Ilyés András Zsolt rövidprózái

A félreértés szépsége

    Háromszék környékén, pláne falunkban nagy szokás, hogy gúnynevekkel illetik a személyeket. Ezek lehetnek egy személyre szólóak, ám leginkább a családokra irányulnak, és generációról-generációra öröklődik. Amolyan „rangként” nőnek hozzánk, és sok embernek meggondolkoztat a hivatalos neve, amikor szóba kerülnek, ám a csúfolkodó neve által, azonnal felismerjük. A mi családunk több generáció óta a „Csinos” gúnynevet viseli, amely körül az óta népes rokonság alakult ki.  

Hétvégeken eljártunk diszkóba, ilyenkor a szokás hatalma szerint, nálunk gyülekeztek össze a közeli barátok egy megegyezett időpontra, majd a csapat együtt indult bulizni. Kapcsolatunk elején történt, hogy mennyasszonyom, Júlia korábban jött be hozzánk, hogy lánytestvérem egy kicsit felturbózza az estére. A nehezen eldöntött ruhaválasztás, a tetszetős - nem eltúlzott – sminkelés, valamint a kontyozás után, elégedetten pördült néhányat a nagytükör előtt.
     - Na, mit szól hozzá, csinos vagyok-e? – kérdezte anyámtól, aki épp, akkor lépett be a szobába. 
    Anyám alaposan megnézte, majd elmosolyogta magát.
   - Még nem, de az leszel… - felelte, átértelmezve a választ.
   Júlia kissé elpirulva fogadta a választ, mert ő nem ilyen értelemben érdeklődött.  


Az író meg(t)érése

    Mindig megvolt benne az önismeret, hogy többet is ki tud hozni magából, de a harmadik X mindinkább rácáfolt erre. Valahányszor megszállta az ihlet, mindig elodázta, félretette, hogy majd legközelebb megírja. De a legközelebbit is a legközelebbivel kifogásolta. Nem volt erősége a megoldás, berágta magának, hogy nincs ideje, pedig valójában semmit sem csinált. Bizakodott, hogy öreg korában teljesen rászenteli az életét a megírásukra, ám legbelülről felsajgott benne az önámítás fájdalma, mert művei ismeretlenek maradnak, ha mindig odébb tolja a magvait. Álmatlanságban szenvedő éjszakáin, órákig mozaikozott a gondolatokkal, s miután kirakta értelmes történetekké a végtelen sötétségbe űzte. Nem erőltette magát, hogy felkelljen és lejegyezze, inkább a „majd reggel” kimentéssel elaludt. Persze, reggel már nem emlékezett rá, vagy éppen sürgős semmittevése akadt. Napóleon rokonlelkének tekintette magát, mivel az ágyban szülte meg nagy gondolatait, amelyeket aztán engedett elhalni, ezért morzsányi felelősségtudatában úgy értelmezte mindezt, mint nyertes csata után a harakirit. Gyűltek egymásra a jobbnál jobb lejegyzett és eltékozolt ötletvázlatok, de ő csak csúsztatta, vagy beseperte a fiók aljára. Nem vette komolyan az élet kihívásait és ajándékait. Alkalmanként a kávézások között akadtak felturbózott „na, most megírom” lendületek, csakhogy sokat elfelejtett addigra, másokat értelmetlen témává kavart össze. Hosszú percekig kergetve sem érte utol az előzőleg megformált verziókat, olyankor haragosan morfondírozott hűtlenségén, hogy bárcsak megtartotta volna. 
Ábrándjainak kellett egy startlökés, ami akaraterejét is felébresztette, hogy tervei kivitelezését ne késleltesse a távoli jövő megcélzásával, amikor a jelent épp az unalmas tétlenség veti fel. Ilyen hozzáállással a világnak nem veszi hasznát, s ami rosszabb, hogy a világ sem neki. Felfedezés előtt állt nála a ráismerés, hogy ő a jelenben él, és a jövőt, majd mások írják. 
    Szerteágazó szerelmi kalandjai nyomán, számos kísérlet után Fortuna és Aphrodité kereszteződése által rátalált arra a lányra, aki kiegészítette őt és a megtörhetetlenek látszó szerelem hullámhosszán elérhető közelségbe került, ami mindaddig lehetetlennek tűnt. Megérintette a bizonyításra való törekvés fuvallatta, és az egykor nagy fáradtságok árán megmentett néhány nyúlfarknyi jegyzet előkerült: kirügyezésre, megírásra sorakozva az íróasztalon. Fájlalta mindazon ihleteit, amelyek leíratlanul kihaltak belőle, és hogy eddig képes volt elpazarolni áldott tehetségét. Jogosan érezte magát hibásnak, hogy semmibe vett egy olyan adottságot, amit sok ember irigyel töle, s amiért kitüntetve figyelnek rá. Nem fért a helyrezökkent agyába, hogyan lehetett fontosabb a lazsálás, és miért feküdt álmain lovagolva unottan az ágyban, mintsem kihasználja a sors kegyeltjének járó kitörő lehetőségeket.  
    A mennyasszonyával közös szerencsecsillaga kiterjedt a karrierjére is: több külső állás mellett, egy rendkivüli munkahelyhez jutott, ami méginkább segített az önmagára való találásban. Boldogságában több éjjelen is felébredt és azon tűnődött, hogy álmodja az egészet, hogy a valóság gúnyt űzne vele, ráadásul, az eddigi „kiszívós patronok” helyett, egy komoly gondolkozású, megértő főnököt kapott, aki hatalmi erejét nem fitogtatja csupán a megalázás kedvéért. Igazi úriember, aki, ha muszáj szigorúan lép, de ha kell segítőkezet nyújt. 
    Kiepedve szívta magába azt a pozitív energiát, amellyel a főnöke, de leginkább mennyasszonya töltötte fel, és elérkezettnek vélte a körülményeket, hogy beindítsa a gépezetet és felmutasson valamit a mulasztások kártalanítására. Számára sohasem ismert elszántsággal kavarta ki éjjeli-reggeli kávéit, miközben az első könyvén dolgozott, hogy elégedettségét így ossza meg a külvilággal. Ennyivel tartozik, mert olyan értéket kapott, amit nem érdemelt ki… ez idáig.  Egyenesbe érkezett a siker és a boldogság útján, ám alkotásai terén némi hiányt, ürességet érzett. Pár napig tartott, aztán a megszokott álmatlan éjszakáin a mennyasszonya karjaiban feltört belőle a válasz: apuka szeretne lenni! 
     Szorosabban bújt szerelméhez, mert elégedetten hitte, hogy végre mindentéren kiadhassa magából mindazt, ami a vérében van.  


Határtalan szeretet

   A forgalmas, zajos és túldíszített utcák, a bámulatosan kicicomázott kirakatok karácsony megérkezését jelezték. Az ünnepi hangulatban szorgoskodó, vásárlókedvű emberek tömege alaposan átrajzolta a város megszokott arculatát. Táncoló hópelyhek szálingóztak a levegőben, érkezésük megszabta december jellegzetes pillanatait. 
   A cigarettagyár vezetősége hamarabb haza engedte alkalmazottjait, hogy felkészülhessenek a szeretett ünnepére. A munkások között lépegetett egy kis bajszú férfi is, akit barátai Bitangnak neveztek el, mert nem tudja ki az apja. A személyi igazolványában, az apja nevéhez egy apró vonalkát húztak, de azt mindenki tudja, ez nem jelenti azt, hogy apa nélkül fogant. Miután letért az utca kereszteződésénél, a sarki virágárus boltban vásárolt egy csokor virágot, hogy újdonsült feleségének ez által is megnyilvánítsa érzéseit. Mert egy vallomást, mi tükrözhet jobban egy csokor illatos virágnál. 
    Déli egy órakor lépett be a tízemeletes tömbház lépcsőházába, beszállt az üresen várakozó liftbe, majd megnyomta a 10-es gombot. Emelkedve átfutott az elméjén, hogy a bejárati ajtónál nem használja a kulcsait, mert szeretné a meglepetés teljes varázsát átélni, amint az ajtóban álló feleségének átadja a csokrot és megcsókolja a küszöb fölött. 
    Csöngetett. De nem nyitott ajtót a felesége. 
    - Na, mi az, tán alszik? - töprengett magában, s várta a zár kattanását. Még egyszer csöngetett, kissé türelmetlenül halászta elé zsebeiből a kulcscsomóját és kizárta az ajtót. 
- Drágám, megérkeztem – lépett be az előszobába, kiszabadította magát nagykabátjából és felakasztotta a fogasra. – Hoztam valami hozzád hasonló gyönyörűséget. Nem akarod megnézni.
Ezúttal sem kapva választ benyitott a szobába, ahol kissé szokatlan látvány fogadta, már csak az időszak miatt is. A felesége lenge öltözékben ült a vetetlen ágyon, arcát két tenyerébe fektetve, szótlanul gyilkolta halomra a terhére lévő másodperceket. Teste megrebbent, ijedten nézett fel a férjére, mint akinek bűntudata vagy titkolni valója van. 
- Miért, jöttél korábban haza? – kérdezte számon kérően, némi ingerültséggel a hangjában. – Nem tudsz telefonálni?
- Meg akartalak lepni. Neked hoztam, hogy megbocsáss, amiért tegnap elfelejtettem cukrot tenni a kávédba. - felelte Bitang, nem is sejtve, hogy a meglepetés fordítva is működik, közben a hátánál szorongatott virágcsokrot feleségéhez nyújtotta. Felesége egy erőltettet mosoly kísérletével, remegve vette át a virágokat. Megcsókolta a lehajló férjét, közben szeme sarkából az erkély felőli ajtót leste, mint kisgyerek, ha a télapót várja.  Bitang érezte neje szájának enyhe remegését, de ő a túlzott szerelmi vágynak tulajdonította. Túlzottan is erotikus beállítottságú volt, felesége minden mozdulatában és érintésében a gyönyör(űsége)t a tökéletességet látta életre hívva, így nem volt képes betelni a csodálatával. 
    Bitang tekintete az ágynemű tartóra vetődött, amelyen számára ismeretlen férfiöltözet volt ledobva. 
- Voltál a turkálóba? – kérdezte, miközben magára próbálta a kabátot. - Egészen férfias vagyok benne… - végighúzta kezét a kabát elején, s belenyúlt a zsebeibe – …ezt, nézd drágám, milyen vicces, találtam benne egy ugyanolyan öngyújtót, amilyet a villanyszámlás lopott el tőled a konyhából… 
   A felesége elsápadt, egész testét eluralta a remegés és fokozottan sóhajtozott. Kitartóan figyelte az erkély felőli ajtót, szótlanul tátogott, mintha akarna mondani valamit a férjének, de nem jött ki hang a torkán. 
   - Rosszul érzed magad, drágám? Nem akarlak mosolytalanak, ennyire gondterheltnek látni. Igyekszem boldogabbá tenni az életünket. – ölelte magához feleségét, de suttogása süket fülekre talált, mert annak gondolatai még elvétve sem körülötte forogtak. Bitang gondolta meghozza a kedvét: gyengéden nyúlt fel a ruha alá, megsimogatva neje bársonyos combjait. 
    - Drágám, rajtad nincs bugyi!? – nézett érthetetlenül feleségére. Ám ez csak könnyítette eredeti szándékát, s már éppen sliccével bajlódott, hogy kiszabadítsa merevedő férfiasságát, amikor meglepetésére egy anyaszült meztelen férfi jött be dideregve. Bitang megkövülve bámulta a betoppanó „Ádámkosztümös” férfit, felesége hófehérré válva fordult félre, mintha zavarná a pikáns jelenet, ám zavarát nem a hidegtől diónyira zsugorodott hímvessző okozta…
   - Bocsásson meg, uram! Nem akartam én alkalmatlankodni, de a fenti emeleten szeretkeztem, de közben hazajött a férje… - magyarázkodott fogait vacogtatva az ismeretlen. - Kimenekültem az erkélyre, de ebben a hidegben lefagyok, ezért merészkedtem lemászni az erkélyen. Szeretnék feltűnés nélkül távozni, nem akarok a felszarvazott férfival csatázni. 
   - Így akar, ruhátlanul menni – mosolygott a történeten az ámulatából magához térő Bitang. Nem sokat gondolkozott, csak nézte a lefagyott ismeretlent, ahogy könyörgő tekintetével ott várakozott a végkifejletre. 
   - Na, jöjjön, öltözzön fel! – dobta a csábító lábai elé a turkálós cuccot, aki igyekezve kapkodta magára, s lám úgy állt rajta, mintha eredetileg rá szabták volna. 
    Bitang az ajtóig kísérte, ott zsebéből egy kis aprót adott neki, hogy legyen a buszra. 
     - Köszönöm a szívességét, ön egy igazi úriember! Remélem, még visszasegíthettem… - hálálkodott volna tovább, de Bitang közbeszólt – Inkább járjon templomba és tanulja meg a tízparancsolatot.     
Bitang kacagva tért vissza a szobába.
     - Láttad drágám, ezt az alakot?! Ebben a ropogós hidegben kellette erkélyről-erkélyre mászkáljon meztelenül, mert csodás pillanataiban megzavarta a hazatérő férj. Megérte ez neki? 
       Felesége még mindig szótlanul ült az ágyon. Bitang leült melléje, majd újra neki buzdulva kezdte csókolgatni a nyakát. Ám, hiába próbált felesége irányába összpontosítani, mert az előbbi jelenet nem hagyta nyugodni a gondolatait. 
    - Mennyire elfajulnak manapság a szerelmi történetek. Éppen csak nem sírva könyörgött nekem, hogy ne szóljak a felső szomszéd férfi… - hirtelen elakadt a szava Bitangnak, homlokán pattanásig dagadtak az inak. – Hogy én mekkora egy ostoba barom vagyok, hiszen a mi lakunk az utolsó emeleten.
      Egy kis szünetet tartott, majd idegesen túrt a hajába. Ezúttal önmagát érezte kiszolgáltatottnak, mert vele ily módon nem voltak könyörületesek. Kérdőre vonóan nézett a vétkes asszony felé, aki késő bánatot tanúsítva sírni kezdett. Ekkor Bitang megragadta a csuklójától és magával vonszolta az erkélyre, ott nem törődve a lent tátongó mélységgel, kilógatta feleségét, aki tehetetlenül tűrte, annyira elgyengítette a félelem. 
    - Most az egyszer megbocsátok és elengedlek – mondta kétértelműen Bitang elkeseredettségében. 
     

Kellemetlenségek disznóvágáskor

Mottó: A kerti vetemények közül legfinomabb a kolbász!

Nagy állat volt, alig bírtuk leölni. Annyira nagy volt, hogy egész délelőtt húztuk belőle a hurkát. (Persze, tudom, a legnagyobbak a tévéhíradókban és a szónoki emelvényeken láthatók, de azok még hurkának sem jók. Ennek ellenére a moslékot feleszik a paraszt elől... No de legalább karácsonykor ne legyen szó politikáról, van itt ennél laktatósabb dolog!) Miután végeztünk a feldarabolással, beraktuk a kert sarkában lévő füstölőbe, amely dugig megtelt disznóságokkal. Apám vedernyi fűrészport szórt alá, majd begyújtott. A füst kanyarogva járta át a füstölő belsejét, és irigylésre méltóan elsőnek kóstolt bele a finomságokba.
Hajnaltájt testvérem beleugrott negyvenkettes gumicsizmáiba és kiment a füstölőhöz, hogy reggelit készítsen elő. Tudniillik úgy döntött, ezután minden reggel kolbászt eszik, hogy pótolhassa vitaminhiányát. Az udvar közepéből megnyugtatónak látszott a felszálló füst, ám a füstölő körül gyanús lábnyomok díszelegtek. Tesóm rossz előérzete beigazolódott, amikor kinyitotta az ajtót, hiszen a füstölő kongott az ürességtől... 
– Tolvaj disznyó, ellopta a disznyót! – ordított bele dühösen a decemberi, csípősen hideg reggelbe.
Eleinte azt hittük, viccel, de amikor üres kézzel jött vissza a konyhába, veszettül korogni kezdett a gyomrunk. 
– Füst van, kolbász nincs! – mondta a tesóm bánatosan és éhesen. – Valakinek mellékhatásokat fognak okozni a vitaminjaim!
A gumicsizmanyomokat követve a friss hóban eljutottunk az egyik szomszédunk kapujáig, ahol már elseperték a havat, így megszűntek a lábnyomok. Bementünk a tesómmal. A szomszéd éppen kolbászt sütött a tepsiben és az oldalos, pedig szobadíszként ékeskedett a szekrényre akasztva. Jól ismertük a szomszédot, falánkságával együtt, és azt is tudtuk, hogy évek óta nem tart semmiféle állatot (minek is, ha van a szomszédainak ...)
– Zsíros jó reggelt, szomszéd! Disznyót vágott az éjjel, netán az angyal hozta? – gúnyolódtam vele. - Nem adna egy falat kóstolót, tugya, még nem reggeliztem... 
A szomszéd zavarba jött, nem számított a megjelenésünkre. 
– Nem... nem... én vágtam... anyámék kütték Alszegből... – hazudta.
Botrányos vitát követően a disznó visszamászott a füstre, ezúttal lakattal a szájában, úgyhogy csak „engedéllyel” juthattunk vitaminhoz. 
Néhány héttel később üveggyűjtő cigányok járták az utcánkat. Cukorkát, léggömböt és kisebb játékszereket hoztak magukkal, hogy a gyerekektől kicsalják az üres üvegeket. Kilencéves kistesómnak megtetszett a léggömb, de nem volt üvegünk. Ez nem okozott gondot neki, berohant a kamrába, leakasztott az ágfáról egy csülköt, és futott, hogy elcserélje azt léggömbre. Már lépett volna ki a kapun, amikor apám felfigyelt a „surranó csülökre”. 
– Hova viszed azt a csülköt? – kiáltott rá. 
– Csak ide ne, minyá’ hozom vissza – felelte a tesóm összerezzenve. 
– Akaszd csak vissza a helyire, eleget sétált, amíg élt – zárta le az ügyet apám mosolyogva.