J. néni Budapestre utazik*

A fiatalember levette J. néni böröndjét a vonat lépcsőjéről, megvárta, amíg ő is lekászálódik, aztán sietősen rámosolygott és eltűnt a tömegben. J. néni állt a budapesti Keleti pályaudvar egyenletes zsivajában, majd megragadta a kölcsönkért kerekes táska fogantyúját és elindult arra, amerre a többi utas is ment. A legtöbb utast várta valaki a peronon, és azok a megérkezés és a találkozás kellemes izgalmában, már rá sem néztek J. nénire, akivel pedig olyan jól, sőt bizalmasan elbeszélgettek az utazás alatt.

Volt idő bőven: jó tíz óra Gyergyótól Budapestig. Ez a fiatalember egész úton meg sem szólalt, a laptopjával volt elfoglalva, még filmet is nézett rajta, amire J. néni fél szemmel olykor odapillantott. J. néni összerezzent, amikor a fiú váratlanul, hiszen az előbb szó nélkül, csak egy félmosolyt vetve felé, eltűnt, ismét felbukkant mellette és azt kérdezte:
 – J. néni, tudja, hogy merre kell mennie?
J. néni csodálkozva bámulta:
 – Honnan tudja a nevemet?
– A vonaton mindenkinek bemutatkozott. Nem emlékszik? Meg egyébként is... Tudja, hogy merre kell mennie?
– Tíz perc gyalog, vagy még annyi sincs, úgy mondták.
J. néni kis gondolkodás után kivette zsebéből a cédulát a lakáscímmel. Volt még egy ilyen cédula a biztonság kedvéért a táskájában is.
Persze átfutott az agyán, hogy talán nem cselekszik helyesen, hogy idegennek mutogatja a címet, de most már mindegy. Azért csak szorosabban markolta a börönd fogantyúját és másik kezével a válltáskáját, mert ha a fiú ezek felé nyúl „segítőkészen”, az már több mint gyanús lesz.
Semmi ilyesmi nem történt.
– Jöjjön utánam.
A fiú sebesen kivezette az állomás épületéből, majd át a gyalogátjárón, aztán azt mondta:
– Na, innen tényleg nem több tíz percnél. Csongi osztálytársam volt – mondta mosolyogva – és J. néni  olyan részletesen elmesélte a rokonságot a vonaton, hogy... na, hát csak vigyázzon, legyen óvatos, J. néni, ebben a nagy városban – nézte és tekintetében valami együtt érző  szomorúság villant fel, amit J. néni érzékelt ugyan, de nem értett, a fiú búcsúzóul még egyszer rámosolygott, de most igazából nagyon szomorúan, és immár valóban eltűnt a járókelők között, olyan gyorsan, hogy J. néni meg sem tudta köszönni neki a segítségét.
J. néni a nagy izgalmak ellenére könnyedén megérkezett. A kaputelefon működött, J. néni a megérkezés izgalmában akkorát kiáltott bele, hogy egy járókelő oda is szólt neki csak úgy menet közben: „süket, baszd meg”, de J. néni ezt nem hallotta, s ha hallja, sem biztos, hogy magára veszi, a liftet nem kellett használnia, mert az első emeletre kényelmesen felment gyalog. A régi bérház lépcsőfokai olyan alacsonyak voltak, hogy még egy tipegő öregnek is kényelmes. Csongiék az ajtóban várták, sietősen üdvözölték, mert fél szemmel a tévét lesték.
– Üljön csak le – mondta Ágó a Csongi felesége –, éppen filmet nézünk.
J. néni arcon csókolta Csongit, majd Ágót, közben az volt az érzése, hogy hálásnak kell lennie, amiért „hagyták”.
Csongi egy erélyes mozdulattal belendítette a kerekes táskát a ruhafogas alá.
– Jaj, vigyázz, ne fektesd le, egy kis hazai zakuszkát hoztam nektek, még kiömlik. És persze, házi kolbászt, havasi meggyet... vagy izé... ahogy újabban nevezik: piros áfonyát. Ki is kellene vennünk és a jégszekrénybe tennünk.
– A hütőszekrényre gondolt? – kérdezte Ágó hangjában alig észrevehető kitanító hangsúllyal. – Mi itt úgy mondjuk, hogy hűtőszekrény. A vonatok most is olyan büdik, mint régen? – kis szünet után, látva J. néni tanácstalan értetlenségét, még hozzátette: – vagyis büdösek?
– Nem, nem – sietett tiltakozni J. néni –, egész jól utaztam.
Mivel a két zakuszkás befőttes üveg – a borkánok – a táska alján voltak, J. néni sietve kiszedte a holmikat – néhány ruhaneműt: hálóing, papucs, egy rend fehérnemű, vékony, sötétbarna blúz –, diadalmasan kiemelte a nejlon zacskóba csomagolt üvegeket, megállapította, hogy azok épek, s az olaj sem szivárgott ki, a fényes fóliába tekert kolbászt, letette maga mellé a földre, majd a ruhákat visszarakta a böröndbe, és immár csak magának mondta félhangosan „jól megérkeztek...” Aztán csak állt ott, erőt vett magán, hogy ne kezdjen sírni, tudta – régebbi tapasztalatok alapján –, hogy azzal csak felingerelné őket, s mivel a nyitott ajtón át megpillantotta az előszobából nyíló konyhát, bevitte az ételeket és az asztalra állította a műorchidea mellé, amiről tárgyilagosan megállapította: „de igazán olyan, mint az igazi” és meg is szagolta.
Visszament a szobába és leült Csongi mellé, aki mutatta neki, hogy oda üljön. J. néni tulajdonképpen most vette észre, hogy a tévé képernyője szinte ijesztően nagy, éppen valami autó robbant a filmben, s egészen olyan hatása volt, mintha a szoba sarka lángolna.
Mivelhogy J néni szerint abban a pillanatban semmi sem történt a filmben, leszámítva persze a láncban bekövetkező apróbb robbanásokat, halkan megkérdezte:
– Mamáról tudsz valamit?
Csongiban hirtelen fölébredt valami együttérzésféle, vagy talán csak megszégyelte magát, a tévét átkapcsolta zenés adóra és le is halkította. Ez kellemes, szinte megnyugtató volt a hatalmas robbanások után.
– Jól van. Egyszer meg is látogattam a kórházban. Vittem neki gyümölcslevet.
– Köszönöm – mondta hálásan J. néni. – Két napig maradok itt... Ne haragudjatok, nem volt más megoldás, Mikiék, tudod, nagyon szűkösen laknak, és most megjött a baba, és ott van segíteni pár hétig Joli édesanyja is...
– Itt maradhat, persze, többet is, ha szükséges. Mi ajánlottuk fel, mikor otthon voltunk. Csak nem tudunk menni sehová, vagyis kísérgetni, mert arra nekünk nincs időnk. Itt mindenki tud magyarul – viccelődött –, majd érdeklődik, ha eltéved. Ilyesmi...
Mégiscsak rendes fiú ez a Csongi, hiszen J. néni mamájához nem fűzi vérségi kapcsolat és őt is befogadta most néhány napra. J. néni Csongi édesapjának második unokatestvére volt.
– Miki telefonált, hogy ide jönnek ma este.
Ágó hirtelen felugrott:
– Ide?! Akkor leszaladok valami rágcsálni valóért. Vacsorát nem kell adni, ugye? – és már ment is.
– Sör van és hűsítő is – szólt utána Csongi.
– Hát akkor... látom, jól vagytok – mondta J. néni és mintha nyakának merevsége engedett volna egy kicsit, hátradőlt –, jaj, most kezdek megnyugodni.
– Nem kell izgulni – nevetett Csongi.
Hallgattak. J. néni behunyta a szemét, így, hogy nem látta a képernyő embernagyságot kétszerte meghaladó óriás énekesnőjét, még kellemes is volt a hangja.
– Jaj, be uncsi – hangzott fel mögöttük Ágó hangja –, keress valami mást!
J. néni gyorsan egyenesre húzta a derekát, kinyitotta a szemét.
– Holnap bemegyek a mamához a kórházba. Mind csak arra gondolok, hogy talán meg sem gyógyul.
– Fontos a pozitív gondolkodás! – mondta Ágó. – Ez egy kirándulás J. néninek... s kész. Gondoljon arra, hogy Budapest-nézőbe jött, s a mamát is megnézi közben, ha már itt van. Így elkerüli, hogy...
– De miért gondoljak erre, ha ez nem igaz? – kérdezte J. néni, s azok ketten nem tudták volna megállapítani, hogy ijedtség vagy ingerültség van a hangjában. „Nem tudták volna”, ha egyáltalán érdekli őket.
– Mert a pozitív gondolkodás... – kezdte magyarázni Ágó miközben kistányérokra mogyorót, diót, mazsolát, falatnyi sóspereceket öntögetett a zörgő csomagocskákból, de nem tudta befejezni, mert éppen megszólalt a kapucsengő.
– Édesanyám! – lépett be Miki elsőnek az ajtón.
 J. néni bármennyire is uralkodott magán Gyergyótól idáig és mostanig, térben és időben, váratlanul elsírta magát. Ez csak egy pillanatig tartott, de talán elég szerencsés volt ahhoz, hogy ne vegyen tudomást a felszikrázó vitáról:
– Ha nyilvános helyen így szólítja az anyját – jegyezte meg Ágó –, mindenki tudni fogja, hogy valami elmaradott, isten háta mögötti helyről érkeztek.
– Ahonnan amúgy mi is – felelte Csongi.
– Igen, de rajtunk nem látszik!
– Megtennéd, hogy három napig lenyeled a megjegyzéseidet? – súgta halkan Csongi.
Kézfogás a férfiak között, puszi jobbról, balról – inkább csak a levegőbe – a két nő között.
– Köszönjük, hogy befogadtátok – intett Joli J. néni felé –, nálunk most meghalni sincs elég hely.
Kis Miki, a hatéves unoka, éppen kibontakozott nagyanyja meleg, jó „erdőszagú” öleléséből és közbeszólt:
– Itt van elég hely meghalni?
Ezen aztán mindannyian nevettek. Hál’ istennek kellemes és otthonias, felszabadító is volt ez a jóízű nevetés...
J. néni úgy érezte, a szíve szakad meg, amikor Mikiék készülődni kezdtek, hogy hazamenjenek. Persze, tartóztatni sem lehetett őket, Jolinak szoptatnia kellett a kisbabát.
 – Holnap megnézem, hogyne nézném meg – ígérte J. néni, aki már egészen összeszedte magát, sőt, egyszer csak perdült-fordult, és minden külön engedély nélkül kiment a konyhába, talált ott kést meg lapitót is – el is nevette magát, mert eszébe jutott, hogy a lapitót itt deszkának hívják –, kis karikákat vágott a kolbászból és a kifliből, ami ott árválkodott-száradt a mosogató mellett, győztes mosollyal vitte be, és mi tagadás, sikere is volt vele, nem szidták meg és nem tettek megjegyzést, azaz Ágó mondott valamit, de azt J. néni nem értette:
– Mind arra gondolok, hogy vegának kellene lennem.
– Ne most kezdd! – intette le Miki kedvesen. – Hálás vagyok, amit édesanyámért... 
Olyan gyorsan röpült az idő, és már mentek is. J. néniből minden izgatottság egy csapásra elszállt, amikor Miki megígérte, hogy reggel idejön, és együtt mennek...
– Mindegy, hogy miket beszélnek – hálát érzett Csongiék iránt is, amikor „birtokba vette” a külön szobát, külön fürdőszobát, az illatos ágyneművel vetett ágyat. – Egy nap eltelt, még van holnap, holnapután és aztán megyek haza... arra az elmaradott, isten háta mögötti helyre, ahol még nem szégyen „anyucit” édesanyámnak szólítani. De hát ez titok... titok – gondolta és valami értelmetlen diadalfélét érzett, hogy ő mégis tudja.

---------
* A másik táj c. ciklusból