Váradi B. László novellája

Sárga Jóska

A mezőbaji meg a tamáshidai táltos megint ott ereszkedhetett össze az éjszaka a ház fölött. Az ég összehasogatva, túrva, hogy a Megváltónak erősen neki kellett hasalnia, ha minket lett volna kedve szemrevételezni. Alkonyodott, magam a gáton álltam, mint egy képzeletbeli hős, hanem a sebeit nyaldosó szabadság, melyet eddig mindig látni véltem, Sárga Jóska háza felett eloldalgott valamerre, veres nyomai ott porzottak az égi rögökön. A gáton jöttem, nyomot most se hagytam, fűre lépni igyekeztem, kerültem a kikopott részeket.

Talán te is így tettél volna, kedves olvasó, ha ártatlan állatok fogdosásával töltötted volna életed illanó éveit.
A tájat néztem, a bokrokat, a vizet, és tudva tudtam, hogy belém szivárog, belém áll, csak azt nem értettem, miért.
Ó, én sokat csavarogtam életemben, és tudom, hogy a tájnak hatalma van a magamfajta felett. A szőlő földön futó indái között álltam egy régi hajnalon ezüstbundájú borzzal a hátamon, párzó szárazföldi teknősök vinnyogása hallatszott az erdő felől, és sirályglóriától övezve a rongyokba burkolt Odüsszeusz tűnt föl a tenger felől. Egy tatár faluban laktam akkortájt Dobrudzsában.
Itt, itt én nem vártam senkire. Itt örültem, ha testvéreimhez, a vidrákhoz hasonlóan észrevétlenül átvészelhetem napjaimat. Igaz, a vén Márkus kísértett néha, mikor a Köröst megülő köd miatt kitartó leskelődésembe belealudtam, de hát Tarcsa is, Ladány is túl volt a határon, és ezen hamis eskü aligha segíthetett.
Mondom, alkonyodott, a gáton állva néztem a házat. A szokottnál bomlottabb volt a hangulat, szanaszét aprómarha fészkelődött, és a galambok se ültek még el. A két fehéret távollétem alatt kimarkolhatta a héja a rajból. Sejtettem, hogy a gazda részeg, de mivel sose volt magamutogató fajta, tovább firtattam a környéket. Mire a pulykák a birkahodály gerincére kikapaszkodtak, felfedeztem a gazdát. Az eperfa törzsének támaszkova állt, sámánfejével a gát felé fordulva, két tenyerét csípőjén nyugtatta. Szél kerekedett, köpönyegem szárnyát lobogtatta, romániai magyar szoborra hasonlíthattam, melyet olyan egyénről mintáztak, aki népét oktatni tért vissza a messzi Európából. Én, kétesztendős vergődés után, éppen indulni készültem…
Sárga Jóska barátommal a gátőrház lépcsőjére telepedtünk. Holdvilágra nem esküszök, de a falak fehér fényére pontosan emlékszem. A nyári konyha oldalánál állt a ládám, benne a csapdáim, meg pár rongy.
„Figyejjík ide – kezdte a román ember csendesen, és az üveget a lába meg a házfal közé eresztette. – Itt járt a potera… a törzsőrmester meg az erdész… magát keresték.”
Nem válaszoltam, csak tudomásul vettem, hogy még egyszer megúsztam a találkozást.
„A fődtül – fújta meg a takarodót Sárga Jóska – fel a drága Jó Istenig minden hazugság ezen a világon…”

Valahol Bátor és Talpas között álltam meg először pihenni a Fekete-Körösön lefele ereszkedtemben. Kőfallal kerített kriptát láttam a mulandósággal dacolni. Lekanyarodtam hát a gátról, és a vakolatát vesztett falnak támasztottam kerékpáromat. A kripta kertjében hízók fogadtak, mindenevőre jellemző kíváncsi óvatossággal. Az öreg, nyugovóra helyezett koporsók feltörve korhadoztak helyükön, a csontokból a kripta földjére, sőt a kertbe is jutott. Levert betűk helye tanúsította, hogy a Kapdebó család temetkezési helyén állok báznai disznók érdeklődésétől övezve. A kert kapuját már nem zártam vissza. Nem akartam a világot megváltani, de nem bántam volna, ha a disznók sétálni szélednének szét hazám kies tájain, és nem a Kapdebó-kripta kertjében várnák sunyi érdeklődéssel a mit sem sejtő utazót.