Nagy Koppány Zsolt prózája

Hit, remény, szeretet

Azt mondják, kijön a tévé, és lefilmeznek. 
Nagyon várjuk már. Nem mintha bármiben is reménykednénk, de azért mégis: soha nem lehet tudni. Vagy ha nem is történik semmi a filmezés következtében, az a pár perc azért csak más lesz. És persze: hátha. 
Nem szólok hozzá, csak válogatok tovább: jobbra a színeseket, balra az átlátszókat. Dezső, aki velem szemben ül, szintén látott már egyet és mást, úgyhogy ő sem jön izgalomba. De azért lopva meghúzza az üveget. 

Bámulatos képesség. A hulladék annyira gyorsan jön, hogy én például le sem tudom venni a kezem a futószalagról, hogy megvakarjam a seggem bár, nemhogy inni. 
Dezső mozdulataiban viszont valami elképesztő ergonómia lakik: kicsit, de csak annyira, hogy ne legyen feltűnő, hogy így is tudná csinálni, szóval kicsit begyorsít, néhány centiméterrel előrébb nyúlva mintegy előválogatja a flakonokat, majd jelentőségteljesen rám pillant, én rögtön értem, mit akar, segítek, szedem az övét is, ő meg pazar, takarékos mozdulattal lenyúl a széke alá, fél kézzel – emelés közben – lecsavarja a kupakot, és már tölti is a szájába. 
Mire a művezető észrevenné, vagy túl sok lom gyűlne fel előtte, vissza is tette, és döccenés nélkül, puhán folytatja a munkát ott, ahol abbahagyta. 
Persze, annyira azért ő sem jó, hogy beszélgetni tudna közben. Na de majd ha jön a tévé. Még az is lehet, hogy kérdeznek. 
– Nem találja monotonnak a munkát? 
– Milyennek? 
– Egyhangúnak. 
– Dehogyisnem. 
– És hogyan védekezik ellene mentálisan? 
– Hogy? 
– Mentálisan. Hogy be ne csavarodjék. Hogy meg ne bolonduljon. 
– Hát kérem… iszom… vagyis dehogy. Verseket mormogok. 
Így válaszolna Dezső. 
Én még nem tudom, mit mondanék, lehet, hogy meg sem kérdeznek. De majd a képernyőn látszani fog, hogy a locsogós Dezsővel szemben ott ül az a jobb sorsra érdemes, entellektüel külsejű fazon, akinek bezzeg olyan serényen jár a keze, hogy igazán megérdemelné a prémiumot. 
Nem mintha lenne prémium. Műanyag palackot válogatni nem olyan munka, amiben valaki ki tudná magát tüntetni annyira, hogy elég legyen prémiumra. 
Tényleg, mit mondok én, ha mégis engem kérdeznek majd? 
– Nem találja monotonnak a munkát? 
– Dehogynem, kérem. Rendkívül monotonnak és idegőrlőnek találom. Pszichés zavaraim egyelőre nincsenek, mégis csupán lépésekre vagyok a totális kollapszustól. 
Hadd lássák a rohadékok, kit kényszerítenek ilyen melóra! 
Ha viszont a csaj interjúvol, kamerakikapcsolás után megkérdezem tőle: 
– Nem iszunk meg valamit? Van itt szemben egy kis kocsma. Én ugyan nem járok oda, de a kollégák mondták, hogy remek hely. Mind eszes emberek dolgoznak itt, kérem. Diplomások. De csak nekem van két egyetemem. 
Ettől lepadlózik, az fix, mert sznob, azt hallottam róla. 
Megsajnál, én pedig megdugom. 
Persze csak akkor, ha megvárja, amíg végzek. 
Ha viszont úgy dönt, megvárja, izgulhatok munkaidő végéig: nehogy délután hatra kattanjak meg itt szépen – már amilyen az én formám. 
Műanyag palackot válogatni nem gyerekjáték: olyan munka, hogy bármikor megkattanhat tőle az ember. Dugás előtt is. Sőt, csak akkor igazán. 
– Szünet! – kiáltja a művezető, mehetünk cigizni. 

*

A cigi nem esik jól. Pár száz méterrel hátrébb van a nagy olvasztókemence, azon túl meg az öntő. Az egész környéket égett műanyagszag és ronda, fekete pernye lepi be. A füsttel együtt egyenesen a tüdőhólyagocskákra megy. 
Pláne most, hogy már bent nem lehet dohányozni. Mert eddig még csak-csak megvoltunk: a pernye ugyanis leülepedik; igaz, hogy mikor betódultunk a dohányzóba, felkavarodott csöppet, de ha türelmesen várt az ember két, de inkább három percet – néma csendben és mozdulatlanul –, leszállt, és akkor lehetett cigizni. Két perc bőven elég volt egy szálra, Dezső még ivott is közben. 
Remélem, csinálnak pár vágóképet a dohányzóban is. De hiszen már nincs dohányzó. Nabazmeg. Akkor kijönnek az üzem elé, s ott veszik fel, ahogy cigizünk. Én majd nagyon szexin tartom a csikket, hátha. Az ember nem tudhatja: valakinek megtetszik, azt mondják, nézd, milyen okos pofája van. Még a cigarettáját is úgy tartja, mint egy tanár. Naná, balfaszok, hiszen az vagyok. 
A cigiszünet arra elég, hogy elszívj egy (Dezső esetében: két) szálat, másra nem. 
Ma mégis mocorgás van, pedig fázunk rendesen. 
Mindenki a filmezésről sutyorog. Kezdek félni: más is arra készül, hogy a tévén keresztül dobbantson. Látom, ahogy próbálgatják a cigarettát tartani: mint megannyi buzi. Gyerekek, esélyetek nincs, a pofátokra van írva, hogy vesztesek. 
De én: ki tudja. 
Amíg élünk, remélünk. 

*

Visszaülünk a székeinkre, és amíg a szalag felveszi a munkatempót, Dezsőnek módja van egyet kortyolnia. Nála az elfogyasztott itallal arányosan nő a munkakedv. A minőség nem annyira, előfordul ugyanis, hogy amit jobbra kellene dobnia, azt balra dobja, de ezeket kiszedik hátul, Dezsőnek mindent szabad. Meg hát egy láda színesben könnyű észrevenni az átlátszót, és fordítva is, persze. Ne legyünk már kicsinyesek, fiúk. 
Dezső ezzel csúnyán visszaél, de a szeme, az, meg kell adni, ragyog. 
Nem tudok róla szinte semmit – amikor a pernyével fűszerezett ebédünket esszük, akkor is csak ritkán beszélgetünk. Egyszer mondott annyit, hogy nem hajlandó műanyag edényben hozni az ételt, a szatyra is papírból készült. 
Ha majd jönnek a tévések, az sem kizárt, hogy az ebédet is felveszik. Vigyáznom kell, hogy eszem, mert még bármi lehet egy ilyen felvételből. Hozok majd porcelántányért, ha az asszony ideadja. 
Akkor nagyot néznek a televízió munkatársai: egy értelmiségi van közöttük, suttogják, kellemes bizsergést érezve gyomortájékon. Valamit tenni kell! De ha nekik nem jut eszükbe, majd a nézők. Vagy ha nekik sem, végső soron benne volt a tányérunk a tévében, talán engedékenyebb lesz az asszony. 
Dezső int a szemével, hogy inna, visszaintek, hogy most nem, legyél erős, kicsi barátom, kacsintok neki, nehogy majd azt vegyék fel, hogy itt ivászat folyik. Dezső értetlenkedve pislog, közben jár a keze, mint a motolla, kettesével dobja a színeseket az átlátszók közé, nem szólok, hátha elültetik a helyéről, így mikor beáll az operatőr, és olyan szöget keres, hogy a szalagra is rá tudjon zummolni, rájön, hogy ez csak egy helyről lehetséges: pontosan a Dezső helyéről. 
Így aztán, miután veszi kicsit a futószalagot, és elkezdi távolítani a képet, egyszer csak belekerül az én szép és okos fejem is, és mindenki látni fogja, milyen intelligens és felsőbbrendű arcom van, meg hogy milyen veszettül dolgozom. El ne feledkezzem megborotválkozni. Megkérem az asszonyt, nyomja ki a pattanásokat. Ki tudja, talán megtetszem egy szép nőcinek a rózsadombi villanegyedből, és felvitet magához inasnak vagy szeretőnek. Ami azt illeti, inkább szeretőnek, bár ha ronda és kövér, inkább inasnak, és akkor majd dugom a szobalányokat. 
– Hallod! – mondom Dezsőnek, és túlharsogom a csarnok zaját, hm, egészen kellemes a baritonom, állapítom meg, itt benn még nem is beszéltem, nézd csak, na erre oda kell figyelni, hogy majd mondjak is valamit: például mikor a Dezső helyéről filmez a pofa, egy finom mozdulattal odanyúlok (de úgy, hogy látszódjék az ápolt kezem: körmöt vágni, krémezni!), gyengéden megfogom a kamerát, szexin a lencsébe mosolygok, és azt mondom: Vigyázzon uram, nehogy elkapja a gépszíj!, így aztán azt is látni fogják, hogy van humorom. – Ugye holnap jönnek? 
– Kik? – kérdezi Dezső, aki nem az intellektusáról híres. 
– A tévések. 
– Ja – mondja, és számomra érthetetlen módon nincs izgalom a hangjában, úgy látszik, ő még nem ébredt rá, micsoda lehetőség ez nekünk, illetve hát nem mindenkinek, csak annak, aki úgy viselkedik majd, hogy bejöjjön a nézőknek. 
Rákacsintok, és huncutul mosolygok, úgy gondolom, elragadó vagyok, ezt holnap is be kell vetnem, csak még nem tudom, mi legyen a kontextus, csinálhatnám mondjuk azt, hogy felkapok egy pepszis üveget, megpörgetem a levegőben, és akkor mehet a kacsintás meg a mosoly. 
Dezső nem reagál, csak néz, szomorú, hogy nem ihatott, hát ilyen ez, megalázott, megvert ember, aki még csak gyűlölni sem tud azért, hogy miattam szomjazik. 

*

Este olvasok, mostanában tizenkilencedik századi filozófusokat, a gyerekek alszanak, az asszony rosszkedvű, mint mindig. 
Muszáj megbasznom, mert ha nem, másnap látszani fog a szememen a kielégületlenség (mondjuk az öreg, rózsadombi kurváknál lehet, hogy pont ez a jó), és elveszítem a nézők szimpátiáját. 
Finoman odanyúlok a hálóingéhez, másik kezemet azért persze a lapok között hagyom, mert ha nem sikerül, még olvasok kicsit, attól állítólag okosodik az arc. 
Nem ellenkezik, ezt jó jelnek tartom, kiveszem a kezem a könyvből, lenyúlok az üvegért, meghúzom, aztán odanyújtom neki. Iszik ő is, megtörli a száját, tetszik, ahogy csinálja. Odakinn már basznak a macskák. Szeretném, ha leszopna, de úgy látom, nincs kedve hozzá, meg aztán volt már olyan, hogy csípett, mert vodkás lett a szája. 
– Képzeld, anyjuk, holnap kijön a tévé filmezni. 
– Ó hogyne – mondja, de közben látom, hogy izgalomba jön. 
– Bizony, apus benne lesz a tévében! – mondom, és nem sokat teketóriázva benyúlok a bugyijába, s finoman ujjazni kezdem. 
– Ne már… – nyögdécseli, én meg úgy érzem, jó úton haladok, innen nehéz lesz leállítania az aktust, ha rájön a hoppáré. – És ki mondta? – kérdezi, miközben végighallgatjuk, ahogy a szomszéd lehúzza a vécét. – Meg aztán: mit filmeznek, István? Remélem, nem téged! Mert állati ostoba arcod van! – ő mondhatja, mert pszichológus, és a feleségem. 
– Hát Józsi, a művezető – válaszolom, miközben feláll a farkam, fél kézzel letolom a gatyát, majd meghúzom az üveget. – Azt mondta, hogy állítólag valami tudományos film készül az újrahasznosításról. De az is lehet, hogy ilyen oktatófilm lesz belőle, tudod, uniós pénzek, meg minden a fasz, naponta negyvenszer kell majd lenyomni társadalmi hirdetésként. Na, mit szólsz, ha benne leszek? 
– Értem – mondja visszafogottan, de érzem, hogy nőttem a szemében, alábukik és szopni kezd, növök a szájában is, kellemesen meg vagyok lepve. 
Nemsokára benyálazza magának, és rámül, majd fickándozni kezd, mint egy kiscsikó. Aztán megfordul, aranyosan pucsít, és úgy szivattyúz, hogy öröm nézni. Én közben gyakorolom az intelligens arcokat, majd elélvezek. 

*

Reggel nagy az izgalom a műhelyben, két kávét is megiszok, aztán eszembe jut, hogy ettől hasmenésem szokott lenni, izgulni kezdek, nehogy pont akkor, mikor megjönnek a tévések. Kimegyek a budira, Józsi horgas szemmel néz, de ha muszáj, hát muszáj, üldögélek, várok, olvasok még egy kis Nietzschét. De nem történik semmit. Elszívok egy szálat, tilos ugyan, de nyitva az ablak, nagyon hideg van, ömlik a jeges levegő a vesémre, nehogy elinduljon a kövem, mire jönnek, felrántom a nadrágomat, majd a tükörben ellenőrzöm, hogy rendben van-e minden. 
Az ingem egyik oldalon kicsit gyűrött, káromkodom egy sort, hogy az a büdös kurva miért nem vasalta ki rendesen, de bevizezem, majd a hősugárzó előtt megszárítom, egész jó lett. Leszedem a szöszöket az zakómról, megigazítom a nadrág élét, majd visszamegyek a helyemre. 
Nem röhög senki, én viszont kuncogni kezdek, mert nagyon kicsípte magát a sok szerencsétlen: Jani például felvette a bőrszerkóját, állítólag ebben nősült, de mára nem csak kihízta, hanem divatból is kiment. Béla fehér dzsigolóruhában jött, azt mondja, ebben szokott váj partira menni, mondom neki, vájt, aszongya váj, mire szájbavágom. Idióta, angolul sem beszél. Józsi, úgy látszik, az egyszerűségre esküszik, mert a kék munkaköpenye van rajta (igaz, nem a tegnapi, hanem egy új, ma reggel vette elő neki az asszony a szekrényből, még érződik rajta a molyirtó), de a kezében egy karmesteri pálcát tart, és ugyancsak férfias – legalábbis szerinte – mozdulatokkal dirigál. 
Mi viszont csöndben röhögünk, Aranka úgy rázkódik, hogy lecsúszik a fátyla, mert ő szegény meg a menyasszonyi ruháját vette fel. 
Egyedül Dezső nem zavartatja magát: mikor rájön, hogy megfeledkezett a mai tévés eseményről, nem esik kétségbe, csak kétszer gyakrabban kezdi szopogatni a lapos üvegét. 
Nem telik el két óra, és annyira részeg, hogy alig tud ülni. Józsi, aki ápolatlan külseje miatt amúgy is reggel óta horgas szemmel nézi, feldühödik, és hazaküldi. Elégedetten csettintek, minden a tervek szerint halad, a többiek irigyen pislognak rám, mert annyit azért ők is tudnak, hogy a Dezső helyéről lesz a legjobb a kép a futószalagról, és akkor én óhatatlanul belekerülök a filmbe. 
Mindenki kurva ideges, már jó ideje nem dolgozunk, a szalag csak viszi, tonnaszámra viszi előttünk a műanyagot, de most Józsit sem érdekli az egész, az imént a pálcájával véletlenül rávágott az esztergapadra (ez az üzem korábban ugyanis esztergályos műhely volt), és lejött róla a fekete lakk, azt próbálja kis fekete festékkel rendbe hozni. 
Az emberek roppant izgatottak, van, aki rágyújt, ezért máskor fegyelmi jár, most Józsi is kér egy szálat. Egyedül én vagyok nyugodt, mert tudom, amit tudok. 
Jani megy el velem szemben a nevetséges bőrszerkójában – úgy néz ki benne, hogy egy buzibárban azonnal megbasznák –, és úgy csinál, mintha hirtelen megbotlana, és muszáj lenne neki éppen a Dezső székére támaszkodva éppen a Dezső székére felvonszolnia magát, és éppen a Dezső székén pihenni egy kicsit. 
Nem háborgok, mert tudom, hogy csak provokál, azt akarja, hogy vágjam szájba (mert nem csak úgy néz ki, de úgy is viselkedik, mint egy buzi – úgy látszik, a ruha teszi a Janit); ezért csak finoman odaintek a szememmel, hogy Béla (aki Janival szemben szokott ülni), épp kimegy (láthatólag fosni, mert nagyon siet), és így lehet, hogy Janit veszik szemből, mire ész nélkül rohan vissza a helyére. Én gyorsan átnyúlok az asztal alatt, és magam mellé húzom Dezső székét, elég lesz visszatenni, ha megjönnek a tévések – ha látták már egyszer, hogy mindenki a helyén ül, nem lesz mászkálás, és jöhet az operatőr. 
Kiveszem az asszony sminktükrét a táskámból, ellenőrzöm az orrszőreimet, majd hanyagul odavetettnek ható pozícióba igazgatom a Nietzsche-kötetet a könyökömnél, címlappal felfelé, úgy, hogy a Dezső helyéről jól olvasható legyen, és mindenképpen látsszon, mikor a kamerás ember a futószalagot veszi. Kipróbálom, milyen úgy tartani a kezemet és palackot válogatni, hogy közben látszódjék a csuklómon a Doxa-órám, hát elég fárasztó, de nincs mese, így kell csinálni, mert nekem ne mondja senki, hogy micsoda lúzer, biztos csak a pénzemet akarja, lássák rajtam, hogy van mit a tejbe aprítani. 
Végre megjönnek a tévések, a nő jött, ezt még ma megdugom, érzem, hogy száguld bennem a vér meg az adrenalin. Mikor belépnek, röhögni kezdenek, főleg a szemüveges operatőr, hát csak röhögjél, te fasz, mert bizony te soha nem kerülsz be a tévébe, én viszont igen. 
– Emberek – mondja a riporternő, akkora melle van, hogy mindenki megkövülten figyel, még Aranka is –, dolgozzanak tovább nyugodtan, mintha itt sem lennénk. Viselkedjenek természetesen! – majd újabb röhögőgörcsöt kapnak és kimennek cigizni. 
A többiek méltatlankodnak és sugdolóznak, én viszont szorgalmasan válogatok, mert tudom, hogy a rutint bele kell rakni a kezekbe, hogy majd mikor filmeznek, ne kapkodjak és ügyetlenkedjek, hanem lazán és szexin mosolyogva tudjak válogatni, anélkül, hogy néznem kéne, mit csinálok – így talán majd kacsintani is tudok, vagyis inkább csak hunyorítani, mintha csak valami szimpatikus, intelligenciából fakadó tikkem lenne – igen, a kacsintás túl nyilvánvaló és túl proli aktus. 
Nemsokára visszajönnek, ki van pirulva a pofájuk, röhögtek, gondolom keserűen, röhögtek, a kurva anyjukat, de azért dicséretes módon uralkodnak magukon, mindenki vadul dolgozni kezd, szegény Józsi megkocogtatja az esztergapadot és azt mondja, moltóvivácsé, Arankának megint leesik a fátyla, mire a büdös kurva fulladozva kimenekül a folyosóra, de behallatszik, ahogy visít a röhögéstől… szerencsére az operatőr, mint ezek általában, elég savanyú arc, az már nem röhög, hanem ideges mozdulatokkal előveszi a kameráját, egyetértően bólintok feléje, mintegy együtt méltatlankodom vele, és megigazítom a nyakkendőmet. 
Mindig tudtam, hogy menő vagyok, velem szembe ül le, mivel az imént, a nagy röhögés alatt finoman visszatoltam Dezső székét a helyére, bekapcsolja a gépet, és venni kezdi a munkát. Úgy dolgozom, mint egy robot, Józsi kezéből kiesik a pálca, csak néz, még soha nem látott ilyennek, én is érzem, hogy növök vagy tíz centit, és Dezső ergonomikus mozdulataival válogatom a palackokat, közben meg, olyankor, mikor ő az üvegért szokott nyúlni, lapozok a könyvben. (A borítóra reggel nagy betűkkel ráírtam a nevemet, meg hogy „tulajdona”, ki tudja, gondoltam, ha az arcomat nem filmezik véletlenül, akkor is lássák, ki vagyok.) 
Mindenki dolgozik, túl fogjuk teljesíteni azt a kurva normát, aztán baszhatjuk, mert onnan kezdve az lesz a norma, de most ez senkinek nem jut eszébe, csak nekem, innen is látszik, hogy én vagyok a legokosabb, engem kell kiragadni, és adni nekem egy egyetemi katedrát. 
Úgy látom, filmezi a kezem, a könyvem, majd, atyaisten, feláll, és engem is, jó hosszan, sokáig, hunyorítok, de kacsintásnak sikerül, no, sebaj, az igaz, hogy prolis, de intelligensen pajkos, és különben is, nézője válogatja, akinek tudnia kell, tudni fogja, mit jelent – nem kell feltétlenül rózsadombi öreg maca, jó lesz nekem a tréningnadrágos, tangás, összefogott hajú, kőbányai szexistennő is. Kicsit meglazítom a nyakkendőmet, mert ezt láttam a Keresztapában, és rendkívül férfiasnak találtam, igaz, nem ártana tölteni egy szkoccsot hozzá, majd tovább dolgozom, és épp meg akarok szólalni, hogy néhány mondatban összefoglaljam a véleményemet Nietzschéről, amikor ez a fasz kikapcsolja a kameráját, int a picsának, és elindulnak kifelé. 
Nem baj, nyugodt vagyok, mert szinte végig csak engem vett, közelről, távolról, mindenhonnan. Aranka leveti az átizzadt fátylát, Jani bőrszerkóján, a hóna alatt két nagy folt van, lehet, hogy nem is igazi bőr, de mindenki elégedett, mert mindenki úgy véli – konstatálom meglepetten, ugyanakkor gúnyosan göcögve –, hogy őt filmezték a legtöbbet. 

*

Este belépek az ajtón, látom, hogy az asszony bölcsen eltávolította a kölyköket, na, ez már döfi, mondom magamban. 
– Mi volt? – kérdezi, és csillog a szeme. 
– Mi lett volna? – válaszolom könnyed mozdulattal. – Természetesen végig engem vett. 
– Atyaisten! 
– Naná. 
Odalép hozzám, térdre ereszkedik, és már csinálja is, ilyent még soha, de soha nem tett, hiába, aki nagy ember, annak járnak a dolgok, melyekért kis ember korában csak rimánkodott. Nagyon jól csinálja, remélem, nem gyakorol délelőttönként senkivel. 
– És mikor kerül adásba? – kérdezi, miközben a száját törölgeti és felszolgálja a pompás vacsorát. 
– Még ma! – mondom, és lapátolom befelé az ételt, hogy nyugodtan rá tudjak készülni a műsorra. – Kapcsold be a tévét, nehogy lemaradjunk! 
Bekapcsolja, én befejezem az evést és olcsó, de jó vörösbort nyitok, leülünk a tévé elé, lemegy a szignál – és akkor a szomszéd verni kezdi az asszonyt, megdöngetem a fűtőtest csövét, és felüvöltöm, hogy „Megöllek, geci!”, mire csend lesz, valószínűleg már csak pofozza. És már megy is, társadalmi hirdetés, nyomják a dumát, hogy milyen fontos az újrahasznosítás így, meg milyen fontos úgy, aztán nagyot dobban a szívem, a gyomrom meg görcsbe rándul, mert kívülről mutatják a műhelyt, szépen pilinkél a hó, megszorítom az asszony kezét. 
A rohadt szemetek, szinte mindent kivágtak a benti képekből: egy pillanatra feltűnik ugyan a futószalag, de a könyvemet, rajta a nevemmel, és azzal, hogy „tulajdona”, kitakarták, úgy látszik, divat lett, és a kezem is alig látszik, az ujjamon a gyűrűvel. Persze, ha jól megnézi az ember, láthatja a karikán a pompás monogram-szabadalmat („Ková… Istvá…”, hogy azért ne legyek egyből felismerhető, plusz a születési dátumom), de nem tudom, veszi-e valaki a fáradtságot, hogy ezt kibogarássza, mikor a szimpatikus arcom nem látszik hozzá. 
Őszintén szólva csüggedt vagyok és csalódott, félve pislogok az asszonyra, aki leszopott hitelbe, s most meg semmi. 
De az ő szemében lelkesedés van, hiszen megismerte a gyűrűt, rajta a nevemmel, és tisztelettel pislog fel rám. 
– Büszke vagyok rád, apus! – suttogja szeretettel. 
A házban ételszag van, a szomszédok megint ordítozni, majd újfent verekedni kezdenek, valaki egy élő kutyát tuszkol bele a szemétledobóba. Elmosolyodok, és megigazítom feleségem lábán a pongyolát, hogy ne látszódjék a szakadt harisnyája.