Print this page

Szávai Géza regényrészlete

Kivégezzük nagyapádat

(részlet)

Nyugtalanul alszom, napjaim is idegesítõen nyugtalanok; csakis a kimerültség miatt álmodhatok mostanában összevissza mindent. Testrészeim, végtagjaim között a fáradtság megszüntette, legalábbis csökkentette az összhangot.Beszállok a liftbe – a hatodik emeletre megyek –,megáll a másodikon, és amint nyílik az ajtó, rögtön kilépek. Akkor veszem észre, hogy a másodikon vagyok. Ugranék vissza, de szégyellem megtenni az emberek elõtt. Inkább várok a következõ fordulóra. Szégyenkezem. Szánalmas vagyok.

Képtelen arra, hogy a hatodik emeletre menjek, ha éppen oda készültem. „Megnyílik egy ajtó” – vagy be kell lépni, vagy ki kell lépni rajta.
*

Álmatlan éjszakák, álmos, kába nappalok összefolynak; ha átfolyik az éjszaka a nappali óráimba is: mintha folyamatos félálomban élnék. 
A félálom lehengerel. 
Hogyan magyarázzam Annának? Szedem a nyugtatókat, altatókat, hogy nyugtassam magunkat, de az így kikényszerített alvás egyszerû bunkócsapás. Letaglóz.Az is lehet, hogy ilyenkor nem én álmodok? 
...S így olyasmit kell félig-meddig magaménak tartanom, amit nem tudok a magaménak, amitõl irtózom. S ha mégis az enyém, akkor én magam vagyok irtózatos...
Álmomból riasztott, ébresztett fel Bence, akit annyira szerettem (és késõbb:) sajnáltam, akit annyira szeretek, és sajnálok. Egy irtóztató ló ké pében láttam... A szégyenletes kép eltávolíthatatlanul rajzolódott az emlékezetembe. Élesen belém égette magát... Felültem az ágyon, kinyitottam a szemem, döfjön belém a valóság, az asztal a cukortartóval, hamutartóval, a szék, a széken a kávéscsésze a hosszúnyelû kiskanállal. Aztán ma-
gamra húztam a paplant, s „megnyugodva” hátradõltem. Erre megint a szememre pattant hivalkodó élességgel a szülemény. Villanyt kellett gyújtanom. Végül mégis elaludtam. Villanyfénynél.
*

Én nem félhetek. Nem akarok félni. Napok múltán azon kapom magam, hogy már nem irtózom a látomástól. Sokszor szemügyre vettem,megszoktam, mint talált furcsaságot vizsgálom. Az irtózatom akkor szûnt meg, amikor „azono-
sítottam”, hogy miért irtózom, milyen ez az érzés.A nagyapám kapuja elõtti padnál áll a fura lény.
Bence az, de nem emberi, hanem másmilyen összetételben, formában. Leginkább lóhoz hasonlít, de mégsem az. Bence, ló, állat...
Mikor felriadtam álmomból, mintha könnyek nélkül sírtam volna, „mivé lett Bence, mivé lett”.
De ez a sírás nem tűnt ijesztőnek-idegennek, hiszen az öreggé hülyült-aszott Bence mellett mindig ez a sírás fojtogatott, annak idején a valóságban is. Ebben a késõi rémképben, rémálomban az az ijesztõ, hogy félek megmozdulni; meg se moccanok. Nem merek Bencéhez érni; széthullana, elporladna ez az õsz-testû teremtmény, mely finom hamuszín-ezüstben villog, remeg mellettem.

*

A bűvész győzelmesen röhögött, kicsit várt, aztán mutatóujjával megérintette a kígyót: összeomlott. Hamuból volt. Mintha néhány cigaretta hamuját rászórták volna az asztalra, csupán annyi maradt a mutatványból.
Nem tudom, ki hozta az osztályba, de emlékszem, hogy a gyerek roppant büszke volt és titokzatos: „Hosszúszünetben maradjatok benn, olyant mutatok, hogy tátva marad a szátok”...
Körülálltuk a katedrát, barátunk pedig meggyújtotta az apró golyócskát. Tisztán, élesen emlékszem: a lángból elõkacskaringózott egy ezüstös kígyó, a lányok sikoltozni kezdtek, szinte én is, mert iszonyúan féltem, undorodtam a legártatlanabb siklótól is.

*
Már tudatosan idézem fel olykor a képet. Megszoktam, nem irtózom tõle. Hiszen adott. Elfogadom, mint adottat. Az életemhez tartozik. Még ha „alvó életemhez” is. Álomban, félálomban vagy ébren, mit számít: az én agyamban izzott fel a parázsló, majd hamvába porló kép, melyet már szinte úgy kezelek, mint valóságot. Mint a lehetségeshatáráig  sűrített valóságot, mely az eléghetetlen lényegig égett. Annyira valóságos ez a kép, hogy valóban úgy érzem, mintha iszonyatos súlyok nyomása alól csusszant volna formába. És egyre tisztul, élesedik, részletezõdik. Elvegyül életem tényei közé, azok átperegnek belé, mint homokóra pora. 
Valóságos ez a kép, talán éppen a valóság maga.
Szeppent, szédült gyerek – állok ezüstös hamu-Bence bátyám mellett, nagyapám kapuja elõtt.
Mivé lett Bence, mivé lett...
Fáj, hogy ezzé lett... és fáj, hogy neki már semmi se fáj. S körülöttünk talán fáj valakinek?


A teljes fejezet Szávai Géza honlapján olvasható, itt.

© 2017 Erdély Ma­gyar Iro­dalmáért Alapítvány