Ilyés András Zsolt rövidprózái

Hamisítatlan bizonyíték

      Tarisznyás és Harisnyás két különböző személyiség, legalábbis egymás szemszögéből. Régóta ellenségeskednek egymással, bárhol találkoznak, mindig összetűznek valamiért. Följebbvalónak képzelik magukat a másiknál, így minden törekvésük azon alapszik, hogy megalázzák egymást. Ez a beképzeltség arra készteti őket, hogy állandóan harcra készek legyenek, pedig mindkettőjük egy kaptafára készült. Sajnálják egymástól még a lélegzetvételt is. Rendjén való, hogy e tulajdonságaik nyomán a falu gúnynévvel illesse őket, hiszen annyira önzőek, hogy saját maguktól is sajnálnak egy kevéske kényelmet. 

    Demeter, aki egy kis üzletet működtet a falu lakosai számára, minden kuncsaftot be akar csapni (de a vásárlók rájöttek, sőt, már meg is szokták próbálkozásait), ezért nyerte el a Tarisznyás gúnynevet, mivel mindent a saját tarisznyájába akar gyűjteni. 
Gábor annyira fukar, hogy önmagának még nadrágot sem vesz, hogy megspórolja az árát, ezért kénytelen télen-nyáron harisnyában járkálni. 
– Na, még csak ez hiányzott – mormogta maga elé Harisnyás Gábor, miközben összegyűrte, és az út szélére dobta a kiüresedet papírtasakot.
Idegesen, sietős léptekkel indult el felfelé, bár úti célját ő maga sem ismerte. 
– Agy’ Isten, komám, de jó, hogy találkoztunk... Megkénálsz egy szivarral? – állította le egyik ismerősét. 
– Nekem es ott atták... nem ingyen! – mutatott az ellenkező oldalon lévő üzletre.
– Micsoda neveletlenség... csak lennél az én fijam, megtanítanálak viselkedni – morfondírozott indulatosan Harisnyás, és türelmetlenül kezdett kotorászni a zsebében, ahonnan egy tízest vett elő. Alig tudta fékezni lábait, hogy ne vágtában érkezzen az üzlet ajtójához. Mikor a bejárat elé ért, idegesen megtorpant, és elmélkedni kezdett, hogy bemenjen vagy sem?
– Má megint rákényszerültem, hogy ettől a kevély Tarisznyás Demetertől vásárojjak... de ha nincsen szivarom... csak éppe’ kiszógáljon, amit sohase csinált... 
Nagyon cigarettázhatnékja volt, különben be sem ment volna az üzletbe. Irigylésre méltó tartással lépett be. Haragos pillantást vetett a pult mögött álló Tarisznyásra, majd foghegyről rendelt, mint aki a szót is sajnálja embertársától.
– Egy csomag Kárpácit! 
– Cigányokat nem szógálok ki – felelte ugyanolyan szófukarsággal Tarisznyás.
– Méghogy én, cigány? – képedt el Harisnyás.
– Ühüm! Az este hallottam a televízióban, hogy a Gábor cigány eredetű név. 
– Azt nem montta bé, hogy a te rókonyaid kódulnak a városi áruház előtt... esetleg tiéd a cigánynév!
– Egy szó sem igaz... Különben es, az én párnámat nem lopott tyúk tollával bélelték ki, mint a tiédet... 
Már hevesen vitatkoztak, amikor egy nagy karimájú fekete kalapos „csatornacsináló” cigány lépett be az üzletbe. Mindketten elcsendesedtek, s miután Tarisznyás kiszolgálta vevőjét – becsapva őt két lejjel –, megkérdezte tőle: 
– Mongyad, hogy hínak téged? 
– Demeter Gábor, instálom – felelte a cigány, miközben hosszú, fekete bajszán pöndörített egyet, mintha jelezné, hogy büszke a nevére. 
Tarisznyás szótlanul egy csomag Carpaţi-t tett a pultra, és Harisnyás tízesét a kasszagép fiókjába tette. 
Persze, nem adott vissza...

A tengerszem tündére

A helyszínt kivéve semmi sem azonos e történetben a Jókai Mór nyomán ismert, a címben szereplő legendával, számunkra mégis majdnem akkora élménynek számított, mint az. Eltérő esetről van szó, itt nem a találgatások alkotják a varázserejű sztorit, hanem a valóság ezerszínű képsora, amit csodálatos véletlen folytán sikerült megnéznünk. Semmi kézzelfogható nem volt az egészben, ám maga a látvány olyan értékes ajándék volt az élet részéről, amit soha nem tudunk elveszíteni.
Semmiért nem mulasztanánk el, hogy legalább Szent Anna napján ne karikázzunk ki a tengerszemhez, a fenyves erdő alá. Négy évvel ezelőtt három egyetemista barátommal együtt rándultunk ki a Szent Anna-tóhoz. Előzetesként körbebic(s)ajoztuk a víztükröt, s már a vége felé tartottunk, amikor megpillantottuk Őt... a tengerszem tündérét! Szájtátva bámultuk, ahogy közeledik a part felé, fokozatosan emelkedve ki a tó csillogó vizéből. Köldökét nyaldosta a víz, és amint közelebb ért hozzánk, élesebben és jobban láttuk meztelenségét. Kivételes alkotás volt, csak úgy sugárzott az erotikától: karcsú testét körültáncolták az apró hullámok, feszes mellein vízcseppek ragyogtak, borotvált ágyéka ígéretesnek tűnt, mint bevándorlónak az idegen ország nyitott határa. Kiért a partra, alig néhány méterre tőlünk hanyattfeküdt a napozóra, majd felénk fordult, és egyfajta „na, mi van gyerkőcök, nem látattok még ilyet?” - szerű nézéssel mosolygott ránk. Valóban először láttunk ilyen utánozhatatlan teremtést, szinte fájt szemünknek a szépsége. Eszünkbe jutott, persze, hogy „a Napra igen, de rá nem”, főként, hogy rengeteg (fél)meztelen vagy bikinis lány tartózkodott a tó környékén, de a Tündér kimagaslott az összes közül. Különleges vonzerővel bírt, mindannyiunkat elbűvölt kivételes tulajdonságaival, hogy egyszerűen olvadoztunk a látványától. 
Percek múlva restellni kezdtük, hogy nem tudunk betelni tökéletességével, és újra nyeregbe pattantunk. Azonban a kísértés nem csillapodott, így újabb három fordulatot tettünk a tó és tündére körül, hogy láthassuk, még ha néhány másodpercre is. Végül úgy döntöttünk, nem visszük túlzásba kíváncsiskodásunkat, ezért egy időre felhagytunk a tündérezéssel. 
Lezártuk a bringákat, gyalog folytattuk a terepszemlét. Egy-két sör után ismét felerősödött bennünk a Tündér iránti csodálat, így újból megfigyelésre indultunk. Szégyelltük már a biciklis kísérletet, ezért csónakot béreltünk, hogy feltűnés nélkül közelíthessük meg a tündérlányt. Komikus helyzet alakult ki, mivel egyikünk sem tudott evezni rendesen, egymást bőrig áztatva csapkodtunk az evezőlapáttal, a csónakot is félig töltve vízzel. Nagy nehezen átvergődtünk a tavon, a lány közelébe, és – lesve minden mozdulatát – a part közelében csónakáztunk. Az érdekes az, hogy közben nem gondoltunk különösebb kalandra, nem hátsó szándék vezérelt a lány közelébe, csupán testének gyönyörűsége nyújtott számunkra felülmúlhatatlan élményt. Valami hasonlót, mint amikor egy kutató szenzációs felfedezésre talál. 
Mielőtt visszaindultunk, felforrósodott testünket megmártottuk a tóban. Kiálltunk a csónak peremére, hogy fejeseket ugorjunk, de csak – nem vettük figyelembe a fizikai törvényeket – kaszkadőrmutatványok lettek ebből, mert a lendülettől a jármű állandóan kicsúszott a lábunk alól, és homokzsákként potyogtunk a vízbe. 
  

Világjárók
                                           

Négy hetedikes diák csúszott el kémiából 1990 nyarán. Az egész nyár a rendelkezésükre állt, hogy felkészülhessenek a pótvizsgára. Nagy nehezen meg is írták a tanár kérlelésére, mert ők maguktól csak a plafont bámulták, várták az égi csodát, amely segít nekik átlépni egy létrafokot. 
Két nap múlva magabiztosan mentek fel az iskolába, ábrándokkal tűzdelt gondolataikban biztosra vették, hogy a tanár átengedi őket. Az egyik jópofa srácnál, Mitugrásznál volt egy labdarúgó társasjáték, azzal játszottak a ping-pong asztalon, amíg megérkezett a tanár. Meg voltak győződve tanulmányi eredményük sikerében, ám gyerekfejjel nem tudhatták, hogy olykor a valóság megkeseríti az életet.
Órányi idő elteltével ráuntak a játékra, de közben az ajtóban megjelent a kémia szakos tanár, és betessékelte őket a tágas tanáriba, ahol egymás mellé sorakoztatva őket, éles hangon közölte elért eredményeiket.   
– A tanuló nem ment át – mutatott rá elsőre, majd tovább fordult, mutogatva az ujjával – te sem... te sem... és... te még tudtál valamit, és ha megmondod, ki volt Mengyelejev, akkor átengedlek. 
– Mengyelejev az első orosz űrhajós vót – vágta rá Mitugrász. 
– Köszönöm, fiam, úgy tűnik, nem akarsz elválni a barátaidtól – sajnálkozott a diákok butaságán. 
A diákok szívére óriási szikla gördült, vadul rohantak ki az iskola kapuján. Sírtak, keseregtek, de hát így jár minden diák, ha jövőjét nem szervezi meg szakszerűen. Késő bánatukban, közös megegyezéssel, úgy határoztak, hogy világgá mennek egy olyan országba, ahol az élet csak játék. Felkészületlenül vágtak neki a nagy kalandnak, mentek hetedhét vizes sáncon is túl (ahol a vaddisznó pityókaföldeken túr), amíg meg nem érkeztek Bixad City-be. Nagyon megéheztek a hosszú úton (kb. 6 km), csakhogy zabos tarisznyájukban sem hamuba sült pogácsa, sem madárlátta kenyér nem volt. Zsebeiket kirámolva összes pénzükből egy kilónyi kekszre futotta, s miután felfalták mint éhes farkas a bárányt, tanácstalanul néztek egymásra: hová mehetnének is tovább, hiszen a terülj-terülj asztalka is otthon maradt a konyha közepén. Újabb reményekkel telve indultak el a Szent Anna-tó irányába, arra gondolva, talán a fenyves túlsó végén rátalálnak a tündérkertre, ahol az élet ingyen zajlik, és nem kell kémiát tanulni. Pár száz méter megtétele után, szomorúan tapasztalták, hogy ebben az irányban mindig hegyre fel kell menni, emellett a beboruló ég villámlani kezdett, s mindez annyira kedvük ellenére volt, hogy sarkon fordultak, és visszatértek Bixad City-be.
Otthon eközben tudomást szereztek a világjárókról. Mitugrász apja sietősen biciklire pattant, és a négy kalandvágyó diák után karikázott, akik irányt változtatva már a hargitai megyehatárnál jártak, amikor észrevették közeledő kerékpárost. Miután felismerték a fenyőerdőben bújtak el félelmükben, de Mitugrászt elcsípte az apja. Nem maradt más választása a többinek sem, rendre előmerészkedtek, miután Mitugrász apja megígérte nekik, hogy otthon nem lesz „kikapsz” gyakorlat, csupán a periódusos rendszert kell megtanulniuk. 
  Egy hét múlva megkezdődött a tanév. Mitugrásznak elintézte egy ismerőse a tanügyből, hogy ne kelljen osztályt ismételnie. A másik három diáknak nem volt nagy öröm ugyanazt az osztálytermet viszontlátnia, ugyanazt a tananyagot újra meg nem tanulni. Lehajtott fejjel, szomorúan, de inkább szégyenkezve mentek végig a folyosón, és léptek be a már ismertté vált hetedik osztályba. Nem kellett sok időnek eltelnie, hogy rájöjjenek Mitugrász hollétére, akit akarata ellenére átvonszoltak magukhoz a hetedikbe. 
– Gyere velünk, te es megbuktál kémiából – kiabálták. 
– Nem... Én nem buktam meg... Én ismerem Mengyelejevet... Eresszetek el – ordította védekezve Mitugrász. 
Háromszor cipelték át a hetedikbe Mitugrászt, de ő mindig visszaszökött a nyolcadikosokhoz. Másnap folytatódott volna ez az elrablásos parádé, csakhogy Mitugrász gyanította, mire készülnek és csokoládét kínált fel cserébe a nagyobb fizikai erővel bíró padtársának, ha féken tartja az ellene törő három diákot. Padtársa szerette az édességet, így elvállalta a feladatot, s részben ennek köszönhetően Mitugrásznak sikerült elvégeznie az iskolát. 
Ma már mindannyian felnőtt emberek, s azért aggódnak, nehogy felnövő gyerekeik is szekundát kapjanak kémiából, mert Isten óvjon egy újabb világjárástól - pénz és élelem nélkül. Mostanra megtanulták, kockázatos lenne szüleik nyomdokaiba lépni, hiszen szerencsét próbálni az iskola padjaiban kell: s habár az életet ingyen kapjuk, nem tarthatjuk meg küzdelem nélkül.

 

(Ideglelés)  

Megérkeznek. Négyen. Két lány. Két fiú. A többiek itthon vannak. Elhelyezkednek. Jönnek. Szomszédok. Nincs tévéjük. Helyet foglalnak. Mindenki. Várják. A filmet. Bor és hatalom. Katalán filmsorozat. Újabb érkezők. Rokonok. „Ne mocorogj többet!” A papa dörmög. Légy a képernyőn. „Hajtsd már el!” Újabb parancs. Lecsap. A légy elmenekül. Ujjak nyoma a képernyőn. Poros. Letörlik. Megjöttek. Ismerősök. Nincs szék. Padlót fognak. 
Beszélgetnek. „Hallgassatok.” A papa szónokol. A pápa Vatikánban. Percegés. Valaki tökmagozik. Ropogtatás. Valaki cukorkát rág. Sóhajtások. „Ne játssz a távirányítóval!” A papa szövegel. 
Érkezik. Megjött. Drrr... Egy szellentés. Elnyújtózkodva. Röhögés. Pirulás. (Nem a patikus.) A papa dühöng. „Ne szívd ... a fogad.” Nézik a tévét. A tévé is nézi őket. Valaki tüsszent. Valaki köhög. 
A légy visszaszáll. Megint. Lecsap. Sikerül. Sovány zsákmány. A légy lezuhan. Ásítás. A legkisebbik az orrát piszkálja. Elered a vér. Két pofon. Vizes borogatás. A papa türelmetlen. „Kapcsold már be a tévét!” Bekapcsolja. A film félig lejárt. Szidják a műsormellékletet. Hamarabb kezdődött. Nem igaz. Késik a falióra. 
Jönnek. Ezúttal a képernyőn. Vitatkoznak. Kilóg a lóláb. Elfogják a gyilkost. Verekednek. A filmben. A mamának megjön... A kedve. „Jól van neki, miért ment oda.” Adáshiba. 
Ideértek. A villanyosok. Nincs kegyelem. „Nem fizettek villanyszámlát.” A papa belenyugszik. A tévé porosodik. A légy nem repül. Rokonok. Szomszédok. Ismerősök. Nem jönnek. 
TELJES A NYUGALOM ! 

 

(Kifogás) 

Tónika és Mónika – új házasok. Van kocsijuk. A lagzipénzből vásárolták. A bútort nagyanyótól örökölték. Színes tévét is vettek. Részletre. Azt nézik éjjel-nappal. Sokat tanulnak belőle. Pláne az erotikus filmekből. Mindketten csúcsformában vannak. Sokat gyakorolnak. Kísérleteznek a látottak alapján. Élvezik csinálni. Nem szégyellik. Hasznos az ő korukban. Pénzt hoz a családnak. Jogosulni fognak a gyerekpénzre. Ha nem védekeznek.  
Véget érnek a pásztorórák. A szomszéd srác megnősült. Nekik nincs tévéjük. Tónikáékni járnak művelődni. Együtt nézik az izgalmas műsorokat. Nem tetszik Mónikának. Hiányérzete van. De hát mégse küldhetik el. Nem (lenne) szép dolog. Együtt pedig nem szerencsés. Kire fogna hasonlítani? Nem akarnak osztozni. Nagyon akarnák. (V)ágya(ko)znak. Majd ha elmennek.
Elmentek. Tónika is. Rövid volt, mint a bokszolóknál. Két percig tartott. 
Másnap este. Megint bejött a szomszéd pár. Csak nézik. Egymást. Olykor a tévét. Mónika nyugtalan. Ideges. Lázas. Lázmérő kellene. Éjjel van. A szomszédok nem készülnek haza. Mónika a fejét vakarja. Tónika a nejét akarja. Nem lehet. A szomszédok zavarnak. Még megkívánnák. Mónika elszánja magát. Védekezik. 
„Gyere Tónika, feküdjünk le, mert a vendégek haza akarnak menni!” 

 

(Öröm)

Kezdődik a világbajnokság. Örvendnek a focirajongók. Hát még a sörgyárosok! Csúcsszezon. András és fia, Bandika is örvendnek. (Nem sokáig.) Megkezdődik az ünnepség. Himnusz. Meccs. Gólhelyzet. Nagy lövés. Füst. A tévé felsült. András bosszús. Bandika rohan a szomszédba. Ott Dallast nézik. Hazamegy. A tévét pokrócba teszi. Irány a javítóműhely. 
Másnap délután. A tévé működik. Három hónap garancia. Négyszázezer lej. András kifizeti. Kevesebb sört fog inni. (A szerelő annál többet.)
Eltelt közel egy hónap. Nagy nap. A döntőt játsszák. András kinyit egy sört. Bandika egy másikat. A középbíró füttyül. A játékosok (labd)áznak. Esik az eső. A tévé havaz. Ellentámadás. A szomszédban hegesztnek. Remeg a kép. Nem sokat látni. Gól. András dühös. Bandika drukkol. Középkezdés. A kép megáll. Újabb akció. A csatár fut. A kép is. A másik szomszédban kávét őrölnek. András nagyon mérges. Ütni kezdi a tévé oldalát. Bandika habozik. Sörhabozik. Már a negyedik. A kávét megfőzték. Tizenegyes. A javából. Kiegyenlítnek? A tévé nagyon havaz. A labda a hálóba gurul. András dühbe. Bandika az asztal alá. 
Második félidő. Egy-egy. Az is marad. Hosszabbítás. A kép összezsugorodik. A tudósító ordít. „A labda  a kapu felé száll.” A távirányító a tévé felé. Pirosat kap. Füstöl. András reszket. Bandika csuklik.
A végeredmény: elfogyott a sör!