Király Farkas regényrészlete

Sortűz karácsonykor

Vihar az ágyán ült, papírokat nézegetett, és feltűnően lehangolt volt. Hogy a saját ásású lövészgödörben együtt füstölődtek a vazelines hordóból csinált kályha mellett, Samu megkedvelte a nagyszájú srácot. Repülőtervező mérnökire jutott be, ahova évente két embert vesznek fel, erre akárki nem képes. Rákérdezett:

– Miért vagy ilyen búval baszott, te?
Válasz helyett Vihar a kezébe nyomta a már gyűrött papírlapokat.


Kedves Tudor!

Apámnak valamilyen csoda folytán sikerült bejutnia ide, a nemzetközi reptérre – szerencsénk volt, hiszen nem szoktak látogatást engedélyezni. Megkértem, hogy juttassa el neked ezt a néhány oldalt. Tudod, hogy mindig vezettem naplót. Ezt itt abbahagytam, de amióta lövöldözés van, ismét lejegyeztem pár dolgot. De félek, hogy megtalálják és megsemmisítik, esetleg velem együtt. Szégyen, de nagyon félek. Te voltál mindig a nagyszájú köztünk, biztos a többiek is neked mondják majd el, hogy mikor mit láttak – őrizd meg az én történetem is. 

Ügyelj magadra, 
Matei

*

1989, karácsony.

Meglehet zavaros lesz ez a szöveg. Elvállaltam az éjjeli plantonságot, éjféltől reggel hatig. Akivel cseréltem, igencsak örült annak, hogy nyugodtan megihatta a féltve őrzött pálinkája egy részét – a másik felét újévre tartogatja –, még engem is megkínált egy korttyal, s most az igazak (igazak?) álmát alussza. Én amúgy sem bírnék aludni, ezért kitéptem pár lapot a füzetemből, és most megpróbálok leírni néhány sort arról, hogy mi történik itt, a repülőtéren és környékén. Nem tudom magamban tartani, de beszélni ezekről nincs kivel. Talán sikerül túlélnem – de ha nem, ezeket a lapokat talán sikerül úgy elrejtenem, hogy majd jó kezekbe kerüljenek. 

Öt napja már, hogy hajnalban azzal riasztottak: jönnek a terroristák. A nagy pánikban gyorsan összekaptuk magunk, s csak percekkel később, mikor már elfoglaltuk állásainkat a repülésirányító tetején, vetődött fel a kérdés valakiben: miféle terroristák ezek, hogy előre láthatóan, szervezetten közelednek? Persze a százados rögvest hatalmasat csapott a kíváncsi srác sisakjára, és kilátásba helyezte, hogy a következő pofázáskor helyben főbe lövi. Kételkedésnek nem volt helye.
Nem sokkal később megjelent három zöld, ponyvás teherautó. Az ellenőrzőpontnál megállították, majd tovább engedték mindhármat. Megtettek néhány száz métert, amikor váratlanul valaki tüzet nyitott. Ezután elszabadult a nagybetűs Pokol. Három irányból kezdték megszórni őket. Nem tudom, hány percig tartott a szörnyűség, de az biztos, hogy a védelmi állásokból majd’ mindent kilőttek rájuk, amijük volt. A rettentő lármában a parancsokat sem lehetett hallani, úgyhogy ha valaki el is rendelte a tűz beszüntetését, azt senki sem hallhatta. Úgy viselkedtünk, mint a birkák: ha egy lő, mindenki lő – és lehetünk itt vagy kétszázan. Szerencsétleneknek esélyük sem volt viszonozni a tüzet. Bár, mint később kiderült, fegyvereik sem voltak…
Az első sortüzek a terroristák java részével végeztek. A többiek valahogy lekászálódtak a kocsikról, néhányan a járművek mögött kerestek védelmet, mások a közeli erdő széle felé kúsztak. Egyesek kiabáltak: „Ne lőjetek! Ne lőjetek!” Hiába, mindig akadt valaki, aki folytassa a lövöldözést. Lemészároltuk őket, Tudor, félelemből, gyávaságból, képzetlenségünk miatt, az oly sokáig elfojtott gyűlöletünk vakká és süketté tett mindannyiunkat, csak húztuk a ravaszt és üvöltöttünk, és tárat cseréltünk, és ismét lőttünk és hörögtünk, és megint, és megint… Káosz volt az, vérfürdő, borzalom és rettenet, állati ösztönök elszabadulása. És, mint a rossz filmekben, egyszer csak megjelent a lővonalban a repülőtéren dolgozó civileket szállító autóbusz – az elvakult lövészek azt is lőni kezdték, de szerencsére a sofőr még idejében tolatni kezdett. Idejében – csak nyolcan haltak meg a buszban, ha igaz, amit hallottam.
A túlélő egyenruhásokat összetereltük, és, akár a barmokat, betereltük a reptér egy épületébe. Ott aztán a vérmesebbjeink gyalázni és verni kezdték őket, kihallatszott a sok „Terroristák vagytok!”, „Ceaușescut véditek!”, „Meg akartatok minket ölni!” kiabálás. De nem volt mindegyikük ilyen szerencsés – fél szemmel láttam, amint egy másik egységhez tartozó csapat parancsnoka, hiszen több helyről hozták volt ide a védőket, a teherkocsi mellé sorban letérdepeltetett néhány katonát, és tarkón lőtte őket. De olyan is akadt, akit egyszerűen hagytak elvérezni az út aszfaltján. Megint leírom: fegyvertelenek voltak. Igaz, hogy sötétkék paroli virított a zubbonyukon, tehát szekusok voltak, de láttam a vállpántjukon a vékony piros makarónit: szekus előfelvételisek. Akiket nem a szándékuk, hanem a sors sorozott be pont oda.
Hogy Isten ezt valaha meg fogja-e bocsátani nekünk, azt nem hinném. A poklok poklábann fogjuk végezni, ezerévnyi tisztítótűz után. Az emberek pedig – az ő bocsánatukért már nem is esedezem… Fegyvertelenek voltak, az Isten szerelmére…
A holttesteket csak a következő nap szállították el az útról – ebben szerencsére nem kellett részt vennem. Egy konténerbe dobálták a tetemeket a teherszállító terminálon… De, mint már írtam, a káosz egyre nagyobb – az irodalom-tanárnőm szeretné e jelzőt: epikus – méreteket öltött: később a megvert és szidalmazott „szekus” túlélőket kirendelték Ceaușescu ott parkoló repülőjének az őrzésére…
Mindezek után – vagy közben, már nem is emlékszem, és léányegében mindegy is – tankokkal támadtak ránk. Mármint a repülőtér épületére. Rögtön tudtuk, hogy ezek nem lehetnek sem terroristák, sem szekusok – ugyan honnan szereztek volna harckocsikat? A zárótűz első hulláma úgy négyszáz méterre tőlünk fröcskölte fel a földet, a második mintegy háromszáz méterre. A fegyvereink semmit sem használtak ellenük, meg sem próbálkoztunk a harckocsik kilövésével. Percek múlva következett az újabb zárótűz, az már csak mintegy kétszáz méterre tőlünk pusztított. Ekkor az erdőből valakik tüzet nyitottak rájuk. Azok meg belőttek az erdőbe – a fák óriásira nőtt akrobatákként repültek húszemeletnyi magasba. Ekkor egy repülős tiszt egy fehér alsónadrágot lobogtatva kirohant a mezőre, egyenesen a tankok felé. Szerencsénk volt: nem szedték le, hanem tárgyaltak vele. Állítólag a tankosokat azért küldték ide, mert úgy tudták, hogy a reptér épületét elfoglalták a terroristák…
Nem értek én már semmit… Tudom, Isten útjai kifürkészhetetlenek, de hogy ilyenkor milyen tervei vannak az emberekkel, annak milliomod részét sem tudom felfogni… Csak az Ő kegyelmében bízhatom… És nagyon, nagyon félek…


(részlet a Sortűz karácsonykor c. regényből)