Vári Attila regényrészlete

SZOMORÚ HOLD

Siralom a szászokért

1.  Nagy utazás a semmibe

Egy pénteki napon üzent a nagybeteg nagyapád, hogy látni akar, s az ágy helyett ott találtad a kertjében a színpompás virágok között. Egész nyáron mellette voltál, ágytálazni kellett, mosdatni, s most, mintha meggyógyult és megfiatalodott volna, a városszéli kertben sétált.
Azt hitted, hogy kamaszkora szász barátjáról, Frieder Knoppról, a Hitlerjugend- gyakorlatról, közel hetven éve a frontra vezényelt, s a hazatérő fogolyvonatról meglépő szökevényről vannak hírei, de annyira lekötötte, az első ízben, teljes koronájában tűzvörös üvegmosó-szerűséggel teli ausztrál kefevirág, hogy azt hitted, észre sem vette, hogy megjöttél.
– Holnap délután meghalok – mondta, s te döbbenten érezted, hogy a délutáni meleg ellenére hideg fuvallat indul a mondata után, úgy láttad, hogy a bougainvilliák lila fürtjei kifehérednek, mert nagyapád szerint ezek a növények nem bírták a szomorúságot.

Jumbó, a holló, akit fióka kora óta nevelt, a földön sétált, s nem kedvenc helyén, nagyapád vállán ült, pedig még a nagybeteg ágyában sem hagyta ott kiharcolt területét, ahonnan elérhette örökös szórakozásának színterét, a fémesen kemény, alumíniumszürke haját, amelyet csőrével állandóan összeborzolt, hogy aztán karmaival kapirgálva, vigyázva, hogy fájdalmat ne okozzon, középen elválassza. A jól végzett munka után körberepülte nagyapádat, mintha csodálná saját fodrásztehetségét.
 – Holnap délután meghalok – mondta olyan természetességgel, hogy beleborzongtál, mert régóta tudtad, hogy megérzései soha nem csalták meg, jóslatként váltak be, s ez a mondat nem adott lehetőséget arra, hogy játékos kötekedéssel üsd el a belőle áradó szomorúságot.
Nem is beszéltetek semmiről, sem délután, sem este, s most visszaemlékezve arra a napra, biztos vagy benne, hogy nem láttad betegebbnek, mint amilyen hetekkel korábban volt. Sőt, úgy tűnt, mintha elmúlt volna a baj. Nem kellett támogatni, mint azelőtt, egyedül, szálegyenesen járt. Kétméteres magassága mit sem változott, nem ment össze, mint haláluk előtt a hasonló korú és nagybeteg öregemberek, járása sem volt tétovázóbb, csak azért csoszogott, mert Jumbó mindegyre a lába előtt forgolódott, mintha azt akarta volna elérni, hogy soha ne tegye meg a kerti lakig azt a néhány métert, ahol aztán szombaton délután, egy nappal nyolcvanadik születésnapja előtt meghalt.
Nemcsak tárgyakat hagyott rád, de annak a felelősségét is, hogy tudj meg mindent, amit a barátjáról, Frieder Knoppról, akit több mint hatvan éve nem látott már, meg lehet tudni.
Könyvespolcodon, hogy nagyapád tiszafa keretű tükre látható helyen legyen, egy sor könyvet vízszintesen helyeztél el. Jól elfért a kialakított üregben, s még egy vékony lécet is ragasztottál eléje, hogy le ne csússzon. Ebből az ablakból néz bele a világba, irizáló vakságával, amely első pillanatra olyan, mint a megégett acél felülete, mint a tócsába csöppent gázolaj szivárványos hártyája. Hadifogoly korában faragta, azt mondta, hogy divathullámok voltak a foglyok között. Fém szívecskéket kalapált egyszerre több száz fogoly, a megmaradt és értékét vesztett aprópénzeikből, aztán a hótalp készítése volt a sláger, végül jöttek a fényképtartók, tükörkeretek.
– Nem sokunknak, de azért sikerült a kintiektől tükördarabokat szerezni, s kővel apró szilánkokat törögetve le a szélükből, az amúgy is törött darabokból, be tudtuk illeszteni a keret hátába, s volt, amiben megnézze magát az ember – hallod a távolból nagyapád magyarázatát.
A varázstükör.
Tükrözni nem tükröz. Majdnem ovális, nyele is van, rajta egy lyuk, azon átfűzve egy madzag, amivel fel lehetett akasztani. Valójában csak annyit tud, hogy sötétben sötétedik, a fényre világosodik a felülete, de minél tovább nézed, annál biztosabb vagy abban, hogy visszavezet abba a múltba, amelyet meg szeretnél élni.
Talán mégis igaza volt nagyapádnak, amikor gyermekkorodban azt mondta neked, hogy ez egy olyan csodás tárgy, hogy aki belenéz, az valós méretben, igazi nagyságában látja azokat a dolgokat, eseményeket is, amelyek tőle távol, sőt éppenséggel születése előtt történtek. Mi több, az elfelejtett emlékeidet is előhívja.
      – Az emlékezés tükre csak öregembereknek mutatja a valóságot. Te még olyan fiatal vagy, hogy nincs igazi múltad, s meglehet, ha belenéznél, csak saját magadat, a buksi fejedet látnád benne – mondta minden alkalommal, s te már akkor, kisgyermekként arra vágytál, hogy egyszer majd a tiéd legyen.
            Néha olyan ez a tükör, mintha tényleg az a szomorú Hold látszana benne, amelyről sokszor mesélt, amit élete legszebb és legválságosabb napjaiban többször is látott.
Máskor, ha nem éppen szemből nézed, kivénült, elhalt ágú gyümölcsfákat látsz benne, a Holtember gyümölcsösét. Nagyapád gyakran használt hasonlatainak egyike tükröződik benne. Ha értelmetlen dolgoktól féltél kiskorodban, szellemektől, ablakon berepülő vérszívó denevértől, azt szokta dörmögni:
– Ez nem a Holtember gyümölcsöse – mondta, s már felnőtt voltál, amikor arról az elhanyagolt szászföldi kertről mesélt, amit így neveztek, de nem volt benne semmi különleges. Talán csak a neve hangzott olyan kísértetiesen, mint ahogy ezeknek a tükörben megjelenő fáknak a jelenései. Holtember gyümölcsöse…
     Éppen egy hangfelvételt hallgattál, amit nemrég készítettél a lapod számára, egy kilencvenedik évében járó székely ember mesélt az életéről, s ahogy nagyapád tükrére néztél, annyira jelen időben, mintha éppen most történne, úgy érezted, hogy vonaton ülsz. Azon a bizonyos vonaton, amely a székelyföldre vitt, aztán mintha megszédültél volna, úgy érezted, hogy nem a nemzetközi gyors visz, hanem egy tüzet okádó mozdonyból nézed a nyár végi, aszály porától fulladozó tájat.
            Tizennegyedik születésnapodra olyan ajándékot kaptál nagyapádtól, ami miatt már soha többé nem lehet annál nagyobb élményed egyetlen utazás sem.
            Hajdani tanítványával, aki valamilyen fontos vezetői munkakört töltött be a vasútnál, elintézte, hogy egy felújított gőzmozdonyon utazhass egész napon keresztül. Nosztalgia szerelvények vontatására készítették elő, s a próbaúton voltak gyorsasági szakaszok, ahol teljes gőzzel ment, de többnyire átlagsebességgel haladt, s te segédfűtőként, az út feléig, a mozdonyon utazhattál.
            A tűzteret vizslattad, ha nem éppen a vezető melletti ablaknál bámultad a tájat. Nézted a nyári forróságtól korán elszáradt növényzetet. A vonat szele port kavart a töltés melletti árokban, ahol máskor a tócsákban tenyérnyi békák lubickoltak, s az volt az érzésed, hogy azért találták fel a gőzmozdonyt, hogy az ilyen istentől elhagyott vidékre szikrákat köpködjön, hátha mindent elemészt a keletkező tűz.
A távolban egy motoros olyan porfátylat hagyott maga mögött, mintha vadászgép kondenzcsíkja lebegett volna a learatott búzaföld tarlója fölött. Egy mezei úton, egészen közel a pályához, a fonnyadtan lógó levelű akácosban egy férfi a traktorába dőlve éppen javított valamit, amikor a mozdony füttyentett egyet, s a nem várt hangtól a férfi, ahogy ijedten felegyenesedett, beverte a fejét a motorháztetőbe, s még láthattad is, hogy súlya vesztett fatönkként, hogy nyúlt el az úton, porfelhőt hagyva maga fölött.
            Sokáig kísértett ez a kép, vajon mi történhetett az ájult emberrel?
Visszafelé, fölszállt a vezetőállásba a mérnök, aki a mozdony felújítását vezette. Te átköltöztél a postakocsiba, amelyet részlet-hűen építettek újjá, s amely igazából a bélyeggyűjtőket szolgálta volna. Közlekedési sorozatokat árul majd a postás, s az állomásokban, ahol vizet, szenet vételeznek, alkalmuk lesz az utasoknak, hogy a mozdonyt ábrázoló elsőnapi borítékot lepecsételtessék – magyarázta a postásegyenruhát viselő férfi, a szekrényfélékkel, fiókos asztalokkal agyon zsúfolt kocsiban, s közben nagy ügybuzgalommal fényesítgette a fiókok bronz fogantyúit.
            Nagyapád az indulás óta ott várt rád, olyan volt, mintha ő is csak egy postai csomag lenne. Öregen és ki-kiújuló betegsége miatt ernyedten feküdt egy műbőrrel bevont padon. Aztán olyan halkan, ahogyan csak azok beszélnek, akik nem akarják, hogy másokat is beavassanak, arról az útról mesélt, amit kamaszkorában, talán ő is éppen tizennégy évesen élt át.
– Még nem nyitották meg hivatalosan a Székely Körvasutat, hogy vonattal is elérhető legyen az 1940-ben a románoktól visszaszerzett országrész, már folyt a háború is, amikor apám, a te dédnagyapád, végre szabadságot kapott a vasúttól, elszabadult az állomás építkezéséről, amelynek ő volt a főfelügyelője. Egy ilyen próbajárattal mentünk a Székelyföldre vezető régi szakaszig, műszerekkel felszerelt járat volt, azon a mérnökök az új pálya esteleges egyenetlenségeit vizsgálták, de a mérővagonhoz személykocsi is volt csatolva, abban utaztunk, aztán átszálltunk arra a gyorsvonatra, amellyel apám szülőfaluja felé, a Székelyföldre utazott a család.
És mesélt a piros plüssbevonatos első osztályú vagonról, a csomagtartó hálójáról, ahová fölfeküdt, nem azért, mintha álmos lett volna, de ki akarta próbálni, hogy lehetne-e aludni odafent. És mesélt a császárszakállas idős mozdonyvezetőről, aki pontosan olyan volt, mint Ferenc József, s aki mindaddig egy állomási padon hagyta a csomagját, amíg ellenőrizte, hogy szikrázóan tiszta-e a gépe, s csak azután szállt föl a mozdonyra. Kesztyűt viselt, s a törlőrongyot olyan háziasszonyi pedantériával hajtogatta össze, mintha nem a kerékhajtó rudazatról, a csatlókról törölgette volna percekkel korábban a piszoknak vélt homályt.
– Olyan táskája volt, mint az orvosoknak, s egyik kezében az, a másikban, kalitkában egy kanári, végre felszállt, olyan méltóságteljesen, ahogy csak azok a régi vágású, úriemberként viselkedő mozdonyvezetők tehették, akik még az Osztrák-Magyar Monarchiában, a huszadik század elején szerezték képesítésüket, akkor, amikor a szakmájuknak talán nagyobb volt a becsülete, mint ma a pilótáknak.  
Nagyapád tükrébe nézve, vonatozol. De ezt most nem a mozdonyon teszed. Ez egy, az időben sokkal közelebbi út.
Alig néhány hónapja, október közepén, a Székelyföldre utaztál. Nagyapád kamaszkori barátjának sorsát kutatva, előbb a besztercei Szászföldre mentél, s utána tetted meg azt a szinte fölösleges, abszurd kirándulást.
Frieder Knopp életéhez gyűjtöttél volna hangulatokat, s bár kétségtelenül furcsa, hogy ismét nem a hajdani szász faluba mentél, erre is van magyarázat. Azt hitted, ahogy egy ritka őserdei fajra vadászó rovargyűjtő a lepkehálójával a pampára tévedő, kimondottan dzsungellakó életmódot folytató pillangókat kergeti, hogy megfejthesse esetleges örökléstani különbözőségüket, te is remélted, hogy mesefoszlányok történeteinek szövetével befoghatsz majd valamit a szászok múltjából, hátha elvándoroltak szokásaiknak legalább apró szilánkjai, s alkonyati magányban várják, hogy megtaláld őket a székely tájakon.
Amit a vonatablakból láthattál, az nem is olyan rég még a szász falvak világa volt, de csak templomtornyokat, dombok közt eltűnő villanyvezetékeket láttál. A bágyadt őszi fényben olyan volt a táj, mintha keret nélküli, portól homályos üveg alól kibámuló tusrajz lenne. Szomorú és magányos, mint egy örök gyászba feledkezett özvegyasszony. Nincsenek színek, csak a fekete különböző árnyalatai, leszámítva talán azt a selyemfényű sötétséget, amely egy tócsa tetején úgy terült szét, mintha a purgatórium sejtelmes bejáratát rejtette volna.
Arra a hegymenetben szikraesőt kínlódó fekete vonatra gondolsz, amelyről a meg-megcsusszanó kerekek visítása közben, a honvágy vakmerőségétől hajtva, lelépett a negyven évig tartó éjszakájába nagyapád barátja.      
Negyven évvel a szovjet hadifogolytáborból való szabadulása után, szülőháza udvarán vette őrizetbe a román milícia Frieder Knopp hajdani SS-katonát, aki a Német Szövetségi Köztársaságba tartó, Románián áthaladó szabadulókat szállító hadifogolyvonat beléptetésekor, 1949 szeptemberében még létszámba vehető volt a foksányi elosztótáborban, de Nagyváradon, a magyar határ előtti létszámellenőrzéskor a Nemzetközi Vöröskereszt munkatársai, s a román határrendészeti szervek hiányzóként jegyezték fel.
Eltűnt, felszívódott Románia keleti és nyugati határa között. Talán keresték, körözték is annak idején. De ennek a román levéltárakban nem találtad nyomát.
A tükörben utazol.
Mintha Frieder tehetetlenségre ítélt sorsának fellelhetetlen nyomait keresnéd az ablakon kibámulva, a sárguló fák között, jeleket, hogy rögtön be is emeld, amúgy sivár felnőtt éveinek életrajzába a látottakat. Nagyapád meséinek szász szellemei talán kiszabadultak a palackból, helyet kérnek, követik betegen vánszorgó vonatodat.
Ott, az egyik patakvölgyben apró fehér foltot látsz. Nem kell, hogy napokig keressék azon a hajdani 1941-es őszön, te megtaláltad több mint hetven év után, mert az a zsebkendőnyi fehérség biztosan Amelie Lehmann, a puhaszőrű angóra-kecskegidával.
Akár az a kislány is lehetne, akiről nagyapád azt mesélte, hogy kényeztetett kedvencével, amelyik elkísérte minden reggel az iskoláig, hogy aztán délben is ott szökdécseljen hazafelé menet kisgazdája mellett, örökre eltűnt azon a hajnalon, amikor az apja le akarta vágni a gidát.
Az a fehér folt nem mozdul az erdő szélén. Talán azt kémleli Amelie, hogy merre lehetnek azok a mesebeli üveghegyek, amelyeken át kell mennie, s hogy hol lehet az az ösvény, amely abba a tündérországba vezet, ahol boldogan játszhatnak a kislányok a cicáikkal, gidáikkal, s ahol fakószínű piros pántlika helyett az égbolt kékjével fonják be hajukat a tündérek.
Látod is azt a színevesztett masnit a hajában, tintapecsétes kötényét, s arcát, a fitos orrocskát, a mogyorószín szemét. Pedig ezek mind nyomtalanul tűntek el vele, mintha csak megérezték volna arcvonásai a közeli jövendőt, s megelőzték volna azt a sorsot, közössége ködpárává, láthatatlanná foszlását, amely a falujára várt.
Frieder is, nagyapád is biztos volt abban, hogy ők, az indián harcosok fogják megtalálni, ezért elszakadva a csatárláncba fejlődött felnőtt keresőktől, nekivágtak a havasok felé vezető völgynek.
– Az a gida értette a nevét, Hóvirágnak hívta a kislány, s azokban a napokban, amikor azt hitték, hogy talán élve találnak rájuk, felváltva Amelie és Schneeglöckchen nevét visszhangozták a dombok – mesélte nagyapád.
Te, a vonat ablakából látni véled a kökénybokorra akadt puha fehér angóragyapjú csomót, aminek nyomát követték Friederrel, s csak azért fordultak vissza, mert esteledett, s féltek, hogy nem találnának haza az úttalan hegyeken át a faluba, ahol az elsőosztályosok a templomban azért imádkoztak, hogy a mindig csilingelően kacagó osztálytársuk, Amelie Lehmann, hazatérjen.
És nem csak őt látod.
Az úton egylovas szekér poroszkál, mellette csikó ugrándozik, néha egészen előre szalad, a füvet kóstolgatja, aztán a nyakába akasztott csengettyűtől szabadulna, a fejét rázza, s te egy fűzfabokornál, amely eltakarja őket, úgy látod, hogy Dieter Gottschling megalkuszik a gazdával, aztán kötőféken elvezeti a csikót. Ő volt abban a hajdani szász faluban a kupec, aki képes volt napokig gyalogolni, ha jó áron vehetett lábasjószágot.
A távoli szász falu embereivel népesedik be ez az ismeretlen táj. Elképzeled, hogy a hatalmas erejű Dieter megtalálja Amelie Lehmannt, s nyakában a kislánnyal, a csikóhoz kötött gidával, megérkezik a templomtéri Emlékkőhöz, ahol hiánytalanul várja az egész falu. Ünnepelnek. Éljenzik a kis Ameliet, s a furfangos Liebhardt mesternek, az őszi szél hajtotta nyársán készül az ünnepléshez a vacsora. Egész borjú forog a parázs fölött, benne a bárány, a bárányban a liba, a libában a fűszerekkel telitömött fürj.
Nagyapád soha nem láthatott ilyen ünnepséget kamaszkora szász falujában, de Frieder azt mondta, hogy pontosan ilyen lesz a lakodalma, amikor majd elveszi Trautét.
– Ha él valahol, biztosan nagyon szép öregasszony lett Traute, mert a nagyanyja is olyan kedvesen mosolygós néni volt, hogy csak azért köszöntem neki napjában többször is, mert olyankor megállt, kacagva mondott valamit, s mindig megsimogatta a fejemet. 
Már késő délután van, de még elég a világosság ahhoz, hogy beleolvashass jegyzeteidbe, amelyeket kiegészíteni, talán dúsítani akarsz ezzel a székelyföldi úttal.
A dél-erdélyi szász falvak látványa lehangoló. Ódon és elhagyatott valamennyi. Így, felületesen bámulva őket a vonat ablakából, nem láthatod a pusztulás kopott penészszínét, s jegyzeteidbe mélyedve elhitetnéd magaddal, hogy az erdélyi falvak mit sem változtak a hetven év alatt, nagyapád gyermekkora óta. Hetven év, aminek javát a Szászföldtől távol töltötte el, s meséi miatt nem nehéz elképzelni azt, hogy az erdélyi szászok hogyan élhettek valaha ezekben az elsuhanó távoli falvaikban.
Feltennéd a kérdést: hogyan élhetett Frieder, nagyapád kamaszkori barátja a háború után, a bujkálás éveiben, hiszen a közösség szokásai és hagyományai, már-már íratlan törvényként vezérelték napjaikat, s neki most egyedül kellett volna helytállnia, uralkodni érzelmein, indulatain, s németes pontossággal beosztani az idejét. Azt az időt, amelyből méretlenül és megmérhetetlenül kapott, anélkül, hogy kérte volna, anélkül, hogy fontolgatnia kellett volna a percek órákká sűrűsödő értelmét.
Nagyapád, egyszer, amikor róla beszélt, az után, hogy megsejtette Frieder halálát, kibukott belőle a dolgok értelmezését kereső tanár, s azt mondta, hogy alanyi élete volt.
– Vegyük az ige meghatározását: Az ige olyan, cselekvést, történést vagy létezést kifejező, ragozható szó, amely alakját személy, szám, idő, mód, és szemlélet szerint változtathatja. Frieder nem kellett cselekedjen, nem történt vele semmi, csak éppen létezett személytelenül, időtlenül, egy nem létező módban, amely nem is feltételes, nem is kijelentő, azt mondanám „nem létező bujdosó” módban. A szemléletet pedig behelyettesíteném nála az észleléssel, érzékszervei működtek ugyan, észlelt, de fogalmi szintre nem juthatott az, amit látott, mert értelmének el kellett tompulnia, hogy olyan sokáig életben maradhasson a létezés semmijében – mondta nagyon szomorúan, de mégis megnyugodva saját következtetésétől, attól, hogy a végén már nem szenvedhetett, mert már fel sem fogta azt, amiben élt.
Szomorúan mondta, mint aki tisztában van azzal, hogy olyan sokáig élte azt a szinte növényi életet, alanyként, amely végül sorsának felfoghatatlansága miatt tompa agyúvá kellet, hogy tegye.
Ennek az alanynak, akinek sorsa erre a vonatútra indított, neki a feltételezett, a közösségébe visszakerült élete érdekelt volna. Ha nem menekül el a falu… ha otthon marad és családot alapít… De nincs ha  És, már senki sincs, aki válaszolni tudna erre, a nem is egyszerű kérdésedre. 
Most legszívesebben dédapád fagázzal hajtott, szolgálati sínautójában ülnél a vonat helyett, hogy félkörben láthasd a tájat. Az az érzésed, hogy a fülke ablakából csak az egyik oldalt nézve, kihagysz valami nagyon izgalmasat, valami olyasmit, amire később azt mondhatnád, hogy már csak azért az egyetlen képsorért is megérte, hogy nekiindulj az útnak.
Indulásod előtt a pályaudvaron jutott eszedbe, hogy kellene venned néhány szendvicset, de gyanúsan tegnapinak nézted őket, s az, ami friss lett volna, a lazacos szendvics, azt nagyapádra való tekintettel nem vetted meg. Majd az étkezőkocsiban, gondoltad, de sem büfé, sem mozgóárus nem volt a vonaton.
– A fogság utolsó hónapjaiban, mert szinte nem volt semmi más élelem, annyi füstölt lazacot ettem, és annyi ikrát, hogy legalább négynemzedéknyi utódomnak is elegendő lett volna.
Mesélt a fogolytábor parancsnokáról, aki mindig csőre töltött mesterlövész puskával járt, medvére, hiúzra, farkasra vadászott a prémjükért, s aki az utolsó fogolyév nagy lazacvándorlásának idején, madársöréttel irtotta az ívó-helyekre vonuló halakat, olyan sikeresen, hogy akár tonnányit is kihalászhattak az emberek a parthoz rögzített kikötőpallóknál, ahol fennakadt a meglőtt vagy csak sérült halak.
 – Valamikor ott, a Jenyiszej folyó Igarka nevű ágánál, csupa favágó élt, de nem sikerült vasutat építeni az örökkön fagyott föld miatt, amelynek csak vékony felső rétege olvadt meg a rövid nyarakon, mocsárrá téve a vidéket, s nem érte meg, hogy több száz kilométeren keresztül  leúsztassák a rönköket a Kara-tengerig, onnan hajóval vigyék tovább a fát, így aztán a munka nélkül maradt favágók arra vártak, hogy felépüljön, hogy mi felépítsük a halkombinátot. Ők is halásztak, vadásztak, nyaranta áfonyát, málnát gyűjtöttek, de leginkább azzal foglalkoztak, hogy lesték a szállítmánnyal érkező hajókat. Lisztet, cukrot, konzerveket hoztak nekik is a fogolytábor ellátmánya mellett. Ők sem dúskáltak a jóban, de csereberéltünk velük. Mi szakmunkát adtunk, ők többnyire füstölt lazacot. Voltak köztünk villany- és vízszerelők, ácsok és asztalosok, s az egyik lakatos csinált olajos hordókból, csövekből egy pálinkafőzőt az oroszoknak, ettől még a parancsnok is megszelídült. Neki is kellett, aztán csodálkozhattak Krasznojárszkban, hogy mitől lett olyan többlet cukor igénye a városnak, a fogolytábornak, ahhoz képest, amennyit korábban kaphatott. Cserébe elláttak hallal. Szóval lazacot ettünk lazacikrával – mesélte nagyapád.
Majd Brassóban eszel, gondoltad, s egy távoli, egészen biztos, hogy szász vártemplom tornyát nézted, amíg el nem tűnt a dombok között.   
Értük, a szászok miatt vállaltad ezt az utat, de főképpen nagyapád emléke, s meséinek végtelenített magnószalag-volta, ezerszer elmondott történetei kényszerítenek erre.
Beteg volt, amikor elkezdte barátja felkutatását s csak azért élt még szinte húsz évet, hol tünetmentesen, hol pedig haldokolva, hogy kamasz pajtása, Frieder Knopp nyomára bukkanhasson.
Még nem állapították meg, hogy rákos, de állandóan beteg volt, nagyanyád mellette ült és terítőt horgolt, amikor hírtelen felemelte a kezét az öreg, mutatóujját szája elé tartva, csendre intette nagyanyádat, s úgy hallgatózott, mintha zajokat hallana.
– Érzem. Valami történni fog. Valami távoli üzenetet kapunk – mondta betegágyában fekve a nagyanyádnak. – Talán Amerikából kapunk hírt az örökségedről.
Nagyanyád apja Chicagóban halt meg, s évekig várták egy ottani ügyvéd levelét az örökségről, de talán mégsem ezt érezte meg, mert búskomor lett, a gyógyszereit sem akarta bevenni, s este valami semmiség miatt alaptalanul durván rászólt nagyanyádra, aki soha életében nem hallotta emelt hangon beszélni a férjét.
És másnap kiderült, hogy mi volt az a távolról érkező hír.
Nagyapád akkor, betegsége elején, ezért kezdte el Friedert újra keresni. Másnap, rövid fényképes tudósítást közölt az egyik Budapesten megjelenő országos napilap a hihetetlen eseményről, egy negyven évig a padláson bujkáló hajdani német hadifogolyról.
Nevét nem közölték, csak azt, hogy egy erdélyi, volt SS hadifogolyról van szó, pontosabban a Hitlerjugend egyik tagjáról, s egy elmosódott, felismerhetetlen fényképet is betettek a hír mellé. Nagyapád szótlanul bámulta egész nap a torzonborz szakállas, válláig lenőtt hajú férfit, akinek az újsághír szerint csak valami cirill betűs elbocsájtó levele volt, annak alapján próbálták azonosítani a bukaresti hatóságok, s amelyben szabadulási végcélként, talán az otthonaként, Baden-Württenberg, egészen pontosan Freiburg am Breisgau szerepelt. A keltezés szerint, 1949. július másodikán állították ki a Jenyiszej folyó menti Igarkában.
Ez a híradás pontosan azokban a márciusi napokban történt, amikor nagyapádnál rákot diagnosztizáltak, s a halálra készülve nem volt már arra sem kedve, hogy kikeljen az ágyból, de megesketett, hogy ha megnősz, utánajársz a történetnek.
Hirtelen jött a tavasz abban az évben, s te sem úsztad meg az influenzát, mint ahogy nagyapád sem. Alapbetegségére rájött a lázzal járó járvány is.
Láthattad, s ha nem is figyeltél volna oda ágyhoz kötötten, a láztól kínozva mindarra, ami körötted történik, akkor is meghallottad volna azt, amiről a szüleid beszélnek, amiért mentősökkel, rendőrökkel tárgyaltak izgatottan.
Nagyapád eltűnt, s csak napokkal később tudták meg, hogy a végelgyengülés határán, amikor már nehezére esett a rák miatt az is, hogy kikeljen az ágyból, fogta magát és elutazott Romániába, Erdélybe, Friedert megkeresni.
Román mentőautó hozta vissza a román-magyar határra, onnan betegszállítóval vitték a legközelebbi magyar kórházba, s csak meghalni adták haza.
Csodával határos módon mégis felépült, s még éppen húsz éve maradt nyolcvanévesen bekövetkezett haláláig, hogy német bajtársi szövetségekkel és egyesületekkel, vöröskereszttel, s valami Karlsruhéban működő központi nyilvántartóval levelezzen barátja sorsáért aggódva.
Németes pontossággal érkeztek a válaszok.
Űrlapokat küldtek, amelyekbe az öreg be kellett írja, hogy milyen rokonsági fokban áll a keresett személlyel.
Kicsoda Ön számára Frieder Knopp, apja neve Walter Knopp, anyja, születet Eva Krause?
Nagyapád, mert őszintén azt válaszolta, ami az igazság volt, hogy „gyermekkori barát”, postafordultával érkezett a nyomtatott, szabványszöveg:
Hatóságunknak a keresett német állampolgár személyiségi jogai miatt nem áll módjában magánjellegű adatainak, úgymint: lakcímének, családi állapotának, anyagi helyzetének idegenek számára történő kiszolgáltatása.
Frieder negyvenévnyi önkéntes fogsága, s nagyapád egész hátralévő életén át tartó kínlódása, hogy megtalálja őt, éppen átölelte azt a korszakot, amelyben aknazárjaival, megközelíthetetlen vasfüggönyével, berlini falával egy létidegen diktatúra foglya lett a szovjetek által megszállt keleti blokk vagy, ahogy nagyapád emlegette: leánykori nevükön a népi demokráciák.
Neki csak egyetlen története volt, s bár az, töredéknyi idő volt abból a huszadik századból, amit részben átélt, de abba a négy évbe zsugorított történelembe csak kimondottan ketten fértek el: Frieder és Ő, Ő és Frieder.
Nem nézett a szemedbe mesélés közben, s talán beszédnek sem lehetett nevezni azt a dörmögő pusmogást, amelyben szinte nem is esett szó másról, mint arról a négy esztendőről, amelyeket a második világháború előtt és alatt egy észak-erdélyi faluban töltött, bár ez a helymeghatározás így nem egészen pontos. Lényegében sátorban, aztán egy félig kész vasúti szolgálati lakásában éltek
A folyó kiszélesedő völgyében, az állomáson és a később felépített szolgálati lakásokon kívül, nem volt emberi település.
Az állomás, ahová dédapádat a Bécsi Döntés után, saját kérésére helyezték, amikor Hitler és Mussolini jóvoltából Erdély északi része a románoktól ismét magyar fennhatóság alá került, még csak terepasztalon, tervrajzokon, új-keletű katonai térképen létezett. A kinevezett személyzet dolga a félévnyi barakklét alatt abból állt, hogy a majdani nyomvonal mellé fölállított távíróvezeték segítségével, a vasúti pálya építésének ideje alatt, napi jelentések lekopogtatott jeleit küldje a munkálatokról a nagyvárosban székelő Vasúti Üzletigazgatóságnak.
Falu sem volt a közvetlen szomszédságában, csak egy bádogozott testű komp, s a hozzá vezető szekérkerekek nyomai jelezték, hogy valahol lenniük kell településeknek is.
A folyó pangó vizekkel, fűzfaligetekkel tarkított árterét, amely művelésre alkalmatlan volt, katlanszerű harántvölgyek kísérték, s az egyikben, jól elbújva a kandi tekintetek elől, egy vízmosásnyi szoros útján átjutva, szakadékos partokkal, a domboldalakat csipkéző teraszaival, s a községet körülvevő szántók és rétek lapályos kaszálóival tarkított medenceszerű térség alján húzódott meg a szász község, Frieder Knopp faluja.
Mintha egy, a föld őskorának idején kialudt vulkán kráterében telepedtek volna le hajdanában a szászok. A templomtól szinte szabályos távolságban minden irányban hegy méretű dombok takarták a kilátást, s ahol a vizek utat törtek, feltárva a dombság andezit alapját, csak ott, abban a szakadékszerű nyílásban volt közlekedésre alkalmas kijárata a falunak az országút, a komp, s az éppen készülő vasút felé.
Zsáktelepülés volt, s az egyetlen kövezet nélküli útja ahhoz a láncos komphoz vezetett, aminek helyére az új vasúti híd került. Arra a folyó menti szárazabb rétre pedig, ahol a környék falvai a tavaszi nagy baromvásárokat szokták tartani, fűtőházat, mozdonyforgatót építettek.
Előbb csak kubikusok, vasúti krampácsolók serénykedtek, de aztán a befejezéshez már civil ruhás, kabátjukon sárga hatágú csillagot viselő embereket is hoztak, akik többnyire gyenge testalkatú budapesti zsidó értelmiségiek voltak, s nem nagyon pótolták a frontra vezényelt pályamunkásokat. Kétszer annyi embert dolgoztattak a katonai mérnökök, mint azelőtt, hogy betarthassák az ütemtervet.
Nagyapád apja, a te dédapád erdélyi volt, egészen pontosan a Székelyföldön született, de az első világháború után, amelyet főhadnagyként fejezett be, nem tért haza a románok által elfoglalt szülőföldjére.
Az osztrák határ mellett telepedett le, s mert a megcsonkított országban százezrek kényszerültek az új határok túloldaláról menekülve évekig embertelen körülmények között a vakvágányokra húzott, szinte kifűthetetlen marhavagonokban lakni, ő, jogászdiplomáját, s egy székelyföldi kisváros közigazgatásában főjegyzőként szerzett tapasztalatait föladva, egy tiszttársa segítségével a vasútnál helyezkedett el.  
Az akkor még sváb többségű, határ menti kisvárosban végigjárta a vasúti szamárlétrát, büszkén használva az őt megillető doktori címet: fékezést, váltókezelést, tolatásvezetést, távírászságot, forgalmistaságot, s éppen állomásfőnöki vizsgát tett a nyugati végeken a doktor úr, amikor 1940-ben, az ország-gyarapítás napjaiban saját kérésére került az akkor még csak térképen létező állomásra. MÁV főfelügyelői címet kapott, tekintettel jogi végzettségére és arra, hogy az alapoktól egy állomás irányításáig mindenben van gyakorlata, s a munkálatok befejezése után, akkor már a távíró mellett telefonjuk és katonai rádióadójuk is volt, ismét csak saját kérésére maradhatott a forgalomirányítás főnökeként azon a helyen, a kiemelt fontosságú katonai pályaudvaron, s nem kellett a közeli vasúti csomópont irodájából rendelkeznie.
A sebtében tervezett vasútvonal tette megközelíthetővé, az új határ által szétszabdalt erdélyi hálózat miatt, az anyaországgal összeköttetés nélkül maradt Székelyföldet. Hivatalos neve, az akkor még csak árvízi töltésnek kinéző földhányásnak, a Székely Körvasút volt.
Nagyapád szerint a kátránnyal telített talpfák szaga olyan függőséget alakított ki dédapádnál, hogy nem fogadta el a sokkal magasabb fizetéssel járó kereskedelmi tanácsosi állást, s az üzletigazgatósági iroda helyett, ami pedig kolozsvári villalakást is jelentett volna számára, ezt a félig nomád életet választotta.
A mezőségi dombok és előhegyek között, ahol kijelölték a majdani állomás helyét, életnek nyoma sem volt, de a savanyúfüves ártéren, csordás nélkül, minden hajnalban bivalyok jelentek meg, hogy komótos legelésükkel, órákig tartó dagonyázásukkal élővé tegyék a helyet, hogy aztán esténként, ugyanolyan titokzatosan, mint ahogyan jöttek, egy részük átúszva a folyón, a többiek nekivágva a hegyhátnak, eltűnjenek a kopár, suvadásos dombok között.
Magáról az állomásról keveset beszélt nagyapád, mert az ő igazi állomása, megállója és megállítója, kamaszkora legfontosabb színhelye, a legközelebbi település, órányi járásra a vasúttól, ez a német nevű zsákfalu, Frieder faluja volt.
A vasút, ahol lehetett, kikerülte a falvakat, nem az ott lakók számára épült. A cél: minél hamarabb összekötni az új szakaszt a Maros felsőfolyásának völgyében már létező fővonallal, hogy megteremthessék a kapcsolatot a Székelyfölddel. Lehetetlenné tette a közlekedést Erdély újraosztásban, hogy Herman Göring birodalmi marsall érdekeltségébe tartozott a már létező fővonal melletti, az aranyosgyéresi betonacél és sodronygyár. A Romániában maradt gázmezők látták el energiával, ami a két ország rossz viszonya miatt lehetetlen lett volna, ezért német parancsra a fémfeldolgozó környéke ott maradt a vasúttal a románoknál, létre hozva egy behajlást a térképen, a Göring-hasat, ami miatt Budapest felől, anélkül, hogy ne mentek volna át a szomszéd országba, a magyaroknak ítélt új területnek jó része vasúton megközelíthetetlen volt.
A szászok lakta nagyközség annyira láthatatlan volt a vasútról, hogy ősszel, amikor a földjeiken máglyákban égették a gazt, még a füstöt is csak akkor lehetett látni, ha az ember, a faluba tartva, már átjutott a szikla-szoroson.
Jól elbújt a falu a szőlőhegyekkel, erdőkkel kerített katlanban. Úgy elrejtőzött a világ elől, mintha örök védekezésre rendezkedtek volna be lakói. A házakat védő ódon várfalakon kívül ez a szikla-szorossá keskenyedő patakvölgy bejárata is úgy óvta őket, mint egy előretolt védelmi állás. Őrizte évszázadok óta a szászokat, s nemcsak fizikai létükben, de vigyázta, oltalmazta nyelvüket, szokásaikat is. A szoros sáncárkában csordogáló pataknak nem volt igazi neve, nem véletlen, hogy nem Wall, azaz sáncként emlegették, hanem a „Wassergraben”, mintha valóban egy erődítményt védelmező várárok lett volna. A falu felöli oldalán középkori romok, amelyet kolostorként emlegettek, de éppen úgy lehetett védelmi célra épített erődítmény is valaha.
Dédapád vitte a családját is, ahogy ő nevezte, a „sátorozáshoz”. Nagyapád tizenkét évesen költözött oda, 1940 októberének végén, s éppen a tizenhatot töltötte volna 44-ben, amikor leventeoktatásról a frontra vitték, s akkor a szülei is végleg elkerültek onnan, menekülve a szovjet csapatok, de leginkább az átállt román hadsereg bosszújától félve, és mintha semmi más nem történt volna nyolcvanéves koráig vele, egész életében arról a varázslatos négy évig tartó világról mesélt. És csakis neked.
Rengeteg teleírt füzetet találtál halála után, de azokban regények, novellák voltak. Közölhetetlenül túlbeszélt valamennyi, s bennük egyetlen szó sem esett élete meghatározó élményéről. Ha lehet ilyesmit mondani, az élő beszédben érezte az arányokat, a mértéket, az írásban belefulladt önmaga túlképzettségének tengerébe. De nemcsak ez volt vele a baj. Íróként epigon volt, felismerhetően utánozta nagynevű kortársait, már-már parodisztikusan átélve nemcsak stílusukat, de témájukat is. Mert a zsenialitását szóban és nem írásban, kamaszkora elmesélésében élte ki.
Egy dolgot viszont megtudtál belőlük. Nagyapád küzdött a hittel, folyamatosan foglalkoztatta a feltámadás. Kíváncsi volt, hogy a lélek úgy általában támad föl, kortalanul, vagy a csoda csak abból áll, hogy visszakapja tudatának azt a szeletét, és csakis azt, amit halála előtt képviselt a testben. Egyetlen olyan mondatot találtál, amit irigyeltél, s hiába kerested a világhálón, hogy vajon nem idézet-e, bele kellett törődnöd, hogy az ő találmánya volt. „Én magara vállalom a bűneiteket, ha biztosítjátok a feltámadást” – írta. Hitt valamilyen földöntúli szellemben, már csak azért is szüksége volt erre az adományra, mert állandó jelleggel beteljesedtek megérzései.
Nyugdíjazás után, napokig sétált a város környéki gyümölcsösök útjain, s annak a kertnek, amelyik legjobban tetszett neki a tavaszi virágzások idején, amiről egész nyáron álmodozott, annak kapuján kora ősszel egy pléhtáblára festve megpillantotta, hogy eladó, s a „haláleset miatt”, magyarázó félmondat után egy telefonszám. Nem lett volna pénzetek, hogy megvegye azt a tájépítő-mérnök által tervezett csodát, de álmodozott.
A kert vége dombra kapaszkodott, s a virágszigetek és gondosan ápolt díszcserjék, a süvegformára alakított tuják, szépen nyesett koronájú gyümölcsfák között, tisztavizű, de mesterséges patak csordogált a sziklákkal, kövekkel, kavicsokkal kirakott medrében. Folyását követve, olykor párhuzamosan a mederrel, máshelyeken a hidakon át, fehér kőzúzalékkal felszórt út kanyargott, hortenziabokrok között. A fehér és kék, halvány rózsaszín és mályva-vörös viráglabdák, szinte légiessé, álomszerűvé tették azt a kivagyiság nélküli épületet, amelyet aztán nagyapád kerti lakként emlegetett.
Nem akart hinni a szemének, amikor meglátta, hogy eladó, s alig várta, hogy hazaérjen, próbálta hívni a tulajdonost, de a géphang minden tárcsázás után közölte, hogy nem létező számot hív. Próbálgatta az első és utolsó szám különböző változatait, hátha elírták valamelyiket, de egyik sem volt élő vonal. Ebéd közben nem figyelt senkire, maga előtt tartotta a cetlit, amire az eladó elérhetőségét feljegyezte, aztán megkönnyebbülten mélyet sóhajtott, földerült az arca, úgy, mint aki megfejtette a kör négyszögesítésének rejtélyét, csodálkozást és ámulatot láttál az arcán, kiejtette kezéből a kanalat, s akkor, mint aki megvilágosodott jól megnézte a számokat.
– Ez nem telefon, hanem egészen biztos, hogy az e heti lottó nyertes számait üzenték meg nekem – mondta, s ő, aki addig, ha nagyanyád néha egy-egy szelvénnyel játszott, azzal bosszantotta, hogy az az ördög adója, életében először és utoljára megjátszotta azokat a számokat.
Este a nappaliba, a tévé elé csődítette a családot a lottóhúzás idejére, kissé sértetten, hogy nevetnek rajta. De végül leültette a szüleidet, nagyanyádat és téged, s arról ábrándozott, hogy a nyereményből melyik óvárosi műemlékházat veszi meg, mit fog csinálni a kiszemelt kertben, s azt is közölte, hogy neked is vesz házat Pesten, mert az lesz a legegyszerűbb, ha saját lakásodból járhatsz majd az egyetemre.
– A többit majd okosan fogjuk beosztani. Kinéztem neked a hirdetések között egy akkora pesti lakást, amiben elfér majd az egész családod, ha majd megnősülsz és gyermekeid lesznek, de addig is, ha már egyetemista leszel, ott lakhatnak az évfolyamtársaid is, igazi diáktanyát csinálhatsz belőle.
Percekkel később tényleg azokat a számokat húzták, s a közvetítés tévés háziasszonya az eredmény megérkezése után azt mondta, láthatóan csodálkozva a hihetetlenen, hogy a lottótörténelem eddigi legnagyobb nyereményét öt szerencsés szelvény között osztják el.
–  A játék történelmében, még soha ilyen sok telitalálatos nem volt – mondta láthatóan hitetlenkedve, s mint aki nem hisz a szemének, újra és újra megnézte a korábban a kezébe adott gyorslistát, s akkor nagyapád diadalmasan vette ki pénztárcájából mind az öt lottót.
– Arra gondoltam, hogy mindenkinek megveszem ugyanazokat a számokat, mert, ha rajtunk kívül még lenne nyertes, akkor ő már csak az összeg egy hatodát kapná.
Olyan döbbenten és olyan csendben ültetetek, hogy nagyapád külön-külön mindenkit vállon ragadott és megrázott.
 – Ébresztő, nem azt mondták, hogy ennyit kell, hogy kifizessünk a semmiből, hanem azt, hogy nagyon gazdagok lettünk.
A nagy nyeremény napján a döbbenttől eleinte még örülni sem tudtatok. Talán inkább félelmetesnek találták szüleid a folyamatosan beteljesedő megérzéseket, amelyek addig soha nem nagyapád sorsáról, egészségéről, anyagi helyzetének javulásáról szóltak. Olyan többnyire apróságokat jelzett előre, amelyek beteljesedése nem érintette mélyen a családot sem. A lottó volt élete első és utolsó önsors-javító látomása. A hónapról-hónapra élő nyugdíjas tanár, megvalósíthatta élete álmát, méhészkedhetett kedvére, s gyönyörködhetett virágjaiban, s az örökzöldek süvegeiben, alagútjaiban.
Igazából nem is csodálkoztatok, megérzett haláleseteket, s az érettségid napjaiban azt is, hogy közepes tanuló létedre színjeles lesz a diplomád, mert minden tantárgyból azt írod, abból felelsz a szóbelin, amit a legjobban tudsz és mondta is a tételek kérdéseit.
Felvételizned sem kellet kitűnő diplomád jóvoltából, s az egyetemi év kezdetekor be is költözhettél a méregdrága, egyetemhez közeli lakásba.
De ezek a megérzései, a látnoki képessége, nem segítették abban, hogy író lehessen.
A jegyzetek között, akadtak emlékeztetők, szász dialektusban lejegyzett szavak, Frieder Knopp hatodikos földrajz könyve, és egyetlen, valamiért talán fontos képes levelezőlap is abból a korból. Az, amit az indiánnaplójában találtál. Grüss aus Berthälm. Üdvözlet Berethalomból. Gótikus szász vártemplom állt a hegytetőn, de a kép nagy részét egy ovális keretbe foglalt fénykép töltötte ki. Bajuszos SS-egyenruhát viselő férfi nézett a semmibe.
Körirat magyarázta, hogy ki is ez a híresség: Artur Phleps SS Motorised Division Wiking, SS-Obergruppenführer und General der Waffen-SS.
Artur Phleps, a motorizált viking hadosztály parancsnoka, Waffen SS tábornok, berethalmi szász főtiszt neve mellett a hátlapon kézírással, mintha egy helyre tartoznának, Aldo Pavone olasz alezredesé, (tenente colonnello) s amikor újra keresgéltél, emlékeid frissítése miatt, eszedbe jutott, hogy mit is mesélt a nácik ünnepélyes toborzásáról, s az olasz parlamenterekkel, az éppen átadás előtti, még katonai zárral védett állomásra érkező vonatról nagyapád.
De erről majd később.
Nagyapád, igazi író szeretett volna lenni, éppen ezért személyes sikerének tartotta, azt, hogy az egyetem elvégzése után rögtön egy országos napilap szerkesztőségébe kerültél, ahol pillanatok alatt a csúcsra juthattál.
Talán szerencséd is volt a lapnál, apró lóti-futi munkák közben olyan témára bukkantál és olyan jól sikerült megírnod, hogy folytatásokban közölte a lap, s ráharapott egy könyvkiadó is a riport-regényként hirdetett munkádra.
Egy apró, jelentéktelen hír ragadott meg, az, hogy egy cirkuszi bohóc öngyilkos lett. Talán szándékosan vetette le magát a kupolába függesztett trapézról, s mert a név nagyon ismerősnek tűnt, utánajártál. Jól emlékeztél, tényleg olimpiai bajnok szertornász volt az illető valaha, aztán unterman lett, azaz olyan alsóember, aki az akrobatikus duettben a repülő párját tartja. A gúlák „alapja-ember”, akinek a vállán előadják a számot. Az erőember. Az alsó. Ez volt a címe a cirkuszi élet háttér-szomorúságát feltáró riportodnak, s a később megjelent könyved címe is ez lett: Az alsó.
A hajdani olimpikon, a kiöregedett légtornásznő, a nyeregből kihízott cirkuszi pénztáros, valamikori műlovarnő, gerincsérves porond-gereblyéző, hajdan híres erőemberek életéről írtál. Zenebohóc sorba kerülő, valaha a hangverseny termek ünnepelt csodagyerekének számító alkoholista életét követted végig. Amivé a levegő akrobatáiból, lovas tornászaiból kiöregedve váltak. Porondon bukdácsoló, a nagyérdeműt mulattató, önmagukat röhögtető hajdanvolt csillagok alkoholista hamu-létét írtad meg, a tündöklés utáni fénytelenség dermesztő napjairól tudósítottad olvasóidat.
Nagyapád büszke volt rád. Kivágta a folytatásokat, könyvszerűen bekötötte őket.
– Talán az én kamaszéletem is beleférne egy regénybe – mondta, olyan hangsúllyal, hogy az már nem is óhajként, hanem a haldoklónak tett ígéretként, teljesítésre váró kéréseként él benned.
Vonatozol hát.  
Már késő délután van, de még elég a világosság ahhoz, hogy beleolvashass a riportkönyvedhez készült jegyzeteidbe. Csak néha-néha pillantsz fel a lapokról. Ezeknek a romániai településeknek, a dél-erdélyi szász falvaknak elsuhanó képei, egyáltalán nem jelentenek szívderítő látványt. Nem ez köt le elsősorban.
Mindentől távol, egyetlen ház sincs a közelben, göcsörtös husánggal a kezében, egy ember baktat a sínek mellett. A földet nézi, mintha tudomást sem venne a vonatról.
Willibald Hellwigre gondolsz, az első világháborúban megvakult emberre, aki botjával tapogatózva minden nap elment a házától a templomig, az Emlékkőig. Lépésenként állt meg, hogy felnézhessen a Napra. Nem viszonozta senki köszönését, s Frieder nagyapja szerint megérezte az időváltozást, a borús égboltot. a hírtelen jött zivatarokat, azt onnan lehetett tudni, hogy olyankor, még mielőtt lezúdult volna a földre az özönvíz, megmerevedett az út közepén, s fájdalmas hangon azt kiabálta az égre: „sötétet, sötétet mindenkinek.”
– Már folyt a háború, s április huszadikán, Hitler születésnapján, amikor éppen magyarországi Volksbund küldöttség érkezett az ünnepre, ez a Willibald odabotorkált a zenepavilonhoz, ahol a beszédeket tartották. A botjával hadonászva utat tört magának, s teljes torokból azt kiabálta, „halál a háborús uszítókra, még születésekor vakuljon meg mindenki, aki majd háborút akarna.” Müller, a falu náci vezetője letartóztatta, s a községháza pincéjébe zárta. Nem tudom mi történhetett vele, mert aztán soha többé nem láttuk a faluban – mondta nagyapád.
Elképzeled, hogy ezek között a dombok között bolyongva szidja a háborút, s leginkább azokat, akik élőmúlt-nélkülivé tették a Szászföldet.
Nagyapád meséi miatt nem is lenne nehéz elképzelni azt, ahogy rendezett falvaikban élhettek valaha az erdélyi szászok. Csak valami megvilágosító fény kellene ahhoz a mesei félhomályhoz, amibe egész kamaszkorát burkolta.
Nagyapád úgy óvta kamaszkori szász barátja, Frieder Knopp emlékét, ahogy csak féltett titkait, mások számára értéktelen, s mégis dugdosott emléktárgyait szokta őrizgetni az ember. Egyelőre ennyit róla, nagyapádról, aki nem jelenhetik meg öregemberként, ebben a történetben, csak úgy, szellemképesen, mint ahogy valaki emléke egy másik ember saját emlékeivel keveredik. Mert nagyapád, kétméteres magasságával, hatalmas testi erejével, nem zsugorodhat aggastyánná még gondolataidban sem, már csak azért sem, mert élete folyamán másnak soha, csak neked mesélt kamaszkora legszebb éveiről, a szász kisfiúval életre kötött barátságáról.
Szabatos kerek mondatokban hallhattad történeteit, abban reménykedhetett (talán négyéves lehettél, amikor elkezdte azt a hosszú monológot), hogy egyetlen szót sem felejtesz el azokból a hihetetlen eseményekből, amelyeket együtt éltek át valaha, s így az indián-vérszerződéssel is megerősített barátságuk történéseit amolyan tollba-mondott önéletírásnak tekinted majd.
Frieder Knopp volt élete igazi barátja, de azokról a háború utáni szörnyű esztendőkről, amikről nem tudott, nem mesélhetett neked az öreg. Ezt a közel fél évszázadot, egymásról semmit sem tudva, már nem közösen élték át a barátjával.
Friedert, szibériai évei után, a szülőföld mágnese vonzotta vissza a Szászföldre, a Németországba szánt hadifogoly szállítmányból szökve. Nagyapádat, aki azt hitte, hogy szülei még mindig Észak-Erdélyben élnek, pedig ők is nyugat felé menekültek a front elől, a leventeként fogságba esett nagyapádat a szovjetrendszer, amely esetében alapos volt, haza küldte szülővárosába, Nyugat-Magyarországra, az irataiban szereplő Kőszegre, amikor majdnem húszévesen szabadult a hadifogságból. Dédszüleid már ott voltak régi otthonukban. Neki ilyen szempontból szerencséje volt.
Cingár, hirtelen növésű kamasz volt, amikor kivitték a frontra. Még alig múlt tizenhat éves, amikor Szibériába került, s a rossz körülmények ellenére is valóságos díjbirkózóként, lábszár-középig érő nadrágban, csuklóját szabadon hagyó kifakult katonazubbonyban szállt le Kőszegen a hazatérőket szállító vonatról.
Leveleket írt Erdélybe, Friedernek, ahonnan soha nem kapott választ. Még annyit sem, hogy a CÍMZETT ISMERETLEN, s csupán halálos betegsége alatt, néhány nappal, a baljós diagnózis felállítása után hallhatott arról az esetről, ami a hajdani, s nagyon messzi erdélyi Szászföldön történt, hogy „egy SS katona feladta magát a román hatóságoknál”, írták a lapok
Nem lehetett volna biztos abban, hogy éppen Frieder az a balladába illő sorsú ember, akiről a hírek szóltak, aki negyven évig élt elárvult szülőháza padlásán, ő mégis meg volt győződve arról, hogy az akkor még szinte légmentesen lezárt magyar-román határ túloldalán, az újságban meg sem nevezett erdélyi szász faluban, barátja az, aki feladta magát a román hatóságoknál.
Dédapádtól hallhatott arról, hogy Frieder faluja az utolsó emberig elmenekült, hiszen dédapád a német felszámoló vonattal jutott ki az ostromgyűrűvé szűkült frontvonalból, s arra a szerelvényre szálltak fel a kiürítési parancsot ellenőrző SS katonák is. Hallotta a jelentést, hogy egyetlen lélek sem maradt a szász községben, és hogy a házaikat a parancs ellenére nem gyújtották fel az emberek.
 – Nem gyújtották fel – mondta, ismételgette távolba révedőn.
Nagyapád talán abban reménykedett, hogy időközben, a béke első hónapjaiban visszatértek a falu lakói.
Pedig a vonatparancsnoknak jelentést tevők, nem azt mondták, hogy „elhagyták házaikat”, hanem azt, hogy „véglegesen elhagyták házaikat”.
SS-utászvonat volt, egy gőzmozdonynál jóval nagyobb, dízelmotorokkal szerelt mozdonyféle után volt kötve az egyetlen személykocsi, amiben dédszüleid is utaztak, s vasbeton tömbökkel terhelt platformvagonokat vontatott. Az utolsóra volt szerelve a hitler-eke, valójában egy horgony, amellyel feltépték a talpfákat. Utánuk néhány kilométernyire már a szovjet-román csapatok jöttek a hasznavehetetlen vasúti töltésén gyalogolva.
Nagyapád is látott ilyen szerkezetet a visszavonulás alatt. A betontömbök között géppuska fészkek voltak, talpfa szilánkok fröccsentek szerteszét az eke után. A töltés kövei szikráztak, s nemcsak a morajló hang volt iszonyatos, de félelmetes volt a látvány is. Az öregkatonák, a magyar század maradványa, ahová nagyapádékat beosztották, azt mondták, amikor megelőzte őket az a szerelvény, hogy ez a vég. És biztosan fogságba esnek hamarosan, mert mindig az ilyen vonat az utóvéd legvége, ők ezek szerint a feláldozhatóak és, hogy jobb lenne felemelt kézzel elindulni az oroszok felé, mert szuronyos puskáikkal úgysem tudják feltartóztatni a szovjet tankokat.
Tudhatta tehát nagyapád, hogy nem volt visszaút a menekülő szászok számára, soha nem térnek vissza, hogy Frieder faluja végleg eltűnt, mégis nekiindult, s nem túlzás azt mondani, hogy halált megvető bátorsággal vágott neki az útnak.
Nagyapád, a családban „nagy szökésként” emlegetett kalandja után felgyógyult a rákból, s az a meggyőződésed, hogy csak azért élt még szinte húsz évet, hogy barátja, Frieder Knopp nyomára bukkangasson.
Szerencsés voltál, mert úgy nőhettél fel, olyan háromnemzedékes házban laktatok, ahol nemcsak szüleid kifogyhatatlan munkabírása, de leginkább nagyapád bölcs gondolai, s nem utolsó soron életszerűen mesélt történetei neveltek.
Négyéves voltál, nagy szökése idején, s mert az egész család neheztelt rá, te voltál az egyetlen, akivel megbeszélt mindent, s az, hogy nem kölyökszámba vett, jól esett neked, s egyáltalán nem érezted tehernek, hogy élete vége felé, akkor, amikor már éppen íróvá avattak, a kiújult betegsége miatt ápolnod kellett. Forgatni, ágytálazni nagyanyád helyett, aki nagyapád szerint már eleve úgy jött a világra, hogy alapfoglalkozásaként azt kellett volna beírni az okmányaiba, született beteg.
A humora szinte az utolsó percekig nem hagyta el, s hiába hitte még a család is, hogy félrebeszél, te tudtad, hogy nem azért szólít nővérnek, mintha nem tudná, hogy ki vagy.
– Schwester – szólított csúfondárosan, ha valamit akart, s a család, de főként nagyanyád, akivel szemben a némaság állóháborúját vívta betegsége egész ideje alatt, mindenkinek elpanaszolta, hogy a férje képzelődik, németül szólongatja az ápolónőt, azt hiszi, hogy a német frontkórházban van, ahová lábsérüléssel került, amikor a „rendben végrehajtott rugalmasan elszakadó hadmozdulatok” miatt, már Németországban védte, ahogy gúnyosan nevezte az akkori Magyarországot: a Kárpát-Duna-Nagyhazát.
A nap java részét átaludta, s ha ébren volt, egyfolytában Friederről mesélt, mintha semmi más nem történt volna élete nyolcvan esztendeje alatt, mint azok a dolgok, amelyeket kamaszként az alatt a négy év alatt éltek át kettesben a Szászföldön, amelyet Erdélyben magyar világként emlegettek. A szabadságod után úgy mentél el, hogy minden pillanatban a halálhírét vártad, s helyette kaptad azt a pénteki üzenetet.
Néhány hónappal a szökés után, amikor már tünetmentes volt és kezdett felerősödni, mesélés közben hírtelen fölkapta a fejét és abba hagyta az emlékezést. Úgy láttad, hogy hangtalanul zokog.
– Már csak bennem él. Meghalt Frieder – mondta, s te kimentél a szobából, mert látszott rajta, hogy egyedül akar maradni. Valami megmagyarázhatatlan gőg miatt, úgy érezte, hogy Istennel más a viszonya, mint más embereknek, s ezért csak akkor imádkozott, ha nem látta senki, s ez hosszas betegsége alatt igen gyakori volt.
Többé nem írt leveleket, tudta, hogy mi lehetne a válasz.
Székelyföldi utad után, egy Németországból érkezett levél alapján kiszámítottad, hogy tényleg azokban a napokban halhatott meg Frieder.
Nagyapád megérzései pontosak voltak, de a jövőnek azokban a szellemképeiben, amelyek szinte csak mások számára teljesedtek be, nem látta tisztán önmagát.
Folyton-folyvást gyermekkorukra emlékezett, újabb és újabb részleteket idézve kalandjaikból, csínytevéseik tárházából. Olyan dolgokat is megértett kiskamaszként, amelyeket a felnőttek sem igen érthettek. Azt mondta, elfacsarodott a szíve, (nem a csavarodást használta), amikor a szász falu életét látta, mert Kőszegről gyakran járt át Ausztriába, látta a villamosított falvakat, a korai gépesítésnek a hagyományos falusi életet megsemmisítő hatását, azt, ahogy megszűnik az az egymásra utaltság, amire pontosan az eszközök hiánya, kezdetleges voltuk kényszerítette a falusi embereket.
– Tudod fiam, addig, amíg egyetlen rádió volt egy utcában, összegyűltek az emberek, ha valamilyen fontos közvetítés, érdekes sportesemény volt. Együtt hallgatták még a bérházakban is, aztán jött a televízió, széküket cipelő emberekkel teltek meg az utcák, a gangok, mert eleinte tévé is csak egy-egy volt, oda igyekeztek ülőhelyükkel, aztán mindenki számára elérhetővé váltak ezek a készülékek, s ma már nem is ismerik egymást az utca, a bérház lakói. Gyermekkoromban Nyugat-Magyarországon is látni lehetett a mezőgazdasági gépeket, aztán ahogy kelet felé mentünk egyre kevesebbet, hogy aztán ott, Erdélyben, egyetlen traktort, feldolgozógépet se lássak. Villany is csak a nagyobb településeken volt. A gépvándorlás pontosan fordított volt, mint a középkori népvándorlás, az keletről tartott nyugat felé, s tette tönkre a kialakult társadalmi rendet, emez pedig fordított útjával teszi majd ugyanazt.
Ezt talán később, egyetemista korodban mondta, de olyan sokszor elismételte részleteiben korábban is neked, hogy hinned kellet, azért szerette gyermekként azt a szász falut és dédapád szülőfaluját is, mert romlatlanabbnak, tisztábbnak látta őket, mint azt a Nyugathoz közelebbi világot, amelybe beleszületett.
Azokra az évekre, mint élete legbékésebb korszakára emlékezett. Pedig akkor valahol messze már a folyt a második világháború, de őket, a Kárpátok keleti vonulatai alatt azokban a kezdeti években elkerülte a világméretű felfordulás, aminek éppen csak a szele érte el az általa a béke szigeteként fölmagasztalt erdélyi szász falut. Érkeztek ugyan haza néha frontharcos szabadságos katonák a faluba, olykor egy-egy sebesült is, de történeteikből hiányzott az igazág. Hősiességükről, rettenthetetlenségükről meséltek a családnak, a szomszédjaiknak, a kocsma közönségének.
Nagyapád sem beszélt az átszenvedett borzalmakról, úgy tett, mintha nem élte volna át leventeként a fejvesztett meneküléssel fölérő visszavonulást, a sebesülést. Mintha nem éhezett volna a szibériai fogolytáborban, ahol éppen nemzedéktársai, a tizenéves leventék között volt a legnagyobb a halálozási arány. De azért néha csöppent-csurrant valami, igaz, hogy feketehumorral színezve, azokból a történetekből is.
Ellenségként kezelték hazatérésük után is őket, a volt hadifoglyokat, akik Sztálin elvtárs Szovjetuniója ellen harcoltak, s még a gimnáziumnak a látogatásnélküli szakára is csak segédmunkás-papírjainak fedezete mellett juthatott be. Lakatos szakvizsgát tett a MÁV vagonjavító műhelyében, ahová dédapád révén került, s huszonhat éves felnőtt emberként, mint kitüntetett élmunkást, felvették végre az egyetemre, s irodalom-könyvtár szakon végzett és lett tanár, később diplomás könyvtárigazgató. Olyan memóriája volt, mintha fényképezte volna a dolgokat, amit egyszer olvasott, vagy hallott, pontosan tudta idézni, csak a fogsága éveit mosta össze, mint akinek abban a négy évben semmi köze sem lett volna az idő múlásához.
Ezekről az évekről sem szívesen beszélt. Annál inkább kamaszkoráról, bár magáról a vasút építésről, az állomásról csak töredék mondatokat.
Előbb egy Nagysajó nevű falu lett volna a kijelölt munkahely dédapád számára, de aztán katonai megfontolások miatt egy lakatlan területen kezdték építeni azt az állomást, amelynek lapos-tetejű épületeit gyepszőnyeggel borították, hogy láthatatlanok legyenek a repülők számára.
– Nem civil állomás volt, de a háború kényszere miatt a végén már terményt is rakódtak az erre a célra épített, de túlságosan meredekre sikerült rámpáról. Még a kitérő vonalakat is, váltótól váltóig lugasszerűen lefedték, füvesítették akárcsak az épületeket, úgy, hogy semmi sem látszódott a bombázók számára az állomásból, amelynek csak stratégiai szerepe volt, hadicélokra szolgált, még pénztára sem volt, s a háború alatt teljesen elpusztult, annyira, hogy értelmetlen lett volna újjáépíteni a semmi közepén, s azt mondják, mára már nyoma sem maradt, csak két sínpár emlékeztetett a völgyben a múltra, de azokon csak átrobogtak, nem álltak meg többé a vonatok.
Nagyapád, a sorsodat, hogy újságíró lettél, személyes sikerének tartotta, már csak azért is, mert ő biztatott írásra, s mivel az egyetem elvégzése után rögtön egy országos napilap szerkesztőségébe kerültél, igazoltnak látta megérzést, azt, hogy tehetségesnek tartott kiskorod óta.
Amikor megjelentek első írásaid, s a könyved, miattuk, a tényfeltárónak nevezett riportjaid miatt, nagyapád szívedre kötötte, hogy járj utána Frieder Knopp háború utáni életének.
Hatéves voltál a rendszerváltás évében, éppen első osztályba készültél 1990-ben, s felnőttként, a huszonegyedik században számodra szinte hihetetlennek tűnt, hogy nagyapád nemzedéke, nem utazhatott szabadon. Ő, amikor pedig már megtehette volna, hogy akár hetente is visszamenjen kamaszkora színterére, Erdélybe, már nem akart szembesülni azzal a valósággal, ami ott várta volna. Csak azt az egy utat tette meg a határon túlra, s a kilencvenes években nem tért vissza soha álmai színhelyére, az elpusztított állomásba, a szászok nélkül maradt faluba.
És mesélt, csak mesélt.
A Székely Körvasút, mint a Tündérszép Ilona, eleinte pontosan olyan értelmezhetetlen fogalom volt számodra, de mindegyre előfordult ez a személytelen varázs-szó nagyapád kiszínezett történeteiben. Elképzelted, hogy ott, szinte egymás tyúkszemére hágva rohannak körbe a füstokádó mozdonyok által csikorogva ráncigált vonatok, ha már körvasút. Miért is lenne más egy „körvasút”? De hiszen, ha az állomást értetted is, a szénkonyha, a fűtőház is légiesen átlényegült benned. Valamiféle díszítőjelzőként éltek a tudatodban, mint a zárlámpa, s elképzeltél egy konyhát, ahol szenet sütnek-főznek, szénből készül a rántotta, az ünnepi torta, a tyúkhúsleves s a fűtőházat is olyannak láttad, amivel télen a levegőt lehet fűteni, esetleg felhőt gyártanak benne, s a zárlámpa természetesen egy világító lakat képében jelent meg gyermeki fantáziádban.
Szénkonyha, fűtőház, pont, mint a meséiben előforduló többi, számodra érthetetlen töltelékszavak, s a vasútvonal neve is úgy szerepelt, idő és helyhatározóként bukkanva fel mondataiban, mintha téged akart volna elbűvölni vele: Székely Körvasút. Éppen úgy hangzott, mint az Irgum-Burgum, a Bakarasznyi Emberke, az Óperenciás Tenger, vagy az, hogy Hencidától Bonchidáig folyt a bor.
– A székelykörvasút idején – mondta.
Csak jóval nagyapád halála után, a hagyatékból előkerült iskolásfüzetek egyikébe hevenyészve vezetett, naplószerű bejegyzések miatt kezdtél komolyan foglalkozni a Frieder történettel, s szántad rá magad az első észak-erdélyi szászföldi utazásra.
Az utad előtt tudtad meg, hogy, bár Észak-Erdély 1940-ben magyar fennhatóság alá került, de a szászokat nem a magyar honvédségbe sorozták. Ők, a Hitlerrel kötött paktum értelmében többnyire az SS-be, kisebb részük a Wermachtba került a háború alatt.
Az, hogy mégis rászántad magad arra az utazásra, annak a sors, a hagyaték rendezése közben a véletlenül kezedbe kerülő füzet volt az oka.


Részlet a Szomorú hold. (Siralom a szászokért). című, frissen megjelent regényből. Mentor Könyvek Kiadó, Marosvásárhely, 2016.