Bodó Márta rövidprózái

Nők mollban, 16 tételben

1. 
Egy nő

A nő.
Egy nő.
Vagy mégiscsak: a. Általánosan és örökérvényűen.
Jön, tűsarkakon,
jön, a divatszabta hatalmas, ortopéd és skizofrén talpakon, buta orrú cipőben.
Jön, inkább úszik. Száll, lebeg. Botladozik.
Közeledik.
Szája széles mosolyra húzva, vadászmód.
Szemében, ha jól belenézel, s tudod, mit keress,
a színházi függöny fel-, vagy inkább leeresztve. Előadás készül – neked! 
Elédkacsázik, elédriszál. Te már transzban, 
a méreg vagy varázs már hat, nem vagy tudatodnál,
a nadrágodból lesed, nincs is azon felül semmi, se szem, se gerinc,
az agyad rég a nadrágod nyílásából kandikálva esdi a vadász közeledtét, rohamát.
A megadás pózából óhajtja, hogy lecsapjon.

Rá.
Pont rá.
Néhány pillanatig még arról a gőgről is lemondasz, hogy azt hidd: 
te láttad meg őt, te választottál.
Ő nézett ki magának,
a génjeinek, a fajfenntartás bensejébe kódolt ösztönének engedelmeskedve.
Ő lesett rád félig leeresztett szempillafüggöny mögül, csípőriszálás közben, 
talált a méhében fészket kereső mag megtermékenyítésére alkalmas biológiai anyagnak.
Ősi törvények hajtják, 
ősi törvények érvényesülnek, amikor a barátnőivel vihogva egyszercsak rád emeli könnyes-huncut tekintetét.  
Te elbűvölve kapcsolódsz be a fajfenntartás rítusába, 
mintha valami érzelmesen újat, csak a tiedet találnád meg. 
Az emberi nem egységes, ködös homályba vesző eredetű törvényeit követed.
A nagybetűs élet egyszerű prototípusát valósítod meg 
rengő kebleinek látványára,
amit a varázs nélkül esetlen párzásként élnél meg.
Illatától elbódulva sosem voltként követed oda, ahol azt hiszed, a sosem lesz következik – s kiöntöd féltve őrzött egyediségedet burjánzó sejtjei hálójába.

2.
Házasjátszmák

– Vannak kényszerképzeteim. Elképzelem, naponta ötször-hatszor is, gyors egymásutánban, ahogy előttem fekszik, én meg letolom a nadrágom és izzadt valagába tolakodom. Öröm helyett utálatot érzek. Megteszem, miközben máshová képzelem magam, mohára, patakpartra, hűs fák ölére.
– Mondja el neki! Lehet, hogy neki is megváltás lenne.
– Nem fog menni. Most abban a fázisban van, hogy nem beszél, nem panaszkodik és nem oszt meg semmit, lenyeli, hallgat, néz és eltűr mindent. Nem kell mindig mindenről beszélni, nem kell minden átsuhanó érzést kimondani, ezzel jött haza legutóbb.
– Sebaj, mondja maga, hogy vége, hogy nem vágyik a testére, a meleg nedveire, a bugyogásra, egyesülésre.
– Ezt sem mondhatom, mert a kényszerképzete, hogy ő jó feleség lesz mostantól, és ehhez hozzátartozik, hogy naponta ötször elém fekszik széttárt lábakkal, lehúzott bugyival, beillatosítva, miegymás, arcán a megadás kényszere, hogy ő is tud ám olyan lenni, mint mindenki más, kiszolgálni, eltűrni. Nekem nincs más választásom, mint hogy vegyem a lapot, belemenjek a házastársasdiba, erővel is magamévá teszem, az a jobbik eset, ha csusszanok, mert izzadt-lucskos, de sokszor élvezet sincs benne, mert száraz, kényszeredett, csak mert így mondták, így hallotta az asszonyklubban, hogy ha már a hasán át nem tudja fogni a férfit, mert pocsékul, tehetségtelenül főz, akkor így kell megtartani. Már gyűlölöm a gondolatot is, a látvány álmomban rémségével kísért, nem akarok se fiatalt, se öreget, se semmilyet, csak egyedül feküdni a mohaágyon, páfrányok árnyékában, mellettem zúgjon a patak és senki ne kényszerítse rám magát szelíd erőszakkal, a kötelességteljesítés kényszerével.
– Ki erőszakol kit?
– Ő engem ezzel a jóasszony szokással, mert a fenének kell egy szőrös valag feleségnek, nem kúrni akarom, hanem ölelni, ízlelni, bevenni, kóstolgatni és kóstoltatni magam, suttogni vicces, pajzán szavakat, választ kapni a megjegyzéseimre, továbbfűzni a gondolatát, megosztani az álmaimat... De ő csak elémfekszik, fel se néz, odahúz, a blúzát ki se gombolva, az altestét kínálja fel, se szó, se beszéd, majd amikor úgy ítéli, végeztem s elégedetten fújtatok, kisurran a szobából, bebújik az előkészített térdnadrágba s ott folytatja a házimunkát, ahol egy pillanatra abbahagyta, fogát összeszorítva súrol vagy mosogat, élősövényt nyír, számba se vesz, még csak nem is kémleli, valóban elégedetten mászom-e elő a szoba homályából, ahol otthagyott, ahová újabb pár óra múlva ugyanúgy, szertartásosan, kimérten, száraz tényszerűséggel bevezet újra.

3.
Szürreális

Mint kerge tyúk kapirgált a sötétben a lábujjaival, kezével próbálta a kilógatott függönybe kapaszkodva tartani magát, egyben leplezni meztelenségét. Az ágyból ugrott fel, illetve le, szeretkezés közben pattant el ujjáról a gyűrű, s szeretőt tartani errefelé kisebb baj, mint jegygyűrű nélkül menni haza. A szex öröme sem ér sokat, ha ez most azonnal elő nem kerül!
– Az istókját, de elgurult... Várj, tartsd még egy kicsit, tartsd feszesen. Jöhet valaki, s még megrémül, hogy így szaladgálok... Ha felnéz, s rájön, sem ajtó, sem ablak, csak úgy át a falon... amilyen filmeket ezek néznek, amiket ezek olvasnak, a végén még körbevesznek, hogy pókasszony vagy denevérnő vagyok, s akkor az esély is elszáll, hogy megtaláljam. Ha pedig nyoma vész, abból nagy balhé lesz.


4.
Házasnyűg

Meghallgatom a reggeli kávénál az asszony panaszát: érdektelen a férje, unottan bújik belé, amikor ő hajnalban, még álomtól lucskosan felkínálja magát, a hálóinget félrehúzva, ímmel-ámmal végzi a dolgát, szürkék a reggelek, ízetlenek a nappalok s az éjszakák, értetlenek az emberek, romlott a világ...
Meghallgatom délben a férjét: ízetlen otthon az étel, szürke, formátlan minden, kelttészta ízű és állagú az asszony, unalmas, holt tömeg.
Szótlan hagyom, öleljen délután, öleljen hévvel, szenvedéllyel, hogy estére hazatérhessen sótlan életébe, s folytassák változatlan: az asszony, mint akitől így dukál, mint akinek jobb dukál, mint akinek jobb sose dukál, kedvetlen kínálja elhasznált, kedvetlen testét unott urának, aki ímmel-ámmal fogyasztja, mint akinek kijár, mint akinek jobb jár ki, mint akinek jobb sose jár. 

5.
Fehér és vörös

Első látásra a színkontraszt vonzza a tekinteted... Ő úgy áll ott, a színtelen, a háttérbe simuló fal előtt, mint akinek háta mögött kivégzőosztag sorakozik csőre töltött puskákkal. Mint aki ártatlanságát védi. Akiről letéptek minden ruhát, szűzi tisztasága mocskos szemek elé tárul. Kiszolgáltatott, romlatlan. Féli, rettegi, de nem tudja, mi következhet. A végsőkig elszánt, védekezni fog. Tudatlan, tájékozatlan, naiv. Kissé oldalra billen a feje, lányosan szégyellős mozdulattal öleli körül ágyékát a fehér lepedővel, másik karjával gyönge, nőies mozdulattal fogja a vörös függönyt. Nem markolja, csak fogja. A mozdulat azonban elárulja őt. Álca, megjátszott gyengeség: tudatosan, számítóan, ravaszul játszik rá mindarra, ami tapasztalata és meggyőződése szerint az alkalmi nézősereg fejében mint elvárás és ködös álom él a „női”-ről. 

6.
Erdélyi anziksz

Korábban Delacroix képéhez (A szabadság vezeti a népet, 1830-ban festette) én voltam a modell: a francia festő büszkének, merésznek ábrázol, szemből mutat. Buzdítom, lázítom szerinte az embereket. Ő képesnek tartja a népét erre, tettre késznek, bátornak látja őket. Erdélyben modellkedve háttal állítottak, a fejem lecsüng, vesztes vagyok, lúzer. Kezem nem zászlót: rongyot markol, amelynek végét piros festékbe mártotta alkotóm, szerinte így, a mállott fal előtt, ólomsúly alakom fejezi ki népe jelenét. A kisebbségi sorsot. Szeretnék megfordulni, a szemébe ordítani, mennyire unom már a bánatot és szenvedést, a szürke, lepattogzott, másodosztályú üzemmódot. 
– Kicsit fennebb az állat, mosolygósabbra a száj szélét, szembe a nézővel, a szemébe sugározni az életörömet...
Nem ugrálhatok: a végén nem fizet, a rezsi ugrik, s a házinéni is – a torkomnak!

7. 
A nő az kell

Sürgés-forgás, készülődés, rohangálnak az asszisztensek, a sminkes púdert nyomkod a félmeztelen lány hátára, aki a díszletfalról lelógó lepedőfoszlánnyal a dereka körül próbál a rendező utasításai szerint beállni.
– Ne még! A lábam nincs a helyén, a jobb lábfejem görcsös, lazítanám. Várj egy percet. Nem mutatok eléggé, ezt így nem veheted fel!
– Ne izélj annyit, bébi, nincs idő.
– Igaza van, ez így izzadtságszagú. Merev, csinált, pedig lazának kellene lássák. A keze se jó, a fején is igazítani kell. Igazából csak az én díszletem jó: a megrepedt fal és a vörös bársony, az profi. Mondtam, hogy csak teher a nő!
– A nő az kell. Anélkül ma nem adsz el semmit!  

8.
Idill

Teherszállító kisautó a jelzőlámpánál, zöldre vár. A kétszemélyes utastérben csinos, vállpántos ruha, kontyba tűzött barna haj, és gondterhelt, morcos, hallgatag vasalt ing. A szállítmány sürgős, az érte kapott pénz még inkább. Nem vált a fránya lámpa, hosszú a sor. A gondtalan utas gondosan sminkelt szemében huncut öröm, kimosolyog az elmenőkre. Ordítás, csattanás: a nő arcán a férfi keze. Megáll az idő, leszakad az ég, elborul a nap, éjsötét köszönt a földre. A nő csendesen elhúzza a fejét, arca elborul. Végetér a tavasz, véget a nyár.

9. 
Pszichológusnál

Amikor beoldalog a fogadószobába, azt hiszem, házaló árus, aki véletlenül kopogott pont ezen az ajtón. Tétova, lassú, mintha az uzsonnája utolsó falatja még a szájában, mintha elfelejtette volna lenyelni, tétován forgatja a szavakat, azok csak kiesnek a vele beszélő elé, a padlóra, nincs súlyuk, céljuk, erejük. Az egész nő nemcsak hatalmas, degeszre tömött válltáskáját cipeli, mintha két világ súlya nyomná a vállát, meggörnyedve, előreesett vállal, roskadó léptekkel, kapkodó tekintettel és szavakkal... Nemcsak a meggyőződés, az erő is olyan mértékben hiányzik belőle, hogy félek, ott előttem szétesik. Gyorsan hellyel kínálom, bár pokolba kívánom magamat is. Legkevésbé az ő körülményes, szinkópákban bővelkedő ütemére van most szükségem. Keresztbe vetett lábbal, nyugalmat színlelve próbálok figyelni. Úgy tenni, mint aki figyel. Beszél, hosszan néz maga elé, újrakezdi, közben többször körberajzolta a lábával a szőnyeg mintáját. Még mindig nem tudom, honnan hová, pedig már egy órája ül és beszél. Fejben két költözést is megtervezek, részletekbe menően megszervezem, három céggel egyeztetek. Még mindig beszél, panasz ömlik, buzog, folyik, köztem s közte a tócsa óceánná szélesedik. A túlsó partról már az arcát se tudom kivenni.

10.
Anya és lánya

Ellenkező előjelű emberek egy sorsba zárva. Robban, lobban, indulatos, hamar felforr, hamar lehűl az egyik. Lassú, alapos, hosszasan készülődő, szélcsendben fejlődő a másik. Ajtócsapkodás, felfortyanó, indulatos szavakban ki-kitörő nagyobbik, reccsenésre is rebbenő kicsi. Anyja indulatában elfogy, tétova, ijedt, rebbenő, szótlan. A világ tátongva fölé magasodik, elnyeléssel fenyegeti. Imádja, félve-rettegve csodálja. És reszket tőle. Bálványa. Hatalmas, árnyéka rávetül, rádőlni látszik, fenyegeti. Az egyetlen eligazító pont. Rettenetes, de biztos és ismerős. A fenyegető világban egyetlen kapaszkodó. Eltűnésével megszűnik a nyomás. Kicsúszik a talaj a lába alól. Őgyeleg, ténfereg, tétova, kapkodó mozdulatokkal turkál a hagyatékban. Rendezne. Hiányzik a rend sziklája. A folyton a kezére csapó bizonyosság, hogy elvéti, rosszul teszi. Jól nem tudja: nincs kinek az ellenében.  

11.
Család

Karcsú, magas, szőke. Megfordul: tekintete szomorú, üres. Nyúlánk fiú mellette, szemében hasonló űr tátong. Háttal állnak a férfinek, az is hátat fordít nekik, a távolba tekint, fátyolos szemén vidámságálca. A hátuk három ponton érintkezik. Tehetetlenség, sors, kényszer. Nincs itt szívmeleg összetartozás. Mozdul a férfi válla. A fiú erre meggörnyed, orra bukik. Az anya utánanyúl. Mozdulata eléri ugyan, megtartani nem tudja. A súly őt is lerántja. Mint gyomorbajosok állnak előrehajolva. Hátuk mögött a férfi végre távolodik, távolodni tud tőlük. Nyalkán kihúzza magát. Arcán a mosoly karikatúrája. 


12.
Bilincs

Karcsú tizenhatéves. Nyúlánk, fiatalos negyvenes. Leány és anyja. Szemben, de nem egymással. Menne, rohanna, élne a lány, anyja ólmos álmossága fogva tartja.   

13.
Nyilvánosság

Formátlan, rövidlábú. Hosszú, seszínű haja a vállára lóg. Hasonló a bő, csípőt takaró, formátlanságba burkoló kötött pulóver színe is. Nadrágja a combjára tapad. Lelkes magabiztossággal utasításokat oszt, búg a maroktelefonba. Hirtelen felemeli a hangját, amikor a népes piactéren átvonul. Magánélete tanújává avatja büszkén egész környezetét, a zsúfolt teret.

14.
A zebránál

Idősödő asszony, visszafogottan elegáns minden ruhadarabja stílusa és színe. Arcán smink, rendezett a haja, bizonnyal idősebb annál, mint aminek látszik: egész méltóságot sugárzó alakja eredményezi ezt a hatást. Kissé bizonytalanul, kissé elveszetten néz körbe a déli forgatagban. A lámpa a gyalogosoknak piros, mégis rohannak, tömött szatyrot vagy visító gyereket cipelve zavartalanul lépnek le az úttestre. Aztán a gyalognak zöld, két autó alig lassítva viharzik át, a cipője orrát szinte súrolva. Ahogy azt abban a rég letűnt világban tanították, szabályok szerint él, visszafogottan, csendesen, hűségesen, mindeközben azonban éppen csak elsuhan előtte a mai kor, súrolja a nagylábujját. Még bizonytalanabbul, még elveszettebben kémleli a forgalmat irányító jelzőlámpát. Addig áll, míg a vásári tömeg forgatag föl nem szívja. Egy ideig kis bézs ködfolt látható a zebránál a várakozók közt, majd az is eloszlik a csúcsforgalomban.

15.
Önbizalom

Kistermetű, formás szőke kopog el sietősen, divatos, méretes táska himbálózik a kezében, felsőtestére cipzáras, fénylő csíkokkal átszőtt kockás kabát tapad, szoknyája messzire libben: alul santung, felül tüll a csodaruha, amely alól a kopogós csizmának mindössze a sarka kandikál ki. Nagyon tudja, mennyire elegáns. A háta a három fizetésnyit érő falatnyi selyem biztonságával hullámzik.

16.
Nők délben

A két nő egymással szembe ül le, biztonságból olyan helyet választanak, ahol alkalmi barátságuknak tanúja akadhat a nagy csomaggal ott ülő harmadik személyében. Egyik oldalon rövid, frissen rendezett frizurájú, fiatalabb barna, nadrágot hord, sportos dzsekit, apró, színes sál a nyakában, hetyke magabiztosságában rágógumit majszol, olykor kisebb buborékokat fúj, két rágás közt foghegyről, leereszkedően válaszolgat társának. Az alacsony, idősödő, hízásra hajlamos nő tiszta, igényes vízhatlan kabátban, szoknyában, komor egészcipőben ül vele szemben, őszes haja vállig ér, és korához képest meglepő kislányossággal simul a füléhez, hullámos keretbe fogva az immár öregedésnek indult kerek arcot. Ápolt kezén finom lakk hangsúlyozza a szép kis körmöket. Csupán az arcával áll mindez furcsa kontrasztban. Az arc, annak kifejezése inkább takarítónőre, felszolgálónőre vall: a szolgálatkészség mellett kiszolgáltatottság, szánalmat ébresztő szolgai alázatosság, hetyke társnőjére könyörgő kutyaszemmel tekint, kedvét, kegyét lesi, újabb s újabb témákat vet fel, tár elé, kínosan keresgél az agyában olyanok után, amelyek azt érdekelhetik, számára jelentőséggel bírhatnak, neki hasznos és hasznosítható információt hordoznak. Talán talált végre ilyet, mert a másik ráfigyel, valódi érdeklődés csendül a hangjából az addigi lenéző unalom helyett. Miközben amaz boldog, mert hasznossá lett és szolgálhat újra, szélesebb gesztusokra emelkedő kezén jól láthatóak a finom arany és ezüstgyűrűk, karján az értékes fonott karperec, fülbevalója míves munka. A drága holmik mintha azt mutatnák, gazdájuk van olyan, mint más, beérkezett, megvalósította magát. Tekintete, rebbenő szeme valami egészen másról beszél: álmatlan éjszakákról és könnyekről, amikor róla leforduló férje elégedetten szuszog, ő meg teljesítette a kötelességét, végre mindenki alszik, nem nyafog, nem követel senki terített asztalt, teli tányért, fényesre sikált tűzhelyet, ajtókilincset, fürdőszobai csapot, se élére vasalt nadrágot, inget, nem is mordul rá senki ingerülten, ha a meccs vége előtt megszólal, nem loccsantja a szemébe a teát csak mert kihűlt, a sört, mert nem elég hideg.