Dimény Lóránt prózája

A kis ponty

Délről került ide ez a Furtuna. Gyermekkorában mindig arra vágyott, hogy tenyerét a jeges tenger vizébe márthassa valahol északon, fejét végre hasító hóviharok hűtsék le. A kis szőke Florin csak üldögélt naphosszat a csatorna szélén, nézte a víz fölé hajló füzeket, ahogyan a mindent porrá égető forróságban túlélik a hosszú nyarakat. Reggeliben leszedték az érett dinnyéket, a nagyapja kiment a piacra a szebb darabokkal, Florin a fűzfa alatt csámcsogta egész nap a túlérett dinnyekását. Így teltek a napok, bőrén pikkelyesre száradt a cukros lé, a pópa pedig mindig mondta, hogy hitben csak a folyóvíz mellett lehet megmaradni, gyökereinket jó mélyen a vízbe mártani, és lehet fent a legnagyobb szárazság, a mélyben mindig felszivárognak a nedvek, az életet adó remény.

Egyik nyáron kapott a szakállas gátőrtől egy tenyérnyi pontyfiókát. Kis pufók arca volt és nagy, szürke pikkelyei, szája szélén, mint két eleven csáp, nedves bajszok lógtak. Florin felmászott a fűzre, egyik kezében a zacskóval, melyben arasznyi vízben a kis ponty úszott. Tenyerébe fogta, mintha nagy, zsíros lángost akarna befalni, szájon csókolta a halat, és a barna vízbe csúsztatta. Mindennap meglátogatta, amikor körbejárta a dinnyést, vagy kihajtotta a marhákat a jegenyés szélére. Megvárta, hogy a víztükör alatt lassan, derengőn megcsillanjon a kis hal teste, néhányszor végigsuhanjon a fűzfa alatt, sőt olyan is volt, hogy oldalára fordult, és kis uszonyát feltartva integetett a vízből.
Így ment ez, kenyeret vitt neki, maréknyi puliszkát, lótetűt vagy mézes dinnyehúst, a hal pedig szépen kikerekedett, néha úgy tűnt, mintha nem is férne a csatorna sáros vizében, mintha kevés lenne ez neki. Egy nyáron úgy gondolta, kifogja a halat, és elviszi egy nagyobb folyóba, a hegyen túlra, ahol tiszták a vizek és hűvösek.
Hetekig nem esett az eső, és a már csak bokáig érő vízben állva szólongatta a halat, hívta, de csak tátongó pirkákat látott és márnákat, az ő hala nem jött. Lassan kiszáradt a csatorna, a mederben barnára száradt testek hevertek, macskák lépegettek fölöttük fanyalogva. Meg akarta kérdezni a pópát, hogy mi van, ha kiszárad a hit, de azt mondták, Arsenie Papacioc atyát egy északi faluba hívta a Gondviselés. Eldöntötte, megkeresi azt, akitől mindig kapott lelki táplálékot és biztatást. A csatorna kiszáradt vonalán indult el egyedül, északra, amerre a pópa indult, talán útközben csak megtalálja valahol az ő pontyát.
 

A robbanás

A robbanás valamikor rögtön ebéd után következett be, amikor egyesek még szendvicseik utolsó falatait majszolgatták, mások már összehajtották ölükben a kendőt, és úgy, ahogy volt, morzsástól visszahelyezték a zöld bányásztáskák belső, tágasabb zsebébe. Az északi tárnák felől indult, ott gerjedt be a bányalég, átcsapott az első lift lejárata előtt, a hosszú, Hernyósnak nevezett szakaszon bőgött végig, aztán szétterjedt a két merőleges járaton keresztül, csendben, mint egy vakond bundájának a szöszölése a felszín alatt. Legalábbis ennyit hallott a föld fölött Furtuna brigadéros, aki szintén a déli elemózsiás zacskójával bajlódott. Egy lucfenyő lehajló ágai alatt keresett a reggeli szitálás elől menedéket. Ősz vége volt, szinte már tél, kopottak voltak a meddő tobozok, beszívták a lecsorgó esőt. Amikor a mélyben megtörtént a baj, Furtuna, kezében a zsákjával, éppen egy tobozt figyelt, mint szívja fel a nedveket, hogyan próbálja meg a lehetetlent, életének hiábavaló megnyújtását. Kis remegés volt csak a morajlás után, a toboz viszont két cseppet hullatott le egyszerre, pedig régen elvonult már az eső. Tudta, hogy baj van. Ilyenkor indulni kell. 
A brigadéros egy repedésben tért magához, a fenyvest övező sziklaperemben. A lökéshullám csak azután érte el, miután az esze már jelezte, hogy bizony, a föld gyomrában végigrepült a halál angyala. Már indult volna, amikor megrándult a föld, mint egy kíntól homorító menyét. Megtapogatta az arcát, teljesen szét volt horzsolódva, véres, nyers folyadék folyt végig több helyen is a nyakán. Borzasztóan fájtak a lábai, és dereka alatt egy összehorpadt talicska hevert. Rögtön megértette, hogy mi történt, és mozdulni próbált. Nagy erőfeszítés árán sikerült végül kikecmeregnie a repedésből, és abban a kékes fényben, amely az erdőre ült délidőben, egészen világosan érezte, sőt, valami leírhatatlan bizonyossággal tudta, hogy elérkezett az idő. Tudta, az ő élete csak ott kezdődött el, szinte ötven évvel a születése után.
 

Második napon

Robbant a bányalég, egy újabb, szokványos robbanás, mint oly sokszor az idők során. A holttesteket két héten keresztül hordták fel a mentők a föld mélyéből.
A hét hetedik napja volt az a nap, amikor megpihent a Teremtő. Télbe fordulhatott hirtelen az idő, vagy csak a szívek dermedtek meg, ahogy azokban a nehéz időkben gyakran mondta a körszakállú lelkész. Furtuna a szövetnadrágjába bújt, bekente hónalját kölnivízzel, megigazította a gézkötéseket a testén, fehér ingére a keresztöltéses vadászmellényt húzta, a sötétzöldet. Ünnep volt, találkozás az élet végével. Majdnem százan vesztek a bányába.
Kiballagott a kőfejtő útján, aztán elindult a rövidítésen, a kertek mögött. A hét hetedik napján megszólalnak a harangok. Aznap is megszólaltak, de Furtuna nem templomba ment, hanem a bánya bejárata felé tartott a kaptatón. Akarta látni, amit nem tudott elhinni.
Meghalt Véndeák, meghalt Dénes is. Ott voltak egymás mellett, két fekete, sáros nejlonzsákba forgatva, a harmadik sor végén, a csorgó felől. Megállt a zsákok mellett, és az égre nézett, oda, ahol Isten szokott lenni, így mesélik az emberek, hogy valahol ott fent. Ezek a zord, szűkszavú emberek nem szoktak egymással sem beszélni, nemhogy Istennel. Ő sem mondott semmit, csak csóválta a fejét, és hangosan sóhajtott egyet.
A temetést a hét második napján tartották, azon a napon, amikor Isten szétválasztotta a vizeket.
Együtt temették őket, ahogy arrafelé a bányászokat szokták. Dénes koporsója mellett az édesanyja állott és Mózes, az öccse. Véndeák koporsója mellett nem állt senki, a cimborái odébb húzódtak meg, a fák védelme alatt. Csend volt, nem sírtak a népek, arrafelé nem volt szokás az érzéseket a felszínen hordozni. A kolozsvári püspök temetett, a kopott határból kiálló, idegen csonk volt a ravatalozó, a sarkán egy résen bután orgonált az ősz.
Havazni kezdett. Furtuna hazafelé baktatott. A fenyves alatt kanyargó úton kis csoportokba verődve, hangtalanul haladtak előtte az emberek. A nők egymásba karolva, fejkendőik alatt meghajló nyakkal, kissé előredőlve, nehogy hátravesse őket a szemből fújó, hasogató szél. A férfiak darabosan lépegettek egymás mellett, zsebre dugott kézzel, amit csak akkor emeltek volna ki, ha a határban mutatnak egymásnak valamit. Mutatni viszont nem volt mit, az ősz hosszú volt és száraz, ez a fullasztó, fagyos hó pedig az élet utolsó nyomát is eltüntette a földeken.
Bár ismerte a helyeket, ahogy az ösvényen léptei alatt döngött a meszes mélység, ahogy hallatott magáról a járatok végtelen, sötét rendszere, érzékeltetve a tárnák irdatlan szövevényét, egész valóságát átitató félelmet érzett. Bárcsak beszakadna alatta egy járat, és nyelné el a mélység, mint egy kútba hulló követ, érzések nélkül, örökre. Mindeközben mindennél tisztábban tudta, hogy felelős mindenért, amit tesz, vagy akár gondol, ám élete nem a saját kezében nyugszik, hanem mint egy remegő, ázott madár, ott vacog az Isten tenyerén. Ez volt a nagy felismerés, amit eddig is tudott, de igazából nem érdekelte, most azonban, elhagyatva, mindennél élesebben hasította végig a szívét.
A bennvaló, amiben élt, a falu és a vadon peremén volt. A kapu előtt a darált mészkővel megszórt utca, a kert végében róka, nyest és görény otthona. Valahol a fásszín és a tyúkketrecek között félúton volt egy drótkerítés, az volt a határ. Egy kút. Ott találkozott a mélykék a magaszölddel. Ha belenézett, látta a felhőket az égen.
Hitében nem volt sem széles, sem mély ez a Furtuna. Isten nem vágott széles árterületet a lelkébe. Pont annyira volt érdekelt Isten kiismerhetetlen dolgaiban, mint bárki más. Szükség esetén, sebein keresztül szólongatta a Teremtőt, és hamar megfeledkezett róla, ha napjainak bogzott madzagja kisimult. A temetésekre is csak azért járt el, mert szentül meg volt győződve, hogy a kék anyag, az urán a holtak testéből lesz, és ez rögtön az elején, a rigor mortis pillanataiban kezdődik el.
Ennyit ér tehát az élet, ennyi az egész, pusmogták a fekete posztós nénik a szélben, miközben Furtuna sietve haladt el mellettük. Sietett, mert addigra lefőtt a műhelyben a második üst vegyes. Éppen a kapuba ért, és megérezte a fenyőfüsttel barátilag keveredő édes pálinka illatát, amikor a kilincset fogó kézfejére ráhullt az első pehely. Az ég alja sötét volt, mint nyári viharok idején, a temető felől fújó jeges szél elnyelte a délután hangjait, és abban a pillanatban, amikor a kapun belépni készült, váratlan béke érzése terjedt szét testében. Csak akkor tért magához, amikor a csendben csurgó pálinka illatát a lájbijában hordozó Dalos Jani meglátta a műhelyből, és kilépve a szürkületbe, megérintette a vállát. Akkor a brigadéros furcsán tartalmasnak érezte azt az egész mindent, amiben volt. „Istenem, Teremtőm!” Ennyit mondott csak.
 

Átváltozás

Háromméteres hó hullott akkor, mintha valaminek az emlékeit végérvényesen el kellene tüntetni. Szörnyű tél következett, nagy, lompos és fehér. A hidegben lélegezni is nehezen lehetett. A brigadéros a temetés óta nem szólt egy szót sem. Ismerte az összes bányász életét, sorsát, álmait, tudta, kinek hány mázsa pityókát termett az áldott föld, hány veder mézes szilvát a temető fölötti gyümölcsös, de azt, hogy azt az áldott Dénest a fekete nejlonzsákba tekerve látta, nem tudta elfelejteni. Csak csóválta a fejét, és nagyokat sóhajtott. Ha egy ilyen emberrel, mint Dénes, így bánik az Úristen, nem teremhet igazság soha. Mindenki tudta, hogy a brigadér belehabarodott a gyászba. Nem ment a kapun kívül, csak feküdt az ágyban, vagy némán bámulta a fehér kövekkel megszórt utat, amelyet hóhullás után kása és tehénszar borított.
Egész életében tulajdonképpen elhagyatottnak érezte magát, és szeretett volna Isten társaságában lenni. Irigykedve tekintett azokra, akik életében az üdvösség minden percben kitapinthatóvá, megélhetővé vált, de most, hogy magán érezte a kiválasztottak szörnyű és bizonytalan jelét, nem merte elhinni, később nem is akarta, hogy pont ő az, akire gondolt az Isten, és kiválasztotta, hogy tervébe beavassa.
Fáradt volt az emberek közé menni. A behúzott, hártyásodó zsalugáterek mögött üres tekintettel bámulta a repedéseket a falon. Erről mesélt Ilinka, a nevelt lánya, akit egy korábbi bányarobbanás után vett magához árván. Csak ő látogatta meg minden hajnalban, fát hasogatott neki, hogy ne fagyjon meg, élelmet vitt, és egy vederben jeges vizet.
Furtuna arról beszélt, hogy megállt neki az idő, kőbe fagyott az élete. Nagy, kék anyagról mesélt, mely sokáig magában tartotta. Mint a tenger, a sekélyebb helyeken hangtalan úsztatta, másutt a dühöngő mélység a part sziklái felé vetette súlyosan, aztán újra ki, mintha fárasztaná, mintha vesztét akarná.
Kék kristályokat tartott az éjjeliszekrényen, a kis, galléros pohárban úszó protézise mellett. Azt mondta, onnan hozta, ahonnan ember már vissza nem térhet. A bányából csempészte ki, fél liter törköly ellenében. Azt mondta, látta a Mennyországot, és igen, találkozott az Úristennel.
Aztán egy idő után, tél derekán látni kezdték az udvaron csoszogni. Egy ásót húzott maga mögött, csúszva-mászva a jeges földön, bámulta az eget, fürkészte a havat, helyenként megpiszkálta vagy belevágta az ásót.
Ez idő tájt jelentek meg az első pikkelyek a bőrén. Ilinka erről csak később beszélt, amikor már úgysem volt takargatnivaló. Az első hosszú, szürkésbarnás és zöld pikkelyek a hátán nőttek, kezdetben vékony, kemény védőréteget alkotva. Őt magát mindez nem érdekelte, szemei folyton a távolban jártak, a kútásásról hebegett, és gyakran könnyek folytak végig a szakállán. Ilinka gondosan bedörzsölte jó vastagon fenyőzsírral a pikkelyeket, és teljesen lesötétítette az ablakokat abban a reményben, hogy a sötétség hatására lassan visszahúzódnak.
Közben egyre több, kisebb-nagyobb ásott gödör feketéllett a havon, és a falubeliek figyelme újra a megbolondult brigadéros felé fordult. A kapu lécei között lesték, miként dolgozik akár napokat is egy-egy gödörben, hogy aztán egy másik ásásába kezdjen alig néhány lépésre vagy az udvar teljesen más szegletében. Mintha kiemelte volna Isten az idő sodrásából ezt az embert, mit sem érdekelte őt a csattogó fagy, a méteres hó, ő csak dolgozott, keresett szakadatlan.