A rés

Aznap reggel, amikor olyan kilenc és fél tíz körül kinyílt az iroda ajtaja és az irodavezető megszokott rutinjával a helyiségbe lépett, még nem sejtette, hogy az elkövetkező napokban fura események veszik kezdetüket. Nem gondolt semmire, csupán a hamarosan elfogyasztandó koffeinmentes kávéjára, néhány aznapi feladatra, a várható ügyfelekre, s így egészen meghökkent, mikor benézett az irodába. 

A résen keresztül jól lehetett látni, amint az irodavezető arca elsápadt, és egy pillanatig mozdulni sem tudott. Dermedve bámult maga elé, majd megdörzsölte a szemét, egyszer, kétszer, sokszor. De minden hiába volt, változás nem történt. Aztán eltűnt, csak léptei közeledtek, egyre közelebb és közelebb. Végül csönd lett. Ha valaki nagyon figyelt volna, hallhatta esetleg, amint az irodavezető lassan, szűrve engedi a levegőt tüdejébe. Lassan, de ami fontosabb, halkan. 
És ekkor éles női sikoly süvöltött keresztül a szobán, megrázta kicsit az ablakokat, s felbukkant a titkárnő. Azaz szinte beesett az előtérbe, mert a megrázkódtatástól elfelejtett megkapaszkodni az ajtófélfába. És fél perc elteltével még mindig sikoltozott, hiába lépett melléje az irodavezető, ez nem segített a helyzeten. Mire végre minden elcsöndesült, és a titkárnő viszonylag megnyugodott, az irodavezető léptei ismét közeledtek. Kimérten, pontosan, egyszer balról, egyszer jobbról. Aztán ismét csönd, a titkárnő halottsápadt arca és halk szuszogás oldalról. Majd léptek, és aztán szuszogás balról. És a hófehér arc, rezzenéstelen tekintet, a koncentrikus körök, melyek egyre mélyebbre és mélyebbre gyűrűztek. Csönd. És szuszogás.
Az első nap így telt. Csöndben, néha közelről felhangzó szuszogással, máskor távolabbról odaszűrődő sustorgással. Hol az irodavezető kérdezett valamit, hol a titkárnő. Hogy mit, azt hallani nem lehetett, csak értelmetlen szó- és mondattöredékek lepték el az irodát. 
Második nap a férfihang óvatosan, s minthogy érthető volt, kissé hangosabban megérdeklődte telefonon, hogy tudja-e valaki, hogyan került ide a… Hogy mi, azt már nem lehetett érteni, de a kérdés utáni hosszas csönd, majd a telefonkagyló csattanása sejteni engedte, választ nem kapott. A résen keresztül látszott a titkárnő egyszerre kérdő és rémült arca, ahogyan esdeklőn nézett főnökére, szabaduljanak már meg ettől. Így nem tudok dolgozni, suttogta egy hang. Muszáj lesz, hangzott a válasz, legalább addig, amíg kiderítik, ki hozta és miért. 
Harmadik, negyedik és ötödik nap sem derült ki semmi. Egyszer megjelent az ajtóban egy férfi, aki miután kellő távolságból felmérte a helyzetet, mindösszesen annyit jegyzett meg, úgy tudja, az alagsorban próbáló színjátszócsoport kelléke lehet ez, de hogy mikor akarnak érte jönni, ha egyáltalán az övék, nos, arra ő nem tudja a választ. Ezért az irodisták szíveskedjenek békességgel viseltetni, ezt üzeni az igazgatóság. Miután elment, az egyik hang csöndesen megjegyezte, amúgy is itt a hétvége, legalább most két napig nem látjuk. Nem, válaszolta a másik, de elfelejteni nem tudom. 
Hétvégén csönd volt, nagyobb és mélyebb, mint hétközben. És talán ennek is köszönhető, hogy szombat este, valamikor nyolc után, megmozdult az iroda közepére állított koporsó teteje. Először csak megfeszült, majd lassan, centinként félrecsúszott, s közben az irodát betöltötte a nyers fán végigkaristoló karmok zaja. Aztán baloldalt gyerekfej méretű rés keletkezett, melyen egy koromfekete orr tolakodott kifelé, végül a fehér arcszőrzet után egy szőrös fej is felbukkant. Vörös volt, barnásvörös, és oldalt kis arányos hófehér fülei is felpattantak, előbb egyik, majd hamarosan, kis izgés-mozgás után a másik is. Újabb nyomakodás következett, a fekete mancsok is feltűntek, a kimeresztett karmok megkapaszkodtak a koporsó szélében és egy hirtelen mozdulattal a vöröses állatka egész teste a félrecsúszott tetőre lendült. Ott egy pillanatra megdermedt, és orrát a levegőbe lökve, beleszimatolt a levegőbe. Minthogy azonban semmilyen ismeretlen szag nem zavarta meg, rózsaszínű nyelvecskéjével végignyalta a szabadulási akció közben felborzolt bundáját, hiszen ilyen állapotban mégsem kerülhet élőlények elé. A szépítkezés után újra a levegőbe szimatolt, toppantott kettőt jobb mellső mancsával, mint aki vár valakit vagy valamit, ami vagy aki még nincs itt. És ezt egészen felháborítónak tartotta, de aztán, úgy tűnt, belenyugodott a dologba. Megtett három apró kört a koporsó tetején, majd összegömbölyödött, s mint aki jól végezte dolgát, koromfekete orrát bundájába fúrta és egyenletes szuszogásba kezdett. Hatalmas, feketén csíkozott vörös farka még himbálózott egy ideig, de aztán azt is maga mellé vonta és elaludt.
Amikor hétfő reggel az irodavezető kinyitotta az ajtót, és az előtérből rápillantott a koporsóra, azonnal észrevette, hogy félrecsúszott a teteje. Addig állt az ajtóban, míg megérkezett a titkárnő. Ekkor már ketten álltak ott, és szótlanul bámulták a félrecsúszott tetőt. Percek múltával az irodavezető erőt vett magán és a titkárnő kezét szorítva és így a nőt maga után húzva, elindult befelé. Egyre közelebb és közelebb. Mígnem ott álltak a rés előtt. A titkárnő lehunyta a szemét, az irodavezető pedig bepislantott. De odabent sötét volt. Sötét, mint egy koporsóban. S mikor a kíváncsiság végképp legyőzte a félelmet, fél kézzel fölemelte a tetőt.
Üres volt. Tökéletesen üres. Csak néhány vöröses szőrszál árválkodott az alján. Szőrszál vagy parókamaradvány. Eldönteni nehéz lett volna. Üres, mondta a férfi, s erre a nő kinyitotta a szemét. Teljesen, kérdezte suttogva. Teljesen. A tetőt visszacsúsztatták a helyére, majd leültek. Nézték a koporsót. A használaton kívüli koporsót, mely ott terpeszkedett az iroda közepén. És megnyugodtak. Egészen egyenletesen vették a levegőt, és továbbra sem tudták levenni a szemüket róla. Kis idő elteltével egymásra néztek. Majd a kezükre. Aztán újra egymásra. Csönd volt, s aznap nem sokat beszéltek. El is felejtették a rést, a félrecsúszott tetőt, a koporsót. Pedig ha kicsit korábban érkeznek hétfőn reggel a munkába, még láthatták volna, amint az irodaépület melletti cserjésben magasra tartott farokkal egy vörös panda vonul. Előtte és mögötte, az etikettet szigorúan betartva, néhány hegyi hód igyekezett. Aztán hamarosan eltűntek az egyik bokor alatt.