Tamás Kincső regényrészlete

Fehér kavicsok 

egy boldog szerelem története

A csoda

Én vagyok a hollós csoda. A hollós csodalány. A csárda és tábor tulajdonosai minden érkező vendégnek elmondják, hogy ez a holló, amelyik ilyen alacsonyan száll, nem akármilyen holló, hanem az ő vendégük. Talán még arra is büszkék lennének, hogy a reggelihez tálalt sajtjukat eszi. De erre később visszatérek.
A csárda lejjebb van, az út mentén. Mennyire is? Olyan száz méterre. A távolságokat az középiskolai sprinttávhoz mérem, gimnázium alatt rögzült, mennyi a harminc méter. Végül filozófiából érettségiztem, nem tornából, mert nem szerettem a hosszútávfutást. Ma nagyobb gondot okozna a barlanghasonlatot értelmezni, mint lefutni ezer métert, vagy mennyi volt a kötelező. Így, visszanézve nem sok, akkor kínzásnak tűnt. Mert időre kérték. Az idő nem volt jó. Ugorjunk. Az iskolai tornaóra nem tartozott a kedvenceim közé, gyakrabban menstruáltam, mint most. Most egyáltalán, ha ezt vesszük. Nem, nem a menopauza, szívem. Addig még van. Sok. Belegondolni is rossz, mennyi. 

Hosszú asztalnál eszünk, a csárda teraszán, ami távol esik, nem hallatszik be a főút zaja. A személyzetnek, akiből egyik a tulajnő, másik a kukta, két csapattag segít felszolgálni, lemenek tíz perccel hamarabb, terítenek, kihordanak. Tegnap a tanácsos volt, azt mondta, tudjam meg, megéri az a harminc perc lógás. Bizony, hosszú a két óra, jó lecsípni a végéből. Az asztalfőn, a bejárattól legtávolabb az edző ül. Nem is edzőnek kellene írnom, hanem senseinek, de az olyan távoli hangzású, tekintélyparancsoló. Mi, persze, sensei-nek szólítjuk. Most már ezt is tudod. Minden nálam nagyobb rangú csapattagot senpai-nak kellene szólítanom, de az edzések hangulata nem ennyire formális, az edzések közti időt barátokként töltjük együtt. Sőt, mivel a viszony bennfentes, testközeli, olyan vicceket is megengedünk magunknak, amit csak rokonok szoktak egymás között. Azt mondja az edző valamelyik étkezéskor (ha csendet akar, hogy halljuk egymást, mert én az asztal kijárathoz legközelebbi végén ülök, a román fiúval szemben, elkiáltja: Jame!), emlékszik, hogy gyerekként nem tudta elképzelni, amikor a filmekben boszorkányt látott, madárral a vállán, hogyan szoktatták azt oda. Ennél többet nem is mondott, visszakozott kissé, mert a boszorkány alatt az átlagember csúf, vén banyát ért, kimondva hallotta, hogyan hangzik, és javította: nőt. Mire a felesége, aki a balján foglal helyet, mélyen bólogatva odaszól: az, az, boszorkány. Nem feleltem semmit, nem szeretek egész asztalt keresztül kiabálni. 
Amikor éhes a társaság, néhány másodpercig csak a csendes kanalazgatás. Erre az edző egy alkalommal megjegyezte: a dodzsóba ezentúl kaját visz, hogy legyünk csendben. Én nevetek a leghangosabban, az én számon folyik ki a legtöbb hülyeség, kell-e mondjam. Főleg, amikor már fáradt a testem, az utolsó két órában, öttől hétig minden egyes adandó résbe elszúrok valami poént. 
Mondtam, hogy tegnap este lejött Mák, illetve fel, mert a dodzsó a tábor felső részében, a medence fölött, az edző lakosztálya mellett van. Tulajdonképpen egy fedett, három oldalról szellősen lezárt, szivaccsal leterített pódium, ami elég tágas (tágasabb, mint otthon), elférünk mind a tizennégyen, nem koccanunk egymásnak, nem nyomjuk le a mellettünk dolgozó kolléga torkán a kardot. Láttam, hogy a holló alacsonyan köröz, egyszer csak az edző odaszól: Keresnek! Tudom, mondom, és dolgoztam tovább. Gyere, húzd fel a papucsod, és menj ki hozzá. Kíváncsi vagyok, mit csinál, utasít az edző. Papucsot húztam, kimentem a hollóhoz, ahogy mondta. Mák kotyogott, mély hangon, leeresztett szakállal. Megsimogattam. Mondom, talpig fehérben nem látott még, furcsállhatja, az edző előkapta a kis fényképezőgépét, azt kattogtatta. 
A hihetőség határát súrolom, talán túl is léptem. Ha nincs bizonyíték, nem akaródzik senkinek elhinni, történhet olyan, hogy egy holló szabad akaratából, érdeklődve követi az aikidóedzést. Persze, Mák csak éhes volt és unatkozott. Amíg a hollót fotózta, odaguggoltam az edző mellé, és mondtam: azért nőneműek a boszorkányok, mert a nőket az Úr úgy tervezte, hogy kisebb az egojuk, több hely marad másokat szeretni. Az állatokat ismerni kell, az igényeiket, alkalmazkodni hozzájuk, és rögtön közelebb kerülnek. Az állatokkal uke-nak kell lenni. 
Azt nem mondtam eddig, hogy az aikidót szinte kizárólag párban gyakoroljuk, reális támadást színlelve. A támadó az uke, aki a technikát végrehajtja, a nage. Az uke alkalmazkodót jelent, ugyanis a támadó nem engedheti meg magának, hogy a nage kitörje a csuklóját, könyökét, vállát, mert akkor mehetne haza vagy kórházba. Ezért alkalmazkodik, ami azt jelenti, hogy amikor az ízületi feszülés fokozódik, az egyensúlyából pedig kimozdult, esik vagy gurul, illetve leguggol, de mindenképp el kell mozdulnia a feszítés irányában. Közben másik kézzel a földön vagy a combján rövid ütésekkel jelzi, hogy elég, fáj, minden további feszítés szükségtelen. Főleg a rögzítéseknél fontos. A rögzítéseket arra az esetre fejlesztették ki, amikor egyetlen támadó van, és azt meg akarjuk fogni. A dobások több támadó ellen alkalmazandó technikák együttese, amikor nincs idő őket egyenként a földre terítve kifeszíteni. Nem hiszem, hogy kell mondanom, közönséges, utcai támadót elég egyszer eldobni. 
Mák reggel költi a tábort. Fél hétkor levitorláz, eszik, aztán sétálgat, a házikók között sétál, vakkant és a nevét mondogatja, hosszan megnyomva az á-t: Mááááák. Énekelve, dallamosan. Aztán kiül az oldalba és ugyanezt még hangosabban. Jó a völgy akusztikája. Ma korábban ébredt a csapat, nem kell kakas, nem kell csergőóra. Remélem, nem átkoznak el. Mondjuk, boszorkányon úgyse fog az átok. 
Hárman vagyunk nők: az edző lánya, felesége és én. A lenti, közös mosdó női részlege, mint mondtam, egyedül az enyém. Néha átkéredznek, vagy átjönnek fiúk, ha az övék foglalt, a vécéülőkét gondosan felhajtják, onnét tudom. Ha zuhanyzom, akkor is kéredznek, mert két zuhanyfülke van, függönnyel lazán elválasztva a fürdőtől. Amikor törülközővel a vállamon indulok, utánam szólnak, hogy szívesen vállalnak a hátmosást. S ha már bent, nem törik magukat a függöny behúzásával, hátha hirtelen felindulásból megkívánom valamelyiküket. Tegnap este az elméleten elnyögtem magam, hogy ilyenkor, nap végén kellene egy masszőr, aki végiggyúrja a fáradt csapatot. Egyik fiú azonnal ajánlkozott, hogy megmasszíroz. Másik a kávémat sürgeti a reggelinél, mert hamarabb végzek az evéssel, mint a többiek, és viccből ugratom a szolgálatost. Játszom a királynőt, nem titok. Van kivel. Szeretnek, becsülnek. Jó itt. A vadőr engem akar, a volt férjem engem akar, a csapat idősebb része, amelyiküknek meg mer fordulni a fejében, a román fiúval egyetemben, akinek ráadásul egyszer már joga volt a testemhez, engem akar. Csak te nem írod, hogy kellenék. 
Pedig szép vagyok. Harmadik nap, és tíz óra edzés után nemcsak, hogy érzem minden izmom, de feszesebb vagyok, simul a bőröm, a tartásom egyenes, mozgásom összehangolt. Úgy vonulok a medencéig, s a medencétől a házig, mint egy királynő. Látom rajtuk, hogy szép vagyok. Azt hiszem, hétfőre kérek időpontot, és elmegyek a bácsihoz, kicsit kényeztesse a testem. Az nem lehet, hogy a nap legfőbb és egyetlen élvezete a reggeli zuhany. Legalábbis nem mehet így, míg a világ s két nap. 
Az idő jó, olyan, mint egy kora szeptember, se meleg, se hideg. Kicsit esik, kicsit süt, eddig minden nap kifeküdtem fél órát, ennyit szánok napozásra. Barna vagyok. Szép vagyok. Bassza meg. 
Tegnap az edző gyűlést tartott azoknak, akik vizsgáznak, átismételtük, kinek mit kell tudni. Húzódzkodást idén nem kér, mondja végül. Mondom, milyen kár, legalább a focikapun mutathassam be a tudományom. Hányszor húzod ki magad?, kérdi. Mondom, hogy nyolcszor. Körülmutat: Tessék! Sok férfi háromszor se tudja. Mondjuk, a szögletes, fából készült focikapunak nem olyan a fogása, lehet, mind a nyolcat nem tudnám bemutatni. A lényeg, hogy felkészültél, mondja. Na, igen. 
A délelőtti tengés-lengésben a tulaj feljön, kitakarítja a mosdókat, ellenőrzi a medencét, nehogy algásodjon (nagy nehezen kitisztította, éppen, mielőtt érkeztünk). A száz méteren biciklivel közlekedik. A többiek gyakorolnak, én a házam előtt fekszem a napon. Sóhajt, ahogy lendíti jobb lábát a nyereg felett: Jaj, Istenem! Milyen szépen állnak a kockacskák a hasikán. Így mondja: kockacskák. Ha nincs cél, nincs ahogy formában maradni. A szépség, az egészség alapvető feltétele a cél, ami motivál és kitartásra kötelez. Az se baj, ha a cél időközben elmozdul. Csak legyen. 
Kánikula nincs. Reggel köd, felhős ég, de a zuhany alól kijövök vizes bőrrel, és nem zavar, hogy ázik a lábam a harmatos fűben. Az éjszaka hűvös, kell a két takaró. Vagy te. Te kellenél belém, mélyen, mozdulatlanul, s úgy maradni, amíg elélvezek, ahogy egyszer írtad, amikor még írtál nekem. Nem, nem volt részem hasonlóban, hogy a feltett kérdésedre válaszoljak. Vajon te leszel a legbelátóbb és legtürelmesebb férfi az életemben?  Aki tudja, hogy nincs hová rohanni, ennél több, másabb, szebb vagy fiatalabb nem kell. 

Céljaink

Hajnalban írok. Ma én vagyok konyhás, este város, hogy küldjem a levelet. Félve megyek a napnak az este miatt. 
Még mindig egyedül. Kérdeztem tegnap a reggelinél, mikor jön a nő, mert belaktam az egész szobát, szedjem összébb magam. Az edző mondja, valamikor délután. De csak egy ágyat kell felszabadítanod. A felesége a jobbján: Azért csak csináljon helyet! Reggeli után első dolgom volt, hogy a három polcból, amire kipakoltam, másfelet felszabadítsak. A konyharészleg marad, feltételeztem, hogy az új lakótárs örül majd egy reggeli kávénak. A két ágy közül a mellettem levőn a telefonom, ami reggel ébreszt és Az ezeregy, napközben ide dobálom a holmimat, a középső ágyon dőlök el olvasni. A harmadikon a számítógép, fényképezőgép, kistáska, amiből mindig kell valami. Átrendeződtem hát az alvóágy melletti sarokba, a bőrönd mellé, a földre. Amint ezzel megvoltam, jön az edző. Mutatom, hogy állok. Rendben van, azt mondja. Kérdem, miért kell hozzám is egy személy, hiszen a táborban két  házi üres. Hogy az egyik nő családostól jön. Jegyzetfüzet nála, keresi, hová ülhetne le. A teraszasztalt szélében, hosszában elfoglalja Mák ketrece. Minden évben végigkérdi a csapatot, mi tetszik, mi nem, min kellene változtatni, hogy a következő években jobb legyen a tábor. Elsőként mondom a reggeli élményemet, hogy kaptam két botot a képembe, nem esett jól. 
A gyakorlatot előző nap tanto-val csináltuk. Két ember egymással szembe, kezek a combon. A partner szemközt, két ujjal tartja a kést csípőmagasságban. Amikor elengedi, el kell kapni. De nem alsó fogással, hanem fentről. Valahol, az aszfalt körül értem utol, elkapni nem tudtam egyszer se. Ma ugyanaz, jo-val. 
A tanácsos majdnem két méter magas. Az ötvenet elrúgta, borzasztó okos férfi, olyan humorral, hogy az ember szakad ketté, mi hülyeség kiömlik a száján. Vele vizsgázom vasárnap. Kemény, merev férfi, most ráadásul fáj a dereka, egyik vállát már megdrótozták egy rosszul sikerült esés miatt. De az egész csapatból csak ketten tudjuk, amit. Éspedig, hogy azért aikidózunk, mert muszáj. Addig, saját bevallása szerint, nem készült róla egyetlen fénykép, amelyiken a sör ne lenne a kezében, s a cigaretta a szájában. Szóval, fogom a botot, feldobom, és amíg a tanácsos elkapja, jövök egy tsuki-val (ütés vízszíntes ököllel) a hasába, amire neki izom-kontrakcióval és kilégzéssel kell válaszolni. De a bot visszajön, mert a tanácsos nem kapja el, egyenesen az államnak. Semmi gond, kissé elzsibbad, megdörzsölöm,  és mondom, ha feljebb jön, a fogaimat ma zacskóban viszem a reggelihez. Röhögünk. Rengeteget röhögünk, vele aztán lehet. A második bot is állon kap. Mondom, itt álljunk meg, nem ér annyit a kurva reflex, hogy összetörjük a fejem. Ezt elmeséltem az edzőnek, mire ő leintette az éppen arra haladó fiát, akivel bemutatta, hogy meg lehet a gyakorlatot csinálni jól és helyesen, sérülésveszély nélkül. Ezen kívül minden fasza, mondom, örülök, hogy Mák nem zavar senkit, ilyen jól elférünk tőle. A tanácsostól kapott egy vég sonkaszalámit, reggel azzal masírozott az edző lába körül, amikor el akartam hajtani, mondta, hagyjam csak, mert élvezi. Az edző: Akkor lenne baj, ha zavarná az edzést. Mondom: Nem hiszem, hogy többet zavar, mint Tamáska. Jó, jó, de Tamáska gyerek, mondja ő. Most ne menjünk Tamáskába, az edző új famíliájába, nem a mi dolgunk. A két nagyobb gyerek, előző házasságából, mindkettő maga az emberi testbe zárt vegytiszta aikidó. Halk, szerény, alacsony, kék szemű, izmos, szikár, mosolygós, csupa jóindulat. Szeretek, nagyon szeretek a két fekete öves gyerekkel dolgozni.  A lánnyal már egyezkedek, ha elérem én is a mesteri szintet, indítsunk ketten egy gyerekcsapatot. Neki is tetszik az ötlet, ráadásul tanítóképzőt végzett. Gyerekeket tanítani sokkal könnyebb, nem kérdőjelezik meg a tanulás fontosságát, a módszerek helyességét, nem kötekednek, hanem végzik a feladatot a legjobb tudásuk szerint. Persze, élménnyé kell váljon, az a tanítás művészete.
Művészet. Az aikidó nem sport. A sport öncélú. Művészet az, amiben a megszerzett tudást annak művelője tovább akarja adni. Az edző azért kel reggel, hogy edzze magát, a gyermekeit és a csapatát. Én azért kelek, hogy a reggeli csendben levelet írjak neked, és beszélgessek a hollómmal. 
Kérdezte tavaly a fiú, a román fiú, minek nekem holló, ha reggel hatkor talpon kell lennem miatta. Mondom: éppen azért. Hogy legyen miért felkelnem, mert a reggel gyönyörű, csak kell egy ok, hogy az ember kibújjon az ágyból. Hogy neki nincs ilyen, mondja. Keress egy okot, amiért felkelhetsz reggel, mondtam. Elgondolkodott, és azt mondta: Én azért kelek reggel, hogy felrakjam a kávét, és elindítsam a zenét. 
Félrevonul néha, tanul. Kérdem, mikor a következő vizsga. Az utolsó, amin részt vett, januárban volt, év elején. Minél több kurzusa, oklevele, képesítése van, annál könnyebben mehet békefenntartónak. Többet tanulnak, mint a jogászhallgatók, komolyan mondom. Egyrészt ezért szerettem a fiút, az ambíciójáért és a kifogástalan nyelvtanáért. 
Azt is megkérdeztem tavaly, amíg studíroztam a fiút, hogy miért él egyedül. Meg én, nem szégyellek kérdezni. Azt felelte: Azért, hogy ha itt az alkalom, ne tartóztasson senki. Ugye azt írtam már, hogy majdnem megházasították? Azóta is bánja, hogy elengedte a lányt, akinek egyetlen vétke az volt, hogy szerette őt. Azóta is feltételes módban éli az életét, bármihez is kezd, érződik rajta egy fura íz: hogy addig is, amíg hirtelen betoppan a lehetőség és ugorhat innét, valamivel el kell tölteni az időt. Az aikidót komolyan veszi, de magának, magáért csinálja, az önfegyelméért, az önképzésért. Persze, a szakmájához is kell, hogyne. De biztosan tudom, belőle, ha lesz is fekete öves, tanítani nem fog. Az ő élete róla szól. 
Szóba került a reggeli kávé, s hogy nekem van. Ültek a teraszon, a kollégájával. Kérdem: Ce ai de oferit în schimb? Mármint, hogy mit tudna ajánlani cserébe, ha kapna tőlem reggel egy csésze kávét. Ránt a vállán, a kollégára néz, és nevetve mondja: Sört? Tudja, hogy nem iszom. Mondom magamban: na, te se kupálódtál egy év alatt semmit, engem nem az érdekel, hogy mi van neked pluszban, amit megosztanál, hanem téged kéne érdekeljen, mire lehet egy nőnek szüksége. 
Hat óra. Megjött a holló. Esik. Ebből ma nem lesz reggeli futás, szabadtéri edzés. 
Negyedik nap. Változtam, érzem. A mondataim rövidülnek. Nem olvasom a meséket két napja. Az étkezés elvisz egy órát, a következő órába becsúszik az edző vagy más akar tőlem valamit, a rá következőben már lesni kell az órát, mikor menjek a medencébe, ha úgy, vagy zuhanyozni, öltözés. Egyetlen edzésről sem késtem el. 
Minden alkalommal más partnerrel dolgozom. A tegnap esti dobós, esős edzéshez fiatal, húsz éves, hajlékony fiút választottam. Amikor az edző elmondja, elmutatja az első gyakorlatot, mire lehangzik a hadzsimé!, állok a választottam előtt és meghajolva jelzem, vele szeretnék párba állni. A harmadik edzésen a figyelmem gyengébb, illetve kevesebb ideig tudok koncentrálni, ki-kiesek a ritmusból. Hosszú a két óra, megterhelő az agynak. A nage-edzéseket viszont szeretem, jobban, mint a fixálásokat. Szeretek esni, gurulni, lendületesen támadni, érezni, ahogy eldobom az ellenfelet. A fiú gyors volt, ügyes. Kár, hogy év közben nincs, tavaly érettségizett, most orvostanhallgató. Csendes, nyugodt természetű, okos, fekete szemekkel, amiben azt írja: apám, anyám értelmiségi. Tisztelettudó, akár az edző fia. Ők ketten írták a legmagasabb érettségi jegyeket a városból. 
Csak az okos férfiakat szeretem, mondtam? Hiányzol. Zárom levelem, kezdődik a reggel. Na, kit választottam konyhásként magam mellé? Egy profi pincért. Csendőr az is, a román fiú beosztottja. Hétvégi rendezvényeken pincér, régebben csak abból élt. Jók leszünk ma ketten.
Kérdem a vacsoránál tegnap az asztalfőt: nem jönnek a lányok? Azt mondja az edző felesége: Nem tudom. Biztosan megijedtek az esőtől. Tényleg esett tegnap, az esti edzés alatt végig, az elméleti előadáson, ami az ízületek védelméről szólt, és én fordítottam románra, szinte kiabáltunk, úgy kopogott a bádogfedél. Éjszaka is esett, most szemerkél. Mák nem vizes. Megrázza magát peregnek róla az esőcseppek, akár a falra hányt borsó. Rólam is lepereg a nő, az edző felesége, aki egyre rosszabbul viseli, hogy felcsavartam az ujjaimra egész csapatnyi férfit és fiút. Eddig nem mondtam, de bármerre fordulok, bármit kiejtek a számon, pezseg az erotika. Senki nem tudja, hogy rád készülök.