Tar Károly emlékirata

Voltam

Ötödik könyv

Summa summarum

Előszó
A mindig sántító hasonlatok közül válogatva, életünket most erdőrengetegnek képzelem, amelyben mindenki képességének megfelelő tudással, erkölccsel, tapasztalatokban edzett bölcsességgel élezett fejszéjével vág magának utat, esetleg ösvényt az értelme határáig húzódó világában. A sűrűség bódító leheletében szuszog a figyelmeztetés: Ne vágj ki minden fát! Az ember néha mégis, mint megveszekedett fejsze, ide-oda csapkod, pánikol, mert nem találja a megfejthetetlenül göcsörtös mindennapokból a megnyugváshoz vezető, az örömmel járható aszfaltot.

Nem találja az egyetlen, a saját, az áldott utat, amelynek építésében nemcsak a hegyeken és völgyeken átívelő építkezés első kapavágását, hanem az irányjelzőket, a választóvonalakat és jóindulatú jelzéseket is mind magának kell elővarázsolnia saját közösségében kikristályosított, magáénak érzett tudásból. Mindezt legtöbbször évszázadnál rövidebb időben kell elérnünk és igaz bizony Apáczai urunk intelme: „ ... ha nem iparkodunk, hogy az időt hasznosan eltöltsük, barmok gyanánt fogunk az életből kimúlni”. Még a második évtizedemet taposva írtam ezt egy fatáblára, amelyen az évszázadok homályából értem is visszanyúló kolozsvári tanítónk, a Gy. Szabó Béla által képzelt, könyv fölé hajló arcképéről reám sugárzott annyi értelem, hogy a magam és gyerekeim, később olvasóim számára küzdelmeim tanulságaiból lejegyezzek néhányat. Közel háromezres könyvtáram könyveit olvasva, utódaimra gondolva róttam néhány sorba foglalt olvasmányélményeimből szökkent saját gondolataimat, a magam okosságait, az utánam következők ítéletére bízva, mit és mennyit használhatnak fel belőlük.
Pentalógiám ötödik kötetébe gyűjtöttem irányultságuknak megfelelő, csoportokba. Olyan alcímeket választottam, amelyek mai szemmel végzett fölül bírálatom is mutatják.
Gondolataink, akár a levegő, körülvesznek, magunkba szívjuk akaratlanul is. Érlelés közben szárnyakat képzelünk a tetszetősebbeknek, és merészen szárnyra bocsájtjuk őket. Mindet, amit a világból megértünk, mindet, amit évezredek óta felénk hömpölygetett az emberi elme. Ennek az óceánnak a hömpölygése és kitartó sodrása tudásunk kavicsait görgetve csiszolódtak. Próbakövek életünkhöz.
Javíthatatlan kíváncsiskodóként az életemben felhorgadó és ismétlődő fogas kérdések elől, elégséges tudásom ellenére, sohasem menekültem, hanem ha hályogkovácsként is válaszaimat megfogalmaztam és közzé tettem napi- és hetilapokban, folyóiratokban és könyveimben, néhányszor közönség előtti szerepléseken is. Az itt sorakozó, néhol túlhaladott időket idéző jegyzeteket elsősorban magamnak írtam. A tisztábban látás kényszerűségével. És azzal a rábeszélt önbizalommal, hogy belőlük valamennyi továbbgondolásra érdemes.
Bejártam a magam kerek erdejét, sűrűjében a világpolitikától árnyas ligetbe jutottam, ahol még hallani az égig érő fákhoz hasonlatos elvek és téveszmék döndülését. Néha maguktól, máskor az emberiség haragjától dőltek és dőlnek lelket sem melegítő rakásra. Látni rianásokat, értelmetlen irtást a rohamosan szaporodó népben, hitben, békés együttélésre való hajlamunkban. Bölcsesség tanít őrizni minden fát, virágot, fűszálat, akár tetszik, akár nem. Kerülgetni sem akarom őket. Nem kívánok már nagy fák, különféle erős csoportosulások mellé állni, keresztfákra sem támaszkodom, a kirakathitesek táborait is kerülöm, magam vagyok az idővel és voltommal, amely egy velem, és aprómunkám hasznával kecsegtetem magam: valami, mint mindenki másból, csak marad belőlem. Persze, hogy porrá leszünk, de az is igaz, hogy porból emeltünk tornyokat, amelyek égig érnek, s majd elérhetnek a csillagokig, ha a magam porszemét hozzáadhatom a megszámlálhatatlan milliárdokéhoz. Az élet erdejéből nincs kiút. Benne vagyunk minden szeretetteljes pillantásban, baráti érzések meleg záporában, szülötteink nukleotidokból felépülő szerves makromolekuláiban és rengeteg minden másban, még a „félrecsúszott nyakkendőnkben” is. Megnyugvásunk a kegyes időben: ez maga az örömöt teremtő munkásélet.

I. rész

Élettapasztalatok 

1. Ha úgy érzed, a munka, amiért megfizetnek, nem érdekel, s a gyár, amelyik terjeszkedik, nem neked épül, a pincér a sarki kiskocsmában nem neked nyitja a habzó sört, az öntözőautó nem érted mossa a járdát, s a fákat az utcán nem neked szépítik, ha úgy érzed, hogy a lányok nem fognak visszamosolyogni rád - jobb, ha elmész.

2. A múltba nézés valóságos eredménye az lehet, ha megtaláljuk helyünket a nap alatt. Levakarhatjuk magunkról a nagyravágyást, a kivagyiságot és elfogadjuk akkor is, ha a jelen, a „futottak még” kategóriába sorol. Hogyan cselekedhetném a szembe nézést magammal, ha rögtön védekező állásba vágom magam, és jólesik saját magam dicsérete?

3.  Eleinktől tudjuk, hogy a tehetség olyan szög, amelyik kibújik a zsákból. A mondás kissé pejoratív felhangját remélem, ellensúlyozza a hasonlatul használt zsák, amelybe mindnyájunkat belegyömöszölt a beteges múlt. Költői megfogalmazásában „mintha csak egy nap lenne az élet”. Nem tehetek róla, ha ma ezt a megfogalmazást kissé fenségesen romantikusnak érzem. Ilyeneket írtunk naponta, megtoldva általános ajánlatokkal, hogy miként is kell élnünk. Bibliai intelmekhez hasonlóan a hatalompropaganda hangján okítottunk, valamiféle felsőbbrendűséget képzelve magunkról, akár az „élenjáró csapat” tagjai. És eljutottunk az azóta is megmosolyogtató, de inkább röhejes „Most kell a búzát learatni!” fegyelmező hangig, mintha a vezetők és szócsöveik szerkesztőiként felülmúlhattuk volna szántóvetőket. Amikor a felsőbb vezetésre hivatkozva felmenteni akarjuk magunk az elkövetett felelőtlen bólintásokért, mert szolgálatunkért nemcsak aránylag jó bért, hanem különféle apró kiváltságokat is kaptunk, ne feledkezzünk meg arról, hogy magunk döntöttünk pályánkról. Innen felelősségünk. Házasságunk, ha megbomlik, függetlenül attól, melyik felet ítéli el a törvény, vagy a rokonság, azért a mi hibánk is, mert nem jól választottunk.

4  Anyánk világot teremtett körénk, nekünk adta érzékenységének felét. Ráadásul pedig az előttünk álló egész életet. Egy darabig fogalmunk sem volt, mit kezdjünk vele. Végül: mit tehettünk, besoroltuk ismertetőjegyeink közé. Élünk. És nyilvánvaló, hogy ebbe fogunk egyszer majd, talán szépen, belehalni... Aztán egy hamuszínű napon, amikor éppen időmilliomosnak hisszük magunk, elővesszük érzékenységünket, hogy kihegyezve, és levelet írjunk vele. Sikerülhet a dolog, valamiféle titok lüktethet szövegünkben. Ha akkor valamivel jobban odafigyelünk, feltaláljuk, mondjuk, a kvarcórát! Nem küldjük el a levelet. Már nem is tudjuk, kinek írtuk. Talán az egyik macskaszemű lánynak, pacsirtaizmú legénynek? Talán... Azóta is, a befejezetlenség a legfőbb jellemvonásunk. Befejezetlen gondolatokat szülünk. Többször is belekezdünk egy mindent elsöprő felháborodásba, amitől megtisztul az élet, kivirul az igazság, a becstelenség elsápad, a szemfényvesztő hazugságok múzeumba kerülnek. Egyszer majdnem talán ellene szavazunk egy nyilvánvaló marhaságnak. Végül ez a munkánk is befejezetlenül marad. De majd folytatjuk... Belekezdünk egy mindenkit felrázó ordításba, a világ megváltásába és egy kiadós pofba, amit örökké piszkálódó és áskálódó munkatársunknak szánunk. Hozzákezdünk a tőlünk telhető legnagyobb megvetéshez, amit a körülöttünk settenkedő árulkodók és besúgók már rég megérdemeltek. Némileg előkészülünk a szókimondásra. Ez is beindul egyszer... Egyszer majd pontot teszünk leveleink végére. Beadványainkat, kérvényeinket, jelentéseinket, leleplezéseinket, fellebbezéseinket befejezzük. Visszafelé tekintve is előre megyünk, sokdioptriás szemüvegesen és tapasztalataink látcsövén át figyeljük majd sokfelé szerteágazó útjainkat. Egy, csak egy az igazi út! Persze, hogy azt választjuk. És amikor megkérdi tőlünk valaki, hány óra, nem a kvarcórákra, nem a délibábos tornyokra, hanem a saját szívünkbe nézünk.

5. Vannak, akik álmaikban hihetetlenül vagyonosak lettek. Álmaikban ma is megengedhetik maguknak, hogy mint az őrült gépkocsivezetők, elengedett kormánnyal száguldozzanak összevissza vágyaik sziporkázó világában. Sok ilyen tökéletlen ember megfér itt egymás mellett. Sorsukat összekötik a napi gondok, olyanformán, ahogyan a családokat összekötik a lakásuk ajtajáig húzódó emeleti gangok, ezek a sivár függőfolyósok, ahonnan a lakók, valamely óvatlan pillanatban, pofátlanul a mélybe seprik a maguk lelki és egyéb szemetét. Életük mocskát sem titkolhatják, kitüremlik a gangra minden, ami ott benn történik.
6. Az ember a világot bebarangoló tárgy, felhúzott játék, amelynek feladata és öröme a látás. Három szemünk van. A harmadik a legélesebb: a gondolat. A gondolat mágneses, minden időkben és mindenünnen hazahúz. A haza éltető sugarában élünk, erős vágyunk a szülőfölben megpihenni. Minden hazahívó szó, vagy gesztus éltet. És serkent, hogy a világvégén is a hazánkat szolgáljuk.

7. A mai magyar család, az európai átlagdolgozó családokhoz hasonlóan, történetileg adottan, többféle funkciót lát el. A család biológiai-szociális funkcióinak ellátása rendkívül lényeges a társadalmi reprodukció biztosításában: a szaporodást, a gyermekszülést, a nemi életet fontos bioszociális szükséglet-kielégítésnek tekinthetjük. De egyértelműen megállapíthatjuk, hogy egykor a család gazdasági egység volt, és a családi jellegű motivációk nagyban hozzájárultak a gazdasági tevékenység sikerességéhez, hiszen a család gazdasági funkciója jelentős mértékben kötődött a termeléshez, míg manapság inkább fogyasztási egységjellege domborodik ki. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, a család gazdasági funkcióinak vizsgálatánál, hogy a család tartalékai vonatkozásában még nem tekinthető kimerültnek, gondoljunk például az újra fellendülőben lévő kisiparra vagy a falusi turizmus fejlődésére. De ugyancsak egységként beszélhetünk a család pszichikai funkciójáról is, mert hiszen a család pszichikai egységként is működik, amelyet meghatároznak többek között az érzelmek, a hangulatok és sokféle olyan hatások, mint a szeretet, az öröm, az aggódás, a féltés, a féltékenység, az érzelmi bizonytalanság, a labilitás, a jó, a rossz, az aktív, a közömbös, az unalmas, vagyis az intenzívhiányos légkör… Mint minden közösség, a család végül is, a pszichés szükségletek egész sorát elégítheti ki, illetve működészavaraival rendkívül súlyos problémák kiindulópontjának lehet a melegágya. Továbbmenve: a család kielégítheti azt a normálisnak mondott emberi igényt, amely társszükséglet formájában makacsul jelentkezik egész életünk folyamán. A nemi élet örömeitől függetlenül, a gyermekáldás az önmegvalósítás egyik kézzel fogható eszköze, a gyermek számára pedig a család egyféle szociális anyaméh, amely megvédi tagjait a nemkívánatos környezeti hatásoktól, biztosíthatja azt a normál lelkiállapotot, amely nélkülözhetetlen feltétele az emberi létnek, az ember sikeres tevékenységének és végső soron önmegvalósításának. Ugyanakkor a család forrása lehet a permanens gyűlölködésnek, kitermelheti a megalázás, a megcsalás, a megcsalatás, az emberi méltóság lábbal tiprása, az alá- és fölérendeltség egyenlőtlenségi viszonya kialakulásának… És akkor még nem szóltunk a család társadalmi fegyelemre és erkölcsre nevelő valamint egyéniségformáló szerepéről.

8. A halmazállapota felöl megközelíteni a félelmet költői gondolat. Így feltárható az a képzeletbeli kés által okozott fájdalom, amely agyunkba hatol, amikor onnan tiltott gondolatokat, a meghaladott társadalmi gyakorlat elleni lázadás próbálja kimetszeni. A félelem halmazállapota gyakorta olyan szilárd falakhoz hasonlatos, amelybe fejünket beleverjük és beleverik, amelyeket nem sikerül megmásznunk, mert visszahúznak a hatalom emberei, az áporodott gyakorlatok, a sunyi szokások, a teljes életet gátló minden mesterséges akadály és csapda. Életünk így gyakorta kifolyik kezünk közül, elfolynak éveink, lelkünkben kongó ürességek maradnak, és céltalanságunkat közlekedő edényhez hasonlatos mutatói jelzik: félelmünk mindenkor csak addig emelkedhet, amíg hőköléseink és bénaságig elfolyó akaraterőnk. Elszállnak legjobb gondolataink, bátorságunk a másként gondolkodásra, a hasznos cselekvés izmainkat feszítő gőzei is elpárolognak a beláthatatlan semmibe, ahonnan valamiért jöttünk, amiért a biológia törvényei szerint élnünk érdemes. A félelem halmazállapotának szilárdsága hasít fájdalmainkba és megtöbbszörözi azt. A cseppfolyós erkölcs és a légiesített életérzésben eluralkodott félelem különleges, nehezen megfogható és leírható halmazállapotának közegében peregnek le különféle történéseink, lehetséges életünk fájdalmas töredékei..

9. Egyszer csak bemondja valaki a rádióban, hogy földünk lakossága két és fél milliárd nő és majdnem ugyanannyi férfi. És tárgyilagos hangon, ahogyan a megfellebbezhetetlent szokták tudomásunkra hozni, azt is tudatja velünk a bemondó, hogy, sajnos, már csak minden húszmilliomodik emberszabású élőlény ember. Csodálkozva kapjuk föl majd a fejünket, és rohanunk számítógépünkhöz, hogy ellenőrizzük az adatokat. Az elektronikus számítógépeket gyerekjáték lesz kezelni, és mindenféle adatbankkal gombnyomásra teremtünk kapcsolatot. Ilyenformán bárkinek könnyű lesz megbizonyosodnia arról, hogy a rádióbemondó nem tévedett. Ha marad bennünk valami icike-picike kétely... Különben akármikor, már most bizalommal megkereshetjük a szociológust, a teológust, a politológust, az ontológust, a biológust, a... Közben, nyugodtan, magunkba is roskadhatunk.

10. Ma már nem elégedhetünk meg a szennyeződés különféle módozatait tiltó táblákkal. Vigyázat, minden szennyeződhet! Veszély fenyegeti a fényt, ha sötétséggel szennyezzük, a bársonyos sötétséget, ha unos-untalan fénnyel piszkítjuk. Szennyeződnek vágyaink, koszosodnak gondolataink. Az egyszerűséget belepi a bonyolultság pora, az igazságot a hazugság. Állítsunk tiltó táblákat a következő szövegekkel: Szennyes gondolatokat papírra és az éterbe szórni büntetés terhe alatt szigorúan tilos!Az üres szavakat hangoztatókat a törvény bünteti!Tisztaságban, tiszta álmod / Tiszta lesz lelkivilágod!Terven felül született gondolataid raktározása könyv alakjában vagy más formában szigorúan tilos, mivel erjedés okozója lehet! Ne lépj ismeretlen kifejezési formába! Vigyázz mozdulataid tisztaságára! Tekinteteddel ne piszkold be a nőket! Ne lelkesedj a padlóra! És még egy jó tanács: Vigyázzunk! A felirat nélküli helyek erősen szennyezik a feliratokat. Különben, is akaratunk ellenére folyton piszkosul a világ!

11. Rájöttem, hogy semmit sem tudunk, innen a bátorságunk, amivel megváltani akarjuk a világot. Fellengzős kijelentés. Ha még egyszer ennyit élnék, akkor is volna számolni és leszámolni valóm, mert szárazkút mélyén kapirgálok, amikor magamat védem. A megértés feneketlen kút mélyén lehet, a zavaros vizeken túl, önmagunkban. Ha meríthetünk belőle: valóban megismerhetjük magunk.

13. Láttatni tapasztalatainkat, ez mindannyiunk hazatérő útjának feladatai közé tartozik. Ehhez pedig a legmegfelelőbb eszközök: többek között a nyelv, amelyben a világon egyedül és maradéktalanul otthon lehetünk. Mert a mai ember nem házközpontúan macskatermészetű, hanem inkább kutyahűségű, aki anyanyelvét, mint gazdáját soha el nem hagyja.

14. Tények és kérdések várnak feleletet: szolgálatot. Szólni kell. Gyakran kell szólni. És bátran. Mint a falusi ember, amikor a szomszéd hízója túrja a veteményest. Mint akinek hónap végén elszámolták a jövedelmét és kevesebbet tettek a borítékba. Mint a tanító, amikor hibásan felel a tanuló. Mint a lelátók, amikor téved a bíró. Mint a közíró: „Ami... velem, körülöttem s általam is történt, az nem egy emberélet problematikája, hanem egy egész magyar értelmiségi nemzedék sorsa, eszmélkedése és próbája volt.” „A közügy hajtott mindig, s ha írtam, az tudatos publicisztika volt.” Szokták mondani, hogy könnyű az idősebbeknek, ők szólhatnak, nekik nincs mit veszíteniük. Ezzel szemben a fiataloknak, ha nem szólnak, csak vesztenivalójuk van. A megalázkodásban, a megalkuvásban, a hunyászkodásban mindent elveszíthetnek. Önmagukat is.

15. A Mi a teendő? - re válaszolni szándékozók a jóindulatú próbálkozások szintjéig jutnak: a világ bonyolult; az élet nem egyéb átláthatatlan, sokszor akarattal zavarossá tett, értelmetlen folyamatnál; az emberiség kísérletek csődjénél egyebet nem produkált és sohasem volt még ilyen bonyolult és beláthatatlan az emberi jövő, mint most, az új évezred elején. A modernizációt félteni kell a nemzeti azonosságtudat erősödésétől; akarnokok állítják, hjogy a nemzetben, nemzetiségben gondolkozók a demokrácia akadályozóivá válhatnak; a világ etnikai felaprózódása előreláthatatlan akadályokkal gátolhatja a fejlődést; a nemzeti pártok az elszigetelődésbe hajtják a kisebbségieket; a korszerűsödésbe rohanó világ nehezen szenvedi a kisközösségek akaratlanul is mindent lassító – mert körültekintőbben megalapozó – ténykedéseit...  A visszájára fordított dolgok érthetetlenek.

16. A csapkodó gondolatok káoszában, az elméletek magasságában szédületes minden következtetés. De a teendők felszínére visszarántott elképzelések és a sürgető mai kérdések semlegesítik az apokaliptikus pesszimizmust és az erőltetett optimizmus minden fajtáját.

17. Magukra találtak az elnyomott nemzetiségek, a világ növekvő felaprózódásának vagyunk tanúi, és ez a folyamat valószínűleg eltart még jó ideig. Mindez világosan mutatja: a népek és országok újabb egyesülés előtt állnak. Európa egyesülése régóta napirenden szerepel már, és minden nehézség ellenére megállíthatatlan folyamatnak látszik. Merészebb elképzelések szerint a világ egyesülése is jó úton halad. Azt hiszem, nem szorul bővebb magyarázatra az, hogy mindenféle egyesülés előfeltételeként előbb az elkülönülés, az etnikumok esetében a népek magukra találása folyamatának kell lejátszódnia.  Ugyanis, ha ezt a folyamatot a mindig csak megközelíthető, de egyre tökéletesíthetőbb demokrácia jegyében képzeljük el, a kisközösségeknek előbb meg kell fogalmazniuk a megmaradásukhoz szükséges törvényeket és kialakítaniuk ennek gyakorlatát, kidolgozniuk önépítésük módszereit. Teljes önazonosulás nélkül, az emberi szabadság gyakorlata nélkül a kis népek, a nemzetiségek egyesülésének nincs értelme. Az egyenlőtlenségből eredően a későbbiek folyamán indukált erők állandó bajforrásai lehetnek mindenféle együttlétnek, együttműködésnek. A már egyesült európai országokban is éppen elég példát találunk arra, hogy talán előbb kellett volna ott a különféle etnikai, vallási stb. csoportosulásokba tartozók igényeivel számolni.
18. Intézményeink, egyesületeink - a világiaknak és az egyháziaknak egyaránt - lényege az a sokféle tan, eszme, hit, amellyel az embereket magához vonzza, az a rengeteg szabály, jogi cikkely, amelyekkel magához köti a társadalmi haladásban érdekelteket. Vezetőik, szószólóik mindent megtesznek, hogy minden időben divatosan tetszetős, lelkesítő gondolatokat fogalmazzanak, és maguk köré csődítsék a népet. Azt a látszatot keltik, hogy az intézményekhez tartozó tömegekért vannak, isteni elrendeltetésből és/vagy a választók többségének akaratából vezetnek, őket szolgálják. Romantikus korokban, amikor bizonyára a maiaknál sokkal hiszékenyebb emberek éltek, az ilyesmit helyénvalónak találták. Manapság azonban, amikor csak kivételes pillanatokban áll össze egy-egy eszmei közösség valamely konkrét cél elérése érdekében, számos jele van annak, hogy a közösségnek hitt intézményi formák nem egyebek üres hálózati kereteknél, hiányzik belőlük a leglényegesebb, a tömeg. Mindez a társadalmakban felhígult eszmék gyenge hatásának tulajdonítható, a történelem során elkoptatott, a meg nem valósítható, a lejáratott, a gyakorlatban szélsőségekbe torkolló áleszméknek köszönhetően történik. A kivételek ebben az esetben is erősítik ezt a szabályt.

19. A különféle kirakat-pártok, az aktív tagjait tekintve kiürült egyesületek és a rendszeres templomjárók számának megfogyatkozását tapasztaló egyházak, a történelem során többször próbált és bevált módszerek szerint, hatalmas tömegrendezvényekkel kívánják bizonyítani a világ előtt támogatottságukat. Az atomizálódó világunkban a tömegek, a laza kapcsolatok megvalósítói. Tengernyi vizekhez hasonlatosan működnek, amelyben a felső ezrek érdekei úsznak, és ahol művi hullámzást az egyre inkább a tőkéjük mögött rejtőzködő láthatatlan hatalom igazgatja. És az is egyre nyilvánvalóbb, hogy most és a jövőben sem a ’víz’ lesz az úr.” A látszatpártok látszatdemokratizmusa is ezt példázza. A múltszázad elején, a gyenge kapcsolatok működésének sajátosságait gyümölcsöztetve, az erdélyi magyarság nemzeti érzéseit kihasználva teremtettek az urak a választások idejére egységet, hogy a hatalomban való részvételhez, ősi jussuk jogán minden erdélyi magyar szavazatát megnyerjék. Ez a gyakorlat mindig és mindenütt bevált: Ragadd meg az embert valamely identitását mutató jellemzőjénél fogva, és legalább egy alkalommal tettre ösztönözheted. Ha ezzel nem okozol neki mértéktelenül nagy csalódást, vagy ha elegendő idő telt el, ahhoz, hogy csalódottságát felejtse, újra, nagyszámban is egymás mellé állíthatók az emberek. Ilyen és hasonló bakugrásokra épít mindenki, aki foggal-körömmel is ragaszkodik megszerzett hatalmához. Ma még ilyen a világ. Keret nélküli, megfoghatatlan témájú, végtelenbe futó tabló. Benne, és minden dimenziójában a fenyegetések sorozatütéseit szenvedő ember. Mit tehet az ember, ha létezésében örökösen a Kierkegaardi önemésztés, a fichtei én kialakításának folyamatában az önmagunkra való visszatérő önelemzés szükségességét tapasztalja? Jó az, hogy reggelenként, amikor tükörbe nézünk, nem fogadjuk el önmagunk képét? Tragikus, ha bensőnkben egy egészen más, mindig a valóságnál tetszetősebb magunkat szeretjük? Rájövünk-e idejében, hogy magunkra maradva nincs mit kezdenünk magunkkal?

20. A világ darabokra való széthullásának félelme alaptalan. A felaprózódással egyidejűleg fellép és működik az összetartó erő. Az örökké sántító hasonlatokkal ezt a tényt csak ködösíthetnénk. A folyamat lényege talán abban áll, hogy a nemzeti kiteljesedést, illetőleg a kisebbségi lét szorításának feloldását felvállalják-e a demokratikus szabályai szerint mindig a maguk hasznára, de sohasem a mások kárára a nemzetek, és a polgárok civilizációs szintjének növelésével képesek-e véghezvinni mindenik nép vagy anyaországától elszakított nemzettöredék átmentését a zsarnokságból az új egyesülésbe. Az európai egyesülés tartósságát abban látom, hogy földrészünk kisebb közösségei is közvetlenül kapcsolódhatnának a központhoz.  Korszerű világunk az ilyenfajta összekapcsolási módra már rég lehetőséget talált és teremtett az óriási kapacitású komputerekkel és információs központokkal. A függetlenségre törekvő emberi elme „egyenesbe" kapcsolódva éli az emberiség életét. Az információáramlásban szükségtelen az óvatosságból lassító nyakatekert demokratizmus. A parancsuralmi rendszerek alatt egyesített birodalmak után a demokrácia ereje tartott és tart össze hatalmas országokban sokféle nemzetiséget. Ezek kapcsolata a nagy egészet irányító központhoz csak meghatározott, különféle nagyságú egységek útján volt lehetséges. Az európai egyesülés magasabb szinten valószínűleg a kis országokat és nemzetiségeket sokirányú kötődéseikkel együtt is képes lesz egyenlő jogokkal az irányítás legfelsőbb szintjéhez kötni. Ezért nem elleneznünk kell a felaprózódást, hanem elősegítenünk –, hogy etnikai és más egységekként, a legkeményebb magig lebontva az együvé tartozásunkat, sejtként kapcsolódjunk a központhoz Az agyközpont és a sejtek kapcsolata mutat ilyen szerveződési formát, amelyben a jelzések áramlása igényeink szerint egyszer majd az emberi szervezetben és a társadalomban is a meglévőnél sokkal gyorsabb lehet.

21. Az emberiség története során bekövetkezett csődsorozathoz – a pesszimistákat követve – az erdélyi magyarság átkos hagyományait is hozzátehetnénk. A széthúzást, s gáncsoskodást, az irigységet, az apák vétkéért fiúkra kiosztott bosszút, és az évezredvégen nemes egyszerűségű becsületünket mindegyre beborító balkáni aljasság elburjánzását. De mi sem vagyunk jobbak már „Deákné vásznánál"! De olyan kezdetek előtt állunk, olyan új lehetőségeket gyújt az egyébként sokoldalúan mindnyájunkat kínzó sors, amely a jelen és a következő évek katarzisában emberi létünk kiteljesedésének reményével kecsegtet. Elkoptatott eszmék és eredménytelen próbálkozások utáni szobordöntögető korban is életértelmet keres az ember. A jót úgy kaptuk a rosszhoz, hogy nekünk elnemzetlenietésünkért kell ma is minden erőfeszítésünkkel küzdenünk. 

22. A világ kimozdításához az ókorban egyetlen fix pont is elegendő lett volna. Közös nevezőnkre rátalálva, ha optimálisabbak nem, de mindenképpen célirányosak lehetünk. A számunkra kiszabott életidőhöz képest, a naponta próbált nemzetrész, ha kisebbségben is zajlik sanyarú élete "megérhet és megélhet" még hosszú, termékeny és boldogabb évszázadokat.

23.  Petőfi Sándor így bíztat a Bolond Istókban: Míg az ember boldog nem volt, addig meg nem halhat. Karácsony Sándor, aki több mindenben példát mutatott a hasznos gondolatcserére, kissé átfogalmazta a mondatot: Míg az ember el nem végzi a földön a rábízottakat, addig meg nem halhat. Ady Endre is jó tanítónk és jó szomszédunk volt. Reánk bízta, hogy gondolatébresztő sétákat tegyünk mindenfelé, ahova eszünkkel eljuthatunk, s ha lehet, a magunk belső világát se kerüljük el, ne hagyjuk ezt sem csupán vasárnapra. Ha ez sikerül olykor, és tapasztalatainkat gyarapítva, a nekünk kiszabott időben, csupa jót cselekszünk, talán meg sem halunk, mert tovább élünk majd az utánunk következők jó emlékezetében.

24. 
Otthon vagytok a
táguló nagyvilágban:
az anyanyelvben.

26. Az ember akaratlanul is szeret hasonulni. Nem gondoltam én soha rá, mint példaképre. Inkább valami tiszteletteljes érzéssel, talán azért is, mert tudott önmaga lenni. Olyan ez, mint amikor rácsodálkozunk egyik-másik filmalkotás valamely művészi képsorára, amely aztán egész életünkben megmarad agytekervényeink emberi érzésektől meleg áramkörében. Észrevétlenül megmaradhatnak bennünk jelentős mozdulatok, egy nem különösebben sikerült portréról néhány ecsetvonás, vagy megfelelő időben és hangsúllyal némely, valaki által kimondott, megszívlelendő igazság. Tapasztalataink gyarapodásával időnként mindent újra értékelhetünk, holnap a Bibliából is mást olvasunk ki, mint ma, de eszünknél hamarabb dönt ösztönünk, amely jövőnkbe látó mágnesként vonz vagy taszít valamitől. Az élet örökösen ismeretlen úszómedencéjében lubickolva magunk döntjük el mekkora távon, milyen stílusban közelítünk vágyainkhoz.

27. Az illem nem dogma, hanem az ésszerűséget követő, az emberi kapcsolatokból kikövetkeztethető hasznos szabályok sokasága. Sokan az életből lesik el, hol, miként illik viselkedni helyesen, és próbálnak magatartásuk szögletességeiből egyet-mást lecsiszolni. Az illemszabályok mindig is változtak, tökéletesedtek, korszerűsödtek. Ebből a folyamatból könnyen leszűrhető a tanulság: minden megszívlelendő viselkedési szabály kiindulópontja a jóérzés, a tapintat, az erkölcs. Az emberek közötti kapcsolatok javításának folyamatában divatos változások és változtatások úgy alakítanak az illemszabályokon, hogy az egyéni szabadság ne csorbuljon, és a természetesség uralkodjék a közösségenként, tájegységenként és országonként kialakult szokásokban. Viselkedését minden ember maga szabályozza az általa elfogadott és tiszteletben tartott erkölcsi normák szerint. Ezért szükséges, hogy ne csak elfogadjunk bizonyos illemszabályokat, hanem érzékenységünket és a másokkal szembeni magatartásunkat tökéletesítve időnként átfogalmazzuk, bővítsük, javítsuk őket. Persze, nincs vadonatúj illem. Minden szabály – még ha a meglévők tagadása is – valamiképpen folytatás. Minden illemtannal foglalkozó könyv viselkedésünk követhető szabályainak ismétlése és ugyanakkor vidám búcsúzás a meghaladott szabályoktól. Az előttünk járók szokásaiból merítve a „magunk képére” és a holnapi igényeknek megfelelően bővíthetjük illemszótárunkat. Némi ismerettel és sok-sok jóérzéssel minden illetlenség könnyen elkerülhető.

28. Emlékezetem viaszfigurái, olykor, ha alaktalanná gubancolódnak is, vissza-visszatérnek, és néha élesebben mutatkoznak, mint azelőtt. Az édes élet patakja forr ilyenformán aszúvá, ami megmarad, azt érdemes kortyonként ízlelni, hogy a velünk történtek értelmére ráérezzünk.

29. A tudomány kérdései hovatovább az egyszerű ember kérdései. Nem holmi vájtfülek, a tanulástól bezsongottak és megszállottak passziója, hanem élet-halálkérdés, a megkérdőjelezetten is végtelen jövőbe kivetítve. A tudomány az élet – a múlt és a jövő – titkainak feltárója. Előtte jár a költészet, minden titkok megsejtője. E kismerhetetlen kétmotoros rakéta viszi előre az ember az értelem útján. A tudomány ember és költészet nélkül értelmetlen dolog. Az ember a „természet ellenlábasa”, de nem maga ellen, hanem magáért. Következésképpen a tudományoknak dicsérniük kell és nem elpusztítaniuk az embert.

30. Ősidőktől ellenségünk a véletlen. Fegyverünk ellene a tagadás. Tagadjuk a véletlenek sorozatából összeálló sorsot. Keressük az érthetetlen nyitját.  Keressük a kérdéseket, amelyek válaszoknál is értékesebbek, hiszen a válaszok többnyire ideiglenesek. Több százezer és egyre helyesebb és helyesebb válaszokat gondolunk ki, és aki megszűnik tagadni, aki megszűnik kételkedni, dogmát melenget, göcsöt, amely megakasztja a haladást. Az önmagának ellentmondó ember teremtette a tudományokat s ma már olyan okosak vagyunk, hogy azt is tudjuk, nem vagyunk azok. Csak a lehetőség a miénk. És a „homo sapiens specifikus biológián alapuló nyughatatlan természete” az, hogy mindig többet akarunk, és többet valósítunk meg, mint amennyit magunk elé tűzünk.

31. A tudományos felfedezések híre lelkesítő. Az üröm benne, hogy az ember messzire elmaradhat kora mögött. Az elmaradás egyenlő a halállal. Naponta lépünk egyet az igazság felé vezető úton, és ugyanakkor meghalunk egy kicsit, lemaradunk valaminek a megértésében. Pedig egyserű a dolgunk. Nem szabad elfelejtenünk álmodni, képzelni, tervezni. Az alkotó képzelet: igazabb igazságok megfogalmazásának bátorsága. Ezt a bátorságot a politikus gondolkodás serkenti és követeli a haladás szolgálata. Általában a fiatalok a legmerészebbek. Rájuk vár megannyi még meg nem oldott vagy félig megoldott kérdés megválaszolása. A jövő nyersanyagát ki találja fel? Ki „teszi tisztába” a vizet és a levegőt? Ki küzd meg a szennyeződéssel, a népességszaporulattal, ami egyre több élelmet és oxigént kér, ki talál megoldást az elidegenedésre, az unatkozásra, az érdektelenségre? Ki gondolja ki az újabb lelkesítő eszméket, ki teremt még –nem-voltat, ki alakítja ki, ha csak önmagában is a világ legjobb emberét? Vagy lesz-e olyan szántszándékkal semmittevő, bolond ember, aki tudatosa azért lesz rossz, hogy ellenpéldájával bizonyítson vagy csak ezért, hogy „ilyen bogár” is legyen, aki a bogárgyűjtemény teljessége szempontjából fontos akar fontos ember lenni és erre áldozza fel életét? Ki az, aki megoldja a jó és rossz problémáját? S főleg az időét, amely minden szívdobbanásnyi létünk értelmének megvalósíthatatlanságával fenyeget? Életünk megtervezésében hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni az időt, pedig a távoli jövőben, még inkább, mint most, egyedül ennek pontos beosztása fogja megszabni életünk sikerét. Nem hiszem, hogy az ember valamikor is mérsékelné igényeit. Sem a magával szemben valókat, sem a mások iránt támasztottakat.  Még több tapasztalatra van szükségünk.

32. Félünk a balsikerektől. Az atomháborútól, a békés fejlődéssel járó gondoktól, a környezetártalmaktól, a városiasodás nehézségeitől. Örült tudománytól. Pedig csak a tudomány az, amely előre visz a világ megismerésében és az ember hasznára hajtja az időt. Az idő nekünk a most és itt. Nem azt a fix pontot kell keresnünk tehát, amelyről kimozdíthatnánk a világot. Mert nincs ilyen fix pont. Ebben áll a tudományos ember végtelen nyugalma. Ellenben figyelnünk kell a tudományt. A tudományt, amely se nem boldogít, se nem nyugtat, de nem „Isten” és nem bálvány, hanem az emberi gondolkodással létrehozott „logikán és ismereteken alapuló alkotó képzelet” a borúlátás egyetlen igazi orvossága, amely megküzd a mitikus múltba vágyó humánszemlélettel, a társadalomtól való elszakadással, az ember boldogságnak érdekében.

33. A kérdésekből sohasem lesz elég. Temettünk már sok végérvényesnek mondott feleltet, megkérdőjelezzük a panteonokat. Múltat alkotunk, holnapra talán megmondjuk, mi volt, és hogy volt tegnap. Kérdőjeleink, akár a spanyol nyelvben, szavaink előtt és után. Teteinkkel is vagyunk. Dobjunk még egy lapáttal gondolataink aranymosó berendezésébe, rostáljuk az életet és a befejezett életeket, ez az egyedüli nem szégyellni való mohóság; a fennmaradt csillogás, ha kápráztat is, kijózanít: megértett értékeinkkel így gazdagodunk.

34. Az a szociográfia iránt támasztott valóságos igény, hogy leíró jellege mellett magyarázó legyen, s hogy a ma miértjeire adjon választ — egyesek szerint megoldást —, azt hiszem, nem a megváltozott, hanem az éppen változó valóság diagnózisával elégíthető ki.

35. A világszerte terjedő locsogás és a „mögöttes beszéd” szokása ellenében szükségét érezzük azoknak a gondolat sűrítményeknek, amelyeket a hívők imádságaihoz hasonlóan lelkünk titkos rekeszeibe gyűjtünk, hogy felüdüljünk tőlük, és értelmünk szerint tetteink mozgató rugóivá tegyük mindennapi cselekedeteinkben. Az anyanyelvünkről szóló okosságokra pedig manapság nekünk különösen nagy szükségünk van. Mi itt Kelet és Nyugat, a civilizáció és mások ellenében erőltetett nemzeti gőg felvirágzása földjének határán tudjuk, tapasztaltuk és megtanultuk, hogy emberi létünk kiteljesedésének lehetőségét szalasztjuk el, másodrendű polgárokká silányulunk, ha anyanyelvünket veszítjük, szegényítését lustán elnézzük, ha saját szavainkra kellőképpen nem vigyázunk. A babiloni zűrzavarból nem juthat lélekig a szó, a felszínes élet pedig nem igaz embernek való. Anyanyelvünk szavai „hétszer csapolt ezüstként" esengenek, és így van ez másokkal is. Gondolkodásunk gyöngyszemei az anyanyelv kagylójában keletkeznek. Sohasem leszünk olyan gazdagok, hogy tenger sírjába temetve hagyjuk kincset őrző kagylóinkat.

36. Ki nem mondott fohász: A mi mindennapi jó gondolatunkat add meg nékünk... Mert nemcsak hazugsággal él az ember, hanem főként szép igazságokkal, amelyek nélkül nincs tartalmas és igaz élet. Régen hangoztatott bölcsesség: Szülőhazánkon kívül nincs élet! Ma inkább úgy igaz ez, hogy anyanyelvünkön kívül számunkra nincs és nem is lehet otthon.

37. Láttatni tapasztalatainkat, ez mindannyiunk hazatérő útjának feladatai közé tartozik. Ehhez pedig a legmegfelelőbb eszközök: többek között a nyelv, amelyben a világon egyedül és maradéktalanul otthon lehetünk. Mert a mai ember nem házközpontúan macskatermészetű, hanem inkább kutyahűségű, aki anyanyelvét, mint gazdáját soha el nem hagyja.