Print this page

Szávai Géza regényrészlete

MAKÁMASZÚTRA*

Ahogyan felszáll a madár: alig rugaszkodik, könnyű szárnylengéssel emelkedik fel, és ahonnan elrugaszkodik, ott alig érződik a láb-dobbantása – ilyen pici ütéssel múlik el a görcsös fejfájás mondjuk négy feles konyak után.
Farkas Géza Korom Róbert temetése után a temető kapujában érezte ilyen dobbantással távozni a fejét már-már szétrepesztő fájdalom nyomát. Öt-hat asszony kínálta a kalácsot. Öt-hat tálca tele pálinkás poharakkal. Farkas Géza tanácstalanul tartotta a pohár pálinkát, háta mögül egy idős asszony súgta: „Idd meg, fiam, ilyenkor nem szabad koccintani!”
Ezért akkor nagyon nagy hálát érzett. Hogy nem szabad koccintani.
Mint mások, ő is a földre öntött egy-két kortynyit a poharából, mielőtt ivott volna. Ez is jó érzés volt.

A következő tálcáról is elvett egy poharat, és mindent megismételt. Mikor a negyedik tálcára visszahelyezte a negyedik kiürített poharat, akkor szállt el Farkasa Géza fejéből a nyomasztó fájdalom.
Csak egy kis dobbantást érzett az agyában, egészen kicsit, félt is, mert tudta, hogy nem jó – bármilyen kis – ütést érezni az agyban. Csodálkozott is: kellemes dobbanás ez, mintha fordított szélütés lenne. Nem üt be vész az agyba, hanem dobbant és távozik.
Farkas Géza az érettségi vizsga előtti időszakban néhányszor még kipróbálta a fejbe telepedő fájdalom felriasztását és elröptetését átlag négy pohár töménnyel.
Amikor úgy döntöttek, hogy Ingeborg Hauser kivándorol Nyugat-Németországba, ő pedig a vietnami frontra megy önkéntesnek, majd átszökik az amerikaiakhoz, és találkoznak az amerikai Pittsburgben vagy Nyugat-Európában, akkoriban Farkas Gézára néha félelmetes, nehezen elviselhető köd szállt, és kezdetben csak nyomasztott, de hamar görcsös fájdalomba sűrűsödött. És használt a négy pohár pálinka. Mivel a szaga árulkodó, Farkas Géza a szilvapálinkáról áttért a konyakra. 
Az érettségi banketten és a pót-banketten már csak konyakot ivott. 
És aztán a konyak – hosszan, gondoskodóan – elkísérte Farkas Gézát. Nem csak őt. Egész Romániát megmenti ez az előkelő, ősi román ital, vallották az erdőmérnöki kar hallgatói. Nem vagyunk mi idegrendszert roncsoló, butító vodkát vedelő vad szibériai oroszok! Hanem kultúrnép! A kitűnő minőségű, „szocialista” román konyakot ugyan a francia szabadalom és eljárás szerint gyártották, és a bennfentesek szerint hiába perelnek a franciák, nem fizetünk nekik. Olcsón gyártjuk, és isszuk a finom konyakot, ezt az ősi román italt, melynek a kultúrája a dáko-román időkben gyökerezik, már akkor előkelő konyakozás folyt minden román udvarházban, mely udvarházak, kúriák még a nevükben is – conac – a kitűnő román ital ősiségét szentesítik.
Hát már hogyan lenne ez népet romboló alkoholizmus?
Hát nem vagyunk Oroszország, sem Kína, hogy csak a szocialista nagyobbakat említsük. De még kapitalista Amerika sem vagyunk, a vad viszkijével!
Farkas Géza is illumináltan harsogta a jobb kocsmák szövegét, és végül már gyakran itta gyógyszerként az ősi római szellemet sűrítő kvintesszenciát, a fájdalomcsillapító konyakot.
Évek, évtizedek konyak-illata!
Mégiscsak fel lehetett lélegezni.
A konyak magasan kiemelkedett. A konyak: csúcs a pálinkához, minden töményhez, minden borhoz képest. Két konyak jön, fájdalom megy. A konyak a hegy! Én mondom, Géza, Isten küldi és mozgatja a hegyeket. Ki hát, a szent hegyek közé!
Inkább legyél konyak hegyén hajótörött, mintsem hulla az óceánban, csontváz a sivatagban, Géza!
Farkas Géza tudja, hogy tud valamit, aki eljárt az üveghegyeken túlra. És annak is mindig van menedéke, akit egyszer már elvezetett az útja: a konyak-hegyeken túlra.
Kislánya, az oly érzékeny Farkas Jolánka sem fúj a konyakhegyekről hazaérkező papára, aki ilyenkor is csak érte van – ezt nagyon érzi egy kicsi lány! – és a jókedve is megvan, épp csak az illatán érződik, hogy jön valahonnan, mint amikor az erdőről érkezik, és erdő illata van.
Farkas Jolánka édesanyja sem fúj. Hiszen Farkas Géza csak úgy kisétál olykor – és visszajön a konyak illatával.
*
Amikor már nagyon fáj a fej, akkor jön a tengerészfröccs. Egy konyak, egy üveg sör „kísérővel”. A konyak íze a sör ízét is megnemesíti: a kettő együtt erős és átható dió, dióhéj, diólevél keserű, kellemes ízébe és illatába vész. Amikor a fej sem fáj, csak ki kell üresíteni, akkor is jöhetnek a konyakhegyek tetején a keserű, de felszabadító tengerészfröccsök.
*
Miután kigördült a Nyugat-Németországba induló Ingeborg Hauserrel a vonat a brassói állomásról, Farkas Géza felszabadultan elkeseredett. Megszabadult a konyakkal és tengerészfröccsel is kezelhetetlen félelemtől, hogy mi történhet még Ingeborg Hauserrel, mert Ingeborg most törvényesen indult Nyugat-Németországba, nem bánthatják, repülővel hamar odaérkezik, már semmi rossz nem érheti, és Farkas Géza nélkül is rendeződhet az az élete, amely kijár egy ilyen gyönyörű és nagyon kedves Gesamt-Ingeborgnak. És most, hogy már bizonyosan megmenekült Ingeborg, és nem látja Farkas Géza végtelen elkeseredését, most már Farkas Géza felszabadultan, végtelenül elkeseredhet. Nem kell titkolnia. Lehet, hogy sem a lezárt és fegyverrel őrzött határokon, sem a vietnámi fronton nem tud átszökni Nyugatra. És nem találkoznak Ingeborggal. Ezt a nyomást nem oszlatja el Farkas Géza agyáról egy-két tengerészfröccs.
Mint hideg vizes teknőben a dinnyét, konyakkal feltöltött koponyában kell tárolni néhány éven át a Farkas Géza agyát.
*
Helyben futás, így nevezte a kocsmában, bárban üldögélő Farkas Géza a konyak áramlásait a fejében. Helyben futó évek, évtizedek. Farkas Géza olykor csak úgy kisétál otthonról, „helyben futni”.
*
Aurelian Stefanescu tábornok hosszú órákon át menetel a száztíz centi széles és két méter hosszú balkonon. Ha esik, akkor esőkabátban. Ha hull a hó, és fúj a szél, akkor füles sapkában, kesztyűben, bakancsban. Szívbetegsége miatt naponta legalább két kilométert kell gyalogolnia. A nagyon idős férfi képtelen a háztömb második emeletéről a lépcsőkön lejönni és felmenni. Az utcán is veszélyes lenne gyalogolnia. Második emeleti garzonlakásának balkonján teszi meg a két kilométert minden áldott nap. Két méter oda, hátra arc, két méter vissza, hátra arc, sima betonterep, ha már nem tudja emelni a lábát, akkor csúsztatja. A csúsztatásos gyenge lépések kisebbek a menetlépésnél, de ha ritmikusak, akkor megfelelnek a célnak. Minden nap ezerszer kell megtennie a két méteres utat a balkon egyik végétől a másik végéig.
Feleségét évekkel ezelőtt eltemette.
Naponta megteszi a sírhelynyi balkonon a távot.
Farkas Géza amikor „kisétál” a bárba „helyben járni”, és elhalad a rangjától megfosztott tábornok második emeleti balkonja alatt, arra kell gondolnia – matematikailag –, hogy amikor tovább gyengül az öregúr, és már vánszorogni is alig lesz képes, akkor egy teljes nap, huszonnégy óra alatt sem tudja ezerszer megtenni a kétméteres balkon-távot. De Farkas Géza miközben „kisétál”, mégis úgy irigyli a tábornokot, mintha ez a rendíthetetlen öregember haladna valamerre a balkonon.
*
A konyakhegyek is egy helyben torlódnak. És mindenki a konyakhegyeken torlódik. Farkas Géza is belefekszik a szép Otíliába, aki nyitott házasságban él Liviu Dragomirescuval, és mindenkit nyitogat, a barátnői is nyitottan állnak az élet elé, hiszen az még megvan!
Benkő Lili nem fúj, amikor Farkas Géza konyak-illatot visz haza. De amikor megérzi rajta Otília illatát, akkor sírni kezd, csalást és hűséget emleget. Farkas Géza mindenben igazat ad neki, és elmondja, hogy igen, ha kölcsönös megfeleltetésben vesszük az éppen házasságként megnevezett kapcsolatukat, akkor bizony Benkő Lilinek joga van, jár neki a kiegyenlítés, és ebben Farkas Géza őt nem akadályozza, sőt, igazságosan támogatja. Amire Benkő Lili nekikeseredettebben zokogott. És amikor könyörgése ellenére a fejfájásos, ködösödő agyú Farkas Géza „kisétált” a bárba, majd onnan kisétálva átsétált volna a szép, nyitott Otíliához, a bár bejáratánál támaszkodó kislányába, Farkas Jolánkába botlott.
Benkő Lili küldte oda – saját meghosszabbítását, a húst a húsából, de a lány nem sírt, nem könyörgött, hanem a helyre való tekintettel kissé szeppenten mondta: „Gyere haza, papa!”
„Jó!” – hát persze, hát mi itt a gond? Hát mennek. Bárhová, ahová csak Farkas Jolánka akarja.

**
Otília Dragomirescunak boldogan mondta Farkas Géza: „Én csak a testedet akarom!”, és nyíltan, fennhangon akarhatta, mert Otília teste – csinos arcát is beleértve – gyönyörű volt. Öröm akarhatni ezt a testet, és nagy boldogság ezt ki is mondani, még nagyobb, hogy Otília Dragomirescu örömmel fogadja.
Hát, ha nagyon szép a teste, és örül neki, annak is, hogy mások is akarják ezt a szép testet, és együtt örülnek épp annak és pontosan annak, ami olyan szép: Otília testének, akkor miért ne lehetne ezt a hatalmas örömöt a világba kitárni?!
Nem értette Farkas Géza, hogy egész életében miért csak Otília Dragomirescunak mondhatta el ezt a szép, őszinte mondatot. 
Ezért a hallatlan, elképzelhetetlen örömért járult, mint oltár elé Farkas Géza a gyönyörű testű Otília ágyába. 
Mint a táncot, úgy élvezte – és úgy építette – testük közös szeretkezés-műveit ez az örömtől túlcsorduló nő, aki a félelmet sem igazán ismerte. Farkas Géza is elfelejtette majdnem minden félelmét ezen a táncparketten. 
Otilia Dragomirescu  mint egy nyugodt és megnyugtató, elegáns nagynéni, hol diszkréten, hol harsányan élvezett el, és rögtön utána kiértékelte a boldogságunkat, amit Liviu is hallhatott volna. Ha éppen otthon lett volna. Mert, ha otthon van, akkor is szép nyugodtan, mint egy valcer-fordulóban, összesimul a testünk, és szépen egymásba csúszunk, és Liviu előtt is sokadszorra mondta volna ki az igét, amit most csak nekem mondott, és ez volt a Kondukátor idejében a legnagyobb társadalmi igazság és igazságtétel:
„Amíg a faszt is nem jegyre adják, addig én, merci bien, boldog vagyok!” 
Ezt a boldogságot Otília akkor éppen Farkas Gézának is köszönhette, és fokozni kívánta egy következő fordulóra. Hát célzatosan, számon kérően sorolta: hús nincs, csak húsjegy, tej nem volt jegyre sem. Kenyérjegyet, cukorjegyet már osztottak. De cukrot nem adtak a jegyre. Csak jegy van. Cukor nincs. 
– És akkor nektek, magyaroknak van pofátok tűrni, ezt mind-mind, gyáva birka módjára elviselni?! 
Farkas Géza lélegzethez is alig jutott az elképedéstől, a gyönyörű Otília pedig elégedetten döfte le a megsebzett férfit:
– Állandóan verekedő, hetyke magyarok! Magyarországon forradalmat csináltatok! Hát itt, Romániában miért nem csináltok forradalmat, meddig tűrtök még? Hát mi a fenéért tartunk mi titeket?! Potyára?! Hogy ne csináljatok forradalmat?! Meddig várjunk még?
Otíliának már nem kellett várnia, mert a sebzett, ledöfött Farkas Géza felemelkedett, bele a bajtársiasan és kihívóan kuncogó Otíliába, és dühödten heves szeretkezésművet állítottak nem mindennapi kapcsolatuk emlékére. 
Mert hiszen Otília sejtette, hogy Farkas Géza búcsúzkodik, készülődik. És azt is tudja, hogy ha mástól nem is, hiszen titkolóznia kell, de a felejthetetlen testű Otíliától búcsúznia kell ennek a vándormadár elvű, és mégis aszkétahajlamú, fegyelmezett férfinak. 
Farkas Géza e dühös búcsúzkodás után, még mindig Otília testén a visszhangként felötlő Szegedy Karcsi szózatokat hallotta. Talán, mert érteni vélte, hogy mit jelent, ha „én szabadon sétálok a világban.” A Kondukátor ellen vonulok. Szabadon sétáltatom a farkam a világban. És befordulok Liviu Dragomirescu feleségéhez, a szabadság zsenijéhez, a szép, okos és szabad Otíliához.
A boldog Otíliához. 
Farkas Géza már elhatározta, hogy kislányával és feleségével nekimegy a határnak. Itt, ebben a szomorú országban csak a Kondukátor meg a szekuritáte marad, és a konyak. 
És a – fájdalmasan – boldog Otília.


*Részlet a budapesti Pont Kiadónál megjelenő regényből

© 2017 Erdély Ma­gyar Iro­dalmáért Alapítvány