Kozma Mária regényrészlete

A Fehér-patak útja

Ma találkoztam a szomszédasszonnyal, a négyéves kis unokájával jött, hozta a napköziből. 
– Szervusz – mondtam a gyereknek. 
– Szia! Te ki vagy inkább? – kérdezte ő. 
– Ismersz. Sokszor találkozunk. Én vagyok a szomszéd néni. 
– Tudom. Csak szeretem hallani.
Mivel más, fontosabb töprengeni valóm nem akadt, ezen a párbeszéden tűnődtem. Mondhatnád, hogy feleslegesen. Mert minek kellene értelmet keresni néhány gyermeki – talán vaktában adódó – szókapcsolat között, mögött. Ám engem foglalkoztatott ez a „te ki vagy inkább”, ez a véletlenül talált gyöngyszem. Merthogy legszívesebben én is megkérdezném tőled: Te ki vagy inkább? Író, vegyészmérnök, papírtörténész, nagymama, netán kedves szomszédasszony (na, jó, a kedvesség ismeretlenekkel, fél ismerősökkel szemben nem igazán a te műfajod), az unokatestvérem? És a többi…

A magad kis színpadán álldogálsz és forgolódsz, melyik jelenetben is kell éppen fellépned: író, feleség, nagymama, háziasszony, barátnő, jó ismerős, szomszéd… és még ki tudja mi minden.
Ha a szerepeidet nézem, mindig voltak olyanok, amelyekben a bukás és kifütyülés baljós árnyékát éreztem rád vetülni, de persze olyanok is, amelyekben meg is tapsolnak, anélkül, hogy különösebben hajlonganod kellene a közönség előtt, és vannak olyanok is, amelyek majdhogynem titkosak. Az íróság például. Ki gondolta volna rólad? Annak ellenére, hogy húszévesen közöltél már verseket, karcolatokat, olykor egy-két kritikában a felsorolásokban is helyet kaptál, de aki tudott rólad az igencsak lelkiismeretes ítész volt, ’89 után sem rukkoltál elő semmilyen, addig a cenzúra miatt „fiókban tartogatott” műremekkel…
 A nyilvánosságnak szánt szavaid születése amolyan szemérmes, kis egyszemélyes színpadon történik, s bár az emberi – főként olvasói – kíváncsiságnak eleget téve olykor-olykor egy kis bepillantást engedsz rá, azért igyekszel titkot tartani. Ami nem is olyan nagy titok, de hát az érdekességnek, különlegességnek is kell hódolni közben, mert a mű születése akárhogyan is közelítünk hozzá, mégiscsak misztérium marad, egyféle csoda, s recept sincs rá, amit követni lehetne, aminek segítségével megvalósulhat az a bizonyos alkimista transzmutáció. 
A könyved, a nagy monológ a „segítségemmel” – valójában az olvasó segítségével – átválthatna párbeszéddé, de persze nem ez történik. Pedig nagyjából ismerem a történetedet, nemegyszer benne vagyok én is amolyan névtelen mellékszereplőként, de akár úgy is felfogható, hogy te is, én is fiktív személyek vagyunk, csak kitaláljuk egymást. Azért mégis csudaszép ez az egész: szemlélődünk és megfigyelünk, miközben a szemlélődés alanyai és tárgyai is vagyunk. Hányszor megtörténik veled is, velem is, hogy szemlélődés – más szóval írás és olvasás közben – vissza kell lapoznunk a könyvben s vele az emlékeinkben, mit is mondtál, mit is mondtam, kinek is... Ó, a fikció nem olyan nagy merénylet a valósággal szemben, mint ahogy első pillantásra tűnne. Te ki vagy inkább?
Kulcskérdés lehetne, hogy mikor vagyunk őszinték... Önmagunkkal szemben mindig – ezt szeretném hinni. Joggal kételkedhetik bárki: ha szerepet játszom, akkor éppen kinek a szerepében beszélek.
Te is felteszed a kérdést:

„Aki az internetes közösségi oldalakon szerepel – pontosabban szerepekben tetszeleg – 165 vagy ezervalahány  (kinek-kinek hányat sikerül levadásznia) szerepjátszó barátjával együtt, az ilyen alak inkább a valósághoz, vagy inkább a fikcióhoz áll közelebb? Az ilyen virtuális valóság tulajdonképpen fikció, ráadásul a rosszabbak közül való: jobbnak, szebbnek, okosabbnak, gazdagabbnak mutatod magad, mint amilyen vagy, míg te magad is hinni kezdesz abban, hogy ez a te imázsod, de ha marad az őszinteségnek egy szikrája, amellyel legalább magadnak bevallod, hogy hazudsz, akkor is fenyeget a veszély (lelki, sőt olykor valóságos fizikai is), mert egy idő után olyan akarsz lenni mindenáron. Kattintgatás közben néha megfeledkezik az ember arról, hogy a nagybetűs Jónak, vagy a nagybetűs Rossznak az oldalán áll. Ha jelmezbe kell bújnom ahhoz, hogy őszinte lehessek, akkor hol vagyok én, a szerepalkotó és kitaláló? Én beszélek, vagy nagy ravaszul valaki mást beszéltetek magam helyett? Hazudok tehát? Sokat lehetne minderről beszélni, írni talán még többet.”

Akkor most az emberi kapcsolatok eme virtuális világában nem érdemes őszintének lenni? Inkább csak annak kell látszani? Mindenféle szerepbe és álruhába bújni, míg az őszinteség is csak egy lesz a sok szerep és álca közül.

Valaki a hetvenes évek közepén hozott néhány folyóiratot Magyarországról, egyikben olvastam egy kísérletről, amit dr. Philip Zimbardo végzett 1971-ben. Akkor csak rendkívüli érdekesség volt. Ma már több annál: börtönkísérlet néven lett ismeretes a köztudatban és az emberi viselkedéskutatás történetében. Lényege, hogy a kísérletvezető huszonnégy testileg-lelkileg egészséges egyetemi hallgatót két csoportra osztott: egyik a börtönőrök csoportja lett, a másik a raboké. Fontos megjegyezni, hogy a szereposztás minden előzetes jellemtanulmány nélkül, véletlenszerűen történt és börtönszabályokat sem rögzítettek. Mindenki vidám lelkesedéssel vállalta a ráosztott szerepet, egyelőre csak elméletben, mert napokig semmi sem történt. Aztán egyszer csak a rabok otthonára rátörtek egy különleges alakulat egyenruhás emberei és letartóztatták őket, természetesen anélkül, hogy akár jelezték volna, vagy említenék azt, hogy az egész előre megrendezett színjáték része. A rabok tehát börtönbe kerültek és nemsokára megjelentek az ismerős börtönőrök. A kísérlet elkezdődött, illetve folytatódott, amennyiben már mindenki számára világossá vált, azaz válhatott volna, hogy a letartóztatás is csak játék volt. Ám a gyanakvás, a kétely felmerült: lehet, hogy mégis igaz. Hátha a társamat joggal tartóztatták le, tehát ő igazi rab. És bűnös! Hátha én is az vagyok!? Vagy annak hisznek! A börtönőrök azt az utasítást kapták, hogy fizikai erőszak nélkül tartsák fenn a rendet, ezen kívül minden lelki ráhatás megválasztása, a büntetéstől a kegyosztásig rájuk volt bízva. Jóformán órák alatt azonosult mindenki a szerepével, kétségbeejtően komollyá és igazzá téve azt. Rövidesen mindkét csoportban felszínre tört a kegyetlenség, az aljasság, a manipulatív ügyeskedés, a hízelgés, a lázadás, a félelem, a túlélési módszerek egész sora. A játék olyannyira elfajult, hogy a két hétre tervezett kísérletet a „hatalom” a hatodik napon lezárta. 

Már akkor frissiben elmeséltem neked, de te csak nevettél. 
– A kísérlet irodalmi megfelelője olyan remekmű, mint William Golding A legyek ura című regénye. 
Elő is kaptam a táskámból, akkortájt jelent meg magyarul, hogy felolvassak neked belőle: „...Mit csináltatok ti itt? Háborút játszottatok vagy ilyesfélét? Ralph bólintott. A tiszt szemügyre vette a kis madárijesztőt. Sürgősen elkelne ennek egy fürdő, hajvágás, egy zsebkendő s egy jó adag sebkenőcs. – Remélem, senkit sem öltetek meg? Holttest nincs a szigeten? – Csak kettő...” 
Emlékszel, mennyit vitatkoztunk róla? Az igazság az, hogy mindig rengeteget vitatkoztunk. Ilyenkor te is, én is szerepet játszottunk, mert már te is elismerheted, egyáltalán nem voltunk őszinték. Csak tudnám, hogy miért!
Te azt állítottad, hogy az egész csak írói kitaláció, egyetlen szavát sem kell valóságnak venni: 
– Mindent túldramatizálsz.  
– Földhöz ragadt vagy – sértegettelek az irodalomtudományok magaslatából –, és verseket akarsz írni! 
– Nem csak akarok, írok is. 
– És így beszélsz egy íróról? 
– Hogy beszélek? Nem az íróról beszélek, hanem egy fikcióról, amit kitalált az író. És nem vagyok sznob, mint te. 
– Én sznob vagyok? 
– De még mennyire, hogy az vagy! Azt hiszed, mindent tudsz az irodalomról, csak azért mert egyszer-kétszer vizsgáztál belőle. Más tudni az irodalomról és más írni. Egészen más! 
– Ó, igen! Az irodalomhoz és a futballhoz mindenki ért! Próbálnál meg matematikus lenni a szorzótábla nélkül…
És így tovább. 
Talán azért utáltál engem ilyenkor, mert úgy érezted a sors rosszul osztott el bizonyos dolgokat, nem a megfelelő személynek adta. Én voltam irodalom szakos, de te írtál verseket. Végül is én is igazságtalanságnak érezhettem volna ezt. De csak akkor zavart a dolog, amikor engem néztek írónak. Ki tudja, milyen szavakat tulajdonítanak nekem? Amikhez semmi közöm sincs. 
– A sors azt akarta, hogy kémikus legyek – mondtad dacosan – és azt is akarta, hogy verset írjak. Mi közöd az én sorsomhoz? Azt hiszed, meg tudod magyarázni? Biztosan a közös nevünk miatt van az egész. Valamilyen fensőbb nyilvántartásban összekevertek bennünket, mint amikor a szomszédot keresi a rendőrség helyetted, mert ugyanúgy hívják, s te csak röhögsz a markodba. Az ember egész életében valamilyen hatalom kezében van: a gyermeket a szülei, a tanárai, az alkalmazottat a főnökei felügyelik, de ez legalább konkrét, mert személyes és emberarca van. Akkor válik abszurddá, amikor nemcsak azt nem tudjuk „ki” a hatalom, hanem azt sem, hogy mit akar. Ezért utálom a legyek urát. Ha már markában tart valamilyen sors, vagy hatalom, vagy akármi, legalább ismerjem az arcát. 
– Akkor tudod már, hogy mi szeretnél lenni inkább: rab vagy börtönőr? Persze ha választhatsz, és nem osztják ki rád a szerepet. 
– Nem érted? Mindenképpen kibabrálnak veled, akár te választasz, akár téged választanak. Szelíd hatalmakat szeretnék… nem egy madárijesztőt, nem személytelen gépezetet, egy végeláthatatlan labirintust...
Hát… végső soron a hatalom „arcát” – a Ceaușescuét – akkoriban kezdtük megismerni. Erről azonban nem beszéltünk. Legfeljebb néha kafkai világról. Az áthallás világos volt, de a világ megváltoztatásán nem segített.
Kafkai világ! 
Kafkai hatalmi játszma! Minden olyan helyzet, amelyet nem lehet meghatározni sem a politika, sem a szociológia, sem a történelem tudományával, és még a lélektan is alig rendelkezik olyan kulccsal, ami az abszolút embertelenre legalább résnyire ajtót nyit, hogy a magyarázók bekukkinthassanak. Ám az is lehet, hogy ha együttműködsz a hatalommal, akkor megúszod, nem rekesztenek ki belőle, valamiképp te is kapsz egy morzsányit a kegyeiből, valami képzelt biztonságot, de legalábbis könnyebben elrejtőzhetsz hipnotikus tekintete elől. 
Mindhiába! 
Ha a kafkai hatalom büntetni akar, majd csak talál bűnt ehhez akár így, akár úgy. 
A kafkai regénydíszletekkel berendezett valóságos világban nehéz kiszámítani, kinek milyen szerepet szán a hatalom. De addig is eljátszhatsz a gondolattal, hogy te ki szeretnél lenni: rab vagy börtönőr. Esetleg látogató ott, ahol egyik barátod rab, a másik barátod pedig felügyel rá. Melyikkel érts egyet?! Mert mindkettővel lehetetlen!
Te ki vagy inkább?! 

Pár nap múlva liftezés közben megoldódott az inkább rejtélye. Kiderült, hogy az egyik nagytata Alzheimer-kóros. Az unokának úgy magyarázták, hogy nagytata olykor  inkább gyerek, mint felnőtt. Az inkább felnőtt viszont, aki én is vagyok/voltam abban a pillanatban, hajlamos magyarázatokat keresni és túlbonyolítja a dolgokat. Vagy nem is! Csak összekapcsol ezt-azt, eszméket, gondolatokat, mert mindig magyarázatokat keres, hogy okosnak érezze magát. Okosnak, aki megpróbál otthonosan mozogni ott is, ahol valójában idegen: a világ egyszerű, gyermeki őszinteségű világában. Ó, már megint azt teszem: magyarázom önmagamat. Most arra gondolok, hogy a gyerek érteni akar (elkerülhetetlen a fejlődésében a miértek korszaka), a felnőtt tudni és érteni akar, de legtöbbször leragad ott, ahol úgy érzi, már övé a tudás. S ha fanatizálódik ebben a tudásban? Ha már nem is akar érteni, csak tudni? Tudom, hogy van természetfölötti hatalom. Ezt például könnyebb tudni, mint érteni. Hogy miért van? Mert… s innen nincs tovább, hiába a könyvtárnyi magyarázat, hiszen ez utóbbi is a tudást taglalja, esszéizálja, fanatizálja anélkül, hogy értené. Vélt tudással helyettesíteni a (meg nem) értést – ettől leszünk felnőttek?

A nyáron, júniusban Budapesten voltam a barátaimnál. 
Nagy társaságot trombitáltak össze a szórakoztatásomra. Volt ott egy már nem fiatal, de nálam fiatalabb férfi is, akit úgy mutattak be, hogy sohasem járt Erdélyben s a Székelyföldön, de nagy rajongója a székelyeknek. Ezt ő úgy akarta szemléltetni, hogy próbált „góbéskodni” vagyis nagyon nyílt „e”-vel beszélni, amiből inkább nyelvtörő idétlenkedés lett. Inkább csúfolkodásnak hatott, mint rajongásnak. Hatalmas „székely” műveltsége kimerült abban, hogy szinte kívülről felmondta az Uz Bencét, és tudta (de nem értette), hogy „az oláhok elvették Erdélyt tőlünk, magyaroktól”. Hát igen! – gondoltam – tőletek vették el és nem tőlünk. A földet vették el, és akkor úgy gondoljátok, hogy a földdel együtt minket is elvettek tőletek?! Tehát mi a „maroknyi székely”, aki foggal és körömmel kapaszkodik ősi földjébe, olyan adok-veszek tárgya?! Persze, bizonyos szempontból az. Ugye, Bukarestben azt kérdik tőlünk: hol tanultál meg ilyen jól románul? Az iskolában, az utcán, az egyetemen, a katonaságnál, a munkahelyemen – csak úgy az életben. Pesten épp a minap kérdezte a taxis, miután mondtam, hogy Erdélyből érkeztem a Keleti pályaudvarra:
 – Na, és hol tanult meg ilyen szépen magyarul? 
– Hát – válaszoltam neki kicsit mérgesen, mert halványan ugyan, de kihallottam a nyílt e-t, meg a-t, legalábbis gyanúsan székelyes volt, és azt gondoltam, hogy nagyképűsködik –,  magyarul még nem tudok jól, mert nehezen áll rá a szám a koviubira, bubisra, bocsikára és hasonlókra. 
– Hát itt gyakorolhatja, ha elég sokáig marad – nevetett a taxis. – Az előbb csak vicceltem. Amúgy gyergyói vagyok – sóhajtott –, ha annyi pénzt összekuporgatok, hazamegyek végleg. Szokásommá vált, hogy megkérdezzem az utasaimtól, ha látom, hogy hazulról jöttek. Aztán csak hallgatom a válaszokat. Politika az egész, mindenki politizál, vagy szid engem a butaságomért. Szórakoztató…
 Szerettem volna ott, a társaságban elmesélni ezt a történetet és megkérdezni, hogy ezt a taxist kitől vették el, mert a válaszom nagyon szomorú: csak a jobb megélhetés vágya vette el a gyerekeitől és a feleségétől.
Mindig más az úr, akinek tulajdonai vagyunk? 
Hiába minden nyavalygás és pátosz és rajongás és mifene, én tudom, hogy minket senki nem vett el tőlünk, magunktól, mert mi otthon vagyunk. Nyilván tőlünk nem tudták elvenni Erdélyt, mert ott lakunk. Ez a kétféle tőlünk arra rímel, hogy határon túli magyarok. Amikor így hívnak bennünket, mindig olyan, mintha gyomorszájon vágnának. Nem tudom, kinek a találmánya, de egyik leggonoszabb kifejezés, amit ránk kitaláltak. Egyfelől határon túli, másfelől bozgor – hazátlan mindenképpen. Ja és ha dicsérni akarnak, akkor azt mondják, hogy közben megőriztük a hagyományainkat, nyelvünket… Mi közben? A valóság pedig az, hogy otthon vagyunk, azaz határon belül, csak azért is otthon, és tulajdonképpen alig várom, hogy hazavonatozzak, hogy leszálljak a vonatról Csíkszereda (Miercurea Ciuc) állomáson és itthon lehessek. 
Gondolom, ha ilyenekkel állok ott elő, rögtön kineveztek volna a magyarság, sőt a székelység árulójának. 
Mint hamarosan kiderült, Székelyföld-rajongónk még tudott valamit:
– Tudom, Csíksomlyón az idei pünkösdi búcsún megjelent az égen a turulmadár. Ugye, igaz? 
Mit szólna ehhez Ipolyi Arnold? – kérdeztem én is, de csak magamban, hangosan udvariasan azt mondtam: 
– Nem tudunk róla, nem hallottuk. 
A rajongó nyilván lelkes bólogatást várt, mert dühösen így szólt: 
– Kinek a nevében beszél? Sokan látták. Tudom, hogy megjelent. Maga nem tud róla és azt állítja, hogy ott lakik. 
– Nemcsak állítom, hanem tudom is, hogy ott lakom… 

Hogy örvendett volna Ipolyi Arnold egy szemtanúnak, hiszen  Magyar mythologia című munkájában ezt írta: „A Turul névből határozatlan magyarázatai mellett, mivolta teljesen meg nem határozható.” Mert mit is tudott ő a Turulról? „Sajátságos eredetiségű, tisztán nemzeti, tündéri madár alakú védnemtő, eszközli már Álmos, a magyar fejedelmi dinasztia alapítójának születését. Őstörténeti hagyományunk Turulja egyfelől az ős hun mondába ér le, míg másfelől az egész magyar történeti hagyományon keresztül vonul... Már Attila győzelmes hadi zászlóin a Turul, koronás sasmadár alakja lengett, mely jelkép és cím alatt a magyar nemzet Géza idejéig hadakozott és kormányoztatott...” Sólymot és saskeselyűt is jelentett... – idéztem föl az olvasmányaimat, de csak magamban, nem akartam tudálékoskodni s ezzel kedves barátaimat (a rajongó nem tartozott közéjük) zavarba hozni, talán sértegetni – hely és személynévként is létezett: volt turuli prépostság, Turul várában volt fogva tartva Kun László neje, Örzsébet és egy Turul nevű gróf jószágai hagyományozásáról is fönnmaradtak adatok...
Hogy honnan röppent föl a csíksomlyói turulmadár? 
Nem tudhatom. Sólyom nem lehetett, az biztos, hiszen sólymok sajnos már nem élnek tájainkon, pedig hány de hány helynév és történeti adat utal rájuk Székelyföldön. De talán egy sasmadár, vagy inkább vércse (évek óta látok négy vércsét a Nagy-Somlyó fölött körözni, fülsértőn rikoltozni) körözött az égen, valaki fölmutathatott rá s vicces kedvében így szólt: 
– Ejsze, egy turulmadár repked odafent, s ha nem egyeb székely turulmadár. 
A csodák természetéhez tartozik, hogy máshol mindig többet tudnak róla, mint otthon.