G. Szabó Ferenc körömnovellái

REJTETT MONOLÓG

- Hazajöttél, végre! Tedd le a táskát az ágyra. Jól van az ott, majd én a helyére teszem. Megint sáros a nadrágod. Igen. Milyen jó, hogy sáros a nadrágod, vagy pecsétes, esetleg olajfoltos. Akár, mint a tegnap, mintha egy lakatosműhelyből jöttél volna haza s nem az iskolából. Mosd meg a kezed. Látod, én általában csak parancsolgatni szoktam neked. Tudom, nem szereted te ezt, de azért szó nélkül megcsinálod, amit mondok. Rám nézel. Látod, hogy elmosolyodok.

Hozzám simulsz és megcsókolsz, s ilyenkor én vagyok a legboldogabb ember ezen a földön.  Semmi túlzás nélkül.  Igen, csak mosolyognom kell, s te máris csókolsz. Szeretlek, és te is szeretsz. Nem kérdezed, hogy miért vagyok néha oly szomorú. Pedig biztos vagyok abban, hogy látod. Tudom, hogy meglesel, amikor a szobámban ülök az ágyon, s magam elé nézek sokáig.  Nevetsz magadban azon, hogy én azt hiszem, hogy a másik szobában javában tanulsz, hogy nem veszem észre azt, hogy figyelsz engem.         
   Sokszor mesélsz kicsi barátaidról nekem.  A te életedről.  Ezzel is felvidítasz. Tudom, te is várod, hogy meséljek barátaimról, életemről. Mit meséljek? Hazudjak szépet neked­­?  Igen, ez is egy maradandó alkotás lenne, csak éppen nem lenne helyes részemről.  Mert annyi jót nem lennék képes soha mondani neked, amennyit te elvárnál tőlem.  S ez talán hiba?  Az én hibám?  Talán nem is volt itt soha helyes iránycél, eleve egy elrontott ősi közös darálóba pottyantam, melynek keletkezési idejét a régiek sem tudták, ismerték?  Beletörődtek.  Igyekeztek úgy tenni-venni, hogy habár keserű szájízzel is, elégedettek legyenek azzal a kevéssel, amit tettek?  Tudom, hogy majd később, téged is megfog, hálójában teker az a kényszer, hogy elgondolkozz annak a népnek a tegnapi, mai sorsáról, melyből kicsíráztál, s melyre büszke leszel örökre, s melynek bizonytalan jövője téged is borúra fakaszt. Igen, keserű fog lenni a bánat, s az a sok kérdés, amikre választ nem találsz. 
   A lényeg itt az, hogy tanulj. Sokat és mindig. Légy tudós, olyan, aki ha nem is mindent, de sokat tud. Építs lelkedbe székely kaput. Csak így lehetsz boldog, csak így lehetsz erős. Ez a kapu nem kétszínű, bizonytalan. Ha átlépsz azon, irányt mutat, csak meg kell értened, hogy mit is suttog neked a szíve. 


KARÁCSONY SZÉKELYÉKNÉL

 Halkan ült fel az ágy szélére, nehogy fölkeltse a másik ágyban alvó gyermeket. Kibújt a hálóruhából s a zoknikat valahogy kitapogatta a földön.  Ahogy félig meghajolt az ágyon egy rugó megreccsent, s az asszony máris halkan megszólalt: - Vigyázz magadra! Mindig ilyen ébren alvó volt az ő Sárikája, ha akart volna sem tudott volna elszökni mellőle legénykedni, jött a huncut gondolat, ami mosolyt csalt az ajkára. De nem is akart soha, még csak gondolatban sem… nem cserélné fel soha senkivel az ő szelíd, csodálatos asszonyát, akinek esze úgy vág, mint a borotva, s a kezéből soha nem esik ki a dolog.
   Kinézett az ablakon. Az éjjel sok hó hullott. Még jó, hogy a tegnap levágta a disznót. Szegény Gyuri, milyen jó, szelíd állat is volt, és okosabb a falugazdánál, minden szavát értette, azt is megérezte mikor bús vagy jó kedve volt. Amikor négyen lefogták és már a késsé volt a főszerep, hirtelen az jutott eszébe, hogy már nem lesz többé, akinek elmondja titkos bánatait, azokat, amiket még Sárinak sem mondhat el. Mert vannak olyanok is, azok a nehéz gondolatok, amit ez a nagyképű, tolvaj világ okoz. Aztán Gergő képe villant fel hirtelen, aki karácsonykor tölti be a hét évet, az ünnepi asztal, ahonnét nem hiányozhat a húsleves, a pörkölt és a töltött káposzta, s a kés, ami az előbb megszusszant egy percre, nagy erővel tartott immár magabiztosan a kedvenc állat szíve felé.
    A falu is fölébredt, nem hagyták tovább aludni a kakasok. A szél kacagva billentette meg fején a bundás sapkáját. Sűrűn hullott a hó, s amint kilépett a kapun a fejszét hóna alá szorítva, kimért léptekkel elindult az ismerős hegyek irányába.
    Jócskán eltelt az idő, amikor végre megállt, de csak azért, hogy visszanézhessen oda, ahonnét elindult. A völgyben a falu akkora volt, mint egy fecskemadár, még a markában is elfért volna.  A bakancs nyomát betakarták az egymással versengő hópelyhek, s hirtelen arra gondolt, hogy most nem kapná meg senki, ha valami baja esne. De ahogy jött, olyan hirtelen foszlott el a vészes gondolat, hisz ő itthon van, nem eshet semmi baja, itt miden hegy, völgy, tisztás, ösvény, forrás és patak az övé, csak itt lehet biztonságban és sehol máshol.
    Ahogy felért a gerincre már messziről meglátta a fát. Az évszázados fenyőfák, mint védő sorfal úgy vették körül. Alsó ágairól lerázta az araszos havat. Még a nyár derekán kinézte, már akkor feltűnt neki arányos termetével és dús ágaival. Fogta magát és leült a hóba a fával szembe. Képzeletében már látta is, ahogy este Sárival és Gergővel aggassák fel a már elkészített szaloncukorkákat, diókat és almákat az ágaira. Mert náluk nincs és nem is volt soha titkolózás, csak egyszerű, közös őszinte örömünnep.
  - Teremt az Isten helyette mást, mert szeret minket… egyedül, csak ő szeret minket! – nyugtázta magát, majd egy csapásra vágta ki a fácskát. A hóna alá fogta és elindult hazafelé az angyalokkal együtt.


KIS SZÉKELY VILÁG

   Van olyan nap, amikor nem fog a munka. Pedig tegnap bedőlt a kerítés egyik része, amikor a szénát hoztátok haza a mezőről Mártival. Az egyik ló megijedt a fűből hirtelen felugró macskától, megszökte magát, s a szekér eleje nekiütődött a kerítésnek. Szerencsétek volt, hogy nem dőltetek fel szénástól, de a malacok fogát is le kellene szedni, hogy ne harapdossák össze a gőlye emlőjét, a Villám első bal lábára patkót kellene ütni, mert elvásott már, ami rajta van.
   Csak hát ma olyan béna napra keltél, kint borús idő van, egy kicsit emlékezni akarsz, pihentetni megviselt izmaidat, elmélkedni az eltelt napokról, eddigi voltakról, a mostaniakról, Mártiról, naiv álmaidról, amikben hittél daccal, s amik ma már csak keserű mosolyt festenek ajkadra. 
   Van bátorságod kinyitni az emlékes füzeted, rálapozni a valamikori gyerekkacajokra, az első csókra, a mesékre, a mamás–papásra, álmaidra, virtusos terveidre, hej, de daliás, büszke legény voltál valamikor, a falu szűz virágai csak neked, érted bocsájtották ki illataikat! Akkor eszedbe sem jutott, hogy változnak a napok, de ez van, az életet nem lehet átkeseregni, inkább résen kell lenned, mint annak idején, azokon a csintalan szüreti bálokon a szőlő-tolvajokra. Résen bizony, hisz ma az asztalról és az asztal alól a kenyérmorzsákat is össze kell gyűjtened, ki tudja, holnap lesz-e kenyérszeletelés, mert a gyermekeknek enni kell, nem mondhatod nekik, hogy ma ezért meg azért nem eszünk.
   Veled más a helyzet, te ismered a falusi lét nyavalyáit és Márti is, azt is, hogy a szép emlékek darabkái a markodban is elférnének, az egyikbe, pedig aztán te mindent megtettél, hogy jó legyen, hogy az élet ne vicsorogjon rád szüntelen. Sokszor érzed, hogy fogy az erőd, hogy a két karod nem azt teszi, amit parancsolsz nekik. Dühös vagy ilyenkor, ha előtted lenne ilyenkor a világ, azért még lenne annyi erőd, hogy az arcán hagyd súlyos tenyered nyomát, az biztos, hogy nem felejtené el, amíg él, a székelyeket.  
   Ott van a szárnyait most bontogató egyik fiad, aki mindig kérdez, aki mindenre kíváncsi, át kell adjad az ősi titkok kulcsait, ilyenkor nem szabad a ma betegségeivel riogatni lelkét, mert aztán később nem lesz ereje a mindennapok támadásaira furfangos, visszavágó terveket szőni. Szilárd hitének kell lennie, mint a kőnek, mert ha nem, eltunyul, támadhatóvá válik, és eltűnik nyomtalanul az idő szecskázó gépjében, és ha ez így történik, nagy veszteség, nemcsak neki, hanem annak a kis, de hitben, dacban párját nem található közösségnek is, amely megszülte, és ahová született.
   Bár erősebb lenne az összetartás, és kevesebb lenne a gerinctelen szörnyszülött, bár megszűnnének azok a szúró mindennapi gondok, bajok, amik fékezik a boldogság szekerét, de ilyen itt az élet, dolgozni kell, s akkor minden rossz gondolat messze lemarad. 
   Márti még az ablakot is kinyitotta, csodálkozó tekintetéből kiolvasod, hogy nem érti, miért állsz ott tétlenül az udvar kellős közepén, egy kicsit még el is restellted magad, hogy elfogott a lustaság, hisz rövid a nap, nincs idő a tétlenségre, merengésre. Fogod hát a kalapácsot, szeget keresel, és a tegnap bedőlt kerítés újracsinálásába fogsz, kedvenc nótádat fütyörészve, és magadban elmosolyodsz, amikor meghallod, hogy a Falu dúdolva kísér.


ZOKOGÓ MÁJUSOK HELYETT

   Május újszülött napjain bejártam Sepsiszentgyörgy határát, a közeli falvakat s örömmel láttam, tenyérnyi földdarab se maradt gondozatlan.
   Bodok utcáin ráérősen lépkedve, kedvesen köszönt rám egy öreg bácsi, s kérdezte, látva, hogy idegen vagyok, szükségem lenne-e valamire, mert aztán ő segítene. Jó szándékát megköszönve eszemben jutott egy jelenet, amikor a jegyellenőr egy kislányt ''csípett'' el jegy nélkül a buszon: haját ráncigálta, fülét cibálta, csúnya szavakkal az édesanyját emlegette. A kislány keservesen sírt. Csipkerózsikás lelke megkapta az első "létgörcs" leckét.
   Istenem, mily szép a bodoki havas tető! Messzire ellátni innét. Találóan írja le Kőváry László a jelenséget: "Ott mosolyognak felénk egymás hátán a falvak; míg lábunk alatt a székely pásztor hársfakürt hangja mellett legelteti kövér nyáját.''
   A pásztort sajnos nem láttam, de igen madarakat, fákat, hegyeket, falvakat, reményszínű földeket. Minden van itt! A miénk itt minden! Csak minél több mosolycsíra, nagyobb fokú napmeleg kellene a lelkek mélyén, zokogó májusok helyett.


AZ IDEGEN

   Nem is tudja pontosan, hogy mikor szakadt el a falutól, rég volt, nagyon rég, de azt igen, hogy amikor egyre távolodott tőle, boldog volt. Elvágta önmagának az addig nyakára tekeredett köldökzsinórt, ez nem fájt, nem is esett nehezére, és belevetette magát a szabadságba. Igen, a szabadságba, mert már nem bírta elviselni a falu zárt létskáláját, azt, hogy minden tettét magyaráznia kellet neki, és unta azt is, hogy mindig követi, mint az óvodában az óvó néni, aki még az illemhelyen sem hagyta magára. Egy nap elcsente nővére cicoma készletét és égő pirosra  festette szeme alját és ajkát, úgy nézett ki, mint egy apacs törzsfő, de ez tetszett neki, és így, kiszínezve ment elszántan iskolában. El is érte célját, a gyerekek egész nap rajta nevettek, a felnőttek pedig sajnálkozva állapították meg, hogy veszélyes betegségben szenved. Pedig semmi baja nem volt, csak így nem volt egyhangú a játék.  Ült a homokban és hegedült, amíg engedték. Volt egy háromnegyedes hegedűje, amin hamar megtanult játszani. Nem ismerte a kottát, a hangjegyeket, viszont volt néhány kedvenc zeneszáma, amit ő komponált, csak úgy, magának, s amit többször eljátszott a tanító néninek, aki órák után, amikor csend lett az iskolában, és a takarító is elment, lesötétítette az ablakokat, bezárta az ajtót és  már tudta is, hogy mit akar. Kivette a tokból a hegedűt, meggyantázta a vonót és játszani kezdett. A tanító néni behunyta szemét, egy idő után intett, hogy elmehet. Kizárta az ajtót, végigsimította tenyerét göndör hajfürtjein, és mindig azt mondta, hogy nagyon tetszett. Az a hegedű, most is a csomagtartóban van, fogalma sincs, hogy miért hozta magával, csak úgy, szokásból fogta meg és tette a többi csomag közé, mint az egészségügyi ládát, vagy mint a tizenhetes kulcsot.
   Letért a fő útról és hirtelen rosszul érezte magát, émelyegett a gyomra. Megállította az autót és kiszállt a híd előtti kanyarban.  A félkörű híd hátán vonatok robogtak, a híd alkotóeleme szabályos kirakott kövekből állt, hogy ki építette az talány, de Szikra a neve, és székely ember volt, aki a hidat így elkeresztelte.
    Látta a cserefát, még nem vágták ki, ide menekült minden este a falutól, beszélt a fához s az hallgatta őt türelmesen, és hitte, hogy meg is érti.  Hozta a Mackót is magával, a hegedűt, és játszott a fának, hogy az ne unatkozzon. Búcsúzáskor átölelte törzsét, és arcát hozzá szorítva hallgatta szívverését, így, hozzá tapadva érezte, hogy megnyugszik, visszanyeri önbizalmát és megerősödik. A falu csodálkozott jókedvén, amikor meglátta, és bárhogy is faggatta, nem árulta el soha, hogy ez a derű honnan fakadt. Haragudott is ezért rá a falu, és tudta, hogy legközelebb újra borsót tör az orra alá. De nem félt.
   Akkor sem ijedt meg, amikor a földön feküdt tehetetlenül. Látta, amint a hatalmas test felette átsuhan, és érezte a trágyaszagot. Feltápászkodott az út közepéről és nem értette, hogy a hozzá rohanó emberek, miért viselkednek úgy, mintha szörnyet láttak volna. Tapogatták a vállát, lábát, aztán simogatták az arcát és mondták, hogy nincs semmi baj és végre megnyugodtak . A lovat még látta, ahogy eltűnik az útkanyarban, később az édesanyja illatát érezte, azt a nyugtató, bódító illatot, amitől mindig oly gyorsan aludt el.
   Már egy jó ideje haladt, de nem látta a falut, a fákat, patakot, házakat, de még egy eltévedt libát sem az utcán. Kiszállt az autóból és csodálkozva nézett körül. A kopár tájon kívül csak egy fát látott, amely mint sivatagi délibáb állt elmosódva előtte. Közelebb ment ahhoz a fához és felismerte a diófát. Ürege akkora volt, mint egy ráfos szekérkerék. A fától jobbra volt a ház, a házzal szemben az árnyékban az asztal és a pad, arrább a kerekes kút, aztán hátrább volt a csűr, s azon túl a kert, körülötte házak, de nem volt itt most semmi, sem asztal sem pad, kút vagy csűr, csupán a nagy kopárság, s az idegesítő, nyomasztó csend.
   A Falu végezte a megszokott évszázados esti dolgát. A gazdák várták kapujuk előtt a csordát és szőtték- fonták a napi gondokat, bajokat és föl sem tűnt nekik az a sápadt arcú idegen, aki már egy jó ideje makacsul nézte azt a rég kiszáradt, odvas diófát.