Éjsötét gondolat

Bizonyára tudod, milyen az, amikor magával ránt a dolgok folyása. És amikor az embert magával rántja, akkor a dolgok ellenőrzési része legtöbbször kiesik.  Természetesen, ha újra lezajlottak volna, László is másképpen csinálta volna. De nem zajlott le.

Laci teljesen átlagember volt. Munkája nem volt. Szüleivel élt, az ők pénzén. Csak a háztáji dolgoknak kellett eleget tennie. Egy idő után szülei megelégelték léhaságát és arra bíztatták, keressen végre munkát. De ez nem így lett. 
A szülők nagy boldogságára, sikerült egy viszonylag jó munkát találni, megbízható munkaadóval. Laci nagyapja túl volt már a hetvenen, és a mezőgazdasági munkák nem mentek olyan gördülékenyen, ahogyan azok régebben. 
Sose szerette az öreget.  Arrogáns, mizantróp ember volt. Közös témája sosem volt vele. S ha mégis, az első percekben kimerült. 
A munka viszonylag tűrhető volt. Nem fárasztó, de az öreg mindinkább. Több mint két hónapja volt már az öregnél, de ezen idő alatt semmi érdekfeszítő dolog nem történt vele.
Széna, tehenek, trágyaszag. Hetente, vagy ő, vagy pedig az öreg, elvitték a tejet a csarnokba. Javarészt ennyi. 
Laci rühellte a munkabeosztást. Jobb szeretett volna dolgozni, többet és többet, mintsem hallgatni az öreg szarkazmustól csöpögő rágalmait, napnyugtáig. 
- Egyél fiam, különben nem lesz erőd! – motyogta. Eleddig ez volt a legőszintébb kijelentése az öregnek. Laci is megbátorodott.
- A minap olvastam egy cikket, miszerint egyre több helyen mérgezik a tejet.
- Jaj, menj a hülyeségeiddel! – csattant fel az öreg – Hol olvastál ekkora baromságot? Az interneten? – kérdezett rá gunyorosan. 
Elegem van belőle, gondolta Laci, majd aludni tért. 
A következő napokban mintha felgyorsult volna az idő. Reggelenként tücsökciripelésre ébredt. Megfejte a teheneket, aztán egész délután mást sem hallott csak az óra ketyegését. Tévézett. Olvasott. Érezte, hogy valami készülődik benne. Csaknem felrobbant a dühtől, és ez napról-napra fokozódott. 
Mint minden este, megvacsoráztak az öreggel, és nyugovóra tértek. Esténként általában az öreg bekapcsolva hagyja a tévét, ezért éjjelenként mindig Lacinak kell kikapcsolnia. Ez most is így volt. Mintha szándékosan tenné ezt vele. 
A tévéhez közeledvén le sem vette a szemét nagyapjáról. Ekkor megpillantotta az öreg bicskáját az éjjeliszekrényen. Fura gondolat fogta el. 
Mi lenne, ha…
Nem tétovázott. Csaknem sebészi pontossággal metszette el a nyaki érköteget. Élvezettel nézte végig a haláltusát. Nem sikoltott az öreg, egyet sem. 
Többet nem bosszant.
Az idő telt, és gyorsan el kellett tüntetni a hullát. Szétdarabolta a testet. Levágta az öreg fejét, karjait és lábait. A darabokat a ház különböző részein rejtette el. A fejet, a szoba padlójába, a deszkák közé. A többit is, ugyanezzel a módszerrel a ház többi részében. Azután visszaszögezte a padlót mindenhol, úgy, hogy senki, még ha akart volna, sem talált volna semmi feltűnőt. Majd fölmosott és eltüntetett minden vérnyomot. Az ágyterítőt is elégette. 
Kimerült. Erősen verejtékezni kezdett. Lefeküdt.
Egyszer csak kopogás hallatszott az ajtón. Laci hírtelen felpattant az ágyból. Iszonyú fejfájás gyötörte. Keveset aludt. A ciripelés is egyre erősebb lett. 
Rendőrök voltak.  Az egyik szomszéd zajt hallott. Kopogás-kalapálás hallatszott egész éjszaka, a villany pedig reggelig égett. Feljelentést tett, és őket küldték ki helyszíni szemlére. 
- A zajok – mondta – tőlem származnak. Összedőlt az ágyam, és vissza kellett rögzítenem. Szükségszerű megoldás volt. – Nagyapám a csarnokba ment. elvitte a tejet. – mosolyogni próbált, de a szemében ott bujkált a rettegés, keze remegett.
Érezte, hogy ezzel még nem győzte meg a két rendőrt. S hogy a legkisebb kételyt is eloszlassa, végig vezette őket az egész házban. Mindent alaposan megmutatott nekik. Szavait megválogatva, érthetően beszélt, így a rendőrök többé nem gyanakodtak. 
Elsápadt, miközben kivezette őket. Erőtlennek érezte magát. A feje is fájt. Így ment ez napokig. Éjjel meg aludni nem tudott, hol az óra ketyegése, hol pedig a tücskök dala miatt. 
Azt hittem, könnyebb lesz, gondolta, miközben többször is el-elhajtott egy rendőrautó a kapu előtt. Kiverte a verejték. Rájöhettek? De honnan? S ha igen, miért nem visznek már el innen erről a tanyáról? Felemészt ez a ház!
Fájt a feje, a füle is csengett. Ráadásul a tücskök, egyre hangosabban és hangosabban ciripeltek, kibírhatatlanul. Az óra is, nehéz dobbanással nyílalt bele Laci fejébe. 
Szaladni kezdett, hogy végre megszabaduljon a hangoktól. Lihegve kapott levegőt, miközben szaladt az autó után. A rendőrök nem hallottak, nem is láttak semmit. Kiabált, üvöltött, hogy végre meglássák. A dobbanás is egyre erősödött. Káromkodott, dühöngött, mígnem felkapott egy követ, és az autó után hajította. Betalált. 
Vitatkozni kezdett velük, felhevült gesztusokba mártva mondandóját. Nem bírta tovább.
- Tudtátok! – kiáltott rájuk. – Gúnyt űztetek belőlem! Hülyének néztetek. De ennek most vége. Bevallom! – dühöngött – Ott az öreg: a szoba, a konyha, a nappali, és a kamra padlója alatt! Szakítsátok föl, csak hagyjatok már békén!
Mintha meghallgatták volna az égiek a könyörgését. A hangok egyszerre eltűntek. Nem volt már tücsökdal, sem pedig súlyos dobbanás. Csönd lett. Sűrű sötét csönd.