Botár Attila regényrészlete

(Bakancstemetés)

Viszi újra talpaltatni bakancsát gyerekkori barátjához, a körte (vajkörte?) nevű cipészhez, aki a város Bakony-aljai szegletében, kis kertes házban élt, valaha magyar és orosz katonatisztek hordozták műhelyébe a talpalnivalót, de a kölykeikét és feleségeikét is. Szeptember van. Visszalépve parányit, még az előző átkos elején egy iskolai osztályba jártak, sőt egy templomban bérmálkoztak. Ráadásul barátnői párosnak udvaroltak, ami talán jelentett akkora személyi vonzalmat, cimboraságot, mint vasárnaponként egy templomban bámulni a szentképeket vagy más házában az Úrnak, azok teljes hiányát.

  Ne kísértsen szentségtörés, de a terülj-terülj teremtés számukra sem az egy hitben való kizárólagosságot biztosította. Ha volt az a hat nap kiáradás, akkor kellett és kelleni fog a hetedik, hogy hálát adjunk a Mindenségért. Márpedig cimborája a német neve ellenére katolikus volt. Ez a kutya nem ismerhette még Tikitakit, a tavalyi megdöglött, ezért hangos kurjantással jelezte jöttét a ház gazdájának. Már tízedik éve hordta ide őszönként a téli lábbelit, nem csak kifogástalan munkát végzett barátja, de az egyik utolsó, iparához hűséges cipésze volt a városnak. A körtefa (Birbaum), vajkörte, még tartogatott néhányat utolsó termései közül, a levelek színükkel meséltek az elmúlt nyár napsütéséről, de egy letört, száradó félben levő ág valamelyik szélviharos éjszakáról is tanúskodott. A kék kötényes komája amikor előkerült, a kutyával egészen összebarátkozott, a körtefáról szedett gyümölccsel etette.                                                                                        

– Hoztam a bakancsot –  mondta, miután meglapogatták egymás vállát. A cipész csak intett a ház felé, kerüljön beljebb, ő elindult a ház hátsó felét kitöltő műhely, kocsiszín és a tehénistálló helyére telepített kis nyári konyha és jóval nagyobb vendégszoba felé, a gazda időközben megkötötte a kutyát.                                                                    

– Ha még akarunk ebből a körtéből magunknak is – tette hozzá magyarázatul. Beültek a nyári konyhába beszélgetni, ami abból állott, hogy az elmúlt esztendő és a nyár tovatűnt eseményeit sorolták egymásnak. Barátja még mindig nem tudta letenni a cigarettát, ő bizonyos nosztalgiát érzett dohányos évei, évtizedei iránt.                                                                       

– És a lányaiddal mi van?                                                                                                      

– Ők?...  Élnek. Férjhez ment az egyik, ezt már tudod. A nagyobbik meg Fehérvárra jár dolgozni. És kínlódik a fiával. – Mármint az unokánkkal – toldotta hozzá.                         

– Nem könnyű nekik – bólogatott a cimbora.  – Főleg a mai világban. Pohár és kis kancsó került elő a fali szekrénykékéből. Letelepedtek a műhely ütött-kopott asztalánál. Ízlelgették azután kortyoltak a gazda csatári borából.                             

– Na, milyen? – tette vissza a kancsó mellé a poharat. – Jó. Persze, hogy nem előtted fogom megfenyegetni, hogy „te kis hamis”. –  Nevettek.                                             

– Mi pedig odahaza voltunk – bökte ki újabb koccintás után. Tikitaki felkapta fel a fejét.                                                                                  

– Odahaza? Hol?                                                                                                       

– Hát otthon, Parajdon.                                                                                             

Tikitaki keresgélt az emlékezetében: Hol? Parajdon? Mi köze az osztálytársának, egy született Birbaumnak, az ide világ végét jelentő Parajdhoz? Ahol a söröspohár száját is megsózzák ivás előtt?                                                                                              

– De nézd meg képeket! – javasolta a cipész. – Hátra nyúlt. Bekapcsolta a számítógépet. A kivetítőn Tikitaki felismerte a cipész feleségét, ő is osztálytársuk volt, meg egy csomó idegennel is farkasszemet nézett. Rokonok nyilván. Ismét láthatta a neki ismerős tájakat.                                     – Ez mi? – mutatott egy betonmálladékra.                                                                

– Ez a volt felszabadulási emlékmű. Soha nem láttad még? Minden nemzeti ünnepkor megkoszorúzták. Igazi történetét még a Causescu-rendszerben hallottam.                                        

– Negyvennégyben – kezdett bele a poharában a bort lögybölve – ,amikor végleg kiürítették a magyar alakulatok a helységet, egy bakát rajtakaptak, hogy valami evőeszközöket dézsmált meg, ahol a parancsnoka volt elszállásolva. Megtalálták nála a lopott holmit, vissza is adták, a tisztiszolgát természetesen hadbíróság elé állították és főbe lőtték. Eltemették a többi román, orosz, magyar áldozat közé. Ennyire futotta az idejükből, temették, és nyomban retirálniuk is kellett. Hanem a románok kiszemelték a sírt, s mivel nem volt semmi útbaigazító jel, hogy ki fia nyugszik ott és miért a többi katona között, hát kinevezték az ismeretlen román katona sírjának.

A kutya ugatott, a cipész kiment. A postás hozott valamit, Tikitakinak ismerősen integetett. Közben a vendég a táskából kiszedte idejövetele célját, a pár bakancsot. A cipész előhalászta a szemüvegét, kézbe vette, nyomkodta, feszegette, hajlítgatta a repedezett bőrt, aztán a fejét rázta.                  

– Ezt már akár el is temetheted – mondta ki a szentenciát a bakancsra. Töltött a másik fajta borból, a csopakiból. Koccintottak.                                

– Aztán mi történt az emlékművel? – kérdezte Tikitaki.                                                      

–  Azzal semmi. Most ilyen. – A románok évtizedekig koszorúzták – tette hozzá.      

– Na, akkor ezekre a szegény sótolvajokra – emelte meg a poharát a házigazda.                 

– Tényleg nem mész vele semmire? – intett a bakancsok felé Tikitaki.            

–  Látod, már ettől a kis nyomkodástól is szétjött. A felsőrész meg teljesen odavan… A „szakvéleményen” elszomorodott a férfi.                               

–  Sok-sok kilométerem van ebben – sóhajtotta.  Ittak.                                     

–  Várj percet !– mondta a cipész. Rövid idő múlva ásóval a vállán jelent meg és intett a fejével Tikitakinak. Kimentek az udvarra, a gazda elöl, irány a körtefa.  

–  Most mi van? – kérdezte Tikitaki.                                                                 

–  Semmi. Elássuk. – A cipészből már a bor beszélt. A csatári is, a csopaki is, noha a járásán semmi nem vevődött észre. A láncon a kutya érdeklődve csóválta a farkát.