Tófalvi Zoltán novellái

Véres szárnyverések

Amikor a zuhanás után legelőször magához tért, mintha a világ vége közeledne, úgy recsegtek, inogtak a magányosan gubbasztó villa fölé tornyosuló kanadai nyárfák. A belső szoba nyitva maradt szárnyai csapkodtak, az üvegszilánkok csörömpölve pöckölődtek szét. feje fölött a máskor órákig csodált háromágú csillár gyertyaformájú égővel, most félelmetesem himbálózott, mintha földrengés rázná az épületet.
- Csúnyán káromkodik a szél, zokognak a vecsernyéken mennybe imádkozott halottaink. Jól jegyezd meg, Rebi, ilyen ragyás áprilisi esőcseppeken hull alá az égből a rontás! - visszhangzik valahol az emlékezet legmélyén a nagyanyjától hallott sejtelmes magyarázat. Görcsösen kapkod a levegő után, a szívverése erősen kihagy, galuskára csomósodik szájában az alvadt vérrel keveredő nyál. Mintha karmai nőttek volna a csillárból feléje áradó fénynek, halált érző, orgonáló kutyaként, hosszasan elnyújtva nyöszörögni kezd.

- Mi történhetett velem? - Mióta fekhetem így, hanyatág, mintha egy láthatatlan erő kirándította volna a lábaimat alólam? 
Felelet helyett émelyítő vizeletszag csapja meg az orrát. 
- Magam alá csináltam, mint a pólyás babák?! - tört ki belőle a zokogás. A könnyek végigcsurogtak arca vízmosásszerű ráncain, s mint valami fókuszban, megállapodtak a mellcsont feletti, kút alakú mélyedésben. Nyelve hegyével félénken megérintette a szája szélét. kesernyés, sós ízt érzett. Furcsa módon ettől egy kicsit megkönnyebbült. Az ablakon betóduló metsző hidegtől fázások szánkáztak a bőre alatt, s foga úgy vacogott, mint amikor hat éves korában - a mostohaapja parancsára - napokon át mezítláb botladozott a tehenek előtt, az olvadó hó feketepiszkos gézei alól kibuggyanó barázdákon.
- Csak a nagyságos asszony, vagy a mérnök úr be ne toppanna! - motyogta félelemmel a hangjában. 
Szeme könyörgőn tapadt az ajtóra. Az udvar - a szél elállta után - újból olyan bántóan csendes lett, mint amikor nekifogott a nagytakarításnak. A külső szobában a kettős ablak közé szorult kékes-zöld döglégy koppanásait aszfaltfúrógép dübörgésének hallja, hiába várja a két gyereket, hajnalban kirándulni indultak a tanítójukkal…
- csak éppen haza ne jönnének! - ismétli szakadatlanul. - Még azt hinnék, hogy fényes nappal, a húsvéti nagytakarítás kellős közepén itt döglődöm - asszonyom - vagyont érő perzsa szőnyegén. Ezt a szégyent nem élném túl. Amióta az eszemet tudom, nappal még akkor sem mértem meg hosszában az ágyat, amikor a hat gyermeket rendre világra hoztam! Tüdőgyulladással is állandóan ott kóvályogtam a kályha körül, mert muszáj volt. A törülközőt istenesen megvizeztem, a mejjemre tekertem, s dolgoztam tovább, mint akit befogtak a járomba. Maholnap hetven esztendős leszek, de a párna nappali pusmogását még nem ismerem…
Többször is megpróbált felemelkedni, de karja, lába élettelen fadarabként feküdt.
- Ej, nem fáj semmim! Egy kicsit megszusszanok, s folytatom az ablakmosást ott, ahol az előbb abbahagytam - tűnődött a pillanat töredékéig.
  - Szent Isten, mi lelte a televíziót? - sikoltotta az eszmélés újabb rémületével - mintha egy faketrecbe zárt csontváz meresztgetné reám a guvadt szemeit.

*

Kilenc esztendő alatt egyszer se nézhette végig a televízió adását, mert mindennél jobban idegesítette volna az ágyban pöfékelő „nagyságos asszonyt”. A filmekre is csak akkor pillanthatott, amikor este az asszonya ágyához vitte a gőzölgő hársfateát…
- A nyolcórai idegölő munka után - csücsörítette a száját az asszonya - kettesben szeretek lenni a férjemmel. 
Az esti Tv nézés szent áhítata idején megmozdulni se volt szabad a belső szobában. Mindenféle játékot kitalált, hogy a két tűzláng gyermeket féken tartsa. A nagyobbik fiúcskát megtanította paszulyszemekkel malmozni. ha valamelyikük véletlenül elvinnyantotta magát, a „nagyságos asszony” - az első pillanattól így szólíttatta magát -, azonnal betrombitált.
- Hogy lehet ilyen hálistenszájú, Rebi? Azt hittem, a falusi özvegyasszonyok sokkal több fortélyt ismernek a kölykök elcsendesítésére, mint mi, városiak, akiknek az idegeivel citerázik a közszállítás, az irodában pedig a hájfejű főnök, aki azért is fel van háborodva, ha az ember délelőtt bevásárol. Azért fogadtuk meg, Rebi, hogy a gyermekekre vigyázzon, s nem azért, hogy egész este a televízióra meresztgesse a szemét, s ronda falusi szokásként az álmosságtól nagyokat gyökkintsen.
- Olyan fara van - mondogatta Rebi ilyenkor magában -, hogy a csuklós autóbusz is megfordulhatna rajta, s mégis a dögségtől egy tollú nem sok, annyit sem mozdítana tovább. Még a bugyingóit  is vélem mosatja. Ha tudná a mérnök úr, hogy milyen „kajtár” az ágyéka, hogy leskelődik még a suhancok után is, eddig már rég fenéken billentette volna. 

*

- Né, a két belső ablakszem is hiányzik! - veszi számba zuhanásának következményeit. - Háromhavi bérem se lesz elegendő, hogy ezt a sok kárt mind megfizessem! - görbül sírásra a szája. A függöny lezuhant drótján, mint a háborúban szitává lőtt emberi roncs, cafatokban lóg a hat szirmú amarillisz. 
Ismét megpróbált felemelkedni, legalább az ajtóig kúszni. Késszúrásszerű fájdalom hasított a testébe.
- Hátgerinctörés! - futott ki a száján a félelmetes szó. Az előbb még a gondolatot is elhessegette magától, most lám, úgy beszél róla, mint otthon a búza, vagy a pityóka áráról.
- Úgy fogok megdögleni, mint egy kutya, idegen emberek házában, az sem lesz, aki legalább a föld alá kaparjon - suttogta elhaló hangon.
Mennyire másképp képzelte el ezt a napot! A nagy izgalomtól sokszor a lélegzete is elállt, amikor élete talán legnehezebb szereplésére gondolt. Egész éjszaka nem koppant le a szeme, azon gyötrődött, hogyan jelentse be a szolgálata végét. Úgy várta ezt a napot, mint az igazi Megváltót. Újra a maga gazdája lehet, nem tartozik másnak, csak az Istennek. A hosszas egyedüllétek, álmatlan éjszakák idején formálgatta, rakosgatta egymás mellé a kezdő mondatokat. 
- Nagyságos asszony, úgy-e ma április 24-e van? - fogja kezdeni, nagy feneket kerítve a mondanivalójának. 
- Mért kérdi, Rebi, baj van az emeleten?  - válaszolja rá asszonya jó félóra múlva.

*

Sosem tudta megmagyarázni magának, miért maradt kilenc esztendőt ennél a háznál. 
- Máshol még a széket is előre letörölnék az ilyen vénasszony előtt - vigasztalta az időnként be-betévedő szomszédasszony. - Nem látja, hogy úgy édesgeti, mint ahogy a kutyát szokták finom csontokkal előcsalogatni, hogy aztán annál kegyetlenebb legyen a büntetés? - riogatta, valahányszor Rebi eltört egy tányért vagy poharat. - Ilyet én még nem pipáltam, hogy  az eltört tányér árát levonja a cseléd béréből! - jegyezte meg sokatmondóan. 
- Én már ilyen vagyok - válaszolta Rebi - nem tudok ide-oda locsogni, mind a teknőbeli víz. 
Pedig hányszor tett próbára ez „hétfarú szépség”! - buggyant ki belőle a hétpecsétes titokként őrzött csúfnév.
- Eleinte egy lejeseket, ötlejeseket potyogtatott el, az asztal alá, a fotel mögé, ahová érte. Este, amikor átadtam a megtalált pénzt, úgy szisszent fel, mintha kígyó marta volna meg.
- Ilyen volt ez a maga előtti fiatal leánykákkal is! - nyugtatta a szomszédasszony - ha a mérnök ura nem kenegeti a tengelyt, még ma is csak öt osztálya volna. Az utolsó három osztályt nagy nehezen, magán úton végezte el, s mégis olyan fenn hordja az orrát, hogy szaros karóval sem lehetne felérni.
Mindebből Rebi tudatáig alig jutott el valami. Mintha zsoltárt énekelne, hosszan elnyújtva ejtette ki a szavakat.
- Tíz éves koromban kacagtam utoljára! Életemben nem láttam mást, csak bánatot, legjobb esetben is csak törött fényű örömöt. Embertelen kapzsiságukkal a fiaim okozták a legnagyobb fájdalmat, vénségemre ezért szegődtem el szolgálónak. Hiába mind zsuzsukolnak nekem, hogy a mai cselédeskedés kész passzió, olyan, mint egy kirándulás! Szappanos zümmögés az egész! Amikor könyörögnek, vagy kérnek, akkor is parancsolnak. „A háború a csűrkertben is háború.” - Mondogatta otthon az öreg Borvíz Józsi bá…
                                                 x     x    x 
- Igaza van, nagyságos asszony - tér vissza dédelgetett álmához - mostanában mintha tényleg baj lenne az emeleten. Nemcsak a hétköznapokat, az ünnepnapokat is mind összekeverem. Késő délutánig még a nap is messzire elkerüli ezt a fák között rejtőzködő villát. A gyermekek három óra felé vetődnek haza, csoda-e, ha ebben a nagy egyedüllétben az ember még beszélni is elfelejt? Városon nyugodtan megdögölhet, még a legközelebbi szomszéd is csak egy hét múlva veszi észre, hogy nem zakatol a tejesüvegekkel…
Hogy ne felejtsek el beszélgetni - pereg az elképzelt „nagy jelenet” filmszalagja - nagymosás, főzés vagy takarítás közben elmesélem magamnak a nyári hajnalrövidségű leányságomat, a segesvári, temesvári szolgálatot, s még a lakodalmunkat is előadom, úgy, ahogy volt…
Így képzelte el élete leghosszabb mondókáját. A reggel még olyan boldog volt, mint egy első áldozásra készülő kislány. Leült a kövérhúsú, karfáján is kárpitozott székbe, úgy kacagott, hogy utána a könnyeit törülgette.
Emlékezete újból össze-vissza kapkod, egy örökkévalóságnak tűnik, míg a gondolatai valamelyest újból kitisztulnak.
- A mérnek úr - csak így szólította ezt a nagydarab, állandóan háztartási gépekkel, autókkal bíbelődő mackó-embert -, olyan jótét lélek, hogy vaj helyett a kenyérre lehetne kenni.
- Egyik éjszaka - viaskodik benne a múlt és a jelen, megtörtént és elképzelt esemény - olyan elképzelhetetlen szúrásokat éreztem a hátamban, mintha valaki vasvillával döfködné az oldalamat. A mérnek úr azonnal taxit hívatott, felvitetett a baleseti kórházba, s valami nagy összeggel kenyerezte le az ügyeletes orvost, hogy a legprotekciósabb kétágyas szobába kerüljek. Azt hazudta, hogy az édesanyját hozta ápolásra. Naponta kétszer is felvágtatott, kompótot, csokoládét, tésztát szorongatott a markában, mint egy óriási gyermek, olyan gyámoltalanul billegett egyik lábáról a másikra…
- Ne búsuljon, Rebi - mondogatta -, hazamegyünk s olyan túróspuliszkát rittyentünk, hogy a csángók is csodájára járnak, pedig - állítólag - a világon ük készítik a legfinomabb túrós puliszkát!
Hát ezért a falatkenyér emberért maradtam volna ítéletnapig is! Ha elmegyek, még a főzést is a nyakába varrja az a kirühelődött felesége.

*
Arca, most a vihar után, az alvadt vér színű fényben halott fehéren világított. Mintha otthon a lélekharangot vernék félre, olyan zakatolást hallott a fülében.
- Kiszáradt, cserepes a szám, ínyemhez tapadtak az ajkaim! - suttogta hüppögve, könnybelábadó szemekkel. Utolsó erőfeszítéssel megpróbált felemelkedni, de teste olyan magatehetetlen maradt, mint a lekötözött pólyás kisgyermeké. Már csak az emlékei tartják benne az alig pislákoló életet. Azokhoz menekül. Megtelik elviselhetetlen félelmekkel arra a gondolatra, hogy az emlékei is elfogynak.
- Végső kétségbeesésemben határoztam el magam a városi szolgálatra. - próbál rendet teremteni ide-oda csapongó gondolatai között. 
- Hat fiút neveltem fel - feszült egyetlen metsző vonallá a szája -, de azok annyira örökölték az apjuk kibírhatatlan természetét, a fukarságot, hogy néhány baniért képesek lennének egy döglött macskát Móricz-kőig kergetni, csak pénzt ne kelljen a háztól kiadni. Az apjuk halálakor is mind az örökséget emlegették. 
- Bezzeg mások! - reccsent a nagyobbik hangja. - Jóval a kollektív megalakulása előtt túladtak a birtokon s idejében gondoskodtak a városra szakadt kölykeikről. - Mi pedig - dús szemöldöke alatt, mint a tűzgolyó, villogott vérbeborult szeme -, úgy indultunk el, mint a koldusok. Maguk kotoltak azon a nyamvadt bennvalón, s azon a néhány darab szír-szar földön, mint aki megsüketült, se nem lát, se nem hall. Hiába zuvatolta mindenki, hogy aki most földet vesz, annak lopótökkel harangoznak, attól nem kell tanácsot kérni, maguk pontosan a kollektív előtt egy hónappal dobtak ki az ablakon tízezer lejt azért az öt szilvafás Telek-kertért, hogy szakadt volna le ott, ahol van...
Mi pedig egy pince alatti mosókonyhában nyomorogtunk. Az orvos, mikor meglátta, elkiáltotta magát: nehogy még egy gyermeket csináljanak, mert megvakul ebben a sötét patkánylyukban!
- Megszenvedtük mi a maguk vagyonszerzését, anyám! - sipította a középső menye.
- Ezért mi úgy határoztunk - vette át a legnagyobbik fia a szószóló szerepét -, hogy a bennvalót és a kertet elárverezzük.
Az utolsó hang fennakadt, s hosszú percekig csattogott, mint a karikás ostor ólmos vége. Rebi érezte, hogy ha nem markolja meg a karospadot, a padló kicsúszik alóla, levegő után kapkodott, majd két kezét a fejére kulcsolta, s úgy állt a szoba közepén, mint a ház homlokzatát tartó kariatida. Mintha súlyos cementfellegeket cipelne a hátán, úgy tántorgott a kihúzhatós ágyhoz. Érezte, hogy az erő kifut belőle, s olyan elviselhetetlen hányinger kínozza, mint amikor Temesváron leszállt a ringlispíl láncozott székéről. 
- Jobb lett volna, ha akkor megsuvadok! - tört ki valamilyen reszkető, idegen hang a torkán. Gyötrődő, lázas testén a parkett hűvös ereje sem segített. Mint tavasszal a deszka repedéseiből a férgek, úgy másztak elő ezek a rettenetes emlékek. 
- Engem illet a legnagyobb rész! - dörömböl az agyán a legidősebb fiú fújtatása -, mert amíg a többiek itthon lődörögtek, addig én az állomáson két műszakban hordtam a mázsás zsákokat, vasárnap pedig valamelyik maszekosnak a maltert cipeltem. - Akkora sérvem lett, mint egy kupás fazék. A kiskocsi sem farolt magától a lakótömb elé!
- Jól jegyezze meg mindenki - lovallta bele magát a vagyonelosztó szerepébe -, hogy aki öt banival is megrövidít, annak úgy ellátom a baját, hogy még az aludttejet sem tudja megrágni!
- Állandóan a vagyont emlegették - tört ki Rebiből a zokogás -, pedig csak az a szerencsétlen kert, s rajta az öreg, zsindelyfedelű ház maradt. 
Csak nézte a tagbaszakadt, csontos arcú fiait. 
- A tornak vége, az öreget - Isten nyugosztalja - eltemettük a föld felszínéről. Minek kell annyit kínlódni, mint a béka a nyárson? Mint a cukrot, úgy megveszik most ezt a nagy kertes bennvalót. Anyánknak is sokkal könnyebb lesz, ott van a három szobás lakótelepi lakás, az egyik teljesen a magáé lesz, azt csinál benne, amit akar. Télen nem kell gondoskodnia sem a tüzelőről, sem a tűzgyújtásról. Ebben a koszos faluban még mindig pozdorjával gyújtanak be, mint a középkorban! - Tüzelt most már a legkisebb fiú is. 
- Nem értem anyámat - dorombolt tovább Manci, a Jóska felesége -, miért ragaszkodik ehhez a sáros, vályúszerű faluhoz?  Városon olyan könnyű lesz az élete, hogy még másodszor is férjhez megy.
*

- Akkor már a munkám sem kellett - gyötrik Rebit a keserű emlékek. Másfél hónapig raktam a pityókát az utánfutóra, még a férfiak is mind kidőltek mellőlem, az ujjaim olyan kérgesek lettek, mint a bocskor talpa, még ültömben is a nyolcágú villa fogását követték. S végül tizenöt munkanappal szúrták ki a szememet. 
- Emberség ez, Lajos? - mutattam annak a vizenyős tekintetű elnöknek az elrongyolódott irkára, amelybe tintaceruzával mindig pontosan beírtam, hogy hétfőtől szombatig hol dolgoztam. - Van lelketek csúfolkodni egy öregasszonnyal? 
- Ha még sokat dísztelenkedik itt azzal a koszos irkával, s a mi lelkiismeretünkben tetvészkedik - reccsent rá az elnök -, egy-kettőre elvetetem a kertet meg a gyümölcsöst is, mert nekem ehhez hatalmam van!
- Végül csak beleegyeztem az árverésbe. Egy hétig sírtam, holdkórosként lézengtem a saját lakásomban, a majorságot, a kicsi malacot elkótyavetyéltem, s úgy vártam az árverezést, mint az elitélt az akasztófát. Mikor legelőször kikiáltották az eladási árat szinte elájultam. Az urammal öt esztendeig szolgáltunk Bukarestben, Nagyszebenben és Temesváron, amíg a beltelekre valót összekuporgattuk. Most a fiaim vércseként lesik, mikor suppan utoljára az árverező kalapácsa.
Jóskáékhoz költöztem. Azzal hitegettem magamat, hogy kellek a fiamnak. Eleinte, amíg tartott a pénzből, olyan kedvesek voltak, hogy egymással versenyeztek a szép szavakért. A ház és a telek árát rendre odaadogattam a fiaimnak. Az egyik új bútort, a másik hűtőt, harmadik autót vásárolt, az unokáknak is kellett hol ez, hol az: nagykabát, korcsolya, sífelszerelés, magnó, s én örömömben szórtam a pénzt, mint a pelyvát. Olyan boldog voltam, hogy adhatok, hogy segíthetek rajtuk. Amikor az utolsó százast is kivettem a nyakamon lévő zacskóból, hírtelem úgy megsűrűsödött körülöttem a levegő, hogy vágni lehetett. 
- Olyanok vagyunk, mint a tormabeli nyű - mordult felém Jóska fiam - anyánkért egész nap itthon szöszmötölünk, ki sem mozdulunk a házból. Ránk is ránk férne egy kis gyerekek nélküli kikapcsolódás. 
- Az autóval úgy elbogároztak - emlékezik Rebi -, hogy három hétig még a színüket sem láttam. Egy sort sem írtak, egy fillért sem hagytak, a két gyermeket kölcsönpénzzel etettem, gondoztam. Még szerencse, hogy ugyanabban a városban lakott az unokatestvérem leánya. Kitől is kérhettem volna kölcsön a pénzt? Amikor hazajöttek, egyre hallgatagabbak lettek. Lakatot szereltek a kamarára, s még a hűtőszekrényre is. Az egyik nap mosogatás közben eltörtem egy porcelántányért, a menyem seprűvel rontott nekem. 
- Jobb lenne, ha már megdögölne! - visította. - Annyi kárt csinál, hogy nem éri meg a mosogatása. Amióta maga itt van - srófolta fennebb és fennebb a hangját -, még beszélgetni sem tudunk, állandóan a fenekünkben van. Elég gyermeke van szerteszét az országban, azokat is meglátogathatja. Egyébként is kell a harmadik szoba a nagyobbik gyereknek, mert mi nem úgy élünk, mint maguk falun, hogy egy szobába húzódnak össze, mint a varas malacok!
Mintha egy láthatatlan fecskendővel kiszívták volna a vérét, átalvetőjével úgy tántorgott ki a fia lakásából. Jegyet sem váltott, úgy ült fel a vonatra. A kalóz egy huszonötösért egy elhagyott, sötét fülkébe tuszkolta..
Másnap reggel így érkezett meg abba a városba, ahonnan fiatalasszony korában az ingnek való gyolcsot és gyapotfonalat vásárolta. Még aznap este elszegődött a mérnek úrékhoz. 

*
Kilenc esztendő telt el azóta. A nyakán lévő, spárgára erősített zacskó újra megtelt kékhasú százasokkal, otthon már kiszemelte magának a Radiék üresen álló szoba-konyhás, kiskertes bennvalóját. 
- Két-három hét alatt úgy rendbe rakom, hogy olyat nem látott még a falu - lelkendezett minden este, amikor lefekvés előtt úja és újra megszámolta a zacskóban lévő vagyonát. 
- Az utolsó havi bérem éppen elegendő lenne az illetékek kifizetésére.
Teste megvonaglott, s mint a hámistráng, megfeszült keményen…


A kiskirály

- Ella, azonnal fogj hozzá a terítéshez! Vendégeink érkeznek. A megyei agrárkamara vezérigazgatója és főkönyvelője „tisztel meg” bennünket. Nem fogadhatjuk őket üres kézzel! – mondta feleségének a mészáros külsejű, „farmer”-nek csúfolt mezőgazdasági vállalkozó, miközben kétnapi dorbézolás után kiengesztelésként egy kosár felvágott fát rakott le az egykori bentlakástól itt maradt hatalmas érckályha elé. 
Ella a férje rekedtes, parancsolgatáshoz szokott hangjára úgy rezzent össze, mintha mély álomból ébresztették volna. Általában néhány másodpercnyi riadt tétovázás után abbahagyta a mosogatást, a főzést vagy éppen a gyermekek fürdetését is. A sok mosástól céklavörös, az ujjbegyeknél gombásodó kezét beletörölte az ajtófélfára akasztatott kender-vászonkendőbe, s a középső szoba felé indult, hogy valami megmagyarázhatatlan belső rettegéssel keresse elő a kelengyéje féltve őrzött kincseit: a Hüttle porcelángyár kínai utánzatú tányérjait, a régi ötvösök keze munkáját dicsérő késeket, villákat. Nászajándékba kapta az édesanyjától.
„Most pedig, éjnek idején – gondolta Ella megadóan – rakosgassam ezek elé az emberformájukból kivetkőzött, részeg disznók elé. Duhajkodásukban még földhöz verik az egészet, s megfosztják attól a kevéske örömtől is, hogy csöndesebb perceiben – miután az öt gyereket lefektette, elaltatta - becézgesse, simogassa őket, mintha élőlények lennének. A keze a kilincsen volt már, amikor esdeklő, fáradtságtól agyongyötört tekintettel a férje felé fordult.
A „farmer” ráripakodott:
- Az életünk, ha jobban tetszik a kifejezés, a boldogságunk függ ettől a ma esti zabálástól. Azt hiszed, hiányzik most nekem, hogy ezeket a feneketlen vezérhurkájú semmiket tömjem, mint a ludat? De az életemet tudod enni, hogy költözzünk el innen: nem bánod, ha akkora városba is, mint egy mosdótál? Hát ehhez, kedves szobatársam, az alapot ma este kell lerakni! Annyi serpenyőt, tepsit rakjál fel a nagy kályhára, hogy futószalagon lehessen sütni a kolbászt, a szűzpecsenyét, az oldalast. Nehogy az istenért véres-májas is keveredjen közéje, mert attól az ilyen nagy bendőjűek rettenetesen undorodnak! Nincs hús benne! Diétás étel - azt mondják -, amit csak holmi beteges kákabelűeknek rendel az orvos.
- Meglátod, Ella – folytatta a farmer tőle szokatlan, réveteg tekintettel –, hogy ennek a mai disznótornak ezerszeresen megtérül az ára.
„Ennek fejében el-elnézik majd, hogy a Szék havasán legelő hatalmas és csupa fajállatból álló csordájukban „véletlenül el-eltörik” egy borjúnak vagy tehénnek a lába, vagy, ahogy a pásztorok számadáskor szokták mondogatni a hitetlenkedő gazdáknak: „farkas vagy a medve mocskolta meg” a gulyát – mélázott magában. – Igazán elnézhetik – érvelt tovább gondolatban a kályha melletti karosszéken ülve –, mert ha én nem lennék, útilaput köthetnének a talpukra! Nekem köszönhetik, hogy a fű sohasem szárad a lábán, hogy nem holmi szedett-vedett emberek, hanem igazi bojtárok gondozzák a marhákat! Kaszagéppel egyedül többet kaszálok, mint a Szék havasa alatti falvak együttvéve! Ha jól iparkodunk, két év múlva a ház mellé faroltathatjuk a meggypiros Alfa Romeót is. Amikor már biztosan az én tulajdonomban lesz a vadonatúj Alfa Romeo, végigszegetek a község főutcáján, az ablakot lehúzva csak úgy integetek a cigányok segítségével megválasztott polgármesternek, s mint egy Forma1-es versenypilóta, úgy elporzok mellette, hogy pisloghat, mint a zöldbéka a csalánban. Ha ez megtörténhetne, nem adnám magam egy zseb szarért...”
- Sajnos – folytatta fennhangon –, túlkésőre jöttem rá arra, hogy a mai világban élni tudni kell! Nézd meg azt a szerencsétlen „agármérnököt” – ahogy a háta mögött csúfolják –, az egész kistérség rajta röhög. Ha kanállal legyúrnánk a torkán, akkor sem inna meg egy deci pálinkát vagy egy pohár bort, mert ő csak a habos tejet kívánja, mint a csecsszopók. Látástól vakulásig nyargal a Szék havasán, mint egy töketlen kutya, ott mind finomkodik, udvariaskodik az emberekkel, s három év alatt annyit sem tudott kiharcolni a gazdáinál, a megyei agrárkamara mindenható, valójában volt kommunista vezetőinél, hogy az őt megillető szolgálati lakást itt, a hat hónapig tartó tél világában, ahol csak a medvék, a vaddisznók és őzek tanyáznak, legalább pirosba felhúzzák. Az a rögeszméje, hogy alpesi farmot, mintagazdaságot teremt! Amelynek csodájára járnak. Ennek az embernek tényleg elment az esze! Alpesi mintagazdaság? Itt, ahol még ma is csak a ganés fenekű, gyapjas, szőrös, a legcsattogóbb hideget is eltűrő tehenekben tudnak gondolkodni! 
Az ilyen ember tényleg megérdemelné, hogy zsellérházban kuksoljon. Csaptató kell ennek a népnek, nem simándi beszéd! Ha élhetetlen vagy, ötven év múlva is kilátszik a nadrágodból a csóré feneked. A legelőn sem kötik be egyetlen marhának sem a száját, annyit parézhat, amennyi a bőre alá fér. Ezentúl az én szám sem lesz bekötve, ezt mindenki jól jegyezze meg!
„Látod, ezt a mostani lakásunkat is így szedettem rendbe – ágált magában –. Azelőtt mind könyörögtem, udvaroltam, hogy csináljanak valamit, mert öt gyerek csak nem ülhet egy régi bikaistállóban. Azoknak mind beszélhettem! Ahogy fizetgetni kezdtem a községi kocsmában, meg-meghívogattam egy-egy bárányflekkenre, mindjárt megváltozott a leányzó fekvése. Dicsérni kezdtek a farm év végi kiértékelőjén, egyre többet emlegették a nevemet. A tavaly pedig a bikaistállóból olyan háromszobás lakást rittyenthettünk, hogy még a fővárosban is számot tenne. Csak tudnám így, mindenestől begörgetni valamelyik nagyvárosba...”
Ella még sohasem látta ilyen feldúlt állapotban a férjét, villogtak kialvatlan, vérbeborult szemei. Úgy érezte, jártányi ereje is alig van, nem hogy szembeszálljon ezzel az emberrel. Úgy állt – keze még mindig a kilincsen –, mint egy riadt, végsőkig kétségbeesett vad, amely hiába rohangál eszeveszetten körbe-körbe: a rátekeredő háló mind szorosabbra húzódik körülötte. Nincs ahová menekülnie, nincs hol védelmet találnia...
Mintha áramütés érte volna, úgy rezdült össze a férje noszogatására:
- Mozgás asszony, mindjárt itt vannak a vendégeink, s mi úgy állunk itt, mint a Bálám szamara. Ne légy olyan tajdag, hálistenszájú fehérnép! Csak minden szökőévben hallom a hangod. Nem csak pelenka, rékli van a világon, hanem mulatás is! Ma este, ha minden jól megy, a seggére verünk a százötven kilós disznónak...
A „farmer”, akit mindenki rettegett a gorombaságáért, a mostanában hangoztatott „csaptató-elméletéért” (hogy az itteniek csak akkor dolgoznak, ha karóval kergetik őket a mezőre!), aki kisemmizte a jobbára magatehetetlen öregeket, hatalmas földterületet lopkodott tőlük össze, olyan izgalommal készült erre a disznótorra, mint a csitri leányka az első találkára. Miközben a felesége megadással, az ébrenlét és az álom határán hordta az edényeket, s a temérdek disznóköltséget odakészítette a nagy kályhára, ő mindegyre kiszaladt a tornácra, onnan a kapuhoz, s káromkodva kémlelt végig a teknő formájú völgyön.
„Hol a nagy Istenben kotolnak ennyi ideig? Amióta én eljöttem, négykézláb is idemászhattak volna! Biztosan most is járják azt a hülye „pingvin-táncot”, amit a vezérigazgató talált ki. Amikor a sárga földig leitták már magukat, az itallal összefröcskölt, egymás mellé taszított asztalok tetején lábukat oldalra himbálva ugrándoznak előre-hátra, mint akinek lopótökkel harangoznak. Miközben ők duhajkodnak, én a nagy várakozásban eszem meg kezem-lábam. Eléjük mennék, de a nagy sötétségben még elkerüljük egymást. Ebben az istenverte, hegyre-szúrt faluban még a főutcán sem ég a villany, nem hogy a gatyaszárszerű mellékutcákban! Isteni szerencse, hogy a villanyszerelőre ráparancsoltam: a falufelelős farmer háza előtt nappal sem aludhat ki a villany! Aki véletlenül ide téved, messziről lássa, hogy ki itt a főnök... Elvégre egyedül nekem van mezőgazdasági technikumi végzettségem, s az osztálytársaim közül is csak én maradtam a nem-is-tudom-minek-nevezzem, tanyának vagy falunak „becézett” havasi világban, én vállaltam a fosos teheneket...”
- Te, te, te... te, istenátka! – keresi dadogva a szavakat –, így kell sütni a disznóköltséget? A kolbászt állandóan forgatni kell a zsírjában, különben olyan az egész, mintha fűrészport ropogtatna az ember a fogai közt.
Ella gépiesen forgatta a kolbász- és pecsenye-darabokat. Csak akkor nyugodott meg kissé, amikor a harmadik szobából kihallatszott az öt gyerek egyenletes pihegése, horkolása. Valami megmagyarázhatatlan fásultsággal, ernyedtséggel tűri a mindennapos, a fizikai tettlegességnél is sokkalta jobban fájó megaláztatásokat. Megszokta már, hogy házasságuk tíz esztendeje alatt a gyöngédségnek még a látszata is eltűnt a férje odavakkantott szavaiból. Az édesanyját, a nagyanyját okolja az egész félrecsúszott, megfeneklett házasságáért. Addig ették az agyát, addig zsuzsukoltak, hogy ő maga is elhitte: ilyen embert még nagyítóval sem kapna! Gimnazista korában a leendő férje ajándékokkal halmozta el, minden hónapban zsebpénzt is küldött. A szülei azért voltak úgy oda ezért a házasságért, mert kivájta őt a tapaszos padlójú, paticsfalú mezőségi lakásból. Mintha most is maga előtt látná a nagyanyja hatalmas hárászkendőbe bugyolált arcát, amint az esküvő előtt így oktatgatja: „Vegyed a reménységek gyökerét, a hitnek levelét, az engedelmességnek rózsáját, s mindezt törd meg az ártatlanságod mozsarában, s az egészet főzd össze az áhítattal, s meglátod, hogy a házaséletben sohasem lesz gondod... Arra vigyázz – váltott át a biblikus szövegből a hétköznapira –, hogy mindig finom, főtt étel legyen az asztalon, mert a férfiak szívéhez a gyomrukon keresztül vezet az út...”
Hát ezt kapta! Az első években, mikor magára maradt, mindig a sírás fojtogatta. Mostanában pedig annyira eltompultnak érzi magát, hogy a legutolsó nap eseményeit sem tudja teljesen megemészteni. Alvajáróként, élő robotként végzi teendőit a konyha, a disznóól és az istálló között. Valószínűtlennek, mérhetetlen távolinak tűnik a gyermekkor, a kollégiumban eltöltött négy esztendő.
A tükörtől retteg a legjobban. Félév is eltelik, amíg a látóterébe merészkedik. Kibogosodott ujjaival is pontosan érzékeli az egyre mélyülő ráncokat, a szeme alatti sötét árkot. Olyan már a bőre, mint a kimosott pergamen.
- Alig múltam harmincéves – motyogja reggelente tűzgyújtás előtt –, s olyan a lábam, mint a boronafog. A visszér mindkét lábamon kibogosodott. Már csak ezt az agyontaposott, trágyaszagú mamacipőt tudom felkínozni...
- Mi lesz azzal a vacsorával? – csattan a férje hangja, mintha a füle mellett ágyút sütöttek volna el –, én már rég felhordtam a pincéből minden italt, s te pedig most is azzal a tepsivel piszmogsz, mintha végleg megkukultál volna. Ha ilyen kifordult, baszuta képet vágsz a vendégek előtt is, akkor tényleg lőttek a városba-költözésnek, de a meggypiros Alfa Romeónak is! Kellessed magad, billegtessed a farodat, hogy lássák: a farmer felesége milyen kívánatos egy fehérnép! Szokásod szerint ne mind ellenkezzél, ha néha-néha hozzád kapdosnak, vagy meg-megölelgetnek! Már úgysem tehetnek benned kárt! Idióta falusi szokás az egész. A vezérigazgató is, ha valamit el akar intézni, babonásan mindig magával viszi a nagycsöcsű feleségét! Úgy látszik, „faröltve” még a hektár- vagy tejhozamot is a háromszorosára lehet növelni...
A „farmer” az utolsó mondatokat tréfának szánta. Szokása szerint a saját hülyeségén perceken át nyerítésszerűen röhögött, csapkodta a térdét, a könnyeit törülgette.
- Hogyan aljasodtál idáig, kiskirály? – kiáltotta Ella eszelősen. Amikor már sem az itallal, sem a százötven kilós disznóval sem tudod megvásárolni az agrárkamara mindenható vezérét, akkor engem dobsz oda a vén kujonoknak? Tíz éve egyetlen pillanatra sem hagyhattam el ezt az átkozott tanyabokrot, ahová inni is csak hébe-hóba járnak a meghívott „vendégeid”-hez hasonló jó madarak. Életem a konyha, a disznó ól és az istálló között zajlik. A traktorkerék vályúban – mert itt ma is ugyanaz az életforma, mint a megboldogult kollektíva idején! - jóformán ki sem fogy a locsa, a szapuló üstben már rotyog a következő véka krumpli. Az önmagát „falufelelősnek” kinevező „farmer úr”  hajnalban úgy eltűnik, hogy csak éjfél után vetődik haza. Az öt gyerek piócaként szívja a véremet. Miközben a legkisebbet tisztába rakom, a másik kettő rendszerint magára húz valamit: felforralt tejet, vízzel, levessel teli edényt. Ilyenkor aztán olyan bömbölésbe kezdenek, hogy a legközelebbi szomszédok mindig idefutnak: a „farmer úr” házában ölnek valakit? Már azt is elfelejtettem, hogy milyen a színház belülről. Talán még a betűket is elfelejtettem... Legalább három éve öt percet nem beszélgettünk. Hogy el ne felejtsem az emberi hangot, magamban elmesélem, kiszínezem a diákkori élményeket, s folytatom a lakodalmunkkal, az első évek bizakodásaival...
- Akkor még hittem neked, kiskirály! – folytatja Ella könyörtelenül. - Botorul elhittem, hogy valóban megváltod ezt a falut. Olyan szépeket meséltél arról, hogy a bányaságról, a nagyvárosokból visszatérnek a munkanélküliek, vagy a szegénység miatt a lakótelepi otthonukat eladó, stílusosan „városra ráunt, szabad levegőre vágyó sorsosaink”-nak nevezett szerencsétlenek. Ezért tudtál rávenni arra, hogy a negyedik gimnáziumi év közepén, az érettségi előtt, otthagyjam az iskolát, s idejöjjek „próféta-feleségnek”. Most pedig az ivócimboráid előtt azzal hencegsz a kocsmában, hogy sárlottam utánad! S olyan föld-hülye voltam, hogy örvendtek, mikor megszabadítottál az iskolából. Manapság sokat lehet hallani a modern rabszolgaságról: elvetemült, az azonnali, egy órán belüli meggazdagodást hajszoló gazemberek naponta aláznak meg, vakulástól vakulásig dolgoztatnak és az állatoknak szánt lyukakban tartanak fogva éveken át nőket, férfiakat. Az sem ritka, hogy soha nem derül fény arra, hogy ezek a páriák rosszabbul élnek, mint a rabszolgák. Valójában az emberi mivoltuktól fosztják meg. Te is ezt teszed velem, huszonegyedik századi, szerencsétlen kiskirály! 
Milyen imádságosan, már-már költőien hangzik: valakinek utoljára be kell csuknia maga mögött az ajtót! Túlságosan könnyű egy olyan félig-faluban, félig-tanyán kiskirályoskodni, ahol a huszonöt évvel ezelőtti esztendőfordulón csak gengszterváltás történt. Valójában akkor állt meg ebben a világ végére szorult településben az idő, amikor a „forradalom lázában” – ahogyan szereted hangoztatni - kinevezted önmagadat falufelelősnek. Mindent belep a lassú és biztos enyészet! Gyakran hencegsz azzal, hogy a „hegyre-szúrt” fatornyos kisfaludban az átlagéletkor hetven felett van. A félelem, a rettegés hajtja az itt rekedteket a csaptatód alá: mi lesz ezzel a nyomorult sárfészekkel, ha egyetlen falufelelőse is elbogározik valamerre. Akár Nyugatra is. Tanítója, nem is tudom mióta, nincs a falunak, az öreg, nagyothalló pap azért rekedt itt végérvényesen, mert senki sem vállalta helyette a beszolgáló lelkészkedést. Az örökös templomba járók szerint harminc éve minden nagyobb ünnepen ugyanazokat az igéket olvassa fel a Bibliából. Ő már mindent elmondott, amit akart, nincs mit közölnie az emberekkel. Az elmúlt esztendőben is tizenegy halottat temetett, s csak a mi Attilánkat keresztelte, mert évek óta csak mi gyarapítjuk a falut. Hetven – nyolcvan évesek porladó, málló húsában gázolunk naponta. A világon lehet ennél aljasabb foglalkozás, mint dögrováson lévő aggastyánok kifosztásából meggazdagodni? Élő-hullarablás ez, kiskirály! Még hogy a falu, meg a vidékfejlesztés, korszerű farmergazdálkodás, alpesi legelő! A szavak, a szent fogalmak értelmét is meggyaláztad, kiforgattad! Üresen konganak, mint a repedt fazék…Csák Máté földjén – úgy látszik – tényleg te vagy az Isten…
A falufelelős egészen megrémült a felesége tekintetétől, hangjától.
- Törődj a vacsorával! – kiáltott rá - életében először - bizonytalanul.
És ekkor valami rettenetes dolog történt. Ella, aki tíz éven át szótlan megadással tűrte minden megaláztatását, olyan üvöltésben tört ki, hogy a gyerekek sikoltva rohantak ki a nagyszobából, s élő sövényt vontak az anyjuk körül.
- Meglátod, kínodban még az egérlyukba is elbújnál, csak ez a disznótor elmaradjon! – kiáltotta Ella olyan hangon, hogy a falufelelős önkéntelenül hátralépett. – Még az a hülye, süketnéma disznópásztor sem fog rád hallgatni ezután, mert a ház körül most bámészkodók azt pletykálják majd: a falufelelős tök-részeg vendégeit laskasirítővel fogadta a felesége.
A kiskirály bárgyú mozdulatokkal csitítgatta a szipogó gyermekhadat, többször is rájuk parancsolt, hogy takarodjanak lefeküdni, de azok egy tapodtat sem mozdultak az anyjuk mellől. A férfi arcát, homlokát kiverte a hideg veríték, amikor arra gondolt: bármelyik pillanatban betoppanhatnak a vendégei. Akkor elúszik  a meggypiros Alfa Romeo  és a kiskirályság is.
- Fejezd be azonnal ezt az ingyen cirkuszt, mert úgy szájon kaplak, hogy egy hétig lepkefogóval futhatsz a fogaid után! – próbált szellemeskedni.
Ella maradék erejének utolsó lendületével megmarkolta a húszliteres, lobogó zsírral, kolbász- és húsdarabokkal teli lábast - a betántorgó agrárkamarai vezérigazgatót és főkönyvelőt kikerülve - szembe loccsantotta a férjével. S mint a kölykeit védő szuka, maga előtt, és kifelé terelte az öt gyereket.
- Megvakított, megvakított, egész életemre nyomorékká tett ez a szerencsétlen! – üvöltötte őrjöngve a falufelelős.
            A dülöngélő ivócimborák a pillanat töredéke alatt kámforrá váltak…