Ambrus Lajos novellája

Megszépült Nyírő Réka

Az Isten markából kinőtt, Maros parti város főterére is, amely vásártérnek annak idején akkora volt, hogy ott a székely atyafik bizton törleszthették a kiváltságaikkal járó ököradót - így lett oda Székelyvásárhely - sokáig a szabaddá lett népek szeretett atyja vigyázott. Egy hatalmas ember szobra nem lehet kicsi, hát éveken át olyan is került, nem is egy, aki a nevében ott rendet tartson. De kiderült, hogy akinek a nevében rendezkednek, egy bűnös idegen, nincs, mit keresnie ott; s mind készíthette a jó nevű művészeti iskola legtehetségesebb növendéke a szobor köpenyére a gombokat: a világ jótevőjének kikiáltott Joszif Viszáronovicsot gombostól a főtér alsó feléről is, ahol különben továbbra is hátból kapta volna a vizet árasztó, keleti szél; egy szép napon eltakarították.

De hogy a világrendje csak ne szenvedjen hiányt, hamarosan került helyébe más, egy valóságos nemesércből készült hős. Körül táncolhatták azt a katonát már az ilyen-olyan nyugatibb kóborszelek is; a tömeg nyugodtan betérhetett naponta háromszor is a mellette díszelgő, Ártához címzett moziba, amely rideg, nagy üvegszemével, mint akinek van, amit féltenie, valósággal azt az újabb szobrot éjjel-nappal szemmel tartotta.
Nem is állítja senki, hogy arra az egykori, székely vásárhelyre, amelyen a szemük előtt  lett egy újabb egyetemi központ, ahogyan az idő szépen telegetett, nem a kultúra szolgálatára emeltek mozgóképszínházat meg egy-egy szobrot is. Hát mintha az jó ómen volna, harmadszorra onnan vágott neki a várnak, hogy annak a háta mögött egy nyugtató mozilátogatás után világirodalomból is levizsgázzék, Lakó, a fiatal tanárjelölt. Amint kapaszkodott felfelé a kockaköveken, a hamis szeptember eleji szél a szemébe hulló, szőke hajába túrt, mintha hiányzott volna neki éppen a vizsga előtti macerálás. 
De a széllel nem sokáig perlekedhetett. Sürgős, halaszthatatlan dolga volt a tanárképző főiskolán.
Enyhén szegett nyakkal - olyan volt a járása, ha valamin nagyon törte az eszét - végig zongorázott bent az épületben az intézet szeplős lépcsőfokain is, s hogy az irodalomkatedra magas, szürke ajtaja feltűnt s majd egy kicsit vártatva, hogy ne vehesse a vizsgát épp olyan mohón, megnyílt, a tanárjelölt, a nagylegény Lakó Ákos a vizsga előtti izgalomtól olyan feszes lett, mint húr, ha pattan.
-No, kérem! – fogadta bent, az izmos könyvespolcokkal szakszerűen bebútorozott katedrán a tokások nyugalmával Tibcsi bácsi a harmadszorra is visszatapsolt fiatalembert, aki azért járatta meg a fegyelmezetten korosodó úrral a nem ritkán tanulságos Kálváriát, mert a két kék szeme mindegyre olyanokat villant, mintha mindent tudni akarna.
Világirodalomból meg Tibcsi bácsi, aki nem véletlenül éppen az Árta fölött lakott,  boldogította a tisztelt társaságot nemcsak a filológián, hanem a színin és a teológián is. Az efféle boldogítás szokása szerint kijárt azoknak, akiket valamiért arra érdemesnek tartott.
- A harmadik az Isten igaza! – folytatta biztatóan Tibcsi bácsi, s avval finnyásan, mint aki nem nagyétkű, Lakó, a fiatal tanárjelölt – valóban harmadszor is - szerencsét próbálhatott az asztalon példás rendben és előírásos fegyelemmel sorakozó tételek között, melyek némán, orra bukva a vizsgáztató előtti asztalon egyformán mind csábították.
Szépen pirult kint, a vár mögött is az akkor hívatlan ősz.  Az irodalomkatedrán - micsoda szürrealista mesei abszurd - mint csodamalmon, utolsó szorongását készült lejáratni egy főiskolai hallgató, akinek a nyomasztó csendben végre sikerült is az asztalon tételnek Homéroszt fülön csípnie. Kellett neki bizony a szerencse, mert ő egy cseppet se volt a világ okosa, csak a világító szemétől a tekintete volt olyan árulkodó.
-Az Iliász meg az Odisszea! – kóstolgatta már a szerencsétől helyrebillent fejjel az áhított tételét az ülőhelyén is Lakó. 
Nem merkelt. Hamarjában kibékült ő a világgal. Miért szegte volna meg a nyakát? Csak egy pillanatig évelődött azon is, lehet-e valami abban, amit akkoriban kezdtek rebesgetni, hogy a  két nagy eposzt nem is egy írta. 
-Az legyen a Tibcsi bácsiék dolga! – döntött. – Már ha szerencsém volt, miért gyűjtsem meg éppen vizsgán a fonnivalómat? – gondolta tisztán elővigyázatosságból Lakó, aki örömében se feledkezett meg arról, hogy világirodalomból harmadszorra próbálkozik. Arra, hogy van pótvizsga is, gondolni se mert, tisztán babonából; s a lehető legkisebb helyen úgy hallgatott sorára várva egy intézeti széken, az irodalomkatedrán, mint aki kegyelemre vár.
Tudta ő betéve Homéroszt, az intézet nagy ablakaiból rájuk vigyorgó Napra se lehetett semmi panasza, meleg volt és simogató, Tibcsi bácsi meg, mint aki jó napra ébredt, türelmesem várt. Már azt is hitte Lakó, a jóképű tanárjelölt, hogy egy utolsó vizsgához méltán minden összejött, amikor az ablak mellett - ahol a pazar fényben olyan öntelten fürdött egy szobapálma, mintha e tájakon is ő volna honos - megszólalt egy nő.
-A világ csúfocskája! – nézett fel a nikotinban pácolt hangtól Lakó a katedrára. 
Mert az ápolt öreg úrra volt csak kíváncsi, nem Rékára, aki túl jóval a negyvenen egyszer csak megjelent közöttük a vizsgákon; olykor csapzottan, máskor meg sántán is úgy kikenve, mintha hosszúra sikerült, barna ábrázatával nem is ő maga volna.
Nagy szó, de megtörtént: maga Lakó Ákos rá az élő tanú.   
-Kérem, maradjon ülve – jelezte határozottan a felelni jelentkező, megért asszonynak Tibcsi bácsi.
Ezek után fordította arccal lefelé az asztalon - mintha ki se húzta volna a szerencsés tételét - Homéroszt, az antik görögvilággal együtt Lakó Ákos. Nem a trójaiaktól akart szabadulni, a létezés csodálatos rejtelmeiről akart egyre többet megtudni, s  attól kezdve le se vette Isten csúnya teremtményéről, mint létezőről, a tekintetét, aki arról, ami az ember életében lehet szép, előbb olaszul, majd franciául valósággal értekezett. 
-Csodálatos! – nézte kitartóan meg-megvillanó szemmel Rékát, amint az Tibcsi bácsival világ nyelveken, könnyedén fecseg a reneszánsz új szépségeszményeiről: a hazaszeretetről, a vitézségről, az emberi test szépségéről és a szerelemről s látta, hogy amint a csodálatos újjászületés varázsa betölti az irodalomkatedrát, a felelő is bújik át a szivárvány alatt: szépül.
Más lett Réka asszony: nem csúnya. Nem firtatta, miért és honnan került közéjük negyedéven.  Azt se, miért kellett fiatalon lovagolnia, ha attól egy életre sánta maradt. A nikotinban pácolt hangját is a világnyelvek megszelídítették, zsongott is Lakó Ákos tanárjelölt kényes fülében még akkor is, amikor Tibcsi bácsi a katedrán – szinte formaságból a trójaiak után - alig észrevehetően elmosolyodott:
-No, kérem szépen, sikerült talán elsajátítaniuk az anyagot! – mondta az erősen iparkodó Lakónak is, s kinézett az intézet magas, klasszicista ablakain a kifestőst játszó, kora-őszbe, mintha őt is már, hogy Lakó Ákos világirodalomból sikeresen levizsgázhatott, csupán az elmúlás rejtelmes világa foglalkoztatná…
Lakó Ákos? 
Elköszönt illedelmesen. Fiatalosan visszazongorázott a tanárképző régi épületének szeplős grádicsain, ki tanárnak a szép szabadságba. Tibcsi bácsi nélkül. És azt, hogy ő látta megszépülni a világirodalom-katedrán a vásott barnán és sántán korosodó asszonyt, Nyírő Rékát,  a világért se tagadná le, ma se.