Solymár András novellája

Három forint

Andorás hazafele ballagott az apjával, Izsóppal. Az öreg a megszokott egykedvűséggel lépkedett, se nem túl gyorsan, se nem túl lassan, mohás kősziklához méltó rendületlen nyugalommal, de a fiú makrancos volt, akár egy betöretlen mén.  Pedig nem szólt egyetlen rossz szót egész nap, igaz, jót sem, s ellen sem szegült az apjának. Mégis, ennek a hallgatag és marcona népnek kialakult az idők során egy érzéke, hogy egymást szavak nélkül is megismerjék, megértsék. 

Amikor a faluba értek már szürkülödött. A kocsmából kiszivárgó fénynél Izsóp megállt, s a fia szemébe nézett. Biccentett az ajtó felé, amaz meg megvonta a vállát. Bementek. Illendően adjonistent köszönt mindkettő, s tisztességes fogadjistent kapott válaszul. Andorás leült az egyik asztalhoz, míg az apja a pultnál italt méretett. Még sosem járt kocsmában, mint ember. Eddig csak gyermekként jött ide, ha apja után szalajtották. Az olajlámpa fénye, fűrészporból, földből és lótrágyából döngölt puha padló, a savanyú bor szaga, a marcona alakok mind ismerősök voltak, most mégis teljesen más jelentéssel bírtak. 
Izsóp megérkezett két fakupával, s néma köszöntőt intézett beszédes szemeivel. Andorás is megemelte poharát nagykorúsításának estéjén. Bár születésének napa odébb volt még, tizenhat esztendős elmúlt. Ha atyja mostantól tekinti embernek, hát legyen. Ittak, s csöndben néztek az asztalra. Olykor-olykor valamelyik vendég mondott valamit, amire társa, vagy akár többen is elbődültek, nevettek, vagy vitába szálltak, de az idő többségében csend volt. Idefönn a hegyekbe nem tanyázik mulatságos nép, nem jár sok utazó, így az élet olyan, mint a tó. Iszapos és háborítatlan. 
Andorás összeszedte bátorságát, s megszólalt:
- Adja ki örökségemül a fejszét, meg egy kést, apámuram. 
Az öreg sokáig csak nézett maga elé. Kétségtelen hallotta, de még nem érezte idejét a válasznak. Nem is szólt, csak kérdőn felnézett.
- Nem maradok zsellér, atyámuram. Hadba kévánok menni, de három forint vagyon nélkül nem eresztenek még gyalogosnak se. Felmegyek a hegyekbe, oszt vadászok. Úgy hallottam a városban jó pénz a vadak bőre. 
Izsóp csak hallgatta, de nem szólt. Talán egyet hümmögött, de lehet, hogy a szomszéd asztaltól hallatszott át valami nesz. Míg gondolkodott, ismét bort vett, s az egyik kupát fia elé tette. Az öreg ivott, megtörölte bajuszát, s fejét ingatta. 
- Sok a három forint, nem tudod meggyűjteni. - morogta.
Andorás bólintott. Tudta. Fiatal volt és vakmerő, de nem bolond. Ő is ivott, s immár kihevülve a bortól még jobban figyelt szavaira, nehogy elárulja valamivel, hogy részeg. 
- A már igaz. Sok. Ha nem megy, hát elmegyek világgá. Valahol csak megfizetik a munkát. 
Izsóp csak a fejét ingatta. Öreg volt már, eleget látott a világból, hogy tudja, kudarcra van ítélve az ügy. Megmondta volna a fiának, hogy üljön nyugton, mert jön ellenség elég ide, nem kell utánamenni, de hát vele sem lehetett beszélni mikor ennyi idős volt. Kiitta a kupát, felállt, hazaindult. Fia követte. 
Az egyszerű vályogviskó nem volt kellemes látvány. Taposott szalmafedele már rothadásnak indult helyenként, a falra is ráfért volna egy tapasztás. Kis hártyaablakok mögül fény szűrődött ki, a tetőn keresztül füst szivárgott. Andorás megtorpant. Nem akart bemenni, s a tűz mellett gubbasztó asszonyanyját meglátni, mert szíve megremegett volna elhatározásában. Szerencséjére apja sem ment be, hanem hátracammogott a szerény vesszőkerítés mögé rekesztett baromfiudvar mellett a leromlott ólakhoz. Voltak bőséges esztendők, mikor volt bennük barom, de az már régen volt. Immár csak düledező szégyenei a Szovát ág ivadékának Kónyafi Izsópnak. 
Az öreg egy szebb időket látott baltával tért vissza, s fia kezébe nyomta. Övéből kihúzta kését, ami már közepén túl volt fenve, s átadva búcsúzott:
- Menj, fiam, Isten hírével. 
Ezzel megfordult, s bement a házba. Izsópfi Andorás kést fogó, jobb kezével megérintette a homlokát, s már meg is fordult, hogy mihamarább odébb állhasson. Bármennyire is szedte a lábát, mi elől menekült, utolérte. Anyja sírása utánaszaladt, akár az otthonhagyott lelkiismeret.

 

A hegyek még nyáron sem nyúlszívűeknek és rimánkodóknak valók, de így, az ősz derekán még kíméletlenebbül bántak az ember fiával. Andorást azonban nem kellett félteni. Székely vér csorgott ereiben, székely apa nevelte, székelyek ősi földjén. Ez a hármas megcserzette úgy Csaba népének ivadékait, mint senki emberfiát.
A fiú kissé bánta, hogy így elszaladt otthonról, jóanyjától még csak búcsút sem vett. De mit mondhatott volna neki? Mert apjának se mondta el az igazat. Nem három forintra volt szüksége. Ő gyalogos katona nem kívánt lenni. Lófő lesz. Fogalma sem volt, honnét szerez három nyíllövésnyi földet, de nem az ember dolga, hogy a jövendőn rágódjék. Az útról gondoskodik majd az Isten. Neki csak végig kell mennie rajta, míg meg nem tér hozzá. Terve azért akadt. Először is pénzre volt szüksége, hogy bár egy lovat vegyen magának. Annyi prémet csak össze tud csapdázni és vadászni.
Emígy gondolkodott, miközben frissen fonott kosarában zöldes színű köveket hordott ágakból összetákolt kalibája mellé. Nyűtt tarsolyából előkaparta a taplót és kovát és egy-kettőre tüzet gyújtott. Tüzelő nagy halomban állt egy másik fedél alatt. Jól időzített, hogy még a fagy előtt kijött, így takaros kis bucakemencét tapaszthatott sárból és agyagból. Már szenet is égetett. 
A tüzet ketté osztotta, s jól megpakolta kis kemencéjét. Már előre porrá őrölte az eddig gyűjtött köveket, s kis tégelyben a kohóba rakta. Nyulat csapdázott már eleget, ezeknek bőréből és néhány rugalmas ágból fújtatót is varrt. Pumpált rendesen, s fülének kellemesen csengett a tűz sipítása. Jó munkát végzett, az érc kiizzadta az értékes rezet, akár a fa a gyantáját. Két vessző közé fogva kiemelte a tégelyt, s az előre kiégetett formákba öntötte. Addig ismételte ezt, míg három kopjahegy és két fokosfej nem hűlt a gondosan vízszínbe pockolt formákban. 
Andorás beülve a két tűz közé melegedett egy cseppet. Végignézett otthonos táborhelyén. Kalibája kényelmesen ki volt bélelve mohával és ágakkal, s még ajtaja is volt, amivel lezárhatta egyetlen nyílt oldalát. Tűzifája száraz és az is marad a fedél alatt. Vájt már magának tekenőt, benne meg tudja gyűjteni az esővizet, de a patak sincs messze. Jó hely ez, vad is van elég, igaz, eddig fegyver nélkül csak csapdázott, meg varsázott. 
Hatalmasat kordult a gyomra. Ej, bíz a tegnap egy pisztráng akadt csak eleségül, tán ma kegyesebb lesz a gondviselés. El is indult végigjárni a kört, aminek mentén csapdáit elhelyezte. Először a patakon merített három varsáját ellenőrizte, s boldogak kötözte az övéhez a négy megtermett pikkelyest. Következő négy csapdája üres volt, de az ötödikben egy nyulat nyomott meg a feltámasztott rönk. Még meleg volt. Andorás már boldog volt. Gyűlt a nyál a szájában. A következő három csapda is üresnek bizonyult. Már csak egy volt hátra. 
Annyira elmerült a sült hús ábrándjában, hogy mire magához tért, már ráfordult a csapdára. Megdermedt. A laposkő alól egy nyúlláb lógott ki, s mellette egy farkas állt, dermedten nézve Andorást. A fiúnak igencsak megfutott a vére, de megőrizte hidegvérét. Mélyen az ordas szemébe nézett, s idegtépő lassúsággal a baltája után nyúlt. Szeme sarkából látott egy jókora követ a lábánál, másik kezével ezután nyúlt. 
Hiába volt pattanásig feszülve a teste is, a figyelme is, egy kissé eltávolodott félelmétől és szemügyre vette az állatot. Ekkora farkast még életében nem látott. Fekete volt, mint az éjszaka, dús bundájú, mint egy kuvasz, s erősen hadviselt. Bal mellső mancsa teljesen hiányzott, jobb szemén hályog ült, egyik füle kajla volt, a másik hiányzott, s emellett egész arcát, s a szőr takarása alatt testét is sebek tucatjai tarkították. 
Az ordas nem mozdult, várt valamire. Andorás kezébe fogta a követ, s lassan hátralendítette. Kidobja azt az egy maradék szemét, ha elvéti, akkor is fejbe kapja, s utána kupán vágja a baltával, tervezte, azonban a dobás előtti pillanatban valaki megragadta a csuklóját. Ijedtében facsiga gyanánt pördült meg, s főbe is kólintotta volna az öreget, de az egy szempillantásnyi idő alatt úgy tekerte ki kezéből a baltát, mintha egy csecsemőtől vette volna el csörgőjét. 
Ezzel el is engedte Andorást, aki hátrahőkölt, s megszeppenve követte szemével a marcona, kajla bajszú embert. Úgy nézett ki, mint akármelyik székely ember, de valami csak nem hagyta nyugodni. Ahogy közeledett a farkashoz, olyan halkan és puhán lépett, mint a hiúz, a fenevad pedig fejét meghajtotta és odébbállt szaglászni. Villámcsapásként hasított belé a felismerés. Ez egy vadfő. Efféléből meg nem sok bóklászott a környéken. Ez bíz nem más, mint Sánta Farkas Bendegúz, a hírhedt vadfő! Azt beszélték róla, hogy lepaktált az ördöggel és elvette a kenyerét. A töröknek már nincs is ördöge, csak Bendegúza, véle ijesztgetik a gyermeket, s felnőttet egyaránt. 
A férfi felemelte a csapdát, kivette alóla a nyulat, s a legény kezébe nyomta. 
- Ki vagy, s mi dolgod itt? 
Ej, de Andorás sem volt ám rest, erőt vett magán, belekapaszkodott székely büszkeségébe, s amennyire remegő hangját palástolni tudta, hetykén válaszolt:
- Apám fia vagyok, s dolgom, mint bárki másé.
Bendegúz uraság megvakarta a feje tövét. Azon tűnődött, hogy pofozza-e fel a kölyköt vagy sem. Ember ez már egyáltalán? Már épp a nyakleves irányába dőlt a mérleg, amikor Andorás hátat fordított neki, elindult, s csak úgy félvállról odavetette:
- No de ha már iderendelte magok a Nagyságos Isten, ne ehezzék. Jöjjenek kendtek is. 
A férfi a kölyök után nézett. Farkasa kérdőn nézett rá, úgyhogy vállat vont. Eleséget nem illik visszautasítani, gondolta magában, így utánaeredt. 
Bendegúz egyből látta a táborhelyen, hogy nem egy napra jött a legény. Míg Andorás a tűzet élesztgette, nyársat vágott, s elment jó messzire zsákmányt belezni,s nyúzni, addig ő szemügyre vette a bucakemencét és az öntött hegyeket, fejeket. Nem volt elragadtatva velük, de egy ilyen zöldfülűtől mi mást várjon az ember?
Miután az illendőségre fittyet hányva szemügyre vette vendéglátója szállását, letelepedett ő is a tűz mellé, ott várta vissza a fiút. Tömlőjét leakasztva ivott, s átnyújtotta. Andorás is ivott. A tömlőben harmatnál frissebb hegyi patak vize volt, de olyan ízletes, hogy olyat még nem ízlelt eddigi életében. 
- No, de immár beszélj, honnét szalajtottak, s mi dolgod. Mert az én tisztségem tudni, mi zajlik ezeket a tájakon, s ennek én megfelelek mindenképp. 
Büszkeség ide, vagy oda, Andorás sem akarta tovább feszíteni a húrt, mint a józan ész diktálta, így hát elmesélte ki ő, mi ő, s mi járatban. Bendegúz tisztességgel végighallgatta, aztán csak a fejét ingatta válasz helyett. A legény keserűen meredt maga elé. Hát ez is ellene van? Tán bolondnak nézik? 
- Fiam, nem tudsz te annyit vadászni, hogy abból egyhamar ló legyen. No meg, ha lesz is valahogy, milyen? S ha jó is lesz, utána mihez kezdesz véle? Azt el kell tartani, meg nem is elég, hogy lófőnek bevégyen az espán. 
Andorás egy darabig makacsul hallgatott. A megsült halak közül majszolni kezdett egyet, vendége a másikat. Mire azt befejezték, a nyúl is ropogósra sült, azt is elcsipegették. A sánta farkasnak igencsak jó dolga volt, nemcsak a csontokat kapta meg, de egy jó vaskos nyúlcomb is az ő része lett. Ahogy befejezték az étkezést, rá ismét forrásvizet ittak. A legény kicsattant:
- Én harcolni akarok, Farkas bá. De nem akkor, mikor rám töri az ajtót a török, hanem eléje menni, mielőtt az a pogány lába hozzáérne földünkhöz. Mátyás király becsüli a székelyt, hát én nem akarok szégyenfoltja lenni a csabafiaknak. 
Bendegúz csak bólintott, s erszényéből füveket vett elő. Összerágta, s a pépét felkelte ínyére, csak azután szólott.
- Helyén a szíved, de ez nem elég. 
Azzal felállt, s elhozott egy kopjahegyet, meg egy fokosfejet az öntőformákból. Megfogta két-két ujjal a fémdarabot és úgy törte ketté, mint egy túlfőtt csirkecsontot. Ha ez nem lett volna elég, hogy Andorást Guta majd elvigye, a fokosfejet a tenyerébe rejtette, s addig morzsolta, míg egy szabálytalan galacsin nem lett belőle. 
- Szegény ember nem katonának való. 
Mintha a dobogó szívével csinálta volna meg ezeket a mutatványokat, olyan rosszul esett neki, s az utolsó mondat megadta a kegyelemdöfést. Gombóccal a torkában kelt fel és kezdett el készülődni. 
- Merre szándékszol indulni, fiam? 
- Mindegy az nekem, Farkas Bá. Elbujdosom, inkább legyek szolga becsülettel idegenben, mint rühes kutya, ki senkinek sem kell, szabad székelyként, vérim közt. 
Az öreg a leheveredett, nyitott szemmel fülelő ordasára nézett, s olybá tűnt, mintha gondolatban tanakodna vele. Andorás már épp köszönni akart, mikor vendége felállt, hátáról leemelt egy bőrbe tekert, leajzott íjat, s a tegezt, tele vesszőkkel. 
- Akkor adjon Isten jó szerencsét hezzá. 
Mielőtt a fiú bár köszönetet mondhatott volna, füttyentett társának és elindult keletnek. A Farkas felugrott, s bicegve, ahogy három lába engedte, követte Bendegúzt. Mielőtt eltűnt volna a sűrűben még visszanézett, félig kíváncsian, félig gyanakvóan. Egy pillanat múlva Andorás egyedül maradt. 
Gyermek volt még azért szíve mélyén, s mohón bontotta ki a madzaggal körbekötözött csomagot. Egy kopott visszacsapó íj és egy helyenként kifoszlott egyszerű bőrtegez volt, benne szorosan tömött vashegyű vesszők. Keresztet vetett, úgy megijedt és illetődött a ténytől, hogy a Sánta Farkas tulajdon íját adta át neki jókívánságaival. Mintha tudta volna, hogy mi legnagyobb szívfájdalma, hisz néhány hónapja eltörte gyermeknek való fegyverét, s épp az újhoz gyűjtötte az anyagot. Meg is csinálta volna, ha nem távozik otthonról.
Szedelőzködött. Nem szándékozott tovább itt maradni. Atyja is megmondta, Farkas Bá is megmondta, vadászatból nem fog elegendő pénzre szert tenni. Akkor tovább kell mennie, oda, ahol adnak neki elég pénzt. Ej, ha nem tanult volna becsületet, bíz beállna haramiának néhány évre! De nem vitte rá a lélek. 
Egy dolog azonban nem hagyta nyugodni. A réz valóban nem vas, de azért ő is van olyan, mint akárki fia. Vette a másik kopjahegyet a formából és két ujjal megpróbálta eltörni. Meg sem moccant. Rámarkolt rendesen, de a jó vastagra öntött rézdarabbal csak nem boldogult. Megvakarta feje búbját. No hát akármilyen legyen, jobb, mint a semmi.
Rászánt még egy napot, hogy megmunkálja a fejeket és a nyélre felerősítse. Ahogy durva homokkal csiszolta, s baltája bütüjével formázta, s aztán fente az élet arra gondolt, hogy gyermekként pajtásival mennyit járták az erdőket, mezőket, berkeket, hogy madarat dobjanak, csapdázzanak, lőjenek. Sarok Pista például úgy dobott a libucütővel, hogy a verebek elköltöztek a háza tájáról. Egyszer egy ülüt úgy meg suvasztott, mikor az egyik tyúkot akarta elkapni, hogy menten szörnyethalt. A Seprődi fivérek kelevézzel mentek a nyúlra. Ő maga mindég a kopját és a fokost szívlelte, a vitézkedés, bajvívást. Verte is az összes pajtásit, volt ő pünkösdi király is kétszer. Sok derék legény akadt közöttük, de hát a szegénység szedte áldozatait. Minden második legényt fogják csak összeírni gyalogosnak, s az egész faluban, csak a Tar, meg a Jenő család lófő. Hát kinek jó így prédálni a székely vért? Elpuhul a nemzet, ha nem hadakozhat, s hozzászokik a békéhez. Ennek lenne most az ideje, mikor a török oly rég sanyargat?
Összepakolva mindent, mire szüksége lehet, nekiindult a nagyvilágnak, nyugat fele. Arra lakozik a király, tán az tesz igazságot. Íját felajzva vállára akasztotta, s hat vesszőt az övébe tűzött, de a tegezt a bőrbe tekerve elrakta, ne zörögjék az oldalán. Gondolta, ha netán akad néhány jó falat az úton, legyen mivel meglője. Arra pont elég ez a néhány vessző. Fokosa övén csüngött, kopjáját jobbjában lóbálta, s meredek ereszkedőknél reátámaszkodott. 
Énekelt útközben, hogy magányosságát és a medvéket elűzze. Tudta, hogy így valószínűleg a vacsoráját is elfogja, de hát a székely már rég megtanulta, hogy a medve nem játék. Megtanulta azonban azt is, hogy az ember tervez, az Isten pedig végez. 
Alig néhány órája lehetett úton, amikor gyanús hangokat hallott a bozótból. Ismerte őket, de hát mit tehetett volna, ment tovább, remélte, maga mögött hagyja a bajt. A bocsok ebben az időszakban már nagyobbacskák, mindjárt egy esztendősek, s távolabb merészkednek anyjuktól. 
Végig se tudta gondolni, már szeme sarkából meg is látta az anyamedvét. Irtózatosan nagy és kövér jószág volt, tán a legnagyobb, amit Andorás életében látott. Nem lassított. Szemével követte a fenevadat és ment a másik irányba, hadd látta az is, nem akar az életére törni. Valószínű azonban, hogy a vad már tudta miben áll az ember, mert nem akarta elengedni. A földet döngette mellső lábaival, s morgott fenyegetően. A bocsok abbahagyták a játékot, s megdermedtek a bokorban.
Andorás egy irtózatosat káromkodott, s már kézhez is kapta íját. Az első vessző célt tévesztett, a második mellbe kapta a feléje rontó állatot. Már el is dobta a fegyverét és kopját ragadt, azzal igyekezett kibökni a megvadult anyamedve szemét. Először meghőkölt a lándzsa láttán, aztán még irtózatosabb haragra gerjedt. Mancsával félreütötte a nyelet, s már be is ugrott. Andorás megbékélt. Nem adta fel a küzdelmet, de élni akarása mellett előkészítette menlevelét Szent Péternek. Tudta ő nagyon jól, hogy mindenki tartozik egy halállal. 
A medve mancsát kopjanyéllel próbálta védeni, de az úgy törte el, mint egy venyigét. Következő pillanatban már beleharapott a mellkasába, s ruháinál fogva odébb hajította. Andorásban a túlélési ösztön robotolt. Az idő olyan lassan múlt, hogy elég ideje volt reptében elmondani egy hálálkodó fohászt, amiért nem a karjától fogva dobta el, mint szegén Sanyi Bát. Kigondolta ügyesen, hogy fokosát nincs ideje előhúzni, úgyhogy késéért nyúlt, s azzal hadonászott a feléje rontó bestia pofájában. Össze is metszette becsülettel, bár a szemét nem tudta kiszedni, sőt a melléből kiálló íjvessző majdhogynem az övét tolta ki. Az is összekacsmolta az arcát és a nyakát hatalmas, tompra körmeivel, a vállába harapott, megfordította és marcangolni kezdte, mint egy rongybabát. András nem érzett semmit, még azt sem tudta, hogy üvölt-e vagy csak akar. Érezte, ahogy a karmok felszántják a hátát, ahogy a több mázsás súly táncol a derekán, összetörve a veséit. Tisztában volt vele, hogy az előző harapás a vállát szanaszét törte, mégis létezéséből a fájdalom fogalma teljesen hiányzott. 
A bestia alábbhagyott. Orrát egészen a füléhez dugta és szagolta, mérlegelte, hogy kell-e még püfölni. Andorás újabb imát mormolt, hogy ha már az Isten volt olyan kegyes és megkímélte, üldözze el a fenevadat, mert még egy hasonló rohamot nem bír ki gyönge, emberi teste. De az Úr nem szólt bele a csetepatéba. 
Andorás épp idejében hempergett ki az ágaskodó medve alól, hogy amaz mellső lábaival ne törje be mellkasát. Bal keze nem mozgott, mint egy ingujj, úgy lógott mellette. Kését a fenyegetőző medve szeme közé dobta, úgysem veszi sok hasznát ez ellen az óriás ellen, s előkapta fokosát. Tudta, hogy egyetlen esélye van, ha a fokos hegyivel úgy odateremt a szeme közé, hogy átalvigye a koponyát. De vajon a réz elég erős ehhez?
Nem volt több ideje gondolkodni. Az anyamedve ismét rohamra indult. Andorás gondolatban keresztet vetett, búcsút vett asszonyanyjától és lesújtott. A hegy pontosan a medve bal szeme felett talált. Az állat megbükött, bukfencet vetett, s ha nem áll félre, elsodorja és agyonnyomja. De a fegyver nem hatolt be, vagy nem hatolt mélyre. A medve fájdalmas morgást és üvöltést hallatva igyekezett felállni, de nem tudott. A szegény pára remegett, mint a nyárfalevél. Andorás csak ekkor látta, mennyi sebet ejtett ezen a gyönyörű állaton. A pofája egy merő vér volt, koponyája betörve, s a vessző, mely addig csak felületesen sebesítette meg, most tövig eltűnt a mellkasában. Andorás ismét köszönő fohászt mormolt a gondviseléshez, s felemelte fokosát, hogy megszabadítsa ezt a derék állatot a szenvedéseitől. 
Egy szemvillanás volt, de neki egy életnek tűnt a pillanat, ahogy összefonódott az anyamedvével. Végigszaladt életén. Látta, ahogy bocsként egy bölényvadászaton megölik az anyját, ki őket igyekezett védeni. Megélte az ínséges teleket, a hosszú álmokat, látta azt a két szerencsétlen cigányasszonyt, akit dühében már szétmarcangolt. 
Aztán szívet cseréltek. Nem üzlet volt ez, hanem vérszerződés, amely már megköttetett a mennyekben, s nekik csak meg kell cselekedniük. S olyan volt ez, mint egy házasság, hol fogadalmat tettek, amit nem kellett tartaniuk, mert tartotta amaz őket. Egy kupacba rakták fájdalmait és örömeik, összehordták tudásuk a világról, s ha csak egy kurta villanás erejéig, de bepillantást nyertek egy jövőbe. 
Andorás kiejtette a fokost a kezéből és térdre rogyott. Szájából és orrából vér folyt, szeder ízű és sűrű. Köpött egy hatalmasat és munkához látott. Bár alig állt a lábán, érezte, hogy társa meg fog halni, ha nem segít rajta. Jó kezével erőse megmarkolta a vessző kilógó részét, s tiszta erejéből megrántotta. A medve fájdalmasan felüvöltött és összecsuklott. Andorás mohát hozott, s még nyáron előkészített útifű, farkasalma keverékét szedte elő batyujából. A seb szerencsére bezáródott, de fogalma sem volt, egész mélyen mekkora károkat tett. Rátette a gyógynövényeket, s a mohát rászorította a sebre, hogy álljon el a vérzés. 
Immár a medve is helyett kapott a fohászokban. 
A fájdalom egyszerre zúdult rá, mint egy dézsa víz. Válla eltörött, minden lélegzetvételnél szúrtak a bordái és cafatosra szabdalt mellkasa és háta égett, mint a kénköves pokol. Ej, bíz az ő sebeit is le kellene tisztálni a farkasalma főzettel, de ő biza most nem képes erre. 
Odakúszott testvéréhez és megvetette sajgó hátát a medve hasán. A két bocs ijedten bújt elő a bokorból és készen a menekülésre somfordáltak anyjuk fele, halkan szólongatva.
- No, legények, most ti jösztök, nektek kell megvédenetek anyátokat. Kérjétek a Jóistent, s Babba Máriát, hogy segéljen rajta. 
A bocsok értetlenkedve néztek, de egyre bátrabban közeledtek. Andorás hátravetette a fejét és egy utolsót fohászkodott, mielőtt ájulás közeli álomba zuhant volna. De nem félt. Tudta, hogy nem fog meghalni sem ő, sem társa. Az Isten tudja, mit és miért tesz. Lám, ő is lófő akart lenni, de másképp rendelkeztek az égiek. Immár vadfő lett. A vadakat nem érdekli, van-e három forint vagyona. Most lesz annál több is, miután halmot épít a török fejekből. Az elalélás pillanatban olybá tűnt, hogy megértette az Isten útjait. Mikor felébredt, csak arra emlékezett, hogy az ember nem véletlen születik pontosan annak és oda, ahogyan és ahova. 
Ha valaki láthatta volna őket ott, bíz nagyon meglepődött volna. Egy anyamedve, ahogy elnyúlva, akár egy lusta macska, fekszik a földön, oldalának dőlve alszik egy székely legény, s két bocs, egy erdő, s tán maga a Szentlélek vigyázza álmukat.