Hajdú Farkas-Zoltán regényrészlete

Tessera di soggiorno – 1918. december 5.

Az olasz nyelvű igazolás tetején új címer. Kétfele hajtott, bojtos drapériák között parányi, tekerőző farkú, táncoslábu oroszlánok kicsiny címerpajzsot tartanak. Közepén egyszerű kereszt. Felettük két zászlócska és ragyogó, azaz apró fekete rovátkákkal körülvett csillag.

No 2412 

Comando in Capo della Piazza Marittima di Pola

Tessera di soggiorno in Pola

rilasciata al Sig. .................................Haissig

Luigia...........................................................
di.....................................................abitante

in................................................................
N............. piano.....fino al 20/XII/18
Pola, li ................................5/XII................1918.
D'Ordine di S. E. il Comandante in Capo
Il Capitano di Vascello 

A gyorskezű aláíró, Cap-nemtudniki már nem tartja fontosnak Alojzia, azaz Luigia pólai lakhelyének címét beírni. A december ötödikén kiállított tartozkodási igazolvány úgyis csak húszadikáig, Karácsony előttig érvényes, az összepakolás, összekapkodás idejére.

Mit kellene ilyenkor, az utolsó percben összekapkodni, pillant hűséges óra-hórájára, majd az íróasztala közepén trónoló gipsz Szentantalkájára Ipse? Aztán valahonnan, nagysokára megszólal egy hang. 

Az igazat súgja ez a hang. Ez a hang megmond mindent. S egyszerre hallani véli az idő és a lelkek süllyesztőjében rejtőző hazájának minden hangját. A folyam áramlását hallja, a víz fanyar-üde szagát. Érzi, hallja a pintyek és a feketerigók csivogását az apró szigetek sárga fűzei között, vonatfütty rikkantását, amint elhalad a gőzös az éjszakai alföld némaságában, az anyák édeskés-szomorú énekét a kékre festett zsindelyes ház félig nyitott ablakai mögött, vidéki söntések pohárcsörgését, azt a zajt, mikor a kocsisok az ostor hegyével hegyeset pattintanak és kocogni engedik a nyári éjszakában a gumirádlit, eperbólétól könnyedén mámoros, fiatal, szőke nők boldog sikoltását, mely hosszan visszhangzik a nyári illatoktól fülledt alagútban éjszaka, mikor a kocsi áthajt Fallstaff kocsmájából a híd felé, s a női sikoly hosszan száll és visszhangzik még a boltívek alatt, mintha erre haladt volna át minden, ami az élet illanó értelme volt, a boldogság, az ífjúság és a csodálatos várakozás. Hangokat hall, mintha a láthatatlan mélyhegedű megszólaltatta volna lelkében az egész zenekart, minden hangot hall, amely az élet kisérőzenéje, a nádasok békáinak kuruttyolását hallja, amint a nyári alkonyatkor felhallatszik szavuk a hegytetőn, a költőfejedelem házának tornácára, ahol cigányzene szól, s kéknyelű bor mellett könyökölve oly messzire látni el a kékeszöld víz partjain túl, mintha a béke szigete és a boldogság utolsó tartománya lenne hazája. Hallja a nők elfojtott, szemérmes sírását, amint utolsó útjára kísérik az egyetlen embert, akit szerettek, s csak a koporsó nyomán értik meg, hogy minden szeretet reménytelen s nem is célja, hogy hálát arasson érzéseiért az ember. Hallja a férfiak rekedt szavát, amint nem bírnak megbírkozni vérükkel és indulataikkal, hallja a kaszárnyák hajnali trombitaszavát, hallja a színházak illatszeres és ünnepi csendjét, egy perccel a függönyhúzás előtt, hallja a fekete torony harangjának zúgását, hallja a vízesések és erdei patakok locsogását, hallja a város lélegzetvételét, mikor a hegyről lenéz a vándor az elkókadt, szomorú és poros városra, amelyet szelíden ölel át a folyam, fél karral, mint egy elszunnyadt, szomorú kedvest az anyás szerető. Nem zenei hang ez, de nem hasonlít a világ értelmes és önkényes zörejeire sem. Szavak, sikolyok, sóhajtások adják össze e hang belső értelmét. És mikor ez a hang megszólal, csukott szemei mögött derengeni kezd a látomás: képeket lát, mint az alvajárók. Mit lát ilyekor? A valóságot látja, a másik hazát, mely a térkép mögött él s a valóságból sugárzik. Látja a másik, a hallgató hazáját, ahol a barátság és szerelem még a becsület pallosának védelme alatt éli titkos és igazi életét. Megismeri e másik világ embereit arckifejezésükről, ruházatukról, mely éppen olyan szemérmes, mint szívük és érzéseik. Látja őket kutyával járni alkonyatkor a présház körül, olyan magányban, mint ahogy a hazajáról lélek imbolyog a régi temetőkben. Ismeri szívüket, és tudja, hogy szomorúság van e szívekben. Tudja, hogy hazája szívében szomorú. Van itt valami az emberek pillantásában, csendes beszédjükben, magános hajlamaikban, sértődöttségükben, amit halandó külországi nem ért meg soha. A gáláns és sugárzó értelmű kham, a jókedvű és szertelen drupa, a faképű, lassú érzésű merják, a sunyin kiváncsi és verejtékes buzgalomban érzékelő abodrita, az imbolyogva Istent kereső és megváltásról locsogó tangut, a guans, aki, szegény hivatásosan búsul és rikkantgat, mert hazájának az a sajátsága, hogy időnként elvész: egyik sem érti meg. Van itt valami, varázslat és fertőzés, idegbaj és áhítat, aminek bájitalából elég néhány nemzedéken át kortyolni, s az idegenből idevándorolt ember fia egy napon már ezzel a bánattal szemében ébred, s megtudja, hogy varázslat történt vele: ivott a titkos bánat vizéből, és idevaló lett. Mi ez a bánat igazában? Mi az értelme e vad és szomorú indulatnak, mellyel szép, egészséges és büszke emberek eldobnak igaz ok nélkül pályát és becsületet, otthont és kedvest, s a halálnak, a pusztító szenvedélynek, a balog és suta kalandnak hajítanak oda mindent, amiért élni érdemes? Miből van több vagy kevesebb az ő lelkében, mint kihalt népek embereinek lelkében, hol hibázza el a képletet, micsoda vegyítési hiba, örömnek és akaratnak, pusztulásvágynak és sértődöttségnek, önfeláldozásnak és egy ábrándhoz halálig hű konokságnak miféle keveréke a titok, melytől hozzá hasonlóvá válik mindenki, akinek szívét egyszer átjárja egy tóparti éjszakán a holdfény, a bor és a hegedűszó, hogy aztán soha többé ne találja meg egészen lelke nyugalmát? Milyen titkos erővel él és hallgat megszámlálhatatlan éve, oly komoran, ahogy csak a pásztor és az állat tud hallgatni a végzettel szemközt, melyet túl kell élni kérdés és felelet nélkül, mert dolga van a hegyeken innen és túl? Ki érti ezt a szemérmet, mely hallgat egyfajta szomorúságra, néha felrobban, mintha ekrazittal zsebében élné életét, néha csak füstölög, mint a dobra került kastély egyetlen kéménye, de ég és parázslik lelkiben, fojtott lánggal, mint a bányatűz? Ki érti ezt a bánatát, elvonult életét, csendes szertartásait, cseresznyefa bútorokkal, foszladozó családi képekkel, roskadozó könyvespolcokkal megrakott lakásában, a hosszú és sötét előszobából nyíló, naftalin, alma, levendula és befőtt illatával sűrűn megtömött szobákat, ahol a függöny, a csillár, a bútorok, az ősök üvegszemű, hidegen bámészkodó arcképe, minden őrzi egyfajta megrettent áhítatban ezt a szomorúságot; mintha tudná, hogy a világ veszélyes, s ő nem is élhetne elég csendesen, figyelmesen, zaj nélkül és óvatosan, ha meg akarja őrizni élete formáit és lelke sajátságait. Látja a nagyvárosi bérházak huzatos, málladozó vakolatú lépcsőházait, az üvegajtós előszobákat, ahol oly nehezen mozdul a csengetésre valaki, a politúros, csaknem szégyenkező bútorokat, a kerek asztalt a névjegytartóval, a rézkalitkát a mátyásmadárral, a befőtteket a szekrény tetetjén, szimatolja a régi gardróbok öreg ruha- és emberszagát, s e tárgyakon és lakásokon is érzi a szomorúságot, melyet nem érthet meg az idegen. Úgy őrzi ezt a szerény otthont, mintha még mindig, örökké a drupa, a merják, az abodrita vagy a tangut elől menekülne. Így él, csendesen, mert meg kell mentenie valamit az örökké ólálkodó, otthonára, javaira, nyelvére törő idegenek elől; nagyon csendesen él, mintegy szertartásos áhítatban. Látja a vidéki lakokat, ahol valamivel biztonságosabban mozog, mint a nagyvárosok bérházainak lakásaiban, ahol mindig kissé száműzetésben és Tomiban él. Mert csak akkor érzi otthon magát, ha saját pincéje van, ahol lopóval lehet leszívni a hordóból a bort, sárgarépa és krumpli hever a pince sarkában, s a szobákat minden télen megjelöli a kiskáplán krétával, felírja a szemöldökfára Gáspár, Menyhárt, Boldizsár nevének kezdőbetűit. Mert hasztalan ragyog a nagyváros, mint egy napkeleti ünnepség kristálycsillárokkal teleaggatot Yildiz-kioszkja, üde s ífjú, kissé hetvenkedő pompájával, Kelet és Nyugat határvonalán, a folyam partjain; szívében mindig vidéki ember marad, s a nagyvárosban gyanakodva nézeget a villamosok és buszok után, tűnődve szagolgatja a látványpékségek kenyerét, kétkedő arckifejezéssel kortyolgatja a sarki kocsma kénezett borát, a vendéglőben hosszan törölgeti az asztalkendőbe a kanalat, mielőtt megmártaná a levesben, a kávéházban is úgy ül, mintha tartani lehetne tőle, hogy a fürge szellemű nagyvárosi nép ármányt tervez ellene valamiben. Büszkén szereti a nagyvárost, de gyanakodva él benne, s csak akkor nyugszik meg igazából, ha egy vidéki barátja házának keményített párnáira hajthatja le néha a fejét. Látja a házat, amelynek üveges tornácán ott függ a bejárat ajtaja mellett, a falba vert szegen a gazda vadászfegyvere, melyet évszámra nem akaszt már vállára senki, mert elmúlt az az idő, mikor a magánynak és az emlékeknek élő ember még Nimródi-kedvvel rótta a csatakos mezőket; az asztalon pasziánszkártya hever, mintha a ház lakói örökké tudakolnák a süket sorstól életük értelmének a magyarázatát, s a kártya aggályos faggatása sem adna választ a fájdalmas, szavakkal soha ki nem mondott kérdésre, mi történt az élettel, hol romlott el, mi a neve annak a szomorúságnak, mely belepett a házban mindent, mint az országút finom ezüst pora az út menti akácok lombkoronáját. Ismeri a ház lakóinak lelkét, s szeretné megfejteni a titkot, mely egymáshoz fűzi; s a másikat, a fájdalmasabbat és bonyolultabbat, mely elválasztja őket. Valamilyen nehezen meghatározható sértődöttség emléke fogadja e házban a belépőt. A társalgóban régi kubai szivarok arany-bíbor gyűrűjével teleragasztott kályhaellenző áll a barna csempekályha előtt, mintha a ház ura angol társas körben füstölte volna el élete java idejét. A zöld selyemmel behúzott, rézszegekkel kipitykézett ülőgarnitúra támláján indiai selyemkendők hevernek, mintha a ház asszonyai napkeleti kaland, déltengeri szerelmes utazás boldog, szomorú emlékét őriznék szívükben. A vastag falu tisztaszoba zöld zsalus ablakait, melyek a ház elhanyagolt kertjére nyílnak, amelyeket már kora tavasztól gondosan csuknak a háziak s őrzik a szobákban azt a dohány- és bőrszagú nyirkos hűvösséget és magányt, amelyben úgy merevedtek meg a szoba bútorai és a használati tárgyak, mint különös állatok a vidéki múzeumok spirituszos üvegeiben. Mintha minden emlék lenne ebben a házban, a legközönségesebb tárgyak is; emlék, de minek az emléke? Talán csak az életnek, mely eltelt hallgatásban és várakozásban, mert soha nem állott meg a ház előtt az a kocsi, melyből az igaz barát vagy az életre örökké hűséges asszonytárs kászálódik le. Az íróasztalon aggályos rendben hever a levélnyomó, az őzlábú papírvágó, a maroktelefon, a könyvek komolyan sorakoznak a polcokon, mintha egy régi jog vasszabályait őriznék, melyet csak a háziak értenek igazán, s szerelmesregényt már csak a ház lányainak szobáiban lelhet a kutató. Nyirkos, hűvös és komor szobákban folyik itt az élet, udvariasan és örökké sértődötten, a háziak magázzák egymást, senki nem nyit be kopogtatás nélkül a másik szobájába, mintha tartani lehetne tőle, hogy... Látja a házat, ahol már a kutya is barátságos vakkantásokkal siet a vendég elé. A hálószobában két ágy áll egymásban, éjjeliszekrénnyel s a hozzávaló teljes felszereléssel. Nyájas és meghitt illemmel múlik itt az élet, mert valamilyen szerencsésebb sorsfordulat vagy inkább egy okos asszony életfortélya megmentette a háziak lelkét a szomorúság és a gőgös sértődöttség végzetétől. Szeme előtt van ez az élet, melynek olyan illata van, mint a kenyérnek: anyagias és mégis ünnepélyes. Az ilyen asszony helyén áll az életben, s nem csak a szekrények fiókjaiban, hanem a ház lakóinak a lelkében is tisztaságot és rendet tud tartani. Az ilyen házba csak belép az ember, s máris úgy érzi, hogy ott minden rendben van. A kamra éppen oly tömött jóízű és hasznos holmival, mint a háziak lelke. A béke és a türelem illata úgy úszik a szobákban, mint későtavasszal a hasas zöld üvegvázákban elviruló kerti virágok illata. Mert az élethez nem csak virtus kell és okosság, hanem türelem és jámbor szándék is kell hozzá, egyfajta mosolyogva csodálkozó beletörődés, mely nélkül nincs összhang a szívekben, s a bútorok is oly sután és rendetlenül állanak a szobákban, mintha részt kellene venniük a háziak veszekedéseiben. Ebben a házban, ahol egy okos asszony és egy türelmes férfi tart rendet, nem didereg a vendég télidőn sem, mert szilvóriumnál és a bükkfával fűtött, dohogva melegítő csempekályhánál is kellemesebb meleget áraszt az a nyugalmas szivélyesség, mely szóval, mozdulattal, pillantással valahogy mindent a maga helyére tesz. Ez a ház a béke szigetén áll valahol, tölgyfák alatt, s olyan valószínűtlenül kék fölötte az ég, hogy az utasnak kedve támad leheveredni a ház kertjének egyik délceg fája alatt, s nézni hosszan az égre, a lombokon át, hallgatni a méhek döngését és a játszadozó gyerekek kacagását. Látja a kalyibát a havasi legelőn, ahol a csillagos ég összeér a nagybajszú, együgyű fenyőkkel, s a levegő olyan tiszta, hogy az idegen azt hinné, ilyen magasan már nem is élnek emberek. Éppen most jön fel az újhold, s a túlsó hegyről felhangzik a hívás, hogy emberek, jöjjetek ki, mutatok valamit. A kalyibából férfi és az asszony lép ki, örömmel nézik az újholdat, az asszony hirtelen visszalép a házba, s kihozza másfél esztendős fiacskájukat, félve férjének karjára teszi, s az újholdra mutatva dúdolni kezdi, hogy ne, Mihályka, Babba Mária, felbutt a Babba Mária. A kerek fejű, csillagszemű fiúcska kicsi karját felemelve gügyögi, ne, Babba! ne, Babba. Erre az asszony örömében énekelni kezdi, ne, Mihályka már tudja, hol a Babba Mária! Mihályka már tudja, hol a Babba Mária! És szelíden körültáncolja a férjét, majd elkapja a gyerek kezecskéjét és csókolgatni kezdi, hogy ne, Mihályka már meg is mutatta, hol a Babba Mária. Az apa büszkén megsimogatja fiát, elmosolyodik. A házból kijön a nagylány, pólyással a karjában, s megfogja apja kezét. Egymást megölelve mondják, ebben a hónapban is segéljen meg a Babba Mária! Mezítláb vannak, talpuk alatt fekete göröngyök és illatos virágok. Látja a telet, mely úgy érkezik valamikor kelet felől, mint bundás, bibircsókos orrú, pálinkaleheletű úr, aki szánkójában és poggyászaiban hozza a kellékeket, a havat, a deret, a karácsonyt és Luca székét. A szobák megtelnek a szortyogó bükkfagyökerek parázs- és füstszagával, a konyhákban új illatok kezdenek terjengeni, az udvaron disznót perzselnek, s a vendéglősök oly elégedetten írják reggelenként az étlapra ezt a szót: „disznótoros” vagy „kocsonya”, mintha világkiallítás előtt állana hazája. Az asszonyok dideregve térnek vissza a kamrából, ahol leemelték a kampós szegről a töltöttkáposztába való füstölt oldalast. A lányok vörös ujjú kezecskéikkel céltudatosan szorongatják a jégpálya homályosabb szegleteiben a fiúk remegő kezét. A legénylakásokban gutaütésszínű vaskályhák előtt ülnek a szerelmesek: a lány cipőjét szárítgatják, mert a kedves csizmácska vékony talpa átázott az ideúton az utca havas latyakjában. A nyugdíjasok olyan komoran sétálnak a szitáló hóesésben, mint egy-egy ötvenhatos különítmény, melynek tagjai a száműzetésben végül is tisztességgel megöregedtek. Illatos a tél, kolbász, újbor, torma, tánctól és érzelemtől megizzadt testek, szekrényen száradó birsalmák, fenyőpálinka, kalács szaga keveredik benne, s mintha a házakban és lakásokban békét kötöttek volna egymással az emberek tél idejére: minden ablak oly sárga fénnyel világít, mint a rőzserakás, melynek parazsa fölött a makk ász gubás öregembere melengeti bütykös kezeit. Vonatfütty hallatszik valahonnan, a nők céklát főznek és hosszú regényeket olvasnak, melyeknek a végén a három szeretőjével levelező hős titokzatos körülmények között, hirtelen meghal. A család és a bizalom ünnepe a tél, a hasak és a szívek farsangja, a serpenyőkben fánkok sülnek, a tepsikben malacok pirulnak, s átható zsírszaggal árasztják el a konyha melletti előszobát. Télen táncolnak, esznek, szerelmeskednek az emberek, vörösbort isznak, keresztrejtvényt fejtenek, hallgatnak, figyelik a kéményben nagybőgőző északi szelet, s élnek a csendes, puha és rejtett ünnepben, melynek fehér hétköznapjai között a naptár ünnepei úgy virítanak, mint a zsidócseresznye a havas esőben. Látja a tavaszt, amint kiömlik zöldhabos áradásával a tájakon, elborítja fullasztóan illatos pompával a városok szomorú játszótereit, meggyújtja a szíveket, mint egy őrült, aki fejvesztett kakast dob békés háztetőkre, megmozgatja az emberi belekben, mirigyekben, érzékszervekben a szunnyadó nyavalyákat és titkos vágyakat, megdobogtatja az elkopott morze-jelzéseket kopogó, sokat tapasztalt és szenvedett szíveket, meggyújtja a sétányokat szegélyező gesztenyefák gyertyáit, s mintha vízben, földben és levegőben láthatatlan zenekar kezdene hangolni, úgy árad a világba az a könnyekre és dagályos elragadtatásra késztető zene, melynek szövegét talán még Goethe sem tudta versbe szedni, de fölényesen és éles zengéssel tudja elfütyölni minden feketerigó és cinege. Látja a hónapos retket és a fiatal hagymát, eme légies eledeleket, melyeket a merészebb nők szemtelen biztonsággal fogyasztanak a gavallérok társaságában is, tudván, hogy e növények illata hozzátartozik a tavasz ünnepéhez, mint a hóvirág vagy az ibolya. És a töltött báránycombot is látja, melyet húsvétkor tálalnak fel a figyelmes háziasszonyok, mert a bárányhús csak tavasszal ízes, olyasféle, mint a foszló kalács. És a nedves, meleg párákkal gözölgő tavaszi tájakat, melyek megújhodott díszletei között oly elmerülten sétál a vándor, mintha másféle könyvet nem olvasott volna, mint Krasznahorkai regényeit. És a tavasz anyagias és testi szertartásait, a meleg források körül aggályos képpel borvizet szürcsölő öregurakat és fiatal nőket, akik belső szerveiket locsolgatják a gyógyital kortyaival, s közben vérpezsdítő pillantásokkal édesítik meg egymás számára a keserű pillanatokat, mintha a tavasz ereje nemcsak a petyhüdt beleket, elfonnyadt mirigyeket, zsörtös és duzzadt májakat, dohányfüsttől ízetlen gyomrokat, ideges veséket és mérges epéket tudná megengesztelni, hanem a csalódott szíveket is. Látja amint nyári reggelen az utas felébred a fenyvesek között megbúvó fürdőhelyen, hallgatja a gyantás illatú hajnal hangjait, szíve megtelik békével, mint a friss szagú vendégszoba a zsalu résein átszitáló napsütéssel, az ablak alatt kreol arcú asszonyok nevetgélnek, fonott kosárban hozták a málnát, áfonyát, rókagombát, s a nyár olyan erővel árad e hangokból és jelenségekből, mint az érzés az emberből, hogy végre megpihenhet valahol a világban és otthon érezheti magát benne. Látja az aratások napjait, mikor Péter-Pálkor sárga lánggal kezd égni a táj, a pipacsok bujakóros dühvel ütköznek ki a mezők aranyarcán, s az asszonyok és lányok oly büszke derékkal lépdelnek a férfiak nyomában, mint Ruth és Eszter a bibliai tájakon. Az agyagkorsóban jéghideg a víz, a fehér kendő alatt elemózsia: kenyér, bor szalonna, hagyma és juhtúró lapul, s a bőség és a szegénység, a napi robotmunka és a túlcsorduló ősi gazdagság jelképei láthatók a világoskék üvegburaég alatt. Házikenyér, vöröshagyma, sült szalonna; közelben erdei patak csobog, a vendégek könnyű halványzöld bort isznak vagy a nyár hevétől megjuhászodott szilvapálinkát kis, kerek poharakból, s valaki fennhangon ismeretlen reneszánsz költők pajzán himnuszait szavalja a feketés-zöld lomboktól hűvös és homályos tisztás közepén. Látja a negyven fokos deleket, mikor a berbécspörkölt oly véresen piroslik a pásztorok bográcsában, mintha újra megpecsételtek volna valami régi, titkos szerződést; az állat ázsiai és ősállapotbeli közönbösséggel tűri a legyek és szúnyogok csípését, s a csend oly nagy, ájult és forró, mintha az emberek beletörődtek volna végzetükbe. Látja a családot, ahogy a delejes napsütésben kikecmereg a szebb napokat is megélt kocsiból. A harcsabajszú apa szigorú térdhajlításokat végez, madonaarcú felesége mosolyogva a nyújtozkodó nagylányra kacsint, a két kerek fejű fiúcska komolykodó arccal, előre tartott kezecskékkel izzadtságban fürdő atyjukat utánozza. Olyan meleg van, hogy még a citrom és narancsfák illata is elhal a forró szélben. Kikövezett fensík a sziget észak-nyugati csücskében. Lent, a szakadék mélyén csak fehér kövek és a tenger. Elindulnak, sapkát, cipőt, hátizsákot igazítanak, a mélybe ereszkednek, meredek sziklafalak között, keskeny ösvényen, a fiúcskák eliramodnak, a nők meg-megállnak illatos lapikat szagolgatni. Útjuk végén, hullámok közelében halászok barlangja Szűzanya képével, örökmécsessel. A sziklás partot korbácsoló hullámok látványát csak szorosan összefogózva lehet kibírni. A hosszú pillanatok révületét a nagyobbik fíúcska töri meg azzal, hogy ugy-e tátá, itt még a Jóisten a főnök? Látja a nyári esték varázslatát, amelyet csak az ismer, akit már elért egyszer folyó partján az este, mikor a szőke víz és a kék ég átadják magukat az esthajnal ölelésének, s az éj, a bársony palástos szerető, közömbös karjaival szívére ölel minden pihegő és várakozó életet. És látja a nyári délutánok vihogós, sürgölődő hangulatát, mikor az asszonyok napsütéstől és tüzhelylángtól verejtékes, piros arccal állnak a nyárikonyhában a szirupszagú, szortyogó kondérok előtt, melyekben a málna, a kjajszibarack és a meggy üde, édes illata keveredik; a nyár illataiban, fénytörésében, hőségében és gombaszagú, páfrányillatú zivatar utáni üdeségében, mindebben a boldogság visszfénye sugárzik, oly sejtelmesen és rejtetten, mint ahogy ez a boldogság tüneményének sajátja: mintha rögtön, a megvalósulás pillanatában már az emléke lenne valaminek. És látja az esőt, mely Szent István napja után kezd dobolni a háztetőkön, s e jeladásra a házakban, lakásokban és kalyibákban felnyögnek a kései nyáréjszaka révületében álmodozó emberek, a nők kinyújtják kezüket a sötétben, s egy ismerős fogású férfikezet keresnek, a férfiak krákognak álmukban, mintha már a mustot ízlelnék és köszörülnék a torkukat, a disznó nyugtalanul kezd röfögni az eső zajára, mintha neszelné a kést és a rozsszalma lángját, a kislányok felsóhajtanak ágyacskáikon, holdkóros léptekkel az ablakhoz sietnek, s álomtól ittas, tapogató kezekkel leeresztik a redőnyöket, mert vége az ünnepnek, kopog az idő a háztetőkön, ezer kavics zöreje hallatszik az esőcsatornákból, a vándormadarak nyugtalanul kémlelik a látóhatárt, a róka bozontos farkát leeresztve lopakodik a kertek alól a savanyú füstszagú erdőszél felé, a parasztasszonyok fejükre borítják szoknyájukat, így sietnek, meztelen talpakkal cuppogva a dagadó sárban a letarolt földek felé, a kutya az eresz alá áll, s úgy ugatja az első őszi esőt, mintha ellenség ólálkodna a ház körül, a pókhasú szúnyogok elülnek a fehérre meszelt kamra vasrácsos ablakmélyedésében, s a táj, az ember és állat felett leborítja titokzatos fátylát egy kéz, mely az elmúlás bölcs igézetét hozza a lelkeknek a nyár pörkölt húsú, vademberi ünnepsége és kannibáli tánca után. Látja az őszt. A szeptember végi tájat, mely olyan érett, mint egy negyvenötéves, szelíd gesztenye hajú asszony, akinek most virágüzlete van a Posta utcában és karon ülő, rosszalvó csecsemője, holott előzően tíz évig szenvedélyes cikkeket írt egy női folyóiratba. Fülledt szépség az ősz, ünnepélyes, mintha zongorázna valahol egy nő, akit kedvese ottfelejtett a kihűlt, elhagyott fürdőhely gyógyszalonjában. Az ősz érintésére oly varázslatosan elváltozik a táj, mintha a világ lassan forduló színpadán külön tervezték volna díszleteit. Őszibarack- és mustszag versenyt úszik a levegőben az ökörnyállal, s a kertekben nyílnak még az őszi virágok, mintha egy versbe rögzített halhatatlan szerelem emlékére még egyszer pompás köntösbe öltözött volna a világ. A temetőkben ilyenkor úgy burjánzanak a virágok a sírokból, mintha a halottak virágnyelven sietnének elmondani még egyszer valamit, amit életünkben gyávák vagy tunyák voltak kimondani. Látja, ahogy füstölni kezd a táj, s megszólal benne a nomád vér, mely a vadludak hangjára figyel és utazásra bíztatja a szüret és a présházak felé, ahol alkonyatkor a dércsípte sárga, vörös és kék szőlőtőkék között hosszan lehet üldögélni egy diófa alatt, s míg az észvesztő lábfejű lányok énekelnek és tapossák a szőlőt Alexander Selkirk, az igazi Robinson magányáról olvas; így várakozik a vacsorára. Ilyenkor elvarázsolja a szőlők illata, a rőzsefüst kesernyés szaga, a piruló szalonna vagy a füstölt sonka íze, a pince, melynek évszázados tölgyfaajtaját feltárta a vincellér, s olyan dohos, nedves és emberi korhelyszag ömlik ki a boltíves mélységekből, hogy még a józan életű ember szájában is összefut a nyál, mert benne van a házi kenyér tömör, testi illata, az este első árnyainak settenkedése, a hold vigyorgó sündörgése az égen, a kőasztal, amely most adja ki a nappal magába szívott őszi melegséget. Látja a jókedvű barátokat, ahogy összegyűlnek a hegyen, a nagy évjáratú, málna és őszi áfonya illatú vörösbort szagolgatva, kissé megzavarodva lesütik szemüket, mert az mégis csak furcsa, hogy a szőlőtövekre szórják elhúnyt barátuk hamvait. Kell-e ennél több halandónak, ki anyja kezét fogja, s meg fog halni, de még nem gondol a halállal? És látja a lovat, odalent a gödör közepén, egy földből faragott, életnagyságú lovat, először csak ennyit, egy lovat, földből, aztán, hogy ez egy életnagyságú, földből faragott ló habzó, vicsorgó pofáját féloldalt felfelé tartva, rettentő erővel vágtat, rohan, menekül valahová, valamitől ez az életnagyságú, valamitől iszonyúan megriadt állat, rohan a föld alatt. És látja, hogy gazdája minden hajnalban és délelőtt órákig ás, majd egy létrán kimászik a gödörből, az odakészített kaparószerszámmal letisztogatja az ásóról a ráragadt földet, megtörli szürke zsebkendőjével a homlokát, majd széles mozdulattal végigmutat az egész tájon: itt még sokan, nagyon sokan vannak. Látja, hogy e mozdulat után csak a táj marad, a hegyek néma rendje, az avarral borított talaj az óriási térben, egy beláthatatlan vidék: leplezve, rejtve, titkolva, fedve, hogy mi is van a föld alatt. Mintha minden rögtön, a megvalósulás pillanatában már az emléke lenne valaminek.


Részlet Hajdú Farkas-Zoltán: A homályban maradás ösztöne (Bookart, 2012) című regényéből