Tamás Kincső prózája

A szajkó

– Kerestél – csengeti vissza volt férjét a nő. – Vezettem.
– Igen, gondoltam. Meg akartam kérdezni, otthon vagy-e még, mert rájöttem, hogy nálad a macskaketrec.
A macskaszállító ketrec vándorol a gyerekek két otthona között. A városban négy macskát sodort el tőlük a sors, saját macskáját a nő évente egyszer viszi oltani, mindig januárban. A műanyag, jól záródó, könnyen hordozható láda az újállat-logisztika alapvető tartozéka. 
– Janka fogott egy szép madarat, nem tudjuk, miben tartsuk. 

A nő elveszi a fiút iskolából, együtt érkeznek. Janka boldog, kezén síkesztyű, a két kesztyű között csíkosan pettyezett homlokú, élénk szemű szajkó pislog. Mozgatásra visít és csíp. A kislány kacag. Meséli, hogy iskolából jövet fogta egy fiúcskával, a madár nem tud repülni. S hogy az átlátszó műanyag dobozban rémesen érezte magát, ki is szabadult hamar, futott egy kört a házban, de mindent levert, ezért megfogta. Szereti kézben, az imént majdnem elaludt. 
A nő a dobozra néz, amelyet nejlonzacskóval próbáltak lefedni. Alján macskatáp és magok. Evett már. 
– Az jó jel. Ha szemmagasságba teszitek, jobban érzi magát. A fogdosást pedig kimondottan utálja.
Janka megmutatja, milyen szép a madár szárnya, lefotózta a dobozon keresztül. Előd kergeti a házban, meg akarja fogni. A madár ugrál egy sort, majd elhúzódik egy sötét sarokba. A nő kéri a fiút, ne zargassa, ne akarja megsimogatni. De mi legyen vele? Ott marad, amíg síelnek néhány órát a közeli pályán. Illetve nem, mert este, amikor hazaérnek, a konyhában találnak rá, az ablakpárkányon. 
Indulnak a szemközti állatorvoshoz, mind a négyen. Előbb zárt ajtót találnak, majd kopognak az ablakon, a doktornő magas, fiatal, vörös hajú, inti, a hátsó bejárat a használatos. A madár szárnya nem törött, megüthette, legyengült, mondja a doktornő. Jó lesz, ha bent tartják néhány napig. Kartondobozban viszik haza, a tágas kutyaszállító ketrecbe kerül, egyenesen a konyhapultra. Behúzódik a sarokba, onnan pislog. 
A nő másnap reggel öt tízkor kel, jó kedvvel, mert a konyhában a reggeli tűzcsiholáshoz, kávé- és teakészítéshez izgalmas társaság a szajkó. Hideg a január, fogytán a tűzifa, a mínuszok makacsul beültek az éjszaka tiszta égboltja alá, már a telihold is félelmetes, ami ragyogó kékbe öltözteti az éjszakákat, és a fehér hótakarót beteríti a lombtalan fák hosszúra nyújtott árnyékával. 
A szajkó télen abból él, amit ősszel gondosan elraktároz, olvassa a nő kávé mellett. Többnyire makkból, amelyeket fák odvába vagy az avarba rejt. A memóriája kitűnő, húsz centi hó alól is előkotorja az élelmet, de megesik, hogy többet raktároz, mint amennyit észben tartani képes, azok a bükk- és tölgymakkok jó eséllyel kicsíráznak, a tavaszi melegek beköszöntével szárba szöknek, így erdősít a szajkó. Kispista – ahogy Előd első este találóan elnevezi vastag, fekete bajsza miatt – ha raktározott is magának télire eleséget, Köröspatakról biztosan nem fog rátalálni. Nem nehéz meghozni a döntést, amit Janka kitörő örömmel fogad: a szajkó a téli hidegek elmúltáig bent marad. „Ugye eddig elpusztult volna?” – kérdezgeti. 
Madarász-bilológus ismerősét kérdi a nő szajkóügyben.
– Gondolom, tudod, hogy olyan madarat etetsz, amelyik nyáron tizedeli az énekesmadarak fészkeit, és nem csak tojást, hanem fiókákat is elhordja?
– A mókus is fészekrabló, mégis mindenki szereti, mert decuki – védekezik a nő.
– De nem ilyen szinten. Most éppen a ragadozást támogatod.
– Nem vagyok ragadozóirtó.
– Nem, jelen pillanatban énekesmadár-irtó vagy.
A nő küzd egy darabig, hogy igazolja magát. Szalonnát rakott az énekesmadaraknak, mondja, nem csak a ragadozót eteti. Végül bevallja, éppen erre volt szüksége a hideg, kilátástalan és aggodalommal teli télben, meg a kislánynak mekkora élmény, hogy megmentett egy életet a fagyhaláltól, városi kutyák és macskák karmaitól. A gyerekek lelki fejlődése fontos. A madarász enged az érveknek. „Javítsd fel, ha akarod” – bólint rá.
De Kispista nem Jankának teszi a legnagyobb szolgálatot. 
Második este, amikor egy hosszú hét után hazafelé utaznak, Előd azt mondja a kocsiban:
– Mostanában gyakran előfordul, hogy beszélgetek valakivel, és közben azon kezdek gondolkozni, a másik, akivel beszélgetek, mit érezhet, mit gondolhat.
– Ez jó – mondja az anyja, – ezt hívják empátiának.
– De nekem nem jó, mert idegesít. Az is, ha arra gondolok, milyen volt, amikor ez meg az történt, de most már más van. Például, síelés után mindig eszembe jut, milyen volt síelni. 
– De amikor síelsz, akkor arra figyelsz, nem? 
– Amikor síelek, az jár a fejemben, milyen lesz majd hazafelé a kocsiban. És ez bosszantó. 
*
A szajkó és a nagy kutyaszállító ketrec elfoglalja a konyhapultot. Balján a kenyérszelő vágódeszka, jobbján a mosogatókagyló. Balról tíz, jobbról alig húsz centiméter hasznos felület marad. Mögéje kerül az ablakpárkányon sorakozó, mindennap használatos tárgyak közül a kávédaráló és a méz. A nő nyújtózkodva éppen csak eléri, ha reggeli kávézgatás, esti teázgatás zajlik, nem is rakja vissza. Így még kevesebb hely marad, nő a rendetlenség. 
Alom gyanánt jobb nem jut eszébe, mint friss fűrészkorpa. Tíz naponta aprít fát, fűrészkorpa van bőven, abban alszik Panda, a fehér-fekete juhászkutya és a puli, ha nem jut be a kazánházba. Csakhogy a madár mozgékony, s még ha mozgásigényéből enged is helyszűke miatt, naponta többször nekilódul, hogy ő most kiszabadul. Vagy legalább jól kiugrálja magát. Megtelik a pult maradék használható felülete fűrészkorpával, másik része a mosogatógép ajtajának vízszintes felületére hull, a többi elterül a padlón, még az ebédlőasztal alá is hull. A nő seper. Szeret seperni. A kályha melletti fémállványon lóg a fémnyelű, hosszú szakállú seprű, ugyanakkora lapát, amellyel a szenet, hamut, a kályha köré hulló forgácsot takarítja fel. Seper, ahányszor érzi, hogy nem bírja a földön szanaszét heverő fadarabocskák látványát. 
A padló tisztán tartásánál nehezebb ügy a csempézett konyhapult. A ketrec alján alacsony peremű fémtálca, a fűréskorpának nem kell nagyot ugorni, hogy kijusson belőle. Kispista pedig rebben hol ide, hol oda, tollaival újra és újra feltúrja az almot. Képtelenség letörölni, a mosogatószivacs és a textiltörlő is csupa szálka. A nő mély levegőt vesz és a szétszóródó, kiszóródó almot befújja a ketrec alá, ráhajtja a fehér lepedőt.
– Miért kell letakarni? – kérdik a gyerekek.
Türelmesen magyarázza, hogy a szellős fémketrecben a madár azt hiszi, minden oldalról támadható. Ha a ketrec három oldalát anyaggal lefedi, azonnal megnyugszik, egy irányba képes figyelni, sőt, azt hiszi, ha veszély fenyegeti, ura a helyzetnek. 
A ketrec negyedik, nyitott oldala a konyhára, az ebédlőasztalra, a nappalira néz. Kispista érdeklődve figyeli a macskát, a hideg miatt bent éjszakázó kutyát, a kályha előtt reggeliző, játszó gyerekeket. Ha unatkozik, odaszól. Kétféle hangot hallat, hogy felhívja magára a figyelmet: egy nyávogásra emlékeztetőt és egy szirénázósat, ami a megtévesztésig hasonlít az ölyvek vijjogására. Ha megijed, rövideket rikolt. Nem ijesztgetik. 
A ketrecben rögzített fenyőrúd, azon ül. Estére egyik végébe húzódik. Előd óvatosan nyújtja kezét a lepedő és a rácsok között. 
– Mami, meg tudom simogatni!
A nő csodálkozik. A szajkó engedi, hogy a gyerek a szárnyát, nyakát, fejét érintse, nem húzódik el. A fiú kérdi, hol szereti, ha simogatják.
Nem az első madár a verébalkatúak családjából. Varjúfélék közül már sok megfordult a nő közelében, mint házikedvenc, a csókát és a keresztcsőrűt kivéve közelről ismeri mindet. Mondja, hol szereti Mák, a holló, ha simogatja: a fejét, nyakát, hátát és a szárnya alatt. Előd boldog.
– Te már tudtad megsimogatni? – kérdi anyját.
– Nem.
– De jó! Én vagyok az első, akinek engedi!
Alig várja, Janka kiszálljon a fürdőkádból, hogy megmutathassa, milyen nagy barátok lettek a szajkóval. De ha két gyerek áll a ketrec előtt, Kispista odébb ugrik és hangosan kiált. 
Másnap, amíg a gyerekek iskolában, kiengedi téli lakosztályából a hollót. Sok a két bezárt madár látványa. Kispista nem fél se kutyától, se macskától, de amikor a holló hatalmas, fekete alakja felbukkan az ablakban, nyakát előre nyújtja, lapul és megdermed, mint a nyílvessző. 
Hideg éjszakák következnek, az új hét mínusz huszonhat fokkal indul. Mák éjszakára elhúzódik, csak reggel kerül elő. Délelőtt a magas égerfákon vagy a kerítésen napozik, nem kerülgeti a házat, a kis szajkónak nem kell sokat rettegnie. Ha mégis jön a holló, mert unatkozik, vagy koldulni támad kedve, a fehér lepedőn keresztül is észleli a sötét árnyat, nyújtja a nyakát, nyugtalanul pislog. Mák is látja a ketrecet a magas konyhapulton. A holló mindent lát, szeme, mint a sasé. A teraszajtóhoz – ami előtt leginkább ácsorogni szeret – nem közelít, nem kopogtat, nem veri az üveget. Távolabbról figyeli, mit takar a fehér lepedő, forgatja a fejét. A holló nem szereti a rejtélyeket, szeret viszont minél hamarabb a végére járni és személyesen és meggyőződni, nincs mitől félnie, hogy aztán masírozhasson peckesen, mint aki minden területek egyetlen ura és parancsolója.  
– Maradhat a  születésnapomig? – alkudozik Janka. 
Kispista inkább kijönne a ketrecből, nem kétség. Fontolgatják, hogy a házban elengedni, de a nagy üvegfelületek a madarat szabadulásra ingerlik, sok a magasan fekvő, könnyű tárgy, amit leverhet, forró kályha, amin megsülhet, macska, aminek egy szajkó nem túl nagy falat ahhoz, hogy ráugorjon. Kispista jó étvággyal eszik, a felkínált sokféle eleség közül a diót és a körtét kedveli leginkább. Eszik, iszik, ugrál és kiabál. Nyújtózkodik és tollászkodik. Bal szárnyát nem úgy tartja, nem úgy hordja, mint a jobbat, de kinyújtja és elrendezi rajta csodaszép kékes tollait. A szajkó méretében alig nagyobb a rigónál, fejtetője pettyes, teste világosbarna, szárnya és farka fehér-fekete. Ami azonban összetéveszthetetlenné és egészen különlegessé teszi, az a fiókszárnyat és az evezőtollakat fedő szajkókék tükör. Fekete csík, majd égszínkék, ami fehérbe hajlik, amely mintázat hajszálpontosan egyforma sávokban ismétlődik. 
– Holnap a doki nénivel eldöntjük. 
– Jöhetek én is?
Persze, hogy jöhet.
– De miért is akarod, hogy ott legyen a szülinapodon? Hogy megmutathasd az osztálytársaidnak? – tudakolódzik a nő. Janka nyolcadik születésnapjáig még több mint egy hónap.
– Azért is, és mert még sosem volt a születésnapomon madár. 
– Dehogynem – vágja rá a nő. – Két éve a varjú. 
– De nem olyan, amit én mentettem! – érvel a kislány. 
– S milyen születésnapot akarsz, hogyan és hol képzeled? 
– Tatinál. Nem lesz sok gyerek, hogy ne ijesszék halálra.
Ennek kimondottan örül. Nem szívesen csapja fel az otthonát gyerekzsúr alkalmából. A gyerekek apja a városban kertes házat bérel, mindenkinek könnyebb, ha ott ünnepelnek. 
Csütörtöktől szerdáig majdnem egy teljes hét. A nő seper kitartóan, a kályha előtt, aztán a madár alatt, nem ügy. Illetve az, de tudja, nem marad míg a világ s két nap a pulton. 
Iskola után együtt vonulnak a szemközti rendelőbe, ahol első este a madarat megvizsgálta az állatorvos. A rendelőben fél éves fehér macska, piros, kövekkel kirakott nyakörvvel, gondosan levágott karmokkal. Lustán hever a fűtőtesten, éppen csak a fejét emeli az érkezőkre. Előd ölbe veszi, a macska hagyja, hogy közelítse az utánuk érkező, ugyancsak ölben fuvarozott, skótkockás kabátkát viselő fehér kutyához. 
A nő első kérdése a szakemberhez, hogy a madár, amennyiben tud repülni, találna-e magának élelmet. 
– Egészen biztosan – feleli a doktornő.
Janka arca nyúlik, ajka lefelé biggyesztve. 
– Meg kell próbálni, hogy repül-e – mondja a vörös hajú doktornő. – Minél többet marad nálatok, annál jobban beszokik, és megtörténhet, hogy nem hajlandó elhagyni a házat, az udvart.
– De nekünk már van egy madarunk, ráadásul elég gyilkos természetű – mondja a nő, és Mákra gondol, aki tavaly nyáron rendületlenül tizedelte a fészekből kipotyogó, még repülésképtelen kis rigókat.
– Idős szajkó lehet, a csőre alapján. Ha a szárnya sérült, biztosan nem friss sérülés – tapogatja a doktornő.
Kispista félig csukott szemmel tűri a fogdosást. Megpróbálják otthon reptetni, így válnak el. 
Sötétedik, mire hazaérnek. Azonnal a kicsi háznak veszik az irányt, amely ablakán keresztül a nő Mákot eteti. A kicsi ház tornáca bizonyult a legalkalmasabbnak, hogy a könyörtelenül romboló hollót oda elkerítse. A macskaszállító ketrec fedelét leveszi, a két gyerekkel az ajtó mellé húzódik. Várják, mit csinál Kispista. Hideg a kicsi ház, fűtés nincs benne. A gyerekek állnak türelmesen. 
A szajkó pislog keveset, aztán kiugrik. Vígan ugrál. Két lábon, ritmusosan. A holló váltott lábon sétál, a szarkák, varjak úgyszintén. „Pang-pang-pang” – utánozza a nő. „Pang-pang-pang.” Hármat ugrik egyszerre. Nevetnek.
A tonett szék támlájáról átrepül az ablak alatti jéghideg fűtőtestre. „Nana!” A nő indul a fényképezőgépért. A két nagy kutyát a házba tessékeli, A pulit elzárja a kazánházba. Szabad az udvar. Előd követi anyját a házba, lerakja a tarisznyáját, teáskulacsot. Janka marad a madárral.
– Mit csinál? 
– Elhelyezkedett – mondja, amikor visszaérnek a jégverembe.
A nő csupasz kézzel fogja a madarat, a ház előtt a hóban elengedi. Ugrik a hó tetején, fel a bokorra, ami kora tavasszal sárga virágokat bont. Föl a tetejére. Majd le, a hóba. Kemény a hó, keményre fagyott. Aznap, mikor Janka rátalált, puha volt, süppedt benne a madár. Most fut a tetején, páros lábbal ugrálva, fel az égerfára. 
– Hát ezt nem lehet repülésnek nevezni – mondja a nő.
– Nem – mondja Előd.
A szajkó vígan ugrál az ágakon felfelé. Meg-megáll, és újabb háromféle hangot hallat. Csivitel, csacsog, mondikál.
– De édeske! – kiált fel a fiú.
Alkonyodik, a nap lemenőben.
– Hogy torlódik a két kutya az ajtóban! – mondja Előd, és a ház felé mutat. – Megfogjuk, vagy mi lesz? Brrrrrr! Fázom. 
– Szerinted?
A szajkó már az öreg égerfa tetején jár, annak is a legmagasabb ágán. Ugrik, ejtőernyőzve röppen a szomszéd fára. Ügyesen kapaszkodik az érdes törzsön. 
– Szerintem nem. 
– Menjetek be, én még figyelem kicsit. Ha lepottyan, megfogom. 
– És ha átugrik a kerítésen? – kérdi a kislány szomorúan.
– Most el fog ülni. Mindjárt besötétedik. Megetettük, fázni nem fog. Láttad, milyen boldog! Mindenkinek joga van a boldogsághoz. Mindenkinek jár a szabadság – simogatja a kislány sapkás fejét.  
Nézi a madarat a fán, aztán csak a fát, mert a madár nem mozdul, beleolvad a fekete fatörzs és a vastag ágak sziluettjébe. Egy-egy ágvéget, csomót madárnak néz, kerüli a fát, vizsgálja több irányból. A kinti hőmérő kék, alkoholos csíkja a mínusz tízhez közelít. „Lesz mínusz húsz is” – néz a nő az esthajnalcsillagra, ami fényesen ragyog. Kora esti társasága, a hidegen fénylő félhold még nem kelt fel.
Odabent Előd vígan dudorászik valami frissen tanult nótát vagy rajzfilmzenét. A házban a levegő kellemes, az osztrák öntvénykazán és a kis, piros vaskályha a száraz bükkfáért cserébe szorgalmasan ontja a meleget. Csak Janka sírdogál a kályha előtt a sötétben szeppegve-hüppögve, majd, amikor anyja megjelenik, keservesen.

 


Részlet a készülő, A Csinált-patak gyermekei c. kéziratból