Tamás Kincső prózája

Pista bácsi*

Sötét. Röviden a mérlegre morran, majd oson a konyhába, fel ne ébressze az alvó kislányt, aki az elmúlt két hétben, apjával kirándulva, több nagyvárosban járt, mint ő idén összesen.
Negyed nyolckor hátizsákot vesz, letámasztja a kerti tó mellé. A pallón melegíti az ízületeket, ne fájjon a futás. Szilva lábát vizsgálja. Most nem nyalja, nem bajlódik vele.
Előző délután hazaérve látja, a kárpáti juhász a bal lábát nyalogatja, vakarja óvatosan. Dupla fattyúköröm rajta, a kisebbik ujjon a karom elnőtt, visszakunkorodott, mint a kos szarva, sérti a lábujjat.

A karom nem kopik, ha nem éri a földet, hiába nyargal a tulajdonosa álló nap fel-alá az udvaron. Lerágja lábujjastól, ha nem segít rajta. Morog, nem adja.
– Viszlek akkor dokihoz.
Ahogy út kerül a városba, betuszkolja Szilvát a csomagtartóba. A szomszéd család, akit babaoltásra fuvaroz, gyanakodva néz.
– Ja, hogy gyerekkocsi is van – kap a fejéhez a nő.
– Igen, kérdeztük, hogy befér-e.
Kutya ki, gyerekkocsi be. Hazaérve, kapunyitáskor már jár a feje, mivel vágja le a karmot, hogyan nyúl hozzá, ha a morgásra visszahőkölt. „Beviszem a dokihoz, két másodperc alatt megoldja.” De nem egyszerű kutyát fuvarozni a városig. „Miben különb ő nálam? A rutin, meg hogy ez a szakmája. Tudja, hogyan működik, mert százszor csinálta.”
Behordja a csomagokat, fogja a metszőollót az ablakpárkányról, kinyitja, és határozott léptekkel indul a kutya felé. Az oldalán fekszik, a napon, lábát nyalja. A nő bal kézzel fogja a kutya fehér pofáját, ollóval elcsípi a karmot, ahol átlátszó, fehér, élő rész biztosan nincs, és összeszorítja a tenyerét. Kész. Szilva csóválja a farkát.
A kutyaól körül pockot kergetnek. Bár nem hideg a reggel, a pocokvadászat is jelzi, ősz van. Az utolsó lenyírt fű kellemes illattal tölti be a kertet. Kumarinok, jut eszébe a széna illóolajainak tudományos neve. „Hányadik sarjú ez, ami komposztként a gyepen marad?” Májustól kezdődően hetente, legtöbb tíznaponta végig kell tolni a benzines fűnyírót.
Amíg melegít és a halakat figyeli, tejeskocsi zörög el a kapu előtt. Fél nyolc, mire kilép a kapun. Nem zárja, Nemez, a puli mehet vele, a másik kettő a házat őrzi. Lassú futólépésben indul a patak mellett kanyargó úton felfelé.
Pista bácsiig háromszáz méter, ő az első szomszéd.
Pista bácsi kaszál. Szívesen abbahagyja, hogy a köszönésnek megadja a módját. A tehenész a második, jól rálátni a farmra, amit az úttól széles lucernakert választ el. A tejeskocsit éppen tankolják. A hídig semmiféle jármű nem poroz. A sárga korlátú hídon fordul. Balról, a Diakóniai Központ kertjében mangalicák legelnek. A kerítés mellett lassít, a disznók röfögve közelítenek, rá se bagóznak, hogy a puli szívesen beállna kondáskutyának. Ugat, morog, de a disznó kíváncsi, egészen közel merészkedik. Nyilván csípte már villanypásztor, nem dugja az orrát a kerítés lécei közé.
Visszafelé lejt az út, kényelmesebb, nyújtott lépésben fut. Befordul Pista bácsihoz.
– Jár a medve, hogy villanypásztort tettek a méhek köré? – kérdi.
– Kétszer forgatta fel a kaptárokat. Megette az összes mézet, jóllakott, s ment dolgára – nevet az öreg. – Jöjjön, szomszédasszony, tanítsam meg kaszálni!
A nő beáll a kasza és Pista bácsi közé.
– Várjon, lerakom a hátizsákot, mert úgy érzem magam, mint egy turista. – A hátizsákot letámasztja a bokor alá. – Na, most ölelgessen, Pista bácsi! – nevet.
– Így, né – áll be mögé Pista bácsi. A kopaszodó, szemüveges öreg valóban pocakosodik, mióta a cigarettát lerakta. Arca sima, szeme élénk, szája könnyen fut mosolyra. – Kicsit megdönti, s bal kézzel a nyelét húzza felfelé.
Beállítják a szöget. Pista bácsi hátralép. A nő egyedül vágja a harmatos sarjút, lépeget előre.
– Jó lesz, csak eressze lejjebb!
Leereszti.
– Megtanul egyedül is, gyakorolni kell.
Visszaadja a kaszát, köszöni a leckét. Még nyolc óra sincs, már tanult valamit. Nagy, barna varangy baktat át a renden.
– Szegény, elvágtam a kaszával – nézi szánakozva Pista bácsi.
Beszélnek kígyóról, békáról, meg hogy Pista bácsi agyoncsapta a menyétet, amiért szembeállott vele a minap. Előhúzza a hátizsákból a gépet, mutatja a képeket a varangyot nyelő kígyóról.
– Én is találtam egy siklót éppen így, de levágtam a fejét, mert sajnáltam a békát, úgy sírt szegény – mondja az öreg.
Kicsi, fekete kutya egerészik a frissen vágott rendben.
– S hogy van, na?
– Jól, köszönöm. Remekül. Reggelente futok, fel a hídig s vissza. Kell a mozgás.
– El is tetszett hízni kicsit – néz végig a nőn Pista bácsi.
„Na, tessék.”
– Ejsze csak meg, nem el – mondja nevetve.
– Úgy értem, hogy soványabb szokott lenni, na.
Ebben kiegyeznek.
– Nekem ez a sport – mutat Pista bácsi a kaszára. – Alig várom, hogy felkeljek. Négy órakor már ébredek, ötig csak kapcsolgatom a televíziót.
– Én hatkor kelek, de a kakast hallom korábban. Magának van kakasa, vagy a tehenészé hallatszik le hozzám? – néz körül az udvaron.
– Hogyne volna, ki szoktam engedni, ide, ni.
Pista bácsi a Miklóssy-birtok gondnoka. Egyetlen építmény a kollektívból maradt hosszú istálló, a frontrészén lakószoba, az öregé. A terület nagy, rajta méhek, faiskola, hátul halastó.
– Akkor azt hallom.
– Kávét ivott-e ma? Jöjjön be, még sohasem járt nálam, mutassam meg, hol lakom.
– Ittam kávét, köszönöm, és most mennem kell, mert itthon a lányom, hamarosan kezdődik a reggel.
Jó munkát, szép napot kívánnak egymásnak. Szólítja a pulit. Mire a kapuhoz ér, áll a fekete szőrcsomó felfelé pislogva, kéredzik be. Pedig tudja, jönnek a nagyok számon kérni, kiszagolni, merre járt, mit látott, amit ők nem.

*

Bár szarkák nem visítanak, mint tavaszvégen, a reggel úgy kezdődik, akár egy Hitchcock-film. Kövér rigók ülnek az ablak elé, fenyőrigó és fekete. Csuszka kapaszkodik az ablakpárkányon, bámul. Amikor menekülne, beleakad a madárhálóba, eltart, amíg kivergődik. Dal, hang nincs, csak kotorászás a gyepen, avar közt. Röpködnek, vadásznak. Amilyen hangos a tavasz, olyan csendes a nyárutó, az ősz. Kinek jut kedv énekelni, amikor hízni kell a nagy útra, készülni a télre.
Gyakran látogatja zöld küllő a hátsó kertet, kettesével járnak. Reggel a két nagy kutya pocokra vadászik a tavalyi veteményesben. Idén nincs vetemény, csak pocok. Egyikük a házban randalíroz éjjel, amíg a macska kint egerész. Tom és Jerry a Csinált-patak völgyében. Nincs szíve elkapni egérfogóval, főleg, hogy nemrég kezében maradt a farkáról a bőr. Addig jó, amíg a komposztos dobozból rámol és nem a kamrában.
Szól a gyerekeknek, az emeleten játszanak.
– Kimegyek futni. Negyedóra, s jövök.
– Nekem adsz enni? – kérdi a kicsi.
– Amikor visszajöttem. Addig egyél szőlőt. – Még nem ismeri az órát, de a tíz-tizenöt percet érti. – Szeretném, ha felöltöznétek, mire jövök.
– Jó. Jó! – mondja Előd játékos, mély hangon.
Futásnak ered a napsütötte reggelben. Az út porában patkó- és embernyom. A kaptárokig még nem ért a nap, Pista bácsi jön lefelé, az erdő felől, kaszával a vállán. Nem köszön, messze van. Látja a tehenész autóját, aki betegszabadságon éppen a műtött térde miatt. András, a cigány gulyás kiabál hangosan, hadd hallja a gazda, hogy rászolgál a pénzére. Máskor a két purdé ül nagy csendben, a tehenek állnak bambán. Most visszhangzik a völgy a hangos munkától. András vagy szekerezik valamerre, vagy ittas, vagy alszik. Kora reggel néha józanul is látni.  
A hídig nem áll. Puli sehol. Szólítja, jön. Felugatnak a Diakónia kutyái, sorban előbújnak. Egy tarka korcs, nyüszítve, barátkozni akar, és egy fehér, kajla kölyök. Komondor lesz, ha megnő. Mindenáron pacsit akar adni, s mivel találkoztak már, bizalommal dörgölőzik a nő lábához. Amikor a nő futva indul, bele-belekarmol a nadrágba. Panda és Szilva nem tanultak pacsit adni. Ül, fekszik és vár mindkettő. A puli követi hűségesen, ő a talált eb. Nyüszít utánuk a fehér bundás, de visszafordul, tudja, hová tartozik.
A tehenek már a patakban, szaporán zajlik az élet a farmon. A tehenész fütyül a kétméteres csicsóka alól, a nő futtában integet. A kisebb cigánygyerek bőg a patak mellett.
– Hát mi a baj? – kérdi a nagyobbtól, aki unokabátyja.
– Itt ne, csókolom, kicsit megszedtem a gyermeket, hogy tanuljon – feleli kifelé ballagva.
– Há’ mé’?
– Üti a teheneket, s minden.
– Igaz, az állatokat nem szabad bántani – hagyja jóvá, s nyújtja a lépést.
Átbújik a szögesdrót alatt, bekopog Pista bácsihoz az istállóba.
– Jó reggelt! Mivel kell a fejszét megfenni?
– Azt fenővel. Hozza fel, s megfenem. De jöjjön be egy kávéra, ha már itt van.
– Hozom a fejszét, s jövök.
Nézi Pista bácsi a kisbaltát, vizsgálja, hogyan öntötték a műanyagot a fémre, a nyele belül üres.
– Jó kis fejsze ez – mondja végül.
– Az, csak kiment az éle.
Beinvitálja a nőt kis kuckójába, ahol ágy, lábtól tévé, vaskályha, mosogatókagyló és egy kicsi asztal, semmi több. Alig nagyobb kétszer két méternél, de rendezett, takaros, tiszta, járólappal burkolva a földje. Kínálja hellyel, az ágy meg egy szék közül választhat. A nő leül az ágyra, de hamar felpattan, körbejár, kitekint a hosszúkás ablakon. Egyenesen az útra látni, Pista bácsi szemmel tartja a mozgást, mint ő a konyhapulttól, mosogatás, főzés közben. Mint a pisztrangász az ágyról.
– Mindig ilyen helyre vágytam lakni – mondja az öreg.
Fehér, magas porceláncsészében kapja a kávét, kiülnek a padra. Az új sárga kutya, Rebi megkötve, a kis fekete kölyök, Fürge behúzódik a hasa alá. Éppen rájuk süt a nap.
– Megszúrták a méhek a másikat, vagy mi lett? – mutat a nő az új kutyára.
– Odakötöttem a kaptár mellé, amikor a medve járt. Reggel megtámadták, negyedóra múlva meg volt dögölve. Engem is éppen szemen szúrt egy az előbb – súrolja a bal szeme alatt. – Szerencsére idejében nekifogtam, már láttam a füvet, lekaszáltam a kaptárok körül.
– Hát igen, nappal támadnak. A mézet maga pergeti?
– Dehogy, jön a méhész.
– Medve járt-e azóta?
– Nem. Megcsípte az áram, többet nem jön. Ezt a kicsi kutyát is múltkor – kacag. – Azóta Fürge se bóklászik arrafelé.
Beszélik a kutyákat, kígyót, amiről a kakas adott jelentést, a tyúkot, amelyik megeszi a sárga macska ételét a polcról, s hogy a róka valamelyik nap déli tizenkettőkor jött rabolni.
– Nekem is van villanypásztorom. Le kéne szereljem, nem használom semmire, ne ázzon hiába. – Meséli, hogyan ásott ki hajdan Tróger a patak mellett.
– Tróger. Emlékszem. Nem bántott senkit. Le kell azt szerelni, ne verje az eső – bólint az öreg. – A gyermekek?
– Itthon. De mindjárt kelnek, úgyhogy megyek is – mondja, és mászik keresztül a pad háttámláján, mert Pista bácsi szorosan mellé ült, nem szembe.
– Hát, jöjjön errefelé – áll fel az öreg mosolyogva.
Átgyalogol a padon, mint a gyerekek, leugrik a végén.
– A fejsze nem kell ma, holnap érte jövök.  
– Jöjjön holnap is, igyunk egy kávét együtt! Nekem is jól esik, ha van kivel beszélgetni.
Nem ígéri, hogy mindennap, de ígéri, hogy jön. Kilenc, mire hazaér. Egyenesen a villanypásztorhoz fordul, három csavarra akasztva lóg, kettőt hátul ki kell lazítani, le a szálat az érintkezésről, s kezében a kék doboz. „Miért áll ez három éve a kerítésen hiába?” Mióta Tróger elment, eszükbe se jut kiásni a kerítés alatt, nem szöknek meg, amikor ki- vagy beáll autóval. Szilva félrehúzódik egyik oldalra, Nemez a másikra, Panda vizet lefetyel a tóból, mert eszébe jut, hogy szomjas.

*

Eltelik a tél közös kávézások nélkül. Tavasszal újra futás, egy május végi reggelen bújik keresztül a kaput jelképező szál drót alatt. Pista bácsi kávét melegít, televíziót kapcsol. Az udvaron halom fa, panaszkodik, hogy lassan halad, a főnöknek vágja. Nagy a fű, sok a kaszálnivaló. S a méhész felbosszantotta reggel.
– Adtam telefont, hogy a méhek elrajzottak föl, az erdőbe. Azt mondja a méhész, miért nem figyeltem. Hát én nem leshetem a méheket is, közben hasogassam a fát, s kaszáljak, s minden.
– Hát nem – hagyja rá a nő, s kortyolja a kávét a magas csészéből.
– Alig várom, nyugdíjba menjek. Úgy itt hagyom ezt az egészet! Majd meglátom, kit találnak helyettem, megbízhatót.
– Hová megy, Pista bácsi, ennél jobb helyre lakni?
– Én-e? Megyek Árkosra a leányomhoz.  
– Faluba? Ebből a nagy szabadságból?
– Hogy mondhat ilyet, hogy miért nem figyeltem jobban? Most mondja meg, hát nincs igazam? Hát mi vagyok én, hogy egész nap a méheket lessem?
– Ilyen az ember, szeret hárítani, ha baj van – nyugtatná a nő.
De Pista bácsi morgolódik, hogy hajtják, s azt hiszi a méhész, de az igazgató úr is, hogy az ember dolgozhat egyszerre három helyen.  
A nő elköszön, indul.
– Jöjjön még errefelé. Néha váltsunk egy jó szót! – kiált utána az öreg.


Részlet a Csinált-patak állatkertje című, a marosvásárhelyi Mentor Könyvek kiadónál frissen megjelent novellafüzérből