.
(„Én adtam és én kaptam a pofont.”)
Az ablakban állt. Valami hirtelen elsüvített az utcán (Ez is álmában történt.) Kihajolt az ablakon, s egy pofon csattant az arcán. „Egy másik énem lehetett...” – Jóval később a súlyos beteg Ferenczi Sándor, akiben mint analitikusban szintén megindult az indulatáttétel („viszontáttétel”), valóságként fogadva el  H. (kissé - szándékosan - zavaros) belső történését, olyasféle következtetést vont le, miszerint az
írót a rókalány-történet – a talán gyermek- vagy ifjúkori olvasmányélmény – óvta meg az esetleges pszichés megbetegedéstől.
„Elrejtőztem a lakásban. Tessék, most ott lángol az arcomon, ahogy a régiek mondták volt: a lemoshatatlan szégyen.”
Ilyen fájó szégyent életében csak egyszer érzett.
Így történt.

' Hodzsó Hidedzsi
                                                                                                                        
 Vakon ható erők

A kutya („szalonebbé átkefélt parasztkuvasz volt”) fölkel a kandalló mellől, s  a ház asszonyához dörgölődik. Persze féltékenyen a „szőrpamacsra”, hisz J. egy macskakölyköt tart ölében. Újabban ő a dédelgetett állat. Pardon: társlény, akár az óriás virágcsokrokkal megtömött vázák. (A buja kert külön világ - újabban a ház  mord képpel magába vonuló gazdájának fantázia-teremtménye. A szomjas fák alatt haszontalan lomnak látszó törött fülű cserépkorsó, konyhai komódfiókból a fahevedereken és sarkokon forduló félajtóra kirámolt sok ócskaság, köztük főhelyen a vörösréz mozsár, benne koszorú vereshagyma és négy köteg csombord, no meg egy átalag (hordó) sós káposzta bűzéből kimagasodó faásó.
Szabadulni a taposómalomból! (Vajon csak onnan?)
A levegőben pállott szürkeség, langyos eső permetez és párájában már nő a bágyadt testi kívánás.
Ő pedig már-már tulajdon merev combját tapogatja, sután, mint holmi reszketeg vénség az élet porkörében és izzadtságszagában.
Hová lettek a zsenge nyírfakéregre vésett rovátkák?... Mikor volt az? S a hársfalomb alatt a jó vízű kút!... Hát a fogzománcon csillanó tiszta fény, s kasról kasra, csűrről csűrre a mindent belengő otthoni illat.
„Ma te vagy a várfal, a Torony!” Baráti hang hazug duruzsolása. Kegyes csalások.        
  Ami elveszett, mindörökre... a királyi alapítólevélben feltüntetett határnevek s a megszaggatott mezsgye. Az ősrégi tulajdonnévre hallgató meszelt torony kövei s utcakövek, miknek nevét is elfeledték – - -
Most már csak ez a végtelen emlékezet-időt kitöltő papiros.
 A megráncosodott dicsőség is sajoghat (?) Ritkuló sörényű réznyakú idő, ólomkupából kortyolni ecetízű múltat!
   Kongó csendben szertartásosan körülállni a ritka-szép ládafiát... Mint balga atya, ki hívságos zarándoklatból hazatérve meg szeretné érteni beteg (haldokló) gyermekét - („az, ki nem fél közülünk, egyedül ő, a bárány, kit megöltek”)
   A külső ármány rejtélye nagyobb, vagy a földi lény tudata, hogy Ő, aki sosem hal meg, minden terhével magára hagyott?
  Idegenektől, külső hatásoktól félünk; miközben – ha már se ígéret, se vágy - megkeseredve-aszalódva önmagunktól elidegenedve tehetetlenül üvölt fel porhüvelyünk...

   Tükörbe sem kell néznie, kétségtelen teher már őbenne is a felismerés: a belülről sugárzó öntudatlan mosoly cinikus, idült vigyorrá torzult mióta!
  Légből kapott, idióta eszmetársításokból megfejteni a „magasabb rendűnek” kikiáltott organizmus ösztönéletének, orgazmusának nonszensz szabályait vagy akár nedveit!... Schelling vagy Nietzsche? - egyikük túlságosan hitt az akarat erejében, hogy: a tárgyak az emberi akarat impulzusainak engedelmeskednek („tisztán mechanikus mozgás, semmi misztikust nincs ebben!”); ezzel az – (ál)tudományos vagy pusztán hatalmi - mágikus abszolútummal, az egyén önállótlanságára és társas ösztöneinek túltengésére építő civilizáció modern tendenciáival valósággal gúnyolódva: Nietzsche több erőt lát a reneszánsz félelem nélküli erkölcstelenségében, mint a modern állammorálhoz idomított alattvalók gátlásaiban - és a hatalmon alapuló erkölcsnek üzen hadat.

  Nyers bürökszag hervasztó rossz hangulat ellen?... H. immár eljutott arra a pontra (vagy a csak vakondok-lyukba) -¬ a földi (s)írás kétségbeejtő visszhangtalanságába -, ahonnan hasztalan időtöltés a földet vagy kereszteket hányni.
Barbár viharok, ördöngösök hitét, holdkórosok jó közérzetét visszaadni hivatott hamis csodatételek, morbid lelki megpróbáltatások villámlás- és mennydörgés-sorozata (a társadalmi kényszer egyensúlyát feldúló s a jócskán felnagyított provinciális „kataklizmákat is beleértve) mind vakon ható erő”. (Csak a sötét szobában fekvő gyermek visszatérő szorongása maradt. Az emberi természet mindenkor önmaga szintjére süllyed.)
Madárnak fészke, rókának odúja – nekünk háború hamujában sült reménytelenség -¬ visszahallani még, ahogy a duhaj fiatalság „tombol és ragyog” -, vagy csupán hidegfront utáni égbolt (közben látja, amint feje fölött egy rettenetes kéz leemeli  a családi hajlékot védő háztetőt). Minden porcikád Isten ujjai által megválogatott, s valahol mégis a Kozmosz teremtménye vagy (?) - „a hit éppen abban áll, hogy a kigondolhatatlan befogadására késztet”. (J. Ratzinger) Az otthon poklát is épp így látni messziről (miután közelből reád szakad-omol, mint rozsdás szemfedő).
  Előbb az Arkangyal, újabban egy ördögi kíséret áll ágyánál tótágast. Megteremtett műve is rozoga, színpadi tákolmánynak tetszik (a közlés és a közízlés kölcsönösen visszaüt egymásra); s még jobban elkeseríti, amennyiben a teremtett Mindenség is messze áll a hibátlantól; úgyszólván egyetlen „tökélye”, hogy félelemmel tölt el.

   Barakk-odúkban ötezer csontvázzá aszott férfi fekszik. A gázálarcmaszk mögött vacogást burjánzó közérzet. Hol a halálra  ijesztő árnyékfolt?... Csak a kiégett nyár végi mező. A hamuszínű latyakban csúszkálva nem érjük be hamvas szilvával, szerény nyoszolyával, mint répával a nyulak. Sóvárgunk veszettül másra - a máséra – mohón... Mind elérhetetlenebb dolgok után.

Mennyire egymásra vagyunk utalva!.... (Jegyezte volt meg legutóbb Mikszáth is.) Mire megtudjuk – már késő. A felsőházi képviselőtársak közül a haza sorsát is ő ítélte meg a legjobban. Sötét színben látta a jövőt halála előtt; s néhány év múlva az események őt igazolták.

Önámítás, vagy a bűntudat esélye

Feltűnően nagy homlokú nő. Ül törődötten - a megtömött zsebek, a terebélyesedő vállalkozások új „hőseinek” lovagiatlan mohóságától viszolyogva -, és átvillan agyán, egész lényén az ellenállhatatlan gondolat, hogy ha akármelyikük most csak úgy megszólítaná, netán bizalmasan közelébe férkőzne, az nem más, mint maga a halál, aki belekarol.
Logikátlan az élet, az unalmában elolvasott, valamikor a véréig hatoló könnyű irodalom még inkább. Szerencsére, már rég nem fogékony az ilyen kívülről jött varázs iránt.
Mikor is volt, Istenem, midőn egy antik kerti széken a fotográfus utasítása szerinti pózba helyezkedett?... Átmeneti kis zivatarok, és országokra kiterjedő, tartós viharoktól gyászfelhőkbe borult idők!... Milyen érzés lehetett a kacérkodó szépasszony férjének lenni?... Maga magának sem meri bevallani. (A férjet előbb mintha a föld nyelt volna el.  Volt hadköteles, ezrede régóta leszerelt. Útonállók támadtak volna rá? Vagy csak egy közönséges rosszullét?...
     Feldúltan hajol ki a köveken rázkódó kocsiból. („A legnagyobb kevélység, ha különbnek akarunk látszani másoknál!”)
     Látja megkettőzött énjét – a még bakfis korában eljátszott szeszélyeit, s a szülői házban az anyja kegyeit kereső és a körülötte legyeskedő, hozományra vadászó lakájsunyiságú figurákat. Ő pedig – ma szinte számára is hihetetlennek tűnik - a csöndes elragadtatástól a nevetséges kakaskodásig sietett buzgón begyűjteni a divatos „kirakatjelenetek” intimitást hazudó bókjait. (Vajon a külsőséges tulajdonságok is fokozott mértékben nyilvánulnak meg az utódokban?)
Fészkelődés, nyugtalanító susmogás. Egy gyönge pillanat képes rémálomszerűen előcsalni a szégyenteljes élet képeit;  mint valami ágaskodó szörnyekét az apadó, visszahúzódó vizek mocsaras medréből.
„Kik ülnek ott mogorván egy rakáson?  - Ezek poéták, felség, megbocsásson...” '

   Egy gondos, pedáns úrra, útitársára szalad pillantása, aki zavartan tapogatja „Nietzsche-bajuszát”. (Akárcsak az az angol gróf, ki Erdély hegyeit bejárva rezzenéstelen arccal lőtt, fácánt, később nagyvadat is. Kossuth politikai kudarcáról kevesebbet tudott, mint a „szép férfiú ” bársonyos hangjáról s a magyarok színpadias gesztusairól... „Példának okáért – motyogja belepirulva -, ahogy a nyeregbe pattanva a sarkantyút vagy a csizma sarkát... ó dehogy gőggel, inkább örökletes dühvel verik lovuk oldalába.”
   Ő közben leomló hajkoronáját próbálja megigazítani, de vállában ropognak a csontok, s a nyakában nyilallásokat érez. „Úgy lettünk komikum, hogy képesek vagyunk kacagni önmagunkon... A tragikum hiába beszél ötödfeles jambusokban, előbb-utóbb minden ideálból semmiség lesz”. (Ezt megjegyezte volt magának egy párizsi drámabemutató után – lehet, hogy az volt az utolsó értelmes társalgás, melyet végighallgatott. A kigúnyolt szerző nem sokkal azután önkéntes emigrációba vonult.) Ölében útiszótár, egy-egy hasznos kifejezésre még odafigyel, de egyéb fájdalomcsillapítót aligha talál már arra, hogy egész eddigi életére jobban ráillik az önámítás története, semmint egy hangzatosan festői látvány - például az (hol is olvasta?), hogy: „Nő csipke- és damaszthabok közt.”
   A díszpáholyokban leszegényedett hercegi családok sarjai, vagy épp egy lepuffantásra kiszemelt politikus. Miközben ő, az egykor ünnepelt színésznő bájvirágból fájvirággá korcsosult. Hová lett az estéről estére felajzott, valósággal megvadult tömeg s az öröknek képzelt siker?! („Mit lehet tenni, jaj, ha az emlékek hervadnak el legkésőbb!”)
    Az elragadtatás máza. Nem hiába vádolják pimasz blazírtsággal a zsurnaliszták hadát. Lihegő éhenkórász falka, nem egyéb!... (S közben egy kiélt vén kan, a Freudon nevelkedett bölcset megjátszó undok Valaki azzal vigasztalta őt a minap, hogy: „A kegyed részéről a gyengédség megtagadása, ez az elfojtott dac nem más, mint a szívós harc kezdete!...” Ráadásul mohón, nyálasan rávigyorgott a kuporgó, kiszuperált áldozatra... Mint aki a folyóparti bozótban kószálva csak úgy, akaratlanul, meglátja a legeslegelső némbert kócosan, meztelenül.)
Nem hitte, nem remélte soha, hogy a Paradicsom vár rá valaha is. Hisz ez a veszett bolygó felforrósodva kering, s a fél-évszázadonként elismételt (fölmelegített) rémhírek szerint pusztulással fenyeget mindent és mindenkit... Azok ott talán már nem is élnek, s ha mégis, legfeljebb a katasztrófa bűvöletében, iszonyatában. Lesik a fekete lyukat (mint az öreg fiákeres kocsis az út gübbenőit, hogy a fogat bele ne forduljon a sötét sáncba). Közben a vej elmegy horgászni, az anyós ott feledkezik a pletykás fodrásznőnél.
    Napernyője alatt ő is mind soványabb lábszárral karikázik, nem sokkal különbek, mint két giliszta. Felszabadultan kislányos optimizmussal könnyedén átugrani egy árkot - persze nem úgy, mint egy évszázadot. De minél messzibbre jutni innen, ahol tömény mocsokban tapicskolsz, és bűnösnek érzed magad.  

Könnyű csuklások a kávéházban, tekintete megakad a földig érő, mélyárnyékú tükrön. Valamikor itt jól érezte magát, most viszont sírhatnékja van. Pont, amikor megállt mögötte egy árnyék. Minden bizonnyal férfié (ennyit képes volt megsejteni máskor is), a súlya, komorsága máris nyomasztónak tetszett.
„Csak azt ne mondja, hogy ön boldogtalan...” (Ilyesmivel veszi kezdetét a magányos nők megudvarolása.)
    „Talán csak nem valaki után sír? (A folytatásban nagy merészség volt. Mondhatni: kihívás!) Tessék... sírja ki magát!... Máskülönben, gondolom rájött, hogy mi ismerjük egymást.  Idegen országban... ahol jövevények voltunk mindketten.”
    „Ha úgy is lenne, nem kívánok emlékezni rá most. Sem önre, sem a jövevény-voltunkra.” (A hang több volt elutasításnál. Tiltásként hangzott.)
    „Látom, nem csupán a csuklásai állhatatosak. Nehéz visszafojtani a könnyeket ilyen esős időben. Könnyebb kiborulni... (Az árnyék közel lépett hozzá, már-már eltakarta.) Talán fél valamitől (?)... S ha a szorongás oka – amint ezek a szarkalábas szemek sejtetik -: élő személy. Esetleg férfi?!...”
    „Vagy csak a mélabú. A vénülő idő láttán!” - Önkéntelenül ez az ő száján csúszott ki, leplezetlen (ön)gúnnyal, önmarcangoló gonoszsággal. Amint hirtelen megfordult, egy bozontos, elhanyagolt külsejű ismerős, tépelődő tekintet bámult rá. Feldúlt, meglehetősen rút  arc - melyet ellenszenvesnek talált, mint különben mindent, amire emlékezni kényszerült, vagy kényszerítették. A kölcsönös bizalmatlanság érzetével nyersen támadt a borús kedélyű csavargóra:
„Mért nem mondja ki nyíltan, amitől - ha már felismerte – egyből megrémült? Hogy megöregedtem!”

Hányszor érezte ezt, utóbb mind gyakrabban, a fiatalok társaságában. Az emberek egyenként hagyján, de a nagyobb társaságtól viszolygás fogta el. Megboldogult ura, G. gyöngéd volt, s kissé erőtlen, amilyen a nagyon szép asszonyé szokott lenni. Az ő barátnője és hajdani művésztársa, a díva a „puszta mágnásának” nevezte, amikor megismerte volt Kolozsvárott: valójában ő fedezte föl a férje őstehetségét: sok eredetiség volt benne, egyszerre tudott magyar úr és pór lenni  - dzsentri és paraszt. Férfias baritonjával később is többnyire a szövegre koncentrált, mély beleéléssel, semmiképpen nem iskolás előadásmódon, inkább régi hegedősöket utánzó ösztönösséggel. A drámai hatás ritkán maradt el, a lányok, a hölgyek szó szoros értelemben a lába előtt feküdtek. Ő, a „nej”, mulatságosnak találta az áhítatos tekintetű, felhevült némbereket. A lihegő „nősténykollekciót”, miközben G. egész testével muzsikált, dalolt, mígnem a régi szép betyárvilág föl nem izzott a naivák képzeletében.

Húsz valahány évvel később összehozta a véletlen ezzel a dinasztiástól, barokk-kúriástól lesüllyedt arisztokratával. Csak ő nem emlékezett – nem is akart -  semmire. A férfi igen.
„Megadatott a falunál rosszabb helyen: lágerben  éldegélnem – mesélte erőltetett kedéllyel a megtért „jövevény”. (A szabályosra gyalult-sminkelt egyenvilágban úgy festett, mint kiszáradt vízesések vagy látványos romok. Feltűnt áttetsző soványságával, a párás melegben begöndörödő sűrű hajával és mindenekelőtt eltökélt jókedvével, mint aki sohasem hitt a depresszióban, a felkapaszkodott élősdiek hiába tették oda a fogságból való szabadulása után szennyirodalmat árulni a párizsi Belleville negyedben!) - Miután elszenvedtem a szexuális érzéketlenség, tunyaság, bélgörcsök „korhű” tüneteit, most aztán másmilyennek látom a Nagyvárost. Ott sokat beszélnek, bőcsködnek az emberek!”
    Tisztában volt előrehaladott betegségével, azzal, hogy nem sok van neki hátra... Lazán, fáradtan kapcsolódott a befogadó világhoz, ámde halála órájáig türelmesen csiszolgatta, finomította írásait, szinte nőies gyöngybetűkkel rótta a szabályos sorokat. Az ilyen nagy tehetségű, jámbor műkedvelőtől az elkényeztetett, életükben túlkiabált-túlfizetett, hírneves írók is sokat tanulhatnának! - gondolta az asszony, aki nagyon kimerültnek érezte magát, s irtózva fordult el minden kóros, bősz cselekvéstől (legyen az alkotás vagy tribünről gyakorolt népbolondítás), jól tudva, hogy az otromba dolgok megviselik az idegeit.
    Egy este a már ritkuló üstökű „műkedvelő” leültette őt a karosszékbe, s megkérte, hogy olvassa fel újsütetű irományát. A jórészt férfiakból álló társaság szinte egyenként, lassan gyűlt be, de a néhai színésznő szájából felhangzó poént már lelkesen, vastapssal jutalmazták. Szerinte kis szentimentális elbeszélés volt, melyet ő szándékosan, nem várt cinizmussal adott elő, úgy, hogy inkább a rejtett gúny diadalmaskodott a suta érzéssel szemben. Volt, aki unta a felolvasást, de a szerző láthatóan őszintén megvolt indulva (ráadásul a tüdejét megtámadó kór s az önsajnálat is dolgozott benne).
   „Én épp egy ásítást próbáltam elnyomni – ez a végső emlékezés most meglágyította valamikor intellektuálisnak kikiáltott hangját -, J. Zs. odahajolt hozzám, hogy megöleljen;  akkor villant át rajtam, hogy korábban a világnézetem felől érdeklődött, én őt annak idején kissé balosnak véltem (nyilván nem sokáig, mert életéből már csak pár hónapja volt hátra), ezért aztán szánalmasnak találtam lelkes köszönését, és úgy éreztem, „rehabilitálnom kell magam” a társaság előtt, különben sem kívántam részese lenni a fölösleges elérzékenyülésnek, így hát ezt találtam mondani neki: „Nagy pozőr vagy, Zsiga!”
   Mielőtt még ráeszmélhetett volna, hogy a válasz tényleges találata inkább a saját személye lehetne, egy egészségesen felfakadó kacaj - ha nem is az övé - durván parasztsarlóként hasított a beteg férfi lelkébe. Érzékenységét végzetes csalódás érte. („Váratlan, igaztalan árulás volt részemről, mivel szegényt őszintén meghatotta az én személyes jelenlétem, mindenekelőtt a bálványozott hangomé.”)

   Ő tette ezt, aki mindig úgy érezte, hogy rosszul választ meg barátot, szeretőt – bárkit?!...
    (A megbántott üzent még egyszer, utoljára, neki - alig néhány órával halála előtt:
    „Mondjátok meg, hogy már nem pózolok többet!”)

                        x

A bukás ősrégi, a Teremtést kikezdeni-kész luciferi kísértéssel volt alkalma találkozni már.  
Álmában azonban sehogy sem értette: a Mindenható új szörnyeket küld a Földre, és általuk a megkísértés kínjait ontja a világra?...

Percek múlva Zs. vért hányt. („A mellkasából feltörő vércseppek láttán gigászi növő sárkányfiókákat láttam magam előtt, a kiálló csontjaimat mardosó kígyófogakkal. Lehet, hogy álom volt az is.”)
Néha még most is ott érzi homlokán, orcáján a dühös ordításával riasztó Gorgó-főt, a hosszú agyarú, lapos orrú, viperavigyorú  pogány rémet, akinek ha a szemébe tekintsz, kővé válsz.
Élete során örökké vonakodott meghatározni a szörnyűségest – nem annyira az undortól, mint inkább félelmében, nehogy elűzötté, letaszítottá váljon maga is. De tiszta aggyal a temetői sötétség sem tölti el már borzalommal, tudván, hogy a sötétségtől való félelem nem más, mint tizenöt aminosav elrendeződése.
   Segíthet-e még rajta vajon ez a töredelmes megbánás? A bűntudaté; ha kevés esélye van már az amnéziára.

 ' Heltai Jenő. A költészeti Csarnokban