Gergely Tamás anekdotái

Hogyan lett Vásárhely újra magyar?

   Hallgatom a P2, a svéd Bartók műsorát, egyenes adás Bukarestből, az egyik ráadás Tiberiu Olah szerzeménye. A svéd bemondó számára ismeretlen zeneszerző, be is ismeri, én viszont nem azért voltam újságíró Romániában, hogy kapásból vagyis amíg a telefon kapcsol, meg ne tudnék fogalmazni fél szócikkelyt. Mondom a műsorvezető asszisztensének, mi a helyzet Tiberiu Olah-val, vagyis Oláh Tiborral, két várost említek: Bukarestet meg Marosvásárhelyt, ez utóbbinak a kettős nevét mondom, amit nem ért meg. Kis történelemlecke következik, hogy magyar volt, de román lett – a zeneszám végén már viszont is hallom a magyarázatom, persze a történelemre botfülű svéd átírásban, mely szerint ma Târgu Mureş magyar város. Bosszankodom előbb, hogy kifordították, amit mondtam, telefonálni akarok újból, de aztán legyintek… legyen Marosvásárhely egy napra, utoljára újra magyar…

Dzsokáj

Munkahelyi számomon hív valaki: anyja meghalt, ő maga nem beszéli a nyelvet, de fájna eldobni a magyar könyveket, átvesszük-e azokat?
   Elvben igen, de… magyarázom neki a feltételeket. Régi megsárgult könyveket nem akarnak kölcsönözni, általában szétmennek az első kinyitáskor, mindegy, megegyezünk valamiben.
Tenném le, amikor elmondja, mintegy lelki desszertként a beszélgetéshez, a maga megnyugtatására, hogy azért olvas ő magyar irodalmat. Például éppen egy régi kiadású Dzsokájt. Jókait. Így ejti: ”dzsokáj”, ahogy egy svéd, aki nincs tisztában a magyar kiejtéssel, de svédül nem meri kiolvasni, ezért segítségül az angolhoz fordul.
   Dzsokájt olvas… Vagyis ragaszkodik, a maga módján ragaszkodik a múltjához, ”Dzsokáj-identitásához”, megható. Irónia nélkül mondom.

Goethe biciklije

   Weimarban, ugye, megtekinti a turista Goethe és Schiller kettős szobrát. Azt, amelyik a városi színház előtt áll, pontosan úgy, ahogyan azt Boér tanárnőtől tanultuk. Utána, mert a turista is megéhezik, a sarki önkiszolgáló az irány. Illetve Anyu bemegy vásárolni, Apu a Fiúval előtte várakozik. És bámul.
Nem messze az üzlettől, de már a sétálóutcában egy dél-amerikai gitározik, utcai muzsikus, amilyenből féltucat minden európai nagyvárosban van, csomagolna össze, de ahogy mellészegődünk, belekezd egy újabb nótába. Echte német érkezik akkor, leszáll a bringájáról, a falhoz támasztja a járművet, majd az indián felé fordulva rámutat arra. Mozdulata félre nem érthető: vigyázzon a kétkerekűre, míg ő távol van.
   Pár perc múlva újra ott a szőke, zsebében kotorász, bedob egy pénzt a járdára kitett kalapba. Felpattan a bringára, ám mielőtt elkarikázna, a bicikli felé bök az ujjával. Hogy nyilvánvaló legyen, hogy a pénzt mért adta…

Éhezni álomban

Felhív Margot - nyolcvanöt éves - az öregek otthonában, ahol éppen dolgozom. Immár tizedszer hív, azt állítja, nem kaptak ebédet. Dél van, s ők már nagyon éhesek, ő is, de főként Harry nagyon éhes.
   Tudom én, hogy Morgot-t nem az éhség, hanem a magány kínozza, azért telefonál. Mert hiába éhes mellette Harry, szenilis félholt, aki már rég csak fizikailag van jelen... Kérdem: melyik gondozójuk járt ma náluk, tudakolom, hogyan képzelte, vásároljon Maria nekik valamit az önkiszolgáló vendéglőből most, de azonnal, még ha éppen fürdeti is a szomszédot...
Ekkor derül ki, hogy az elsősegély nem is Margot-nak kell, mert ő fal valamit a hűtőből, hanem Harry a „farkaséhes”. Különben is alszik.
Kérdem, „akkor hogyan éhes?”
Meg se lepődik a kérdésemen, hanem mintha az a világ legtermészetesebb dolga volna, mondja:
„Harry alszik ugyan, de én tudom, hogy nagyon éhes!”

A Dunánál

   Ketten voltunk magyarok a csoportban. Ő ismert, sőt elismert, magyar neve ellenére a zsűri elnöke, míg engem a kutya sem tartott számon, s véletlenül ért a "megtiszteltetés", hogy tagja legyek a közutálatnak örvendő "Megéneklünk, Románia" fesztivál zsürijének. Nem kerestem társaságát, mint ahogy a többiét sem, kötelességtudóan végignéztem mindent, továbbá szavaztam, állásom függött ettől, ám ha csak lehetett, félrevonultam.
   Brăilában egy városon kívüli menedékházban szállásoltak el, a Dunához igencsak közel, úgyhogy másnap reggel a mikrobuszra várva, lesétáltam a folyam partjára. Meglepően zavaros és félelmetes volt a Duna. A szélcsend meg a napsütés ellenére előtűnt lomha ereje, tudatosodott bennem, hogy egyetlen lépésre állok a haláltól, ösztönösen hátrább léptem... A vizet figyeltem, retinámon mégis rajta voltak alkalmi társaim, észrevettem hát, hogy a "főnök" felém tart. Nem örvendtem közeledésének, ezt ösztönöm éreztette velem gyomorszájam környékén. Ugyanakkor mentegetni kezdtem magamban: lehet, hogy akkor találta meg végre az alkalmat, hogy velem négyszemközt elbeszélgessen. Szót váltsunk egymással, magyarok magyar nyelven "magyarul". Felé fordultam hát féltesttel, hogy lássa részemről a jóindulatot. Figyeltem szánalmasan cingár alakját, amint közeledett, fürkésztem maszkját, melyet olyan tökéllyel hordott, mintha az nem is maszk, hanem arc lenne, lestem a mozdulatot, a belső rezzenést, mellyel leveti.
   Hozzám ért, mellém lépett, majd fél lépéssel elém, s a folyóra tekintve hozzám szólt - románul.


Gergely Tamás: Ki eteti a sirályokat? (Üveghegy Kiadó, Százhalombatta, 2016.)