Print this page

Bevezetés a szépbirodalomba

Drága atyám, Belzebub, sohasem hittem volna, hogy Kelet-Európából – ahová tanulmányútra küldtél engem, szerető 9999997-ik fiadat, Geezen Guuzt – irodalomtörténeti tudósítást kell majd küldenem. Kifejezetten lelkemre kötötted, hogy ne engedjek a hajlamaimnak, hagyjam az irodalmárkodást, inkább a nagy történelmi átmenetről tudósítsam a Pokoli Nagy Tanácsot. 

De tisztelt Atyám, itt a politika átment irodalomba – majd vissza. 
Magyarországon ez az átmenet lényege. Permanens átmenetnek nevezném, most, hogy a kérdést történetileg is megismertem. 
Hogy te is tájékozottabb légy: a legnagyobb magyar költő még a 19. században kijelentette, hogy a népet uralkodóvá kell tenni a költészetben, és akkor már csak kevés választja el attól, hogy a politikában is uralkodjék. 
Namostmár tudod követni a gondolatmenetet? – amióta a nép bejutott a költészetbe, azóta minden magyar költő, író: maga a magyar nép. 
Ahogy Csurka István mondta: Kelet-Európában és Magyarországon most már a nép uralkodik. Csehszlovákia államelnöke (Václav Havel) író, Magyarország elnöke, Göncz Árpád azelőtt az írószövetség elnöke volt, és a parlamentet elfoglalták az írók. 

No, de nincs annyi képviselői mandátum, mint ahány író!

A polgármesteri székek száma is kevesebb az írók számánál. Úgyhogy:  az írószövetség értelemszerűen nem szűnt meg, itt gyűlnek össze, és tárgyalnak az írók a leghumánusabb emberi tevékenységről, a hatalomról. 
És történt, hogy a Parlament folyosóján összefutottak az írástudók, hogy az országháza immár íróilag el vagyon intézve, az írószövetség elnök nélkül maradt háza táját kellene már csak rendbe hozni. 
– Keresd a fejérnépet – üvöltötte Fekete Gyula a franciából magyarított szólás-mondást.
Majd hozzátette: 
– Ahol háztáji van, oda fejérnép kell. 
– Sérsé la fámm! – szipogta finnyásan Tamás Gáspár Miklós. – Ez így hangzik franciául. 
És izgatottan összetrombitálta a Szabad Demokraták Szövetségének frakcióját. Kiadták a jelszót: sérsé lá fámm! 
– Meg fogjuk találni. Magunkat is megtaláljuk. Keressük a nőt. Őt is megtaláljuk. A hölgyet, aki az írószövetség elnöke leend. És aki nem fél abcúgot kiáltani, és kimondja: írószövetségi first ladyként is jó anyátok maradok. 
Az egész frakció szipogott, csak Tölgyessy Péter pisszegett: 
– Notre cher Gazsi, ezt többet ne mondd, mert ezt kiáltozta Elena Ceausescu is a kivégző osztag katonáinak… 
De mielőtt még az írónői meg a politikai ellenfelek ezt az elszólást kiaknázhatták volna, nagyot döndült az Országház ajtaja, majd szélesre tárult, és két, pitykés mentében feszítő hajdú begurított egy hordót. És pentaton dallamban közölték: 
– Csurka ante portas! 
Mire bedöcögött Csurka is, mélyen lehajtott fővel, a parlament moraja közepette: 
– Szegény, megint vesztett a lóversenyen! 
A hajdúk a hordót felfordították, felsegítették rá Csurkát, aki eldörögte: 
– Nincsen baj, testvérek! Vesztettem a lovaknál, de ha igazságos a sors, szerencsém lehet a nőknél... De nem ám francia cégér alatt. Nekünk hasznosabb a német orientáció. Úgyhogy aszondom: scherschez die Freilein. 
Intett a hajdúknak, azok csapra verték a hordót. 
– Pálinka van benne. A prédikáció-effektus miatt. A prédikáció mindig veszít a fokából. „Bort iszik, vizet prédikál…” Ezért a józan magyar paraszt pálinkát iszik, hogy bort prédikálhasson. Márpedig borban az igazság. Hát aszondom: fraj-lány kell az írószövetség élére. 
 
Kedves atyám, Belzebub, így került az írószövetség elnöki székébe Jókai Anna. Aki nagyon okos nőnek és íróvezérnek bizonyult, méghozzá autodidakta alapon. (Erre mindjárt bővebben is kitérek…) 
Ő is azt vallotta, amit minden író Kelet-Európában: az írás hatalom. És józan autodidaktaként kijelentette, hogy írás van dögivel, de hatalom, az még elkelne, mert abból bizony sosem lehet elég. 
Ezért törni kezdte a fejét. 
A zaj messzire hallatszott, mert a privatizációs viták kellős közepén felkapta a fejét a független (tehát ellen-) írószövetség elnöke, Kolozsvári Grandpierre Emil, akinek már kezdett elege lenni abból, hogy nem lehet tudni, kié a föld, kié a gyár…
Hát gondolta, legalább egyetlen egy szempontból tiszta vizet önt a pohárba, és a két írószövetséget is közelíti – ezért kimondta: 
– A nő azé, aki megműveli! 
És ezt az igazságot megtáviratozta Jókai Annának. 

A távirat még el sem juthatott a címzetthez, Somlyó György már vidéki előadókörúton kezdett gondolkodni, és elhatározta, hogy megszervezi a „Művelt Nép” mozgalmat. 
Fekete Gyula pedig (szintén megelőzve a táviratot) így rontott be az elnöknőhöz: 
– A művelt feudalizmusban nyolc-kilenc gyermeket szültek a nők. . . 
Jókai Anna közben elolvasta a táviratot, és tovább törte a fejét. Végül megtáviratozta Kolozsvári Grandpierre Emilnek: 
– A gondolat szép, de én autodidakta vagyok. 
És mindjárt tanújelét is adta, hogy ura önmagának – és másoknak. Maga elé rendelte Esterházy Pétert. 
– Nagy terveink vannak magával, Péterke – közölte. 
A Mester bólintott, mert eddig még közös volt a platform. 
– Maga révén tesszük naggyá, nagyhatalommá az irodalmat, Péterke – búgta az elnöknő, és közelebb húzta a székét. Mutatóujjával megfenyegette a Mestert: 
– Hanem azért heves kakas maga, Péterke! 
– Hát, ugye, hm, igazán nem mindig. 
– Mentegetőzzön csak, mentegetőzzön, magára fér, jófiú… Hát nem túl hamar elkukorékolta magát?! 
És elővette a Hitel című folyóiratnak egy évvel ezelőtti számát, amikor pedzeni kezdték egyesek, hogy a magyar termőföldet vissza kellene adni régi tulajdonosaiknak. Egy évvel ezelőtt ez olyan hihetetlenül komikus ötletnek tűnt, hogy a Mester elszórakozott rajta, és leírta: 
– Márpedig földet vissza nem veszek! 
Ott volt fehéren-feketén kinyomtatva a Hitelben. 
– Elhamarkodott kijelentés volt, Péterke! – És Jókai Anna meghúzta a direktívákat: – A nyilatkozatot vissza kell vonni, a földet pedig vissza kell venni. 
És elmagyarázta a szeppent Mesternek, hogy most, amikor mindenki visszakéri a földjét, tegye ezt ő, a hatalmas Esterházy-birtokok örököse is. Legyen a birtok az írószövetségé. URADALOM helyett IRODALOM legyen az Esterházy-birtok neve… S mivel az ország egyharmada Esterházy birtok volt – az ország egyharmadában milyen, a történelemben példátlan könnyedséggel valósulhatna meg az írás hatalma… 
– Mit szól hozzá, Péterke? 
A Mester csak hápogott. Annyit rugdosták őt is, a családját is a birtokok miatt, hogy már hallani sem akart róluk. De mivel nem merte az elnöknő szemébe mondani, hogy márpediglen neki nem kell a föld, az ősrégi kitérőt választotta: 
– Hazamegyek, és megbeszélem a feleségemmel. 
„Nyomás haza – gondolta –, összepakolom a családot, és irány Ámerika vagy Grönland.” 


Irodalomi eszmék és harcok 

De a Mestert már az utcán Torgyán József fogadta. 
– „Föld, föld, ti rabjai a földnek” – énekelte mély basszus hangján a kisgazdapárti politikus, aki mindjárt megkérdezte: 
– Gróf úr, kérlek alássan, hogyan parancsolnád: az 1947-es, az 1937-es vagy az 1907-es földbirtok-állapotokat restauráljuk? 
A Mester nem válaszolt. Hirtelen ráébredt: nem menekülhet. Grönland csak egy szép álom. 
Elindult a kommunista párt székháza felé, hogy meggyőzze Thürmer Gyula pártvezért, ne engedjék visszaadni a földeket. De az utca bejáratánál egy hordóba ütközött, két hajdú gurította. 
A hordó mögül előgurult Csurka István: 
– Na mi van, Esterházy Jónás? Rühelljük a prófétaságot és az IRODALOM eszméjét?! 
– Nem én! Én nem… Csak a feleségem – védekezett a Mester. 
– Merev vagy, fiú. De ha nem hallgatsz a szép, irodalmi szóra, majd kapsz tőlem olyan pofonokat, hogy merev leszel mindörökre… Ezt én mondom neked, a nép… Te, te gróf! 
– Cseréljünk! – villant nagyot a Mester szemüvege. – Legyél te a gróf, és legyek én a nép. 
– Én magamat az égvilágon semmiért oda nem adnám – jelentette ki ünnepélyesen Csurka, s mintha félt volna, hogy elrabolják, sebesen elgurult. 
A Mester lógó orral igyekezett hazafelé, de alig-alig jutott be a kapun, mert az Emőd utcát már ellepték a tüntetők, akiket a magyar irodalom jeles képviselői vezettek ide. A tömeg hangosan skandálta: 
– I-RO-DAL-MAT A-KA-RUNK! 
– Én is, én is – hebegte a Mester, és gyorsan magára zárta lakása ajtaját. És neje szigorúan érdeklődő tekintetének súlya alatt a konyhaasztal mellé roskadt, majd az izgalomtól akadozva elmesélte: azt kívánják tőle, hogy ő kívánja vissza az uradalmat, és lendítse fel, mint irodalmat. 
Gitta asszony felcsattant: 
– Egy frászt! A föld nem a tiéd. A föld a miénk. Az enyém és a gyermekeimé. 
A Mester boldogan és megkönnyebbülten sóhajtott. 
– És nem adjuk senkinek, ha visszakapjuk! – kiáltotta Gitta asszony, mire a Mester összevonta a szemöldökét: 
– Pardon, vissza csak én kaphatom. Te legfennebb megkaphatod… 
– Te csirkefogó! – süvöltötte a földjében megsebzett anya és feleség. 
– Pardon – pontosított újfent a Mester. – Nem én fogtalak meg téged, hanem te fogtál meg engem, én pedig nem neveznélek téged csirkefogónak… 
És itt a Mester éppen dicsekvő kiselőadást készült rögtönözni arról, hogy őt a mai szent napon egy elnöknő kakasnak titulálta, de a szóbeli kisesszéből semmi nem lett, mert a nej falakat rengetően felnyerített. 
– Nejló! Feleségem egy ló! – summázta a Mester a látottakat. 
De Gitta asszonyt már senki sem tántoríthatta el az ablaktól, ahonnan teljes hangerővel süvítette a tüntetők felé: 
– Mars haza a francba, amíg még irodalmi vagyok. A föld a miénk. 

A meglepetéstől elcsitult a tömeg, a fenyegetőnek vélt csendtől pedig megszeppent Gitta asszony is, gyorsan becsapta az ablakot, és a Mesterre támadt. 
– Kellett neked föld és földkérdés. Nem volt neked elég a családi boldogság… 
Közben kinn, a szaporodó tömeg újra hangerőre kapott, éltette az Irodalmat, és sürgette, hogy történjék már meg a Bevezetés a szépuradalomba. 
– Nem elégedtél meg a családi boldogsággal. Kellett neked marhaságokat írni – bömbölte Gitta asszony, és gyermekeit maga köré gyűjtve egy zsebkendővel a szemét törölgette –, de mi oda be nem tesszük a lábunkat, ahova te vezetsz. Jól kinéznek azok, akiket te vezetsz. 
*
Az Emőd utca és környéke hirtelen megint elcsendesedett. A Mester egész családja az ablakhoz tódult. A látvány lélegzetállító volt: egy hordozható széken, trónféleségen lebegett a ház felé Tamás Gáspár Miklós. A széket két deli hölgy, Ungár Klára és Szelényi Zsuzsa cipelte; azazhogy elég könnyedén vitték a vékony dongájú filozófust, aki vonogatta a vállát, mindegyre széttárta a karjait, jelezvén, hogy őt kvázi elrabolták.
 A két hölgy a kerítés tetejére helyezte a széket és a filozófust; majd arról akarták meggyőzni a tömeget, hogy az Esterházy uradalom vagy irodalom kitűnő terepe lenne egy régi állameszmény megvalósításának, melyben a filozófusok uralkodnak… 
És ekkor Tamás Gáspár Miklós vette át a szót. Lángolóan szerény szónoklatba kezdett: 
– Nem kívánok uralkodni. Engem kényszerítettek. Az eszményi államot akarom. Melyben a legjobbak nem kívánnak uralkodni… Kényszeríteni kell őket és büntetni, hogy uralkodni akarjanak. Ennélfogva rútságnak minősül, ha valaki önként kapdos az uralom után, és nem várja meg a kényszert… Engem kényszerítettek… Ha valaki nem akar uralkodni, annak a legnagyobb büntetés az, ha gonoszok uralognak rajta. Ettől félve vállalja az uralmat a derék, a jó, ha mégis vállalja, és még akkor sem úgy, mintha valami jólétbe csöppenne, hanem csak kényszerből, hiszen nincs nála kiválóbb vagy vele egyenlő, akire átháríthatná… 
– Platon: Az állam. Első könyv… – hebegte az ámuldozó Mester. 
– Mi? Mi ez? – kapta fel a fejét Gitta asszony. 
– Egy szép plátói gondolat – sóhajtott a Mester, de rosszul tette, mert neje a négy gyerekre mutatott, és felsikított: 
– És neked ezek után jut eszedbe Plátót dicsérni?! Na majd én megmutatom nektek – és elszántan kirohant az ajtón. Leráncigálta Tamás Gáspár Miklóst a hordozható trónusról, és ráförmedt: 
– Hordd el magad! 
– Nem hordom – vetette meg a sarkát a filozófus –, az hordjon el, aki idehordott. 
De azok sem tudták elhordani, mert Gitta asszony kapta a trónust, aztán elcsípte Szelényi Zsuzsának és Ungár Klárának a szélben liberálisan lobogó sörényét, és bevonszolta őket a házba: 
– Beszállni! – szólt a Mesterre, és rámutatott a trónusra. 
Aztán a két deli hölgyre parancsolt: 
– Elhordani! 
A Mester kényelmesen elhelyezkedett a székben, gyermekeire kacsintott: 
– Ültök a papa ölébe?! 
De mindjárt be is húzta a nyakát… Gitta asszony kilökdöste őket az ajtón, mondván: 
– Nem elégedtél meg a családi boldogsággal! 
Kinn a kapu előtt már hordóján állt Csurka István, és Tamás Gáspár Miklóssal szemben azt bizonygatta, hogy ha a gróf nem veszi vissza, akkor visszaveszi a gróf földjét a nép. 
A filozófus ezzel nem értett egyet, mert jogállami forradalomban a földet a jogos tulajdonosnak kell visszakapnia (és bizakodóan pillantott az Ungár Klára és Szelényi Zsuzsa szállította Mesterre). Ám Csurka érezte a veszélyt, és szavalni kezdte a tömegnek Ady Endre híres versét, A grófi szérűn címűt. 
– Csépelünk, csépelünk? – vigyorgott a Mester, de hamar az arcára fagyott a kajánság. Amikor Csurka azt dörögte: „A gróf tán épp agarász”, a tömeg olyan hangos tetszésnyilvánításba kezdett, hogy a szónoknak szünetet kellett tartania. Ekkor vette észre a vigyoráról éppen lemondani készülő Mestert. Győzelme tudatában Csurka gőgösen rászólt: 
– Grófom, csak hátrább az agarakkal! 
A mester megint vigyorogni kezdett, és enyhén megbökte Szelényi Zsuzsát és Ungár Klárát, mire azok ledobták a trónust, és Csurkának ugrottak: 
– Mi, agarak?! Kikaparjuk a szemedet! 
Pár pillanat alatt tömegméretű verekedés támadt. 

Felülemelkedés a helyzeten 

A pártatlan Mester nem tudta, kit üssön, ezért tanácstalanul kapkodta a fejét, és téblábolt – mert kilábalni a tömegből nem tudott. Egy pártatlan osztrák–magyar verssel bátorította magát helytállásra: 
– Es brau stein Ruf… („Egy hívás viharzik”) 
– Jövök – hallott a Mester egy sörissza hangot, és érezte amint valaki-valami elragadja, felkapja, a tömeg fölé ragadja, a ház tetején egy kémény mellé helyezi – lovagló ülésben –, majd szelíden a fülébe súgja: 
– Halten sie kusch! 
A Mester megkapaszkodott, hogy le ne essék, örömmel figyelte, minő hevesen küzd alant a nép és az írói társadalom. 
– Ich melde gehorsam – dörmögte a hang –, csendben kelletik maradni. Még azt hiszik, hogy a  gróf úr a mennybe ment, pedig csak ide, a tetőre jött. Ahogy azt nekem a Katz tábori lelkész úr mindig tanácsolta, felülemelkedtünk a helyzeten… 
Ha meg tetszik engedni egy észrevételt, innen felülről nézvést eszembe jut egy budejovicei eset, amikor egy bizonyos Hlavicsek, aki adóvégrehajtó volt, a fejébe vette, hogy a hivatalba emelkedésével az esze is emelkedett, mindig azt szónokolta: az írás beszél, a kutya ugat. 
De tetszik tudni, ezt olyan fene művelten szajkózta, s a kutyákra nézvést eléggé sérelmesen! 
Mondtam neki a sörözőben, ahol csak a pultnál álltában vedelte a sört, mert úgy vélte, ha leül, akkor nem lesz eléggé fölénk emelkedett, szóval mondtam neki, hogy Hlavicsek, fogd be a pofád, és ne mind ismételgesd eztet a hülyeséget, mire ő felhajtotta a sörét, és ünnepélyesen kijelentette, ezt még megkeserülöd, Svejk. 
Na, és másnap megjelent nálam azzal, hogy megemelték az adómat. Mutatja az írást, és mondja a marhaságot: írás beszél, kutya ugat. 
Ebből annyi volt igaz, hogy a kutyák ugattak, mert a kutya nem téved. Az írást pedig helyben eltéptem, meg se mukkant. Mármint az írás. 
A helyzet néhányszor megismétlődött. Az írás sosem beszélt, a kutyák mindig ugattak, a végén már Hlavicsek is ugatott. Én pedig a helyzet fölé emelkedtem – északra utaztam, otthagytam Budejovicét. 
– Az asszony nem akar jönni – vallotta be a Mester a kedélyesen mosolygó Svejknek. – Apropó, maga hogy kerül ide? 

És ekkor, kedves atyám, Belzebub, ez a kutya Svejk kifecsegte a túlvilági titkokat. Elmondta, hogy sehová sem akarták beengedni, se a mennybe, se a pokolba, a tisztítótűztől elrugdosták, mert röhögtette a pácienseket. Végül egy köztes területet jelöltek ki számára, és mindenki belepótolt a költségeibe, úgyhogy jogtalanul írta ki egy táblára: 

ÖNELLÁTÓ TÚLVILÁG.
SVEJK SZEKCIÓ… 

Erre a jogtalanságra te figyelmeztetted is, óh,  atyám, Belzebub, mire azt válaszolta a gazember, hogy írás beszél, kutya ugat.
„Hát ez az: itt ez az írás hazudik” – mondtad neki, de erre csak a vállát vonogatta: 
„Melde geholsam, Herr Belzebub, akkor az írás félrebeszél. Csak az igaz, tetszik tudni, hogy a kutya ugat.” 
Szóval, megengedtük neki, hogy kutyákat tartson, mire az örök indián vadászmezőkön kezdett kutyapecérkedni… 
Mikor jelezték, hogy végképp eltűnt Svejk a túlvilágból, és két nyomozó ördögöt küldtetek érte Budejovicébe, nekem pedig üzentétek, hogy figyeljem a kelet-európai terepet, akkor már sejtettem, hogy Budapesten fog felbukkanni, hiszen, valljuk be, mostanság itt érezheti legotthonosabban magát. No, de túlvilági dolgokat kifecsegni?! atyám, Belzebub, ez büntetésért kiált. 

– Én lényegében meg se haltam, és hát kiállíthattam magamnak egy erlaubnisscheint – magyarázta a gazember a Mesternek a háztetőn. – Itt Budapesten meg összeakadtam egy kerek fejű, bajuszos borisszával, székelyföldi tájszólásban beszél, ő is azt mondta nekem, hogy nem haltam meg, továbbá, hogy ő megvásárolt engem Hasek úrtól, és abban egyeztek meg, hogy ő fog engemet befejezni. Jelzem, igazi rendes, nagyokat mondó, borissza ember, tehát sose fog engem befejezni, úgyhogy ha a gróf úrnak volna hozzá kedve, filkózhatnánk is egy partit. 
– Csak ha bedobhatom az uradalmamat! 
– Jogilag vitatott tétel – jelentette ki Svejk. – Így nincs zsuga. De az agarakról beszélhetünk. 
A Mester elszontyolodott: „nincs szerencsém”, majd hirtelen felvidult, „akkor viszont szerencsém lehet a nőknél”. 
– Gitta! – kiáltotta –, hozzál fel a háztetőre néhány üveg sört. Vendégünk van. 
– Nem sül le?… Én menjek fel? Ti gyertek le! – kiáltotta Gitta asszony. – Vagy neked semmi a családi boldogság? 
– Dehogyis semmi, nekünk az a mindenünk, kisztihand – hajlongott Svejk, és a konyhaasztalhoz telepedett, szembe a Mesterrel. 
Gitta asszony pedig hordta a söröket, és szédítette Svejket, a túlvilági vendéget, aki ezt készségesen próbálta viszonozni: 
– Magácskának elmondom, csókolom a kacsóit, úgy sikerült meglógnom, hogy kifigyeltem az angyalokat. Tetszik tudni, az ember mindig felfelé emelkedne a helyzetéből. Na, és amikor megkaptam a kutyatartási engedélyt, akkor azt mondtam, hogy minden rendben, mert írás beszél, kutya ugat. Írás volt arról, hogy nem hagyhatom el a túlvilágot, bár ott se volt igazi helyem. De ugattak a kutyáim, szépen nőtt a szőrük, és az „angyalharapást a szőrével gyógyítsad” népi bölcsességből kiindulva, kutyaszőrből gyártottam magamnak angyalszárnyakat. Az írás egy szót se szólt, a kutyák ugattak, én pedig iderepültem, mert nagyon tetszett az eszme, amit az emberek kiabáltak, hogy a gróf úr épp agarász… Bár én nem az agarakra esküszöm… Mert megmondom én egyenes osztrák katona módjára, kisztihand, hogy ha volna egy gramofon, bizony megtáncoltatnám az excellenciás asszonyt. 
Erre a Mester készségesen szájharmonikázni kezdett, Svejk felkapta Gitta asszonyt, annak a lába se érte a földet, igaz, a derék katonáé se, mert a szárnyaival verte a taktust, és legalább ötven centivel a parketta fölött röpködött. 
A Mester nótaszünetet tartott, és egyenesen Svejk mellének szegezte a kérdést: 
– Elröpítene Grönlandra? 
Svejk nem válaszolhatott, mert Gitta asszony sikítani kezdett: 
– Sehova nem emigrálunk… Mondja, Svejk, maga szerint hogyan mászhatunk ki ebből a föld-slamasztikából? Nekünk a föld nem kell vissza, de jogilag a miénk, és ha a föld nem kell, akkor megvádolnak, hogy a jog se kell, uradalom se kell, irodalom se kell. 
– Írás beszél, kutya ugat – jelentette ki Svejk tömören. – De ha engem tetszik kérdezni: inkább csak a kutya ugat. 
A házaspár értetlenül bámult rá, mire a derék katona egy korsó sört nyomott a Mester kezébe, és homlokon csókolta. 
Ettől kissé ihletettebb lett a Mester tétova tekintete. 
 
– Volt Budejovicében egy számtantanár, bizonyos Hanta úr – kezdte mesélni Svejk –, aki azt mondta, hogy mindent meg lehet oldani. Egy-egy korsó sörért meg is oldott sok mindent. 
Volt négy gyermeke, felesége, meg egy fiatal szolgálója, Bozsenka, akinek Hanta úr megmondta, hogy az ő szándékai tisztességesek: „Én mindent akarok tőled, Bozsenka, de aztat nem akarom, hogy te terhes maradjál tőlem.” 
De Bozsenka nem volt olyan tisztességes, mint Hanta úr, s még számtanban is okosabbnak képzelte magát, mert kiszámította, hogy a Hanta úrtól behajtható gyermektartás összege nagyobb lenne a bérénél. 
Ezt a szakmai lebecsülést nagyon a lelkére vette Hanta úr, aki ismétlem, kitűnő számtantanár volt, és megbántottan csak annyit jegyzett meg: 
– Eztet az egyenletet ez egyszer rosszul oldottad meg, Bozsenka… 
És elment a szomszédék Mariskájához, és teherbe ejtette. Ugyanezt cselekedte az utcában még vagy nyolc kisasszonnyal. És vasárnap délutánonként a kimenős bakák közé vegyült, elmondta nekik, hogy nagy családot szeretne, és ha a fiúk áldozatos ténykedése nyomán itt-ott babák lennének jövendőben, s a fiúknak ez nyilván terhére volna, ő szívesen átvállal minden apaságot… 

Mire a Bozsenka gyereke megszületett, és a gyerektartás ügyében a pert a kismama elindította, addigra Hanta úr saját családjában született négy gyerekén kívül még magáénak vallhatott hetvenhat csecsemőt, negyven óvodást és ötvenkét kisiskolást, mert ugyebár korosabb gyerekek is akadtak, akiknek a mamája aszonta, ha már itt ez a lehetőség, hadd ne nőjön fel a gyerek apa nélkül… 
Na, és a monarchia még támogatta a családot. A családfő keresetének csupán csak a felét lehetett elvonni a gyerektartás kifizetésére. Így a Bozsenka gyereke a Hanta úr számtantanári fizetése felének a százhatvannyolcad részét kapta, és ez az összeg is hónapról hónapra csökkent, mert Hanta úr apaságainak száma rohamosan növekedett, úgyhogy fél év múlva a fél fizetés kétszázhatvanad részét kapta a Bozsenka gyereke. Néhány szál cigarettát vehetett Bozsenka a gyerektartásból, azt is Hanta úr megpuhítására szánta, hogy tartsa meg az állásában… Hanta úr matematikai zsenijét aztán honorálta Budejovice városa. Árvaházat neveztek el róla. 
 
– Jó-jó – hümmögött a Mester, de Svejk megint homlokon csókolta, s erre ihletetten gondolkodni kezdett. Aztán Gitta asszonyra nézett, aki elmosolyodott, bólintott, és kijelentette: 
– Az irodalom-uradalom kérdését csak ezzel az egyenlettel tudjuk megoldani… de te ne moccanj! 
Gitta asszony a Mestert és Svejket a konyhaasztalhoz ültette, sört rakott elébük, ő pedig rohant a telefonhoz. Néhány óra alatt vagy hatszáz utódot sikerült összetelefonálnia a Mesternek. Hatszáz örököst, akik között oszlik az uradalom… 
Páratlan száznál a Mester, párosnál Svejk mondott tósztot. 
Gitta asszony folytatta az akciót. Hajnalban Svejk kinézett az ablakon: 
– Ezek még mindig verekednek? 
– Még nem tudnak az egyenletről – dünnyögte a Mester, és marasztalni próbálta Svejket. – A házamra galambdúc helyett kutyadúcot szereltetek… Maga fog benne turbékolni, Svejk! 
– Az írás beszél, a galamb ugat – bólintott Svejk, és megint homlokon csókolta a Mestert –, de nekem most el kell röpülnöm, mert az a kerek fejű, bajszos papas, ha kijózanodik, és Hasekkel kötött megállapodása értelmében be talál fejezni, akkor nekem lőttek. Megyek, ellátom szép szőke hölgyekkel és innivalóval, hogy ne legyen ideje velem foglalkozni. 
Ezzel Svejk eltűnt az Emőd utcából. 
Másnap eltűnt a tüntető írótársadalom és az általa összecsődített tömeg is: az Esterházy-utódok Gitta asszony fáradhatatlan ténykedése folytán mind szaporodó hada percek alatt szétrombolta az IRODALOM uradalomnak még a képzetét is. 
*
A Mester vásárolt két kutyát, és olyan büszkén sétáltatta őket, mint Dantét Vergilius. Az sem zavarta, hogy Az írástudó árulása címmel cikkezett róla az irodalmi sajtó, és Jókai Anna, az írószövetség elnöknője lesújtó véleményét ilyeténképpen közölte vele: 
– Péter úr, mégiscsak tragédia, hogy egy kerge kakas így szétdúlja az emberiség legszebb irodalmi és filozófiai eszményeinek dombját. 
A Mester nem kommentálta az észrevételt, a „Dombon törik a diót” dallamára hazafelé indult, ahol is neje a porszívóval várta: 
– Takarítsd ki a házat… 
– No, de… 
– Svejk, mielőtt elröpült volna, tovább mesélte nekem Hanta úr történetét – magyarázta Gitta asszony oktatólagosan, türelmesen. – Az úgy volt, hogy családok egész sora, rengeteg ember, ugyebár az ismert „családi” alapon vált a Hanta úr lekötelezettjévé. Tömegesen tisztelték a budejoviceiek. Úgyhogy amikor a feleségének eszébe jutott politikailag kamatoztatni ezt a tőkét – szinte egyhangúlag választották meg a város polgármesterévé. 
Haláláig Hanta úr volt Budejovice polgármestere… 
– Én ha akarnám, talán az ország kormányzójának is megválasztathatnálak téged… Nos, kitakarítasz?! 
A Mester azóta is lelkesen takarít. 
Az irodalom viszonylag csendes, újra csendes. 
De mi lesz akkor, jóatyám, Belzebub, ha a Mester beleun a takarításba? 
Ha egyszer Gitta asszonynak irodalmi ambíciói támadnak? 
Ha egyszer valaki megint elrikkantja magát Kelet-Európa politikailag oly gyúlékony irodalmi levegőjében: 
– Cherchez la femme! 
(Megjelent Dali Endre néven a Magyarok c. fólyóirat 1990.  decemberi számában.)


Részlet Szávai Géza A NAGY ÁTMENETELÉS – VÍGREGÉNYEK – c. kötetéből. (PONT Kiadó, Budapest, 2013)

© 2017 Erdély Ma­gyar Iro­dalmáért Alapítvány