Nagy Koppány Zsolt prózája

Egy megtisztelő barátság stációi

Mottó: 
Barátkozz a legnagyobbakkal, 
a mindenséggel mérd magad! 

Marie Mushenough-nak ajánlom

Május 8. 
Úgy érzem, a mai napon szintet lépett barátságunk don Carlosszal – akinek angolt tanítok –, mégpedig fölfelé. Kedves tanítványom ugyanis meghívott a hétvégi házibulijába, ahol állítólag az egész alvilág jelen lesz. 
Így történt: éppen a nemrégiben megejtett, Karib-tengeri nyaraláson készült képeket mutogatta nekem, melynek során üzlet- és csendesdon-társaival több pitiáner dílert is a cápák elé vetettek, és igazán remekül szórakoztak, amikor arra gondoltam, dolgoznom kellene kicsit az óradíjért, így azt javasoltam don Carlosnak és barátnőjének, hogy talán nyissuk ki a munkafüzetet. 

Don Carlos átható kék szemével rámpillantott, félretolta a géppisztoly csövét, amelyet Pedro, a testőrök parancsnoka nyomott az arcomba, majd elgondolkodva így szólt: 
– Tetszel nekem, kölyök… Eljössz hétvégén a házibuliba, és ilyen izé… angol verseket szavalsz! 
Elpirultam a nagy megtiszteltetéstől (meg azért is, mert nem tudok kívülről angol verseket), és udvariasan szabódni kezdtem. Erre Pedro eltörte az ujjam (igazán hálás voltam don Carlosnak, amiért nem etettek meg például a kutyákkal, mint az előző angoltanárt), úgyhogy gyorsan igent mondtam. 
Don Carlos komótos mozdulattal újra kézbe vette a telefonját, elém tartotta, szivarra gyújtott, és tovább magyarázott azon a kellemes baritonján: 
– Itt don Corleone éppen azt játssza a helyi rendőrfőnökkel, hogy el tud-e ugrani a golyók elől… ha a golyókat golyószóróval szórja feléje. 
– Úgy látom, nem sikerült neki… – kacagtam el magam a beavatottak fölényes klikkhez tartozásának boldog és elégedett tudatával, de don Carlos meglepett és kissé felháborodott arcát látva gyorsan visszavonulót fújtam, nehogy eltapossam frissen szárba szökkent barátságunkat: – …hehe. 
– Nem, tényleg nem sikerült neki – dünnyögte kicsit később don Carlos elgondolkodva. Aztán benyúlt a zsebébe, kivett egy köteg pénzt, sorban hámozta le a húszezreseket, sokáig keresgélt a bankók között, míg végül kihalászott egy ötezrest, és óvatosan körülkémlelve a mellényzsebembe csúsztatta. Olyan kedves volt, olyan diszkrét! Alig látták néhányan, ahogy a mocskos pénzzel, az emberiesség eszményének és a nemes barátságok megrontójával bajlódunk: csak a testőrök, a barátnője (Milyen szép, kecses és kedves lány!), és a biztonsági kamerákat felvigyázó pártucat őr. 
Don Carlos megveregette az arcomat (kicsit égett utána – napokig –, de ilyen a nagy emberek kedélye és keze!), majd szimpatikus visszafogottsággal így szólt: 
– Akkor szombaton várlak. Majd Pedro érted megy. 
Kifelé szabadon távozhattam (csak a szemetet kellett kivinnem – ezt eddig még sosem engedték meg!), ráadásul a lépcsőn sem rúgott le a komornyik (mint előző héten, általános derültség közepette). A kutyákat is csak akkor engedték el, mikor már alig kétszáz méter volt a kapuig, igazán hálás vagyok, hogy kicsit átmozgatták az angolórán elzsibbadt tagjaimat. 

Május 9. 
Anyuka azt mondja, hogy nem szabad a hatalmasokhoz dörgölőzni, mert véres lesz a kézelőnk, de én nem hiszek neki, mert mit ért az üzlethez és a magas pszichológiához?! Semmit. Ellentétben velem: például most is remekül manipulálom és kézben tartom az eseményeket. Amikor don Carlos felhívott ma délelőtt fél háromkor, nehogy megvárakoztassam Pedrót vagy késni merjek szombaton, mert pörkölthússá aprítva úszom le a Dunán, kicsit kivártam, hogy értse a metakommunikációs üzenetemet, majd rejtelmesen a következő, önmagán túlmutató megjegyzést fűztem udvarias kéréséhez: 
– Igenis, vezérem, értettem! 

Május 11. 
Kurva kibaszott angol versek, hogy rohadnátok meg! 

Május 12. 
Már tudok egyet, remélem, sikerül örömet szereznem vele az én drága barátomnak! 

Május 13., délelőtt
Pedro kicsit korán jött értem, délelőtt fel háromkor – úgy látszik, ezek a szegény, keményen dolgozó nagyemberek nem csak keményen dolgoznak, hanem roppant korán is kelnek, az istenadták. Azt mondta, hogy ugyan a buli csak este kezdődik, de don Carlos azt üzeni, tehetek neki egy baráti szívességet addig, ha kedvem van hozzá, és miért is ne lenne, kérdezte Pedro, miközben egy bozótvágó macsetével gyorsan megborotvált, nehogy borostás arcom látványa feldúlja bimbózó barátságunkat don Carlosszal. 
A feladat egyszerű: helyi érzéstelenítéssel bevarrnak a hasamba, a bőr alá négy darab, egyenként félkilós zacsit, és azzal átmegyek a határon. Túl – szintén helyi érzéstelenítéssel – eltávolítják őket, és már jöhetek is vissza. Pedro megvár az innenső oldalon. Csak arra vigyázzak, nehogy ideges mozdulatokat tegyek, vagy vérezni kezdjen a hasi sebem. Nyugodt lehetek, mert figyelnek rám, két távcsöves puskával kísérik minden léptemet, nem eshet bajom akkor sem, ha a határőrök kérdezősködni kezdenek. Remélem, mondta Pedro, nem kezdenek kérdezősködni, de ha mégis, ne szólalj meg, tekintve, hogy don Carlos friss és új barátja vagy. 
– És mit csináljak, ha inszisztálnak? – kérdeztem, mert gyarló módon szeretem fitogtatni idegenszó-ismeretemet az egyszerűbb testőrnépek előtt. 
– Akkor majd kivonunk forgalomból… Nyugi, a tetemedet kihozzuk! 
Elnevettem magam, mert rögtön rájöttem, hogy ez csak amolyan testőrhumor, mint a „kiszúrjuk valamivel a szemedet”, vagy hogy „az egyik lábad itt, a másik lábad…, hol a másik lábad?”, satöbbi. 
A zacsibehelyezés aktusánál maga don Carlos, az én tanítványom és barátom is megjelent, és ettől a nagy megtiszteltetéstől annyira zavarba jött mindenki, hogy elfelejtették a helyi érzéstelenítést, de hát többet is kibír az ember, ha arról van szó, hogy férfinak kell mutatkozni a legkedvesebb barátja előtt! 
A határon viszonylag könnyen átjutottam, kicsit ugyan menekülni kellett, mikor a határőrök arra kértek, vetkőzzem meztelenre, de szerencsére a két távcsöves puska sorban leszedte az üldözőimet. Később, este don Carlos nevetve mesélte, hogy igazából engem akartak lelőni, nehogy köpjek, de így is jól sikerült ez a kis baráti együttműködés. 
A határ másik oldalán már várt rám don Rigoberto, akinek nyomban átadtam a névjegykártyámat, miszerint Nagy Koppány Zsolt angoltanár vagyok (nem adhatok el mást, csak mi lényegem), mert sajnos manapság csak ezek a sikeres és gazdag nagyvállalkozók engedhetik meg maguknak, hogy angoltanárt tartsanak. (Régebben egy csomó remek üzletembert és közepes politikust is a tanítványaim közé sorolhattam, és így elég magas életszínvonalat tudtam biztosítani két gyermekemnek, anyukának meg a feleségemnek, de ezek az idők elmúltak: kevés a tanítvány, és egyre több az eszkimó.) 
Don Rigoberto annyira megörült, hogy végre találkozott egy igazi angoltanárral (életében mindent kipróbált már, csak az angoltanulást nem), hogy a nagy örvendezésben itt is elfelejtették a helyi érzéstelenítést, de hát többet is kibír az ember, ha arról van szó, hogy egy új tanítványt kell felhajtani a mai válságos világviszonylatban. 
Úgy döntött, nem lövet le, pedig a magamfajta „veréb” küldöncöket le szokták, mielőtt észbe kapnának, és még a sógora titkárnője anyósának a vezetékes telefonszámát is megadta, hogy fel tudjam venni vele a kapcsolatot, ha lesz szabad kapacitásom. (Azzal próbáltam ugyanis felsrófolni a kilencven perces óra árát ötezerről ötezerszázra, hogy azt mondtam, nincs szabad kapacitásom.) A biztonság kedvéért levágták a bal lábamról a kislábujjamat, hogy eszembe jusson, sürgősen szabad kapacitást kell teremtenem, de nem bántam, mert úgyis gombásodott rajta a köröm. (Legfeljebb nem táncolok este.) 
Don Carlost azonban rettenetesen felháborította ez a barátságtalan pediküriális beavatkozás, és őrjöngve kereste a pisztolyát, hogy lelőjön, mondván, hogy társadalmi tekintélyénél fogva immár nem engedheti meg magának, hogy egy ilyen félemberrel tanulmányozza tovább az angol nyelvet. Megértettem borzasztó dühét, és engedelmesen tartottam oda a halántékom, mert tényleg felháborító, hogy egy lábujj nélküli, törött ujjú angoltanárának kell neki lenni. De végül elkacagta magát, megkegyelmezett, és csak telefonon fegyelmezte meg don Rigobertót: 
– Te fasz, te – mondta neki udvariasan –, a lábujjlevágás az én specialitásom! Mekkora geci vagy! – majd elröhögte magát, és megegyeztek, hogy ha viszek még zacsikat, nem vágják le többé semmimet, esetleg. 
Megkínáltak tegnapi ebédmaradékkal, de nem ettem, mert nem volt étvágyam, és mert tudom: nincs ingyen ebéd. 

Május 13., délután 
Az est kiválóan sikerült, nagyon sok fontos emberrel megismerkedtem, és hát az a helyzet, hogy szeretek fontos emberekkel megismerkedni. Nem mondom, hogy mindig egyenlők voltak az erőviszonyok, sokkal gyakrabban futtattak el cigiért a város túlsó végén található egyetlen non-stop nemzeti dohányboltba, mint ahányszor rámnéztek, de éreztem, hogy a felszín alatt ők is kedvelnek engem. 
Különösen akkor nőttem nagyot a szemükben, mikor don Carlos bemutatott. Állítólag volt egy kis probléma, mert nem találtak (éppen a fürdőszobában kötöztem újra a lábujjcsonkomat), és don Carlos elkezdett kiabálni, hogy Hol van az angoltanárunk?, Hol van az angoltanárunk?, majd, amikor odabicegtem, rámrivallt, hogy Na, kezdjed már el!, de aztán észbe kapott, kicsit kivárt, majd – életem legszebb élménye! – ezekkel a meleg szavakkal mutatott be: 
– Hölgyeim és uraim, íme, az angoltanárom! 
Egymásra nézett a sok vitéz, a vendég maff urak, orcáikon, mint dühroham, sápadt el az irigység. Ugyanis itt mindenkinek volt mindene, sőt mindenből három példánya, de meg kell adni, hogy ilyen remek dolog, hogy saját angoltanár, egyiküknek sem jutott még eszébe. Rögtön láttam, hogy itt ma este egy csomó új tanítványt szerezhetek, és az sem kizárt, hogy akár ötezerszázötven forintot is elkérhetek óránként egyik-másiktól, de aki Lamborghinivel érkezett, azoktól mindenképpen. 
Sajnos a névjegyeimet tönkretették délelőtt don Rigoberto emberei, mikor tűvel szurkálták át a ruhámat, nem maradt-e nálam kokó, így csak az arra nyitott fülekbe igyekeztem belesuttogni a telefonszámomat. Azonban don Carlos Pedrón keresztül megüzente, hogy én az ő exkluzív angoltanára vagyok, és hogy ennek nyomatékot adjon, Pedro eltörte még egy ujjamat (nem sok kreativitás szorult ezekbe a derék legényekbe, igaz, nem is akarnak könyvet írni). Visszaüzentem, hogy au, és azt is, hogy értse meg, én ebből élek, és sajnos az a heti másfél óra, mely alatt az élményeit hallgatom angolóra címén, nem elegendő pénzügyileg. Mire visszaüzente, hogy számára nagyon fontos érték a barátok közötti hűség, és a maga részéről megveti azt, aki hűtlen lesz, majd udvariasan megkért, hogy jól van csak, jól van, ne féljek semmitől, nyugodtan ajánlgassam magam a többi kokainbárónak, aztán megnézhetem a pofámat. Meg még azt is hozzátette, hogy ne feledkezzem meg a feleségemről, akit túszként tartanak fogva. Hát igen, a barátságot minden lehetséges módon erősíteni kell kettőnk között, és ha ennek olykor radikálisnak tűnő lépések az ára, hát az az ára. 
Így aztán mégsem tudtam új kuncsaftokat szerezni, pedig óriási sikerem volt. A Mary had a little lamb című vers első szakaszát tanultam meg és szavaltam el nekik, és mit mondjak, majd’ bepisiltek a gyönyörűségtől. Megéljeneztek és bravóztak, és már épp örvendezni akartam, amikor Pedro figyelmeztetett: csak azért teszik, hogy bosszantsák don Carlost, és nehogy oda merjek nézni, mert kiszúrják a másik szememet is. 
Egyáltalán: nagyon jól éreztem magam – szeretek ilyen előkelő körökben forogni. Elég sok újdonsült barátomnak tarthattam a fejét hányás közben, és volt olyan is, aki az én nyelvemmel törölte le az ujjára ragadt kokainmaradékot, miután bedörzsölte az ínyét, így egy idő után eléggé beálltam. 
Én, ha beállok (bár eddig csak a sarki keverttől álltam be), a bizalmaskodásig barátkozós leszek, és okosan hozzá is szólok mindenféléhez, ezért aztán odaálltam a körben beszélgető uracsok közé, és kifejtettem a véleményemet a szerencsejáték-iparról, a drogprevencióról, a fegyverszállítmányok leállításáról, és sok kacsingatással meg hátba veregetéssel érdeklődtem náluk: Na, vén kurvapecérek, hogy megy az üzlet?! 
A fiúk kedvesen visszamosolyogtak, igazán komoly, intelligens úriemberek ezek, és szeretettel pislogtak don Carlos irányába, hogy milyen helyre kis angoltanára van. Ekkor don Carlos intett Pedrónak, aki ellentmondást nem tűrően fejbevágott, és aztán nem emlékszem semmire. 

Május 14. 
Reggel első dolgom volt smsben elnézést kérni don Carlostól a tegnapiakért. Visszaírta, hogy természetesen nem haragszik, és hogy barátok között ennyi belefér, de meg kell értenem, hogy pedagógiai célzattal le fogják vágni a lábamat. Megértettem, mert fontos egy barátságban, hogy a felek soha ne rejtsék véka alá a kritikájukat, amelyet egy-egy hosszú és álmatlan éjszakát követően egymásról fogalmaznak meg. 
Most, gépelés közben kicsit fájnak az ujjbegyeim, mert a találkozónk végén kénsavba mártogatták őket – amolyan mnemotechnikai eljárás ez újdonatúj baráti köröm köreiben. Izgatottan készülök a jövő hétfői órára (addig talán kiengednek a kórházból), és nagyon kíváncsi vagyok, milyen hétvégi élményekről számol majd be az én kiváló barátom! 

Május 22. 
Jó hangulatú angolórát tartottam, Pedro jött értem kocsival, mert nekem már nem volt lábam. 
Don Carlosnak (azt hiszem nem túlzás, ha így írom: don Carlos barátomnak. Vagy: barátomnak, don Carlosnak) új barátnője volt, akinek személyében meglepődve ismertem fel a feleségemet. Huncutul megfenyegettem a turbékoló párocskát, mire Pedro eltörte a maradék nyolc ujjamat. 
Aztán beszélgettünk, don Carlos kedélyesen kacarászott, és elmesélte, mennyi vicces dolog történt, miután én – sajna – távoztam a múltkori buliból. Vele nevettem, örültem, hogy a feleségemnek immár kicsit jobb élete lett, remélem, a gyerekeket is el tudja helyezni a cipőgyárban, és akkor naponta ehetnek, ami nagy szó. Már csak szegény anyuka miatt aggódom. 
Kaptam szivart is, büszkén pöfékeltem, pedig nagyon büdös volt. Miután elszívtam, don Carlos nevetve tárta fel az igazságot, miszerint a dohányleveleket kiszedték belőle, és macskaszart tettek a helyére. Magam is fuldokoltam a nevetéstől, komolyan mondom, ezeknek a gazdagoknak olyan humorérzékük van, hogy valami csuda! (A fanyalgóknak: kíváncsi vagyok, melyik angoltanár kollégámat kínálják még szivarral bárhol is! Na ugye.) 
Tanítás végén (persze nem volt ez igazi tanítás, hiszen csak don Carlos beszélt, ráadásul magyarul – de ez nem is baj, mert a feleségem, vagyis a volt feleségem is tud angolul, így majd folytathatja az oktatást óra után is) ugyan megint lerúgtak a lépcsőn, de mivel az óradíjat utánam dobták, igazán nem lehet okom panaszra. (Igaz, nem adták ide mind az ötezret, mert odafelé menet Pedro megállt gyrosozni, és emiatt késtünk két percet, ezért érthető módon annak az árát – 111 forint – levonták. De hát: pontos elszámolás, hosszú barátság!) És ha jobban belegondolok, lehet, hogy még magasabb szintre jutott a barátságunk, mert ezúttal nem a komornyik és nem is Pedro rúgott le, hanem maga don Carlos, a barátom. A saját lábával, ráadásul mindkettővel, hogy elmondhassam (mint ő mondta, férfiasan kuncogva): páros lábbal rúgtak ki. (Pedro tartotta a derekánál fogva.) 

Május 29. 
Ma don Carlos megkérdezte, hogy miért nem tud még mindig angolul (igazság szerint kicsit durvábban kérdezte, nem szeretném a szavait idézni, mert nem illene barátságunk szép krónikájába), pedig már május eleje óta járok hozzá. Nem tudtam válaszolni, mert egy vizes rongy volt a torkomba tömve. Barátságosan intettem a kezemmel, és kedélyes-pajkosan megvontam a vállam, jelezve mintegy, hogy éppen nem tudok beszélni. 
Don Carlos megértően bólogatott, majd azt mondta, hogy ez egy új módszer (már ami a maffiát illeti), a neve waterboarding, és megkért, hogy a köztünk lévő jó barátság jegyében ugyan fordítsam már le neki „a pontos jelentését”. Szívesen megtettem volna, mert annak idején én fordítottam George W. Bush könyvének néhány vonatkozó részletét, így a waterboarding magyarítása is a feladataim közé tartozott – de sajnos nem tudtam megmondani, mert vizet öntöttek a rongyra, és meg akartam fulladni. 
Aztán elvesztettem az eszméletemet, és arra ébredtem fel, hogy éppen belecsobbanok a Fekete-tengerbe, egy deszkakoporsóban úszva. 
Gyorsan előkínlódtam a mobilomat – szerencsére nem ázott át –, és egyetlen, még meglévő fogammal tárcsáztam don Rigoberto sógora titkárnője anyósának a vezetékes telefonszámát azzal a nem titkolt szándékkal, hogy akár az összebarátkozás árán is próbáljak holnapra egy angolóra-időpontot egyeztetni a donnal, mert bizony mondom néktek, kedves barátaim, olyan időket élünk, amikor felkopik az egyszeri angoltanár szilánkosra tört álla, ha felelőtlenül akár csak kilencvenpercnyi angolórát is veszni hagy. 


www.es.hu