Orbán János Dénes regényrészlete

A Swedenborg kávéház
(részletek)*

(A kasztrendszer csúcsán maga a Vátesz)

A pernahajderségben André sem maradt le, de ő sokkal bonyolultabb egyéniség volt. Mondhatni: mitikus vagy inkább kóros eset.
André ugyanis költő volt. Ez önmagában még nem jelentett volna különösebb vészt, de André éppen olyan volt, amilyennek egy költőt elképzelünk. Soha, egy percig nem tudott nyugton maradni; egy pillanat leforgása alatt a legnagyobb eksztázisból a legmélyebb depresszióba zuhant, és persze fordítva is. Egy szemvillanás alatt halálosan beleszeretett akár a legocsmányabb nőbe, és rekordidő alatt ki tudott ábrándulni a legszebb hölgyből is, ha példának okáért fölfedezett rajta egy ottfelejtett szőrszálat.

André a világ legszenvedélyesebb teremtménye volt. Méretes pocakjával, borzas hajával és kócos szakállával korántsem minősült egy Adonisznak, de ez mit sem számított. Zöldeskék szeméből a menny és a pokol egyesített lángjai perzselték puhává a kiszemelt nőstényt, és ha az szóba elegyedett vele, órákon belül menthetetlenül az ágyban vagy a klotyón kötött ki, attól függően, hogy melyik volt közelebb. Mikor poétánk öblös baritonján megszólalt, és zengeni kezdte cirkalmasabbnál cirkalmasabb szóvirágait, a hölgyek elaléltak és megfeledkeztek arról, hogy André listája köztudottan több száz trófeát tartalmaz, de mostanig senki nem örvendhetett egy hétnél tovább a hírhedt Casanova szerelmének. A heves lamúrok általában drasztikusan végződtek: elegendő volt egy anyajegy, amely nem az andréi esztétikum kritériumai alapján helyezkedett el a test térképén, és Dulcinea máris a feledés sírjában hevert, hervadó szóvirágokkal beborítva.
Szeszélyes volt az andréi ízlés. Jelentéktelen nőcskék váltak csodálatos dívává, hiszen a poéta mindent be tudott bizonyítani, s aztán annak az ellenkezőjét is. Megtanulhattuk tőle a lapos mell esztétikumát: bizony, kívánatosabb lehet a gömbölyűnél, mert a gyönyörű lökhárító ugyan csodálatot kelt benned, ám metafizikai szempontból megaláz, mint minden, ami tökéletesebb nálad.
Ez persze nem akadályozta meg Andrét abban, hogy ha megbámultunk egy-egy laposabb keblű, de amúgy dögös nőt, aki nem jött be neki, fölényesen megjegyezze:
– Ne hülyéskedjetek! Nem látjátok, hogy amazon-terápiára járt?
A randából gyönyörűvé minősített hölgyek lapos melle, formátlan fara meg egyéb idomok megdicsőülésük után legkésőbb egy hét múlva visszazuhantak tökéletlenségük posványába, és André élénken ecsetelte, mennyire gusztustalanok voltak. De ugyanez történt a geometriai tökéletességű idomokkal is, melyeket egy légypiszoknyi anyajegy vagy egy kis pihe tett ocsmánnyá – André szemében.
André egyik specialitása a férjes asszonyok voltak. Többet is bolondított egyszerre, de őket nem rúgta ki, hanem kegyesen megengedte nekik a rendszeres zarándoklást a dicső lőcsre, és azok bármikor boldogan odaadták magukat neki, mert elsivatagosodott házasságukban André jelentette az oázist. Időnként a szóban forgó asszonyok lebabáztak, olyankor André cigányzenével ünnepelte újabb ivadékának világra jöttét, és fennhangon hirdette, hogy minél szélesebb körben kell elszórni a zsenialitás magvait. A gyermekek természetesen nem származhattak a férjtől, mert André a férfiúi evolúció csúcsán állt: olimposzi heréi kétféle ondósejtet termeltek. A megtermékenyítő spermiumok diadalmas hadseregként, megállíthatatlanul masíroztak a petesejt felé, míg az őrspermiumok elállták a méhszáj kapuját, és alabárdokkal védelmezték azt, akár hetekig, könyörtelenül lemészárolva minden, nem Andrétól származó, alantas betolakodót.
Andrénak számtalan botrányos kalandja volt, mégsem gyűlölte őt a kirúgott áldozatok egyre gyarapodó egylete. Mert André szerelme igazi metafizikai történés volt: egy-két nap vagy egy hét alatt egy életnyi szerelem zajlott le. A meghódított hölgyek egész addigi és azutáni életükben nem részesültek ennyi költői bókban és dicshimnuszban. A teória mellett a Szilénosz szamaránál is jobban fölszerszámozott André az üzekedés nagymestere volt, büszke birtokosa minden szexuális tudománynak, a leheletfinom erotikától a véres nászig.
Az egy-egy szerelemre szánt rövid fizikai idő egy teljes szerelmi regényt foglalt magában. A hódítás, a nászéjszaka, a házasság, a búcsúkupakolás és az elválás akár néhány óra alatt is bekövetkezhetett. A nőnek úgy kellett fölfognia az andréi szerelmet, mint egy másik, egy „bónusz-”életet, a szerelem ivarművészének ajándékát, a silány valóság mellé.
A fentiekből ki lehet következtetni, hogy André költészete csakis a szerelemről szólhatott. Minden nőnek kijárt egy versciklus, gyakran akár egy egész kötet. Ezek a versek a szóban forgó dívát istenítették, és lüktető, rímes sorokba foglalták egyéniségének különleges lényegét, idomainak reneszánsz tökéletességét, ágyékának mennyei ambróziával vetekedő ízét és illatát, továbbá azokat a legnemesebb érzéseket, amelyeket Andréból előcsalt, a világ legigazibb szerelmét, legtisztább érzelmeit, legnemesebb szándékát, az ásót, a kapát és a nagyharangot. 
Volt André szerelmi költészetének egy másik vonulata is, melyet a nőtől való eltávolodás ihletett. Ugyanaz a múzsa, aki néhány verssel azelőtt még földre szállt istennő volt, elrettentő példaként foglaltatott bele a hóhér-rigmusokba.
A mosogatólé-sorokban a legkönyörtelenebb naturalizmussal és obszcenitással ábrázolta és nagyította ki az illető hölgy hibáit. André megtanította helyesen beszélni, viselkedni és öltözködni a múzsát, megberetválta annak szőrös lábát vagy mellét, elővette a szekrényből a női fenék azon ottfelejtett részét, amely a lapos fart kigömbölyíti, fogorvoshoz vitte, kicserélni megsárgult, odvas fogait, és lúgba mártott vécékefével fertőtlenítette orrfacsaróan büdös vagináját.
Szót kell ejteni André kasztelméletéről is, amely habitusának és költészetének fontos eleme volt. A kasztrendszer csúcsán maga a Vátesz trónolt, a világot megváltó alkotó, minden asszonyi állat álma, az über-übermensch. A következő kategória az übermensch, a felsőrendű ember. Ebbe kegyesen besorolt engem, Kurrogékat, Ágnest, Doktor Hugót, az éppen aktuális szeretőjét és ideiglenesen még másokat is, ha éppen ivott velük és a kedvében jártak. Ez a kaszt a Vátesz elszórt gyöngyeit volt hivatott értőn csodálni.
A többi földi halandó a plebsz kategóriába tartozott, őket a Vátesznek és az übermenschnek kötelező módon magasról le kellett szarnia.
Hogy egészen pontosak legyünk, volt még egy kategória, de ez már kaszton kívüli: a „mocskos, kültelki ringyó”. Ide soroltattak be a Vátesz kirúgott szeretői.
Mindezen egzotikumok mellett és ellenére André a legkiválóbb barát volt, akire bármikor és bármiben lehetett számítani, mert a sajátjának tekintette a problémáim. Ha úgy kellett, mindent tudó lélektanászként vigasztalt meg, ha nem, akkor egy-egy briliáns poénnal csapta agyon a dolgot. Ha hajnalban költöttem föl, akkor is duzzogás nélkül meghallgatott, és barátai kedvéért a kúrást is hajlandó volt félbeszakítani. Sajnos, mindezekért cserébe ugyanezt várta el tőlem is.

 
(A pokol egy négyszobás panellakás)

Az egyszer biztos, hogy nem unatkoztunk. Ginát kihevertem, és úgy éreztem, talán Ágnesről is le tudok mondani. Az elásott érzelmek halkan vergődtek, és Ágnes világa, a maga éteri finomságával, távolról sem tűnt olyan izgalmasnak, mint Kurrog, Berreg, Duzzad vagy André duhajsága. 
A Nagy Garázdálkodás korszaka volt. Kurrog, Berreg, Duzzad és André egy kültelki lakást béreltek. Azt hiszem, abban az időben a környéken lakók megismerték a poklot: a pokol egy négyszobás panellakás a közeledben, ahol gonosz, hegyes szarvú diákok vedelik a szeszt, törnek-zúznak, ordítoznak, s ha tiltakozni merészelsz és az illetékes szervekkel fenyegetőzöl, feléd lóbálják a farkukat, hogy íme, itt az illetékes orgánum. Megverni sem lehet őket, mert kemény fickók, és igencsak jól forgatják a fatestápolót. A rend őreit is hiába hívod, mert azok sem tehetnek egyebet, mint hogy kiróják a csendháborításért járó csekélyke pénzbüntetést, melyet az ördögfajzatok lazán kifizetnek, sőt még viccelődnek is a zsarukkal, nem lehetne-e bérletet váltani. Hiába száll ki végső esetben a terrorelhárító alakulat, mert másnap Lucifer földi helytartója, név szerint Doktor Hugó megjelenik az összes televízió képernyőjén, és sátáni körmondatokban fejti ki a diákság szórakozáshoz való jogát, bebizonyítja annak metafizikai igazságosságát, és ismét diákforradalommal kecsegtet. Abban a városban, ahol a lakosok egynegyede egyetemi hallgató, bátran beszélhetünk garabonciás-diktatúráról. Egy ilyen diktatúra alatt szegény polgárnak jobb meghúznia magát és viaszdarabkákat gyömöszölnie a hallójárataiba.
André kidőlt, és tökrészegen alszik. Úgy lehet, nem talált más helyet, mert ezt a mosogatómedencén teszi. Elég nehéz e száztizenegy kilós férfiút egy mosogatómedencén fekve elképzelni, de egy igazi poéta mindig megtalálja a tartalom és a forma közötti egyensúlyt. Egy csontrészeg, elsőéves krapek báván vigyorogva lődörög, pucér felsőtesttel, Berreg egy üvegdarabbal vagdossa a hátát, Duzzad pedig sózza, borsozza és paprikázza, nem marad el az oregánó sem. Két szorgalmas leányzó spagettit készít, bár úgysem lesz, aki fölfalja. Én két spinével ülök a sarokban, és megpróbálunk egyszerre csókolózni. Kurrog diadalmasan vágja ki a konyha ajtaját, egy szál gatyában lép be, és tudomásunkra hozza:
– Ismertek! Jól megszoptattam a ringyót. Dobjatok egy sört!
Mögötte pironkodva somfordál a porszívó, az ajkát nyalogatja, és ő is kér egy sört.
– Te most nem kapsz, hogy érezd még az ízét!
Értelmes játék következik. Ki tud úgy belerúgni a padlóra állított sörösüvegbe, hogy az ne törje be az ablakot, hanem csak átfúrja. Nem könnyű művelet. Akinek nem sikerül, ki kell cserélnie az ablaküveget. A kamrában tucatjával állnak az üvegtáblák, hogy ne kelljen mindennap üvegeshez menni. Ma este mindenki kudarcot vall.
Közben bömböl a rockzene, maximumon. Nemsokára dörömbölnek az ajtón. Az ismerős tizedes vigyorogva adja át a nevünkre kitöltött jegyzőkönyvet, átveszi a bankót és megkérdezi, lesz-e holnap is buli. Megnyugtatjuk, hogy természetesen, várjuk holnap is. Jó szórakozást kíván, majd a folyosón közli a sápítozó szomszédokkal, hogy ő megbüntette a bulizókat, a törvény által előírt módon, végtelenül sajnálja, de egyebet nem tehet. A szomszédok lekorruptférgezik, a zsaru „idióta, szenilis nyugdíjasok”-kal viszonozza nyájasságukat.
André magához tér, beront a szobájába, és nemsokára egy új verssel tér vissza, melyet a holnap meghódítandó nőről szerzett.
– Hölgyeim és uraim, engedjék meg, hogy fölolvassam legújabb, paradigmaváltó költeményem!
– Jaj, ne, ne! Már megint? Menj a picsába! – lelkendezik a műértő közönség.
André dörögni kezdi a verset. A hatalmas bariton túlharsog zenét és tiltakozást. A múzsa az égbe száll, és az utolsó rigmusok közlik vele, hogy a lehető legrövidebb időn belül a nagy költő mitikus falloszán fog viháncolni, miközben a nimfák, a szatírok és a kentaurok násztáncot lejtenek körülöttük a hellén éjszakában.
Amikor az óda, mindenki örömére, egy apollói orgazmussal véget ér, André büszkén néz körül és várja az elismerést:
– Nos, vátesz vagyok? Vátesz vagyok?
– Igen, igen, baszd meg, dögölj meg! – ajnározza a fölajzott publikum.
– Na, azért!
Majd a nagy Vátesz leereszkedik mellénk, teketóriázás nélkül megmarkolja az egyik csókolózótársam mellét, és gyónni kezd:
– Hogy lehettem akkora tulok? Hogy száradt volna le a lőcsöm, amikor beleraktam abba a mocskos, kültelki ringyóba! Rögtönöztem egy panegirikuszt, kapott egy szál rózsát, utána meg belebocsátottam a sárkánykélgyót a latrinán. Majd hazahoztam, hogy egy igazi váteszi éjszakában részesítsem. Rálógattam nyelvem pemzlijét a keble vásznára. Aztán egyszer csak fuldokolni kezdtem. Gyerekek, akkora fekete zeller éktelenkedett a bal mellbimbójának udvarán, hogy háromszor körbe tudtam csavarni az ujjamon. Mikor ki akartam tépni, rám ripakodott, hogy hagyjam csak ott. Kérdem: Miért, ó, drága hölgy? Mire a ribanc: Azért, mert az enyém. Hozzám tartozik, és én szeretem. Na, szóljatok hozzá! Még hogy szereti, az oligofrén birka! Azonmód közöltem vele: Drága hölgyem, amennyiben egy ocsmány szőrszálat részesít előnyben a váteszi esztétikummal szemben, úgy fölöttébb sajnálatos módon nászunk és szerelmünk ezennel az elválás sivár mezsgyéjére érkezett. Kérdi: Mit mondtál? Azt, te liba, hogy húzz innen a picsába!
A csaj türelmesen végighallgatja a beszédet, majd fölkéri Andrét, hogy vegye le a kezét a melléről. André közli vele, hogy erről szó sem lehet, egy váteszi kézben mindig kell lennie egy gömbölyű kebelnek, majd a szitkozódásból átvált áradozásba:
– De ez a kis buksza… Akiről az előbbi váteszi poémát fabrikáltam… Ez igen… Ez az igazi. Érzem, hogy ő életem nagy szerelme. Érzem, mint tigris a nőstényét a dzsungel vad és zöld örvényében. Holnap az enyém lesz, és feleségül fogom venni. Vége a kalandok korszakának. Nem tudnék mást megkívánni mellette. Ha látnátok, rögtön igazat adnátok. Oly gyönyörű, mint a habokból kiemelkedő Vénusz. És, skacok, olyan okos a csibe, hogy ilyet még nem pipáltam. Minden mondata valóságos igazgyöngy. Lenyűgöző humora van. Végre valaki, aki nem mocskos, kültelki ringyó. Holnap lészen a végső boldogságom első napja. Jauss, ugye, leszel a násznagyom?
– Számíthatsz rám, André – felelem vigyorogva, és ezúttal sem vágom a képébe, hogy ezt a dicshimnuszt nagyjából ugyanígy hörögte el minap a zelleres bigéről is, és amióta ismerem, legalább ötvenszer.
– Köszönöm, Jauss! Igazi barát vagy. Most pedig leiszom magam, mert nem bírom józan fejjel elviselni ezt a hirtelen rám szakadt boldogságot.
Húsz perc múlva a nemzet és a világ irodalmának hérosza ismét kómában hever, ezúttal egy vodkásüveget használván párnaként, és álmában, ha létezik olyan ebben az állapotban, az újabb Nagy Ővel üzekedik. Az elsőéves haver sebeit vodkával tisztítja ki az egyik kollegina, majd meghánytatják és lefektetik. Kurrog, Berreg és Duzzad visszavonul a nekik jutó zsákmánnyal, én pedig az otthonomba invitálom a két szirént, hogy ha már ilyen pompásan csókolózunk hármasban, próbáljunk ki egyéb dolgokat is.


A budapesti Athenaeum Kiadónál megjelenés előtt álló kötet anyagából