Papp Sándor Zsigmond novellája

Számtan

A vörös hajú lány az ötödik argentin gól után élvezett el. Addig úgy nyöszörgött odabent, mint az a régi szovjet dívány, amely valamikor a nappaliban állt. Öreg darab volt, de le kellett cserélni, mert már a konyháig jelezte a háziaknak, hogy a vendég melyik részére ült odabent, s hogy jólesően elhelyezkedett-e, vagy éppenséggel idegesen izeg-mozog, mert már menne haza, a saját lyukába Ki tudja, melyik pesti szeméttelepen rohad most esőben, szélben, pedig mennyi mindent összehoztak az asszonnyal azon a huzaton!

Még beszélgettek is rajta, éjfélig, sőt néha hajnalig. Simogatták, becézgették egymást, kanárimnak és kisbivalynak, mert úgy nem kellett a jövő hétre gondolni. Ők még szavakkal izgatták fel egymást, nem ujjal és nem lóvéval. Hány nap és költözés, mennyi év ragadt bele abba a vászonba, akár a rágógumi! Csak nem foltok voltak azok, hanem a múlt mintái. Az ő múltja. De hát mit tudhatnak erről ezek a mai fiatalok.
Most új dívány van, csöndes, kényelmetlen. A fia választotta és ő is szerelte össze. Mert mostanság így lapjában adnak el mindent, hogy csak otthon derüljön ki, milyen szar is valójában. 
Reggel óta keserű volt a szája íze.
A lány különben, akit a fia felhozott, szép arcú, kézhez álló teremtés volt. Az a típus, aki sosem rontja el oda nem illő kérdéssel a helyzetet. Nyöszörögni a második félidő elején kezdett, nem túl hangosan, de olyan kitartóan, hogy Lab Kálmán mégiscsak feljebb tolta a készülék hangerejét. Pedig mennyire utálta ezeket a mai szpíkereket! Szétfecsegték, szétordították a meccset. Még csak a söprögető tette maga elé a labdát, de az a marha már úgy emelte a hangját, mintha a tizenhatoson belül lenne, szemben a kapussal. S ha kint ragadt az ember a budin, akkor rohanhatott be, mint az őrült, csoda, hogy le nem hugyozta közben a nadrágját. Talán azért üvöltöttek, hogy ezzel is leplezzék, számukra mindez csak munka, pénzkereseti lehetőség. Letudják a kilencven percet, és kész. Mindenki fogja be a száját. Így aztán a finom cseleknek, pontos beíveléseknek már nem is nagyon maradt semmi szépsége. Épp annyi volt bennük az öröm, mint kötelező olvasmányokban az izgalom. Meg hát ezek a mai fiatalok már nem is érdeklődnek. Nekik egy vébé már nem esemény, hanem valami, ami megint a tévében zörög, egy fokkal hangosabban, mint a többi műsor. Itt van mindjárt az ő fia. Amikor épp a halálcsoportban dőlne el minden, ő nyugodt lélekkel kettyintget. Neki bezzeg fel sem állna ilyenkor. Még ez a vörös se tudna csodát tenni. 
A hatodik gól után végképp elkedvetlenedett. 
Mert az úgy van, hogy magyar ember öt-nullig élvezettel és némi kárörömmel néz bármilyen meccset, de a hat-nullát már nem bírja. Hirtelen rátelepszik a mellére valami elűzhetetlen, tömpe szomorúság, góltól gólig tartó fájdalom. Minden idegszálával a vesztes csapat mezébe képzeli magát, levegő után kapkod, és úgy néz körül, mintha valami végtelen katasztrófát nézne egészen közelről. Most kell mondani, hogy miért? Épp húsz éve, hogy az Öreggel leült megnézni azt a meccset. Az asszonyok miután kikészítették a ropogtatnivalót, lábujjhegyen lépkedtek mögöttük. A földszinti lakás ablakát is nyugodtan kinyithatták, mert az utcáról még köhögést sem lehetett hallani. Hiába végezte el a technikumot, majd jegyezte el Elvirát, akkor ihatott először az Öreg előtt. Fröccsöt. De azt se lehetett csak úgy, a kedve szerint. Az Öreg a szemével jelezte, hogy mennyi bort tölthet bele. Mennyi jöhet ki a demizsonból. Mert az ő háza nem egy kupleráj!
Amikor a szovjetek a hatodikat is belőtték, az Öreg csak annyit mondott, hogy a kurva anyjukat, ez rosszabb, mint ötvenhat. Pedig abból igazán keveset tudhatott, az egészet a spájzból követte végig, és sosem fog kiderülni, hogy azt a néhány szál szárazkolbászt féltette az élete árán is vagy attól rettegett, hogy a pufajkások, ha rábukkannak, nyugatos múltja miatt menten elviszik. Pedig tényleg rosszabb volt, mint '56 Megalázóbb, egyértelműbb. Mert itt egy percig sem vezethettek. Alig ültek le a szovjet díványra, már kettő-null volt oda. Mintha egyenesen tankokkal jöttek volna. Aztán az Öreg arról kezdett beszélni, hogy a magyarságot cirka harmincévente érik ilyen megpróbáltatások, az egész nemzetet felforgató kataklizmák. Kálmán számoljon utána nyugodtan, ő speciel Mohácsig vissza tudja vezetni az egész rendszert. De nem számolt semmit, formátlan, keserű düh izzott benne. Arra gondolt, kirohan az utcára, és bemos egyet a legelső rendőrnek vagy ellenőrnek, hogy világosan lássa a hatalom, meg aki akarja, hogy ők az ilyesmibe nem törődnek bele szó nélkül. Végül csak ittak az Öreggel, aki akkor már engedte tisztán is. A negyedik palack után Kossuth-nótákat énekelt egy-egy Máté Péter-slágerrel vegyítve, viszonylag tiszta hangon, amelyből úgy csapott ki a szomorúság savanyú lehelete, akár a soha nem mosott trikóból a test bűze. Egyszer véget ér a lázas ifjúság.  
Azóta minden eltűnt: futball, feleség, dívány. Az asszonynak például képtelen volt megmagyarázni, hogy a hat-null óta őt szűnni nem akaró szomjúság gyötri, s ezt csillapítani talán az Isten söre se lenne elegendő, már ha úgy képzelnénk el a mennyországot, mint egy baráti söntést. Elvira, aki akkoriban már a katolikus nőegyletben aktivált, az ilyesmit nem is nagyon hagyhatta szó nélkül, bár az elköltözésbe az is belejátszhatott, hogy Kálmán igazából rá se nézett. Ha úgy hozta a kedve, hát elintézte a fürdőszobában: férfiasan, egyedül. Akkor se jött haza, amikor az Öreget temették, akinek a halálos ágyán szentül megfogadta, hogy idejében felkészül a harmincadik évre, bespájzol, óvóhelyet ás, kátránnyal szigeteli, mert a sugár mindenhova betörhet. A részletekre való precíz odafigyelést a halál sem képes tompítani. Elvira pedig talán bosszúból, vagy mert az anyai ösztön szólalt meg benne, mielőtt elhúzott volna Kanadába takarítani, a fia nevére íratta a lakást. És egyetlen levélre se válaszol, pedig annál többet, hogy dögölj meg, te ribanc, ritkán szokott írni.
Ha jól számolja, még tíz éve van a teljes felkészülésig. Addig kell a fiával megértetnie, hogy milyen veszély leselkedik rájuk. És végre inni is vele egyet. Szóval sok dolga van még. De edzeni fog, előkészületi mérkőzéseket játszik, előretolt ékekben gondolkodik. Öt rúgott gólnál pedig szigorúan lefújatja a meccset.  
A számok könyörgésre sem hazudnak. Cseppet sem csodálkozna, ha a most lekullogó szerbeket harminc év múlva nagyítóval sem találnák meg a térképen. Csak egy kráter lesz az ország helyén. 
Kinyílt mögötte a szárnyas ajtó, s előbb a vörös hajú már izzadtsággal kevert parfümjét, majd a fia ragacsos, ismerős bűzét érezte meg a szobában. Ezt tudják. Ő meg majd szellőztessen, ha nem akar patkányszagban aludni. A kölyke különben is egy nagy marha. Ha az Öreg látná, szóba se állna az unokájával. Persze akkor is őt, az apját kapná le inkább. Mert egy igazi szülő mindig tudja, hogy mikor kell elővenni a nadrágszíjat. És azt is, hogy egy verés nem az ijedtségig, hanem a fájdalomig tart. Ezt jegyezze meg! Akkor használ, ha másnap és harmadnap is érezni a helyét. Különben csak egy fokkal jobb a hegyi beszédnél.
De ez a kölyök! Baseballozik, pedig a Vasas is hívta az ifibe, csakhogy őt nem érdekelte az egyesület. Le se szarom, ezt mondta az apjának, s neki, hiába küzdött ellene, könny futotta el a szemét. Másodjára, amióta megszületett. Azóta Lab Kálmánnak nincs sok szava a kocsmában. Még jó, hogy ezt már az Öreg nem érte meg. Bele is pusztult volna a számolásba.

Persze lehet, hogy ő, Lab Kálmán mindig is puhány volt. Többnyire a lelkére próbált beszélni a kölyöknek, és nem felhúzni magát, amikor az elnézett mellette. Ki az ablakon, túl a kerítésen, valahová, ahová ő nem mehet utána. Lehet, hogy akkor kellett volna a sarkára állnia. Megmutatni a heget a jobb karján, amit az Öreg övcsatja vágott bele, amikor a fejét védte. Beszélni arról, hogy front előtt még mindig sajog az egész karja. Talán valami ideget kapott el. De a Berci fehér bőrén szinte ordított a vér. Ha csak a térdét horzsolta le a gyerek, őt már az is megviselte.
Az anyjától örökölte a sápadtságot. De ahogy teltek az évek, a Elvira bőre valahogy hozzá sötétedett az övéhez. Pedig akkor már rég nem voltak ördögök. De még csintalanok se. Még ma is nehezen magyarázná meg, hogy miért választotta egyre többször a focit meg a haverokat. Romániában ez kicsit még más volt. A szatmári Olimpia akkoriban jutott fel az A osztályba! A fővárosból hoztak csatárokat. Az ilyesmit csak megnézi az ember. De igazából nem is ezért járt ki, hanem mert veszíteni akart. Elveszteni valamit. Leginkább önmagát. Mert amikor a fejesekkel szemközti lelátón felzúgott a „Háj, háj, Oli!”, meg a „Szúdzspulá”, akkor az ő hangját már az anyja se hallotta volna ki abból a zúgásból. Ott volt, de máris elmerült. Ahogy az augusztusi felvonuláson is csak kevés ideig maradhatott ő maga, mert ahogy egymás mellé terelték őket, egyből a Papírgyár lett belőlük, alakzatban. Utána persze már senki se volt rá büszke, hogy így kellett parádézniuk, de addig... Amíg vicceket mondtak, összeállításokon vitatkoztak, hogy miért Stoica van a jobb szélen Patkó helyett, amikor az a nagykárolyi gyerek ballal is tud rúgni, addig jobb volt egy tarhált ciginél vagy tízlejes malackodásnál az üzemi fürdő mögött. Csak a bűntudat nélkül. Minden nélkül. Az arca eltorzult, ökölbe szorult a keze. Idegen verejték lepte el a testét. Mit nem lehet ezen érteni? Ha be tudták volna palackozni ezt az érzést, akkor csak ezt itta volna szilva helyett. 
Így aztán nem csoda, hogy egy délután arra ébredt, hogy Elvira az apácafekete blúzában, kezében a bibliával ül mellette, és arról próbálja meggyőzni, hogy ha elfogadják Isten kegyelmét, még megváltozhat az életük. Mert ez több mint ígéret. Ez túl van a számokon. És minden emberi ráción. Majd olvasni kezd a zsoltárokból. Azon a hangon, amit ő utoljára a Kemenes cukrászda teraszán hallott tőle, amikor még a kezét sem merte megfogni. 
Meg vagy te őrülve? Miről beszélsz?!, emelte fel akkor a hangját. Hogy én térdeljek le veled? Pont ő imádkozzon, aki véresre imádkozta a száját, amikor az Öreg hazahozta a leleteit. Aki éjszakákon át kérte, hogy inkább vele szúrjon ki a méltóságos Mindenható, és az Öreget hagyja még néhány évig közöttük?! Erről az Istenről beszél? Hát az egy tolvaj! Egy tekergő! Úgy tudja meg Elvira, hogy az az Isten, akiért úgy odavan, belőlünk, a nyomorult teremtményeiből lopkodja össze az örökkévalóságát. Amiből majd visszacsorgat néhány csepp kegyelmet, hogy fogjuk be a szánkat, ordította, és kiverte Elvira kezéből a könyvet. Tompán puffant a parkettán.
Nyár volt, holtszezon. 
Talán egy hét se telt el, s újra leült elé az asszony. Akkor már össze volt pakolva. Színtelen hangon annyit mondott, hogy vigyázzon a fiukra. Ezt mondja utoljára, és ajánlja, hogy fogadja meg a Kálmán, ha nem akar a gyámügyre járni. Vigyázzon rá, ne kötözködjön vele, ha nőket hoz fel. Ne káromkodjon, csak nyeljen, ahogy ő nyelt évekig. 
 Na, akkor bizsergett valami az ujjaiban. Pedig hányszor engedett neki. Egyszer még országot is cserélt miatta. Mert itt jobb lesz, így mondta. Forintban jobban lehet félretenni. Csakhogy forintban kellett venni a ruhát, a szalámit, a benzint, meg a bibliát is. Most meg csak nézte az erkélyről, ahogy Elvira húzza maga után a gurulós bőröndöt. A szembejövők utat adnak neki. Kettéválnak előtte. Mert abban a zajban, ahogy a műanyag kerekek ide-oda ugráltak a járda repedésein, már tényleg lehetett valami a Teremtőből. Vagy abban, hogy Elvira egyszer se nézett vissza az erkélyre a megállóból, pedig tíz percet is késett a busz. Lehajtott fejjel ácsorgott, mintha sosem tartozott volna senkihez. Mintha egyedül szarták volna a világra.

Vigyázott is a fiúra eleget. Megtanult főzni is. Két levest meg három főételt. És nem cirkuszol semmiért. Hagyta lecserélni a díványt. Még a festésbe is belement. Rendben, legyen szebb a lakás. Pedig senki se nézi a hülye falakat. Most se szólt, inkább a hangot tekerte fel. Tud ő nyelni, ha akar. Le tudná nyelni az egész rohadt világot.
A lány nem volt szégyenlős, egyből lehuppant mellé a másik fotelbe, amit eredetileg a fiának készített oda. Rágyújtott egy hosszú, elegáns cigire. Úgy nézte a tévét, mintha valami akváriumot bámulna, lusta halakkal. A fia elégedett, zsíros arccal sétált ki a konyhába. A csörömpölésből ítélve a pörköltet tette oda melegíteni. Sosem volt érzelgős típus, aki a spriccelés után fűt-fát megígér, aztán másnap magyarázkodhat, hogy téli gumira ment a fülbevalóra szánt pénz. Talán azt se bánta volna a fia, ha most ő viszi be a vöröst egy menetre, ha alatta kezd azzal a vékony, a bőr alá is bekúszó hangon nyöszörögni. Lehet, hogy megvénült, de azért tudna mutatni még egy-két trükköt. Emlékszik, a gyerek az első nőre is tőle kért pénzt. Először tapasztalatokat akar szerezni, mondta, hogy aztán majd jöhessenek az érzelmek. Érdekes, felelte erre Lab Kálmán, ő ezt még fordítva tudta, de végül odaadta a kialkudott összeget. Az más kérdés, hogy pár óra múlva egy magas, cigány tekintetű rüfkével jelent meg az ajtóban, s még legomboltak róla egy ezrest, mert a fia állítólag nagyon belejött, és egyből repetát kért. De többször már könyörgésre sem adott. Az ő zsebére senki ne legyen Casanova.
Aztán a holland meccs is elkezdődött. Hárman nézték. A fia csámcsogva, a vörös azzal az akváriumarccal, ő pedig szorongva, mert az afrikaiaknak drukkolt. Lab Kálmán nem is nagyon értette, hogyan lehet úgy leülni egy közvetítés elé, hogy az ember jó előre ne tisztázza magában, kinek fog szurkolni. Kiért vérzik el a szíve. Kinek a helyére képzeli a saját válogatottját. És ha úgy jön, akkor Bakari Koné helyett Dömét ordít magában, hogy a fene fossa keresztbe a világot! 
De hát ezeknek mindegy. Ezek az éveket se számolgatják. Nekik hat-null nem is hat-null, csak egy eredmény. Valaki győz, más meg veszít. Ilyen egyszerű. A fia a második holland gól után szólalt meg, ami szerinte tipikus védelmi hibából született, már épp akarta mondani, hogy a lesre állításnak ez a hátránya, hogy tanuljon már valamit az a vörös, ha ideette a fene, de akkor a fia száraz hangon annyit mondott, hogy itt az ideje a pakolásnak. Estére már egy göncét sem akarja a lakásában látni. 
Először azt hitte, hogy nem hall jól, de akkor a fia nyugodtan elismételte, igen, azt akarja, hogy költözzön el, épp eleget rohadt már itt. És még tett egy olyan laza csuklómozdulatot is. Tisztára ahogy az anyja, amikor le akarta rázni a kifogásait, hogy miért esett haza megint éjnek évadján. Ezt majd elmeséli egyszer neki is. A hasonlóságot. Jó, ha az ilyenről tud a gyerek. De akkor már valahogy mindegy volt. Igazából nem is tudott örülni az elefántcsontpartiak szépítő góljának, pedig a vinklibe lőtték, szépen, mintha zsinóron húzták volna a lasztit. Ilyenkor az ismétlés is kész élmény. De senkit sem érdekelt. Már őt nézték, olyan arccal, ahogy az előbb a tévét. Csámcsogva, akváriummal. Akkor már az is föltűnt, hogy a fia nem csak a pörköltet hozta be a szobába, de az ütőjét is. Azt az irdatlan fadarabot. Ami úgy állt a kezében, akár egy vasrúd. Valami megbánásféle suhant át még Lab Kálmánon, hogy sose ment ki a meccsére. Pedig hívta a fia, nem is egyszer. Talán akkor volt utoljára gyerekhangja.
Az ütőt Berci a szekrény oldalának támasztotta, alig három lépésre a foteltől. De hiába is próbálna felállni, a hátránya behozhatatlan. A vörös hajú ráérős mozdulattal kikapcsolta a tévét. Sötéten bámult rá az üveg. Kicsit sercegett még. Már csak egy gólt kellene rúgni, motyogta, és döntetlen. A számok nem hazudnak. Alig mozdult a levegő. Az utcáról, mintha kiürítették volna, egy árva hang sem szűrődött be. Döntőn sincs ilyen hangulat.