Fábián Judit novellái

Lakat a pókhálón

 A fásszín piros teteje elsápadt a naplemente kimerült sugaraitól. 
 Dorka ügyesen mászott fel a fáskamra mellett álló farakáson az alacsonynak korántsem mondható tetőre, könnyedén, otthoni papucsban. Barna haján vörösen kapott életre a vérszegény lemenő nap egy-egy szívósabb fénycsóvája. 
 Lekuporodott a cserepekre, kezében egy angol szószedettel. 
 Amikor csak megtehette, és az időjárás is kedvében járt, ide jött fel tanulni, vagy épp csak olvasgatni. 
 A fáskamra fölött terebélyes, öreg almafa koronája kíváncsiskodott, lenn pedig a közös udvarban lakó öregasszony, Boris néni, akit minden érdekelt, ami a házban zajlik. 

 A nyári szellő hisztisen borzolta fel Dorka kis füzetének lapjait.
„Doro-thy”, állt az első oldalon, „Doro-téháipszilon”, ahogyan Dorka büszkén bemutatkozott a barátnői által jól ismert felvett nevet nyomatékosítva. 
- A Dorka unalmas név… hétköznapi… - fűzte mindig hozzá magyarázatként. 
- Ez inkább illik hozzám, titokzatosabb… ha már házunk is a tizenhármas szám alatt áll…
 Aznap estefelé is fenn ücsörgött a tetőn, a cserepek jótékony melegénél.
 Néha-néha irtózva pillantott le egy hatalmas keresztespókra, ami közvetlenül a fáskamra mellett bástyázta körül magát egy jó masszív, erős pókhálóval.
 Hirtelen megmoccant egy cserép, odébb, az egy méterrel magasabban fekvő háztetőn.
 Dorka odakapta a fejét. Megijedt. 
 Egy csavargó, szürkés fajmacska, nem környékbeli, ugrott egyet rémülten a tetőn. Talán furcsállta, hogy egy kétlábú, számára termetes teremtmény ül a cserepeken.
 A magánházhoz tartozó két vörös-fehér macsek már közömbösen ballagott el az ő területükre hatoló emberi lény mellett, megszokták a látványt. Ám akkor este ők is felborzolt szőrrel torpantak meg. 
Roger, a tacskókeverék morogva irigykedett, amiért ő oda nem mehet fel. 

- Dorka! Szállj le! Menj fel a padlásra apáddal! Egy egér lehet ott, nagyon motoszkál, zavaróan hallatszik a szobában… mintha valaki diót görgetne. – kiabálta édesanyja vagy másfél óra elteltével.
 Addigra már szinte teljesen besötétedett. Dorka semmi pénzért nem ment volna fel a padlásra… Boris néni elmondása szerint valaki, rég, az ötvenes években felakasztotta magát ott.  Meggyőzően és ijesztően, kimeredt szemekkel mesélte a néni a rémtörténetet. Ő akkor már a házban élt.
 Dorka pár éve egy régi babát keresve felmászott. Akkor is esteledett. Ahogy felért, minden kék ködben úszott, s az egyik sarokban himbálózott valami, egy dróton… rémülten kúszott le a lépcsőkön, a bokája is megrándult…
- Nem megyek fel! – kiabálta. Inkább a szobában maradok, addig apa megnézi, hol az egér.
Lemászott a tetőről, bement a szobába. 
Apja léptei hallatszottak a padláson. Nemsokára lejött.
- Nem találtam semmit, amúgy a kis rágcsálónak lehetnek zugai a kacatok alatt…
Amint az apuka lenn volt, újra hallatszott a görgetés fent a padláson.
Ismét felment, szétnézett, a zaj megszűnt. Amikor lejött, minden kezdődött elölről…
- Makacs egy egér… mintha labdázna… mindegy, nem vagyok én macska! – nyugtatgatta magát az apuka.
 Dorka kiment az udvarra, imádta a nyáresti friss levegőt, a liliom illatát, a kutya és a két cicus önfeledt játékát. Kamaszvilágának központját jelentette ez a hosszúkás udvar s a kis kert.
- Dorka! – hallatszott ismét édesanyja hangja. – Hol a fásszín lakatja?
„Nem lehet igaz! – gondolta – Nem hagynak már békén??”
- Nem tudom… az előszobában kell lennie… tegnap ott láttam… talán…
- Nincs ott… azt hiszed, nem néztem meg?
 A kamaszlány zsebredugott kézzel ment az udvar hátsó részébe a galambdúc és a fásszín irányába, Roger arrafelé futott, követte. 
Hirtelen különös zaj hallatszott a szomszéd-ház tetejéről, furcsa motoszkálás, kaparászás, s egy fekete folt körvonalazódott a kémény előtt. Sötét fellegnek tűnt. A ház két macskája felborzolt szőrrel ugrott Dorka ölébe, egyenesen a tetőről.
Roger vonítva pattant a lány karjaiba. 
- Mi a fene lelt titeket is? Hihetetlenek vagytok… Ma mintha kísértetek járnának!!  - dohogott mérgesen Dorka.
Az állatok nyugtalanul húzódtak az udvar másik végébe.
Dorka követte őket, ám hirtelen megtorpant. 
A keresett lakat… egy erős pókfonalra akadva lógott a fásszín melletti pók-erődítményen. 
- Apa viccei… tudhattam volna… - vihogott Dorka. – Izgi ez az este!
 Az apuka kint sem járt a fásszín környékén már egy hete, ennek ellenére aznap este jót nevettek a bizarr eseményeken. 
 Még sok évig éltek a tizenhármas szám alatt a J.J.Rousseau utcán. 
 Szürke hétköznapjaikat sok hasonló furcsaság fűszerezte szinte heti gyakorisággal.  
 Jókat mulattak a hajmeresztő dolgokon, amik a házban történtek, míg egy napon rajtakapták Boris nénit, amint megpróbálja a lakatot a pókhálóra aggatni… unokáival együtt mindent megtett, hogy megszerezze a család lakrészét is. Innen a sok horrorfilmbe illő ijesztgetés, kémény tövében bujkálás. Sok kísérteties turpisságot azonban letagadott.
 Dorkáék nem sokkal ezután eladták a lakást, nem Boris néninek… és nem az ő nyomására. Nem tudták karbantartani.
 Pár év múlva Dorka nosztalgiától hajtva meglátogatta a JJ. Rousseau 13 szám alatti házat. Furcsállta, hogy nem találja.
- Kérem – kérdezte egy arra járó fiatal nőtől – ez a JJ. Rousseau 13?
- Nem létezik JJ. Rousseau 13. – válaszolt egykedvűen a nő.
- Hogyhogy?! … Tán csak tudom, hol laktam! - felelte felháborodva Dorka. – Ám most minden olyan más…
- Persze… világosította fel egykedvűen a hölgy- Az új tulajt, aki a lakrészt megvette pár éve, csupa furcsa dolog érte… elkezdett hinni a babonákban, kikészült és felakasztotta magát... Miután a vele egy udvarban lakó öreg néni meghalt, a következő tulajdonos, megtudva a rémtörténetet, lebontatta a házat… sőt, befolyásos ember lévén megszüntette a 13-as számot.
- Babonák… - felelte eltöprengve Dorka, és figyelte, ahogy az utcán a fák lombjai közül ki-kibukkan két szám: tizenegy és tizenöt.


A menhely 

- Befejezted már a magolást? - hallatszott barátnőm rekedtes hangja a számomra oly jól ismert, kedves füttyjel kíséretében.
 Rögtön a hang irányába rohantam, biztos voltam benne, hogy Rita vár panellakásunk ablaka alatt. 
 Nem kiabáltam le, integettem neki, hogy azonnal indulok. Tudta, hány órakor jöjjön, a megbeszélt időpontnál sosem hamarabb, ismert már annyira, hogy nyugodt lélekkel, felhőtlenül szeretném kiélvezni a körösparti séta minden pillanatát, tanulás után.
 Koraesti csavargásunk a jól elsajátított új ismeretek ideális "leülepítésére" szolgált, legalábbis részemről.
 Elsőnek a titkos csicsóka-lelőhelyhez mentünk, megnéztük, nem járt-e másvalaki ott, szigorúan megfogadtuk, őrizzük a titkot, hogy idegen ne juthasson hozzá az ízletes gumókhoz. 
 Szerencsés helyen laktunk, hisz a panellakás megszokott hátrányai minket nem érintettek. Tömbházunk egyenesen a Körösre nézett, sőt, mitöbb hatalmas zöldövezet kísérte a folyó kanyargásait. Egyes lelkes lakók diófával árnyékosították a területet. 
 Rita a fűben üldögélt, borzas, vöröses színű hajával pajkosan elszórakozott a szél, mellette teljes egyetértésben kisnyula és keverék kutyusa bóklászott.
 Csipp-Csupp, az apró zsemlebarna kedvenc teljes gőzzel rohant felém, amint megpillantott a tömbház mögött.
- Úgy idegesít ez a mocsok csöppség! - kezdte barátnőm a tőle megszokott vehemenciával. - Állandóan egy döglött macska tetemén fetreng odébb a híd fele! Aztán mindig füröszthetem! 
- Bezzeg az a klassz Jack Russel terrier - vágtam vissza büszkén tudásomat fitogtatva -, tudooood, a harmadikról... - folytattam barátnőm furcsa arckifejezését látva - az milyen fenséges és mindig tiszta!!!
- Jaj, Jack Russel… persze... hisz az egy sima szőrű foxterrier, most is kevered őket? - harsogott barátnőm szemrehányóan.
- Amúgy... hoztad... azt? - kérdezte titokzatosan és igencsak felvillanyozva.
- Ja, a lexikon? Igen, itt van mindkét kötete - válaszoltam büszkén és finoman, óvatosan nyitottam ki legnagyobb kincsünket.
 Külföldön vásárolt, különleges nyomdatechnikával elkészített kutyáskönyv birtokosa voltam, barátnőmön kívül senki kezébe nem adtam volna. Végre a polcon álló nagy halmaz eb-magazin után igazi Lexikonból hódolhattunk hobbinknak.
- Ok. akkor versenyezzünk, kinyitom valahol, elolvasom a fajtaleírást, neked pedig ki kell találnod, melyik kutyafajtáról olvastam!!! Persze pontokért, okéé zsokéé? - szólt Rita.
 Mindig lekörözött, ő győzött, de nem haragudtam rá. Mertem volna falusi munkához hozzászokott izmait látva?

- Holnap újra kimegyünk a csicsókákhoz! Oké? Ez csak a mi titkunk, senkinek egy szót sem! Olyan salátát csinálunk az ebéd mellé, hogy csak na!
 Levetettük magunkat a fűbe, már alkonyodott. 
- Be tudod fejezni a leckéidet? - tettem fel az annyira ide nem illő kérdést, de tudtam, Rita délután jár suliba és velem ellentétben egyáltalán nem stresszeli magát, amúgy roppant hamar fogott a feje.
- Ugyan már, nem vagyok az a magolós típus, mint te - válaszolta savanyú képet vágva. - Inkább a természet, a szabadság, a szüleim nem tartanak úgy bezárva, mint téged, nálunk mások az elvek. Gyere be hozzánk, eszünk fincsi vajas-mézes kenyeret!!! - invitált a maga nyers, de meggyőző módján.
- Nem, mennem kell, fél 9-re otthon kell lennem, tudod... - visszakoztam.

 Másnap újra füttyszóval próbálta megfejteni, hogy nem zavar-e.
 Sétáltunk a Körösparton, a sás s a nád hajlongva köszöntött minket, régi havereit. 
 Megnyugtató volt kikaparni a sok csicsókát is, a hely érintetlennek tűnt.

- Nézd azt az Óangol Pásztorkutyát, maga a tökély! - kiáltottam fel, egy a parton sétáló juhászkutyára mutatva.
- Másik neve? - kérdezte hirtelen Rita.
- Bobtail! - vágtam rá.
- Szuper, ügyes! - vigyorgott Rita. - De Buksi, a kis fekete-fehér korcs is édes, a korcsok okosabbak mint a fajkutyák! Amúgy, gyere, üljünk le, óriási tervem van!
 Lefutottunk a partról a füves területre s egy asztalka melletti rozoga padra ültünk.
- Megfogadok előtted valamit - kezdte titokzatosan. Ha valaha olyan szituba jutok, hogy lesz pénzem, alapítok egy kutyamenhelyet. Esküszöm!!
- Szép gondolat, de mikor lenne annyi pénzünk?
- Sosem lehet tudni! - lelkesedett Rita.
 Egy év múlva magánházba költöztünk, a hőn áhított Sir Fox, vagyis terrier helyett egy kombi-testű tacskókeverék adatott mellém unaloműzőnek.
 Ritával hetente találkoztunk, szülinapomat kreatív ajándékokkal tette feledhetetlenné, kerámia-arcok, festett patkók, macskás, kutyás fotók tarkították kamasz-szobám falait. Nem volt Karácsony, hogy ne vegyült volna ajándéka észrevétlenül a többi közé a fám alatt.
 Szobáinkban gyűltek a kutya-magazinok, fajtaleírás, tenyészetek, versenyek, figyelmünk semmi nem kerülte el.
 Egy napon lelkendezve hívott fel telefonon.
- Fene tudja, de azt hiszem, szeretem Jancsit! Szeretjük egymást, igen! Bubus, találkozzunk, mesélnem kell!
  A szokásos Köröspartot választottuk beszélgetésünk tanújaként.
- Jancsi megpályázott egy detroiti állást, elküldtük az angol CV-t, és, és... felvették...
- Ez azt jelenti, hogy....? - kérdeztem azt sem tudva, leplezzem szomorúságom, vagy sem....
- Nyugi, néhány hónapra megyünk, semmi para! - hadarta.
 Tudtam, hogy titkol valamit, először életében, de nem kérdezősködtem, a hazug szavak méregport hintettek volna barátságunkra.
- Ok, örülök, minden jót, aztán írj, hallod? - köszöntem el tőle.

 Évente egyszer találkoztunk, közbe-közbe érkeztek levelek, néhány év elteltével már gyermekeivel jött haza.
- Fantasztikus, szétszednek a szomszédok és a rokonok, barátok, ne haragudj, annyian akarnak látni, nincs időm, rohanok! - közölte egyik látogatása alkalmával, amint épp egy esti körösparti sétát akartam tervezni.- Tudod,  Mónika és Juli, meghívtak vacsira.
- Dehát ki nem állhattátok egymást – lepődtem meg.
- Áh, az ember legyen flexibilis, baby! Az amik is nyitottak! - mosolygott Rita.
Legközelebb véletlenül botlottam belé a Körösparton.
- Saját házat vettünk, Jancsi elismert informatikus, kééépzeld, hétezer dollárt kap havonta! Úrinőnek érzem magam mellette, főleg, mikor hazajövök és itt igazán gazdag nőként kezelnek, isteni érzés, hidd el! - bökte ki Rita sok faggatózás után.
- Az szép - dünnyögtem elgondolkodva.- És milyen kutyátok van?- kíváncsiskodtam.
- Kutya?! Egyelőre semmilyen... és ha allergiásak lesznek a csajok?  Neeeeeem, még nem. Talán valamikor, egyszer… - tette hozzá elbizonytalanodva.
- Emlékszel még? A Menhely?...
- Á, te még most sem nőttél fel? Az akkor volt, régen, hasznosabb célokra is fordíthatom a pénzem, talán az árvákon kéne először segítenem….Na de ki tudja,első helyen a lányaim állnak!
 A rejtelmes sás, nádas és folyóvíz illategyvelegét szállító szél közel hozta a távoli vonat kísérteties hangját a part melletti hídon s a hang és az esti égbolt lilás-rózsaszínes szmogfelhői előhívták a múlt képeit, a múltét, melyből én mindig a jövőbe vetett reményeket merítettem.
Hogy mi váltotta ki a múlt feléledését egy-egy esti, éjjeli hangból, képből, friss illatból vagy éppen fanyar szagból? A misztikum, a régmúltban a lélekben érlelődő intenzív fantáziavilág, a frissesség feléledése, szalmalángja a kérgessé vált felnőttagyban. 
A csicsókalevelek megritkulva bár, de még mindig szorgalmasan hajladoztak a szélben.
Hallgatagon sétáltunk egymás mellett, Rita elgondolkodva bámulta a koromszínű vasúti hidat, a dühösen habzó Köröst, fürgén úszó kisfelhőket s a ringatózó csicsókaleveleket. 
 Bár régóta nem futottunk össze, mégsem tudtunk mit kezdeni a mostani közös percekkel. Ritát lépten-nyomon megállították ismerősei, harmadrangú rokonai. Nyájas hangon faggatták.
 Begomboltam hát tavaszi kabátom, elköszöntem és hazaindultam a kisvárosi szürkületben.
Hirtelen hátamban éreztem tekintetét és az egykori kamaszhang összeolvadt a vonatfüttyel:
- Várj, csajszi! - Holnapra lemondtam minden programom a rokonokkal, le kell ellenőriznünk a csicsóka-lelőhelyet, hogy érintetlen-e még…és hozd a kutyalexikont is!