Kozma Mária novellája

Rókacsapdák

Nem elég a megélhetés, a lélek harmóniára törekszik. 
Hogy sokszor tévutakon keresi ezt? Meglehet. De legalább keresi. 
A modern kor azt akarja elhitetni velünk, hogy az életünk mindennapjai unalmasak. Sokan az utazást teszik a mérleg tányérjára, hogy ellensúlyozza a mindennapok unalmát. 

A „kiművelt” lelkek finomkodó válasza az életre a kötelező unalom: s így mindenképpen tenni kell ellene: az életet nem elfogadni kell, hanem legyőzni az unalmat. Hogy mivel? A válasz végtére is egyszerű: fogyasztani kell. Hogy mit? Hát lehetőleg mindent. Hogy ez lehetetlen? Hát akkor a lehető legtöbbet belőle. A szépségipar termékeitől, beleértve az aranyporral készült ránctalanító arcpakolásokat és gyógymaszkokat, az exkluzív kínai vendéglőben a kedves és igényes vendég szeme láttára az élő majom koponyájából kivett agyvelőig, amit majd a séf paníroz és kiránt, a magánrepülőgépig, magánszigetig, testőrök hadáig… felsorolhatatlan, mi minden tartozhat ide. Mennyi felfalnivaló! Még a fenyők is, amiket hol a gatter, hol a pátosz eszeget.
A fogyasztás és a lelki béke azonban kiütik egymást, mint egy boxmeccsen, betört orral és tompa ütésektől sajgó vesékkel visszavonulnak a ringből, hogy holnap holnapután kezdődjön minden elölről, mert a fogyasztó ember elégedetlen, s a fogyasztói társadalom és ipar egyre újabb dolgokat talál ki a mulattatására. 
Amit én „fogyasztok” – nem kerül sok pénzbe. Talán egyesek lenéznek miatta, de legalábbis értetlenkednek. A madárcsicsergés, a fecskék iránti bámulat, hogy képesek a szemközti tömbház erkélyeinek alján a sarkokban fészket rakni, a levegő ízének, illatának kóstolgatása és néha egy kis elmélyülés, meditálás a fenyők zöldjének árnyalatain. Nyáron az ismerőseim azt szokták kérdezni tőlem a leggyakrabban, ha kedvesek és gondoskodók akarnak lenni a magányomban: 
– Nem unatkozol?
Már nem is tudom, hogy ez egyféle sajnálat, csodálkozás, vagy csak a bevezető ahhoz, hogy felsorolhassák, ők miért nem unatkoztak, néhány napig persze, amíg a francia tengerparton nyaraltak, társasutaztak Közép-Amerikába, megnézték a görög műemlékeket, sokan egész évben erre a hat-hét napra spóroltak, de sikerült megtalálni az olcsó és megbízható utazási irodát, s most kezdődnek megint az unalmas napok. 
– Na és hogy élnek a görögök és a franciák, s hát a mexikói indiánok megvannak-e még, s Indiában tényleg mindenki jógázik úton-útfélen? – kérdem gonosz kajánsággal, mert a választ régóta ismerem: 
– Azt nem tudom. A turisták nem nagyon vegyülnek a helyi lakossággal. Veszélyes. De gondolom, ugyanúgy élnek, mint mi, reggel felkelnek s így tovább. Na és te mit csinálsz egész nap? – kérdezik, hogy felém tereljék a szót. 
– Amit a görögök és a franciák: reggel felkelek s így tovább. 
– És nem unatkozol egész nap? – makacskodik az unokatestvérem, mert egyáltalán nem fér a fejébe, hogy én az általános és „globális” unalom felső és középosztálybeli divatja alól egyszerűen kivonom magamat. Szerintem inkább azt nem tudja feldolgozni, hogy ennyire különbözünk egymástól a rokonság ellenére.
Én is elutazom nyaranta, a várostól harminc km-re a régi parasztházikóba. Minden gerendája ismerős: anyó és apó háza volt, itt nőtt fel édesanyám. Kertestől, házastól, kutastól úgy öt közepes külföldi nyaralás ára. De lehet, hogy máris leértékeltem, mert én nyilván nem ilyen „pénzzel” mérem. A csűrt már régen lebontották, azzal nem kellett bajlódnom, a gyümölcsöst és a veteményes kertet eladta édesanyám, amikor édesapámnak peres ügye támadt és kirakták az állásából: 
– Kellett a pénz ügyvédre és kenyérre – mondta édesanyám, amikor számon kértem tőle és büszkén hozzátette: – de legalább megmentettem apádat s a házikót, enyémet, az őst.
A peres ügy abból támadt, hogy édesapám a nyolcvanas években egy nyáron együtt csónakázott a diákjaival a Szent Anna-tavon, amikor magyarországi forrófejű fiatalok egy tutajra ráerősítettek egy magyar zászlót, meggyújtották és vízre engedték. A külföldi fiatalokat kitoloncolták, az ittenieket kikérdezték, nyilatkozatokat írattak velük, aztán elcsendesedett az egész. Már éppen megnyugodtak a kedélyek, amikor édesapámat lopással vádolták. E szerint ellopott a földrajz-szertárból, a szemléltető eszközök közül egy régi térképet, amin Nagy-Magyarország határai között virult, zöldellt Erdély is. Nehéz volt bizonyítani, hogy nem is látott ilyen térképet a szertárban, nemhogy eltulajdonította volna – hogy is lehet látni valamit, ami nincs? –, mert a bizonyíték egy ősrégi, valamikori leltár volt a háború előttről. Az ügyvéd aztán nem is ezt cáfolta, hanem a csak gondatlan kezelés mellett érvelt, amivel elérte, hogy édesapámat felmentették a lopás vádja alól…
 Itt, anyó és apó házában kaptam idén a nagy elégtételt unalom-témában: a szomszédban ácsok dolgoztak, egy helybéli arra járt és megszólította őket (lélektani kór- és kortünetként magyarázhatnám, hogy a globális unalom ügye letüremkedett a „pórnép” körébe, csak másként, amolyan ugratás formájában): 
– Látom, nem unatkoznak! 
– Hál’ istennek mindig akad munka – jött a válasz. – S ha nem akad, hát keresünk magunknak.
A másik szomszédom egy velem egyidős nő. Kortalan arcú, a ruházata semleges, vagyis sem városinak, sem falusinak nem mondható. Első látásra semmit nem tudok eldönteni róla. 
Tartózkodóan köszöntünk egymásnak, ez volt minden. Egy délelőtt, amikor a tornácon varrogatott, megkérdeztem, hogy átmehetek-e hozzá. Volt egy kis önzés is ebben, mert láttam a kerítés résén, hogy lila pereszke nő a kertjében. Meg akartam kérdezni, hogy leszedi-e, mert ha nem, én vevő lennék rá. Barátságosan, de kissé habozva hívott. Szép, székely asszonyi szokás szerint letörülte a padot a tornácon, mielőtt hellyel kínált volna. Nem mintha poros lett volna az a pad, csak éppen a vendég iránti tisztelet kedvéért. 
– Kér kávét? – kérdezte.
Majdnem elnevettem magam, mert nem is tudom, hogy mi miatt, de az tűnt volna stílszerűnek, ha azt kérdi, hogy kérek-e kecsketejet, aztán elkapja a bokrok közt bóklászó kecskét, gyorsan megfeji és egy mázas agyagcsuporban elém teszi a frissen habzó tejet. Elképzeltem, hogy egy tévériporter például még nálamnál is jobban meglepődött volna a magányos falusi nénike vendégfogadásán. Gyors elhatározással, amolyan, na, most eldől a barátságunk alapon megosztottam vele ezt a gondolatomat. Azt mondta rá, hogy: 
– Köszönöm. 
Bement a házba. Láttam, hogy bedob néhány fácskát a kis csikókályhába, egy vederből vizet mer egy nyeles csészével, majd megtömi a kotyogót kávéval. Finom volt az illata.
Amikor visszajött a tornácra egy ideig áthatóan figyelt szürkészöld szemével, aztán talányosan elmosolyodott és mesélni kezdett: 
– Tudja, volt itt 1998-ban, vagy előtte egy évvel, vagy utána, már nem tudom, egy magyarországi tévéstáb. A főnök kinézte a házamat, és főleg a szabad tűzhelyet ott, a fedés alatt. Azt akarta, hogy vegyek fel valami népviseletet és főzzek odaki puliszkát. Ők pedig filmezik és megmutatják a tévében, hogy hogyan élek. Mondtam neki, hogy én utálom a puliszkát, soha életemben nem ettem meg, tán csak vagy kétszer, amikor tényleg muszáj volt, nincs is puliszkalisztem, főzök pityókát, az van a pincében, még a tavalyiból. Népviseletem nincs, csak egy rend székely ruhám, de mondtam neki, hogy azt csak nagy ünnepkor veszem fel, mert a csizma sérti a lábamat, s nem volt pénzem újat csináltatni. Főzhetek magiknak kávét, ajánlgattam, de az nem kellett, azt mondja egy hölgyike nagy sugdolózások után, hogy legalább saraboljak a veteményben. Én mondtam, hogy nem csinálok olyat, amiről nem tudom, hogy mi, mert itthon életemben nem hallottam ezt a szót, a hölgyike követelte, hogy menjenek már innen, hiába jöttek idáig, nincs itt semmi népi, csak annyi, hogy ez a falu széle s ilyeneket. Kapáljon, nénike, kapáljon, mondta a harmadik ingerülten, mert észrevette azt a pár ágyás veteményt, voltak vagy heten, mint a gonoszak. Egyszerre beszéltek mind, engem vitattak, hogy mit csináljanak velem, egy még azt is súgta, nem látjátok, hogy hibbant vén tyúk, erről eszükbe jutott, hogy vajon van-e tyúkom, mondtam nincs, mert mind elvitte a róka, meg azt, hogy vigyázzanak hová lépnek, mert rókacsapdákat állítottam, s eltöri a bokájukat, ha belegyalogolnak. 
– Leültettek a tornácon a padra, pont ahol maga ül most. Már le is filmeztek próbából. Az arca jó volna, meg a szép ősz haja is jó, városon már alig találni ősz hajat, mondta egyikük, csak az eszével van baj, tódította a másik. Csináljon valamit, követelték tőlem. Nekem még volt türelmem hozzájuk, de nekik hozzám már a végére járt. Fejtsen zöldbabot… izé… fuszulykát! Szívesen, mondtam nekik, ha a zöldbabot megszárítják, s fuszulykát hoznak valahonnan.
– Ó, rövidebb volt ez, mint amennyi ideig meséltem – folytatta talányos mosolyával. – Aztán megmondtam nekik, persze hirtelen levetve a tájszólást és a gyámoltalanságot, sőt azt hiszem, helyette igencsak gőgös álarcot véve fel, hogy sajnálom, hogy egy egész tévéstáb sem talált rá bennem az ideális falusi nénikére. Akik a faluból Önöket hozzám küldték, vagy velem csúfolkodtak, vagy Önökkel, de inkább Önökkel, akik mindig fogatlan szájú, gumicsizmás öregeket keresnek, omladozó istállót, sovány tehénkét. Az is lehet, hogy csak eltévesztették a házat. A faluvégi ház kicsit arrébb van. Röntgenológus orvos vagyok, csak nyáron lakom itt, amúgy felcsíki, karcfalvi származás. 
– Azt hiszem, szerencsésnek mondhatom magamat – fejezte be a történetet –, hogy nem vertek meg búcsúzóul. És ezzel gondolom, már be is mutatkoztam nagyjából. Most magán a sor. 
– Én meg nagyjából idevaló. 
– És miért akart beszélgetni velem? Magányos? 
– Mondjuk úgy, hogy egyedül vagyok. Na, jó! Tartozom az őszinteséggel. A lila pereszkék vonzottak. 
– Lila mik? 
– Pereszkék. A gombák ott a kert sarkában. 
– Nem ismerem a gombákat.
– Nagyon finom savanyúságnak. Van ecetem hozzá és tárkonyom is. Ha megengedi, hogy leszedjem, elkészítem és megosztjuk. Há’ ha tecceni fog! 
– Tárkonyos, ecetes lila pereszke. Érdekesen hangzik. Szoktam vásárolni a piacon termesztett csiperkét, a gombaismeretem körülbelül idáig terjed. S nemcsak az ismeretem, hanem a bizalmam is. Azt is szinte elvették tőlem, legalábbis Pesten, ahol kitanított egy zöldségárus, hogy az nem csiperke, hanem sampinyon. A zöldségárus mutatott egy nagy plakátot, amin írta, hogy „lakossági gombavizsgálat”. Mondta, hogy ott megnézethetem, ha nem bízom benne, de ez termesztett gomba, ki fognak röhögni. Egyelőre én röhögök, nyugtattam meg: a lakossági gombavizsgálat nem azt jelenti, hogy megmutathatom a köröm- és hüvelygombámat, amire kenőcsöt adnak? Na, ide figyeljen, tűnjön el innen, menjen vissza Erdélybe, mert az ilyen kekeckedők mind onnan jönnek – az árus mélységes utálattal kikapta a kezemből a sampinyont, amit szagolgattam –, magának itt nincs eladó gomba semmilyen, még hüvelygomba sincs, mert ahhoz már öreg... 
Jó volt nevetni. 
De lehet, hogy jobb lett volna sírni.
– Ha nem veszi illetlenségnek, megkérdezem, mi a maga foglalkozása. Csak nem gombaszakértő?
– Ó, nem. Anyókámtól tanultam a gombákat. Övé volt ez a ház – mutattam.
Koccintottunk a kávéscsészékkel és összetegeződtünk. 
– Tudod – tért vissza a tévés incidensre –, mindaz azért történt, mert ahogyan bevonultak az udvarra, lenézést, de legalábbis lekezelést éreztem bennük. Ha bejönnek, bemutatkoznak és elmondják, mit keresnek, akkor nem játszom el azt a színjátékot. Megmondtam volna, hogy tíz mogyoróbokor után, a földút mellett van egy valóban ideális falusi néni és bácsi, kecskével, tyúkkal és puliszkával, de…
– Értem. 
– De azt érted-e, hogy miért vagyunk ilyen átverősek és csúfondárosak? Hiszen valójában nem is akarnak rosszat szegény emberek, sőt, lehet, hogy éppen jót akarnak, mi meg kárörvendő rosszmájúsággal fogadjuk. 
– Nem átverősek vagyunk, még ha annak is látszunk, csak büszkék, amivel az érzékenységünket takargatjuk és nem is csúfondárosak, csak gyanakvóak vagyunk az idegenekkel, körültapogatjuk őket, mint az orvos, aztán felállítjuk a diagnózist. Sokan úgy kezelnek bennünket, mintha valamilyen etnikai rezerváció tagjai lennénk, akiknek fogalmuk sincs a nagyvilágról. Ők nem veszik komolyan, nem akarják érteni, hogy „a nagyvilágon e kívül, nincsen számunkra hely”. Csodálkoznak, s nem akarják elfogadni, hogy jobb nekünk itt a román tengerben, mint ott a magyar rónaságon. A „betegségük” pedig még kapóra jöhet nekünk, ha igazából szembekerülünk egymással, mire ellenséggé válnak, addig már becserkésszük őket, addigra mi már ismerjük őket, ők meg semmit sem tudnak rólunk. 
– Rókacsapda? – kérdezte.
– Rókacsapda Tündérországban. 
– S ha nincs is róka? – mosolygott.
 – S ha nincs is Tündérország? – kérdeztem vissza. – De ha mégis van, akkor már készen áll a csapda… mint annyi évszázadon keresztül. A gyanakvásunk nem kóros, csak megelőző kezelés nemzeti immunrendszerünk karbantartására. 
– Látom, a hasonlataidban közeledsz a szakmámhoz. Nem fejtünk egy kis fuszulykát közben? Vagy inkább keressük meg a kecskét?
 – Félek a kecskétől, egyszer gyerekkoromban megkergetett. Én éppen csak kikémlelem, mit is keresel itt a szomszédságomban, hogy aztán tudjam, mihez tartsam magam. Meg hát a finom lila pereszke sem utolsó szempont. Bízhatsz bennem, ismerem. 
– Benned talán igen. De a gombában? 
– Gondolom, hasonlókat vagy éppen ugyanazt keresem itt, amit te. De hát ezt nem akarom megfogalmazni. Örököltem ezt a házikót... 
– Én bérlő vagyok itt. Mikor itt lakom, szinte ugyanolyan szemérmes és egyszerű szeretnék lenni, mint ez a házikó. Hát az biztos, hogy én sohasem tudok ellenállni a kikémlelési kísértésnek, röntgenlehetőségnek, még ha később szégyellem is magam érte. Legtöbbször már csak a poén kedvéért. Amikor kérdezted, hogy átjöhetsz-e, már öltöttem is fel a röntgenhez szükséges ólomkötényt. Képzeletben, mert a valóságban szerencsére már kiment divatból. Szörnyen súlyos volt. Eszembe jut erről az otthoni bolti eladó lányka, fölmászott egy igencsak ingatag székre, hogy valamit levegyen nekem a felső polcról. Mondtam neki: Vigyázzon! Biztonságos felmászni rá? Kedves hetykeséggel válaszolt: Amíg le nem esem róla, egészen biztonságos. Valahonnan mindig teljes bizonyossággal tudjuk, hogyha egy rugóra jár az agyunk. És képzeld, a lányka éppen idevaló. Sokszor láttam, hogy három-négy törleszkedő beszédű fiút, sőt meglett férfit is könnyedén rendben tart, móresra tanít sértés nélkül. Félszázaddal fiatalabb, mint én, de valahogy mindig egyféle rejtett közös bizalomban beszélgettünk néhány percig. Egyszer bevallotta, hogy a fiúja Németországban dolgozik és kéri, hogy menjen ki ő is, mert talált neki munkát egy ehhez hasonló kis boltban. Ő nem akar menni, mert… mert… s itt a lányka sírni kezdett, mert kit érdekel németül, ha a szék inog alatta… ha leesik, biztosan csak bosszús lesz a vásárló, hogy nem kapta meg, amit kért. Az ő szüleitől bérelem nyaranta ezt a házikót. Pontosabban kezdetben a szüleitől, jó tíz éve pedig már tőle. Persze a fiúja hazajött Németországból, szép nagy házuk van Újfaluban.
 – Ideje mennem – mondtam illedelmesen –, mindjárt úgy járok, mint a felcsíki asszony, aki reggel átszaladt a szomszédba egy csipet sóért, aztán ott marasztalták vacsorára, de addig le sem ült, el nem mozdult az ajtóból, úgy sietett…
A szomszédasszonyom majdnem minden délelőtt bekarikázott biciklijével a falu központjába. Az orvosi rendelő udvarán, egy padon fogadta a betegeket, adott nekik tanácsokat, mert a rendelő ajtaján lakat lógott, s a legközelebbi orvos 12 km-re lakott innen, mígnem a polgármester hivatalos és hatályos rendelettel leverette a lakatot.
 – A családorvosuk elment Németországba dolgozni, valami ingatag székre ült, amíg le nem esik róla, vagy kap egy jobbat. Amíg kerül egy orvos, én helyettesítem. Végtére is, kitelik az időmből – mondta, amikor késő délután hazaért. 
Egy este – akkor éppen nem volt csillagos az ég, befelhősödött és a fenyők is zúgtak, hajladoztak a feltámadt szélben – újra átmentem hozzá. A szomszédasszony, vagyis nevezhetem őt barátnőmnek is, nem sokkal azelőtt érkezett haza, éppen csak megmosakodott, s most tojásrántottát evett s mellé vöröshagymát, a hagymát csak kettőbe vágta, s úgy harapott belőle. 
– Eső lesz – fogadott engem –, remélem nem vihar is. – Van itt pár magas fenyő, tegnap méregettem, szemmértékkel persze, hogyha törnek, ráesnek-e a házra, vagy csak melléje. Le kéne vágni a csúcsukból másfél-két métert, de hát nem az én udvaromon vannak, holnap kiderítem, ki a tulajdonosuk… – és így tovább, csak beszélt és beszélt, mintha élete legfontosabb ügye a fenyőfák dolga volna, hogy – tavaly a villám… tavalyelőtt… és emlékszem, hogy a nyolcvanas években egy forró nyáron akkor nem itt laktam, hanem ismerősöknél vagy rokonoknál, már nem is lényeges, hogy mik voltak… rokon, ismerős… de azok meghaltak, egy éjszaka a vihar letarolta arrébb azt az erdőt, és másnapra csak szilánkosra tört csutakok maradtak a helyén, kiment az egész falu, és csak sírtak az emberek, pedig akkor nem is az övék volt, hanem az államé, de minden család tudta akkor is, hogy melyik fától, sőt mogyoróbokortól kezdődik a családi erdőtulajdon… a közbirtokosság… soha nem felejtem el, hogy könnyeztek meglett emberek… következő években már sűrű málnavész nőtt a csutakok között, és a medve persze odakapott… – közben nagyokat harapott a hagymából, egyszer még a könnye is kicsordult a csípős falattól, vagy valami mástól.
Nem tudtam, mit mondhatnék, minden jelentéktelennek tűnt a fenyők tragédiája mellett. 
A barátnőm eltolta maga elől a tányért, s a biciklijéről kezdett beszélni ugyanolyan bőbeszédűen, mint előbb a fenyőkről: 
– Elromlott a lámpája, holdvilág se, csillag se. Még egy zseblámpa sem volt nálam. Még jó, hogy nem az árokban kötöttem ki, le is szálltam a nyeregből, gyalog tapogatóztam haza… a kutyák is vonítottak… már azt hittem… – elhallgatott és úgy pillantott rám, mintha akkor vette volna észre, hogy ott vagyok. 
– Orvos vagy – mondtam teljesen oda nem illőn, ki tudja, miféle meghatározhatatlan asszociációk révén. 
Elkerekedett szemmel nézett rám: 
– Igazad van… Nem csak a fenyők és nem csak a biciklilámpa, a csillagtalan este és a készülő zivatar… Egy ember meghalt ma délután a faluban.
Hallgattunk, mert mit lehet erre mondani!
Egy fiókból bontatlan csomagú Kentet kotort elő, majd gyufát keresett és rágyújtott. Majd ugyanazzal a hosszú gyufaszállal meggyújtott egy vastag gyertyát is, amit berakott egy átlátszó burájú lámpafélébe. Egyik kezében a cigaretta, másikban a gyertya: 
– Kinyitnád az ajtót?
Kimentünk a tornácra. A szél elállt, de a vastag felhők még mindig esőt ígértek. 
– Szoktál cigarettázni? – kérdezte. 
– Olykor – visszamentem a házba a Kentért és beleszippantottam a levegőbe: odabent tojás-, hagyma- és gyógyszerszag volt. 
– Egyszer olvastam egy történetet, azt hiszem, anekdotának hívják az ilyent – mondta, amikor én is elhelyezkedtem a tornácon a gyertya fénykörében. Folytatta: 
– Egy újságíró faggat egy világhírű festőt, már nem emlékszem, kit, de tulajdonképpen számomra a név most nem is érdekes… tehát az újságíró azt kérdezi a festőtől:  – Ha éppen a Louvre-ban nézné Mona Lisát és meglátna a teremben egy kismacskát és hirtelen tűz ütne ki, a festményt vagy a cicát mentené a tűztől?  – Természetesen a cicát, válaszolt a festő, mert a cica az élet. 
– Szép történet – a hangom kicsit kesernyés volt.
 – Csúnya történet – mondta a barátnőm –, mert azt sugallja, hogy van választási lehetőségünk: valaki megment valakit vagy valamit. A végén soha sincs választásunk.
– Mert meghalt egy ember a faluban? Mona Lisa mégiscsak halhatatlan. 
– Engem nem a halhatatlanság izgat, hanem a halál. Vállaltam ezt a helyettesítést, amíg a családorvos visszajön szabadságról, vagy kerül másik, de ezt valamiképp nem kalkuláltam be a dolgokba. Tudod, ezt a halált. 
– Azt hittem, az orvosokat egy idő után már nem rázza meg a halál. Főleg idegeneké nem.
 – Hogy mondhatsz ilyent?! – szinte vádló volt a hangja. 
– De hát a kórházban ti annyiszor…
– A kórházban más – vágott közbe. – A kórházhoz hozzátartozik az „exitus”. Így, latinul a tények is szakmai ruhát öltenek. Exitus, mondtuk, talán sóhajtottunk egyet, aztán mentünk a másik beteghez, haldoklóhoz, tettük a dolgunkat, hozattuk az ebédet a konyháról, ha éhesek voltunk, lepihentünk az orvosi szobánkban, vagy lejárt az ügyelet, a szolgálat, mentünk haza s éltük az életünket „szakmán kívül”. Érted? 
– Próbálom érteni. 
– Ha találkoztam a barátaimmal, nem azzal kezdtem a beszélgetést, hogy ma meghalt egy beteg a kórteremben, vagy az intenzív osztályon és én közben ezt meg ezt éreztem… 
Hallgatott. Aztán lassan, szinte bizonytalanul folytatta: 
–Tegnapelőtt ennek a mai halottnak a fia hívott, hogy vizsgáljam meg az apját, de tulajdonképpen nem is azt akarta, hogy nézzem meg, hanem azt, hogy utaljam be a kórházba, hogy ne haljon meg otthon, mert… és még egy üveg piát is rám akart tukmálni és egy kartonnyi cigarettát, amiből végül is ezt az egy csomagot fogadtam el, a wiskyt visszautasítottam, nem is szeretem, mert poloskaíze van – a barátnőm röviden, horkantás-szerűen felnevetett –, szóval azt akarta, hogy az apja a kórházban haljon meg, mert ott jobban tudnak segíteni rajta, de ez képmutatás volt, még akkor is, ha nem tudatos… hogy a gyermekek még kicsik, ne így emlékezzenek a nagypapára… ilyesmik. Elmentem hozzájuk. Az öreg, talán fiatalabb, mint én… na, mindegy… az öreg csak egyetlen kívánságát ismételgette, azt, hogy ne vigyék el otthonról utolsó óráira. Az ágyból látja a fenyőt, amit akkor ültetett, amikor megnősült és a házhoz hozta az asszonyt, a másikat a fia születésekor, azt akarja, hogy ez legyen az utolsó kép, amit lát, meg talán az unokái is benéznek hozzá, ha nem is a végső pillanatban. Kérdeztem tőle, hogy hány éves, szívszorító volt, ahogyan tréfálkozni próbált, és hát a boldog házasságát foglalta össze egy szerény mondatocskában: huszonnégy… akkor nősültem, s azzal nekem megállt az idő, már mindig huszonnégy maradok abban a jó érzésben, pedig az asszony es már meghótt… Tudja, hogy a menyének így nehezebb és hallja a készülődést a torra, hogy hány liter köményes pálinkát kell készíteni, sőt neki is fogtak már, beszivárgott a betegszobába  az égetett cukor illata, de ez nem érdekli…  Persze a kórházban szakszerű ellátást kap: kesztyűvel nyúlnak hozzá és forgatják a testét – a barátnőm ismét röviden felnevetett –, a bácsi tréfálkozott ezzel is: nem akarja, hogy kesztyűs kézzel bánjanak vele… Ő teljesen kiszolgáltatott, de ugye, szava sem lehet az ellátás ellen… itthon talán türelmetlenek vele olykor-olykor, de még ez is emberibb, mint a rideg szakszerűség, és itthon még megőrizhet valamennyit az emberi méltóságából… már nem is tudom.  Csak azt tudom, hogy a halálának joga van ehhez a házhoz, mint ahogy az életének is joga volt, mert a két kezével építette, szépítgette. A rokonoknak is joguk van az önzéshez, hogy szabaduljanak a rothadó test szagától, a halál bűzös leheletétől, a fájdalmas nyögésektől, hogy végre-valahára „eltakarítsák” a testet. A székelyek legalábbis így mondják felénk, és nem szívtelenségből, ez nem kíméletlen könyörtelenség, hanem irgalmasság a lélek és az élők iránt, igen, az élők, hogy úgy éljék a mindennapjaikat, mintha a halál nem is létezne, vagy ha mégis létezik, őket ne érintse… Sokáig ültem ott, jött az asszisztensnő is, néztem, ahogy gyakorlottan beadja az injekciót, akkor persze nem tudtam, hogy még csupán két ilyen fájdalomcsillapító van hátra és vége. Én csak néztem, ahogy az öreg alszik. Igen és ma déltájban aztán kimondtam az egybegyűlt rokonságnak, hogy meghalt. Nem azt, hogy exitus, azt sem, hogy elment, sem azt, hogy elveszítettük.
– Elment, elveszítettük: a szavak nem változtatnak a lényegen – vetettem közbe.
– De igen! Aki csak elment, az visszajöhet, amolyan időleges távolmaradás. Az „elveszítettem” az én önzésem, rólam szól, nem arról, aki meghalt… De akit „eltakarítanak”… az közös: rólam is szól meg róla is. Még megvártam a kollégát, aki sietősen jött, hogy hivatali jogával élve, kiállítsa a papírokat… Nem tudom, megfigyelted-e, hogy a halál közelében minden sietőssé válik. Mikor jöttem el a háztól, bevallom, én is kicsit sietősebben a kelleténél, hallottam, hogy valaki kegyetlenül utánam veti, félhangosan, de azért mégis eléggé hangosan ahhoz, hogy halljam: ha beutalta volna a kórházba, akkor még élne… azt is hallottam, hogy lepisszegik mások: nem volt az már élet… annyi szenvedés… Isten jót tett vele, hogy elvette… Isten! 
– Isten! – sóhajtok. 
– Most beszéljünk Istenről? 
– Eszembe jut egy régi kínai mondás. Mondhatom?
A barátnőm bólintott és úgy tűnt most felém fordul a figyelme, ami eddig leginkább saját magába fordult, befelé tapogatózott. 
– Azt kértem a mandulafától, beszéljen nekem Istenről. Mire a fa szótlanul virágba borult.
Iszogattuk a langyos, majd teljesen hideg koffeinmentes kávét. Belehallgatóztunk a levelek zizzenésébe, a láncba fonódó kutyaugatásokba. 
– A fenyőket megvédik a rókacsapdák? – kérdezte a barátnőm fura, talányos mosollyal. 
– Bárcsak tudnám!