Bor és vér

Kegyetlen vidék ez, de mint mindig, ahol az Isten elvesz valamit bal kezével, ott ád cserébe másat a jobbal. Legfőképp itt, a zord hegyek között. Mert nincs nekik búzájuk, de van pityókájuk. Nincs szőlőjük, de van szilvájuk. Nincsenek lápjaik, de van erdőjük. Aztán a kevésbé egyértemű dolgokara gondolt. Lám, mióta a magyar ember a lábát ide bérakta, azóta a székely az ő bástyája és határának örzője. S el is folyt sok drága vér, tatár, török, muszka ellen, de cserébe, ami maradt az tömény, mint a méz és zord, akár a pálinka. 

Efféle gondolatok jártak János fejében, miközben a rá jellemző méla, megfontolt, de kitartó mozdulatokkal verte a kaszát. Fél szemmel nézett csak szerszámára. Öreg volt már, tudta, hogy a keze jobban végzi a munkát, mint a feje, az izmok eszesebbek a fejnél. Pontosan ezért, szemeit a messzi hegyeken nyugtatta, hogy a rakoncátlan gondolatokat lefoglalja, el ne térítsék a kalapácsot a megfelelő mozdulattól. 
A táj gyönyörű volt, mint mindig. Zöldellő legelők, bús fenyvesek és dombok, hegyek mindenütt. Akármerre nézett, nem volt itt semmi csúf, otromba, vagy ide nem illő. Ez a kis falucska, ez volt csak, meg az a hágó, aminek a védelmébe ideplántálták őket ezer éve is mindjárt. János pedig büszke volt mindenre, ami itt termett, leledzett, de még néha arra is, ami idetévedt. 
Valami fémes csörömpöléssel felbőgött a távolba és az irtás irányából fekete füst szállott a magasba. A férfi megvakarta a fejét és a masinára gondolt, ami érkezett nemrég, hogy segéljen új katonai utakat vájni ebbe az őserdőbe. Nem mondhatja, fenemód hatalmas, tank is, erőgép is, elvégzi egy tucat ló munkáját, ha nem többét, s lőni is lehet vele. Azért ez valami. Mégis, János nem volt kibékülve a legsudarabb fenyőknél alig alacsonyabb szerkezettel. Neki már az első pillanatban a mesék óriásai jutottak eszébe róluk, s titkon megvallotta magának, félt, hogy megeszik. 
Ahogy kiverte a kaszát, tenyerébe pökött, s épp látott volna neki a munkának, de valami megzavarta a szeme sarkából. A falu irányába pillantott. Hatalmas, fekete farkas rohant feléje, hörgött, morgott, fogait vicsorgatta. János eldobta a kaszát és két kezét előretolva, akár egy bírkózó várta a fenevadat. Amaz olyan sebességgel közeledett, hogy többre nem is lett volna ideje. Egyenesen neki akart csattani a bestia, de János ismerte a fajtáját. Kilépett oldalra, karjait köré zárta és úgy teremtette földhöz, akár egy krumpliszsákot. A farkas nagyobb nyekkent, egy rövidet nyüszített és nem mozdult többet. Hátsó lábait szétvetette, az elsőket behajlította és halottnak tettette magát. 
- Ó, tán még mindig csecsszopó vagy, Kajla? 
De az ő szíve sem volt kőből. Feltűrte inge ujját és jól meggyúrta a farkas hasát, aki gyönyörtől hánykolódva vonított, vakkantott és morgott. 
- De ha te itt vagy, akkor…
Ismét a falu fele nézett, s meg is látta feléje ügető lovasembert. Szép, sárga kancán lovagolt, széles, kopott, de gondosan ápolt nyeregtáskákkal. Ingét a meleg ellenére sem gombolta ki, zubbonyát is csak megeresztette, de nem vetette le. Nem is tehette, tiltotta a szabály. Katona volt, kardja, szuronyos karabélya csak úgy szikrázott a napfényben. Ahogy közelebb ért fekete Kossuth-szakálla mögül komoly, kemény szemek villogtak és élesen kitüremkedő arccsontok. Adjonistenre fogadj istent szólott, de csak amúgy félvállról, mígnem előkotorta zubbonya belső zsebéből a jegyzéket. 
- Bercze János? 
Amaz bólintott, kezével ellenzőt formálva bámult. A férfi egy levelet nyújtott át neki, rajta a királyi pecséttel. Nem először kapott ilyet, csendben bólintott, s elvette. A lovas nem ment tovább. Alaposan végigtanumányozta a kezében tartott listát, aztán vígan kurjantott. 
- Kész!
Le is ugrott a lórol felvillantva sárga, de egészséges fogait. Kitárta a kezét, s már kebelére is szorította bátyját. 
- Ej, Zsiga ecsém, szigorú a rend nálatok, hogy a tulajdon vérednek íly hidegen adod a behívót! – veregette boldogan a hátát János. 
- Tudod, bátyám, nem szabad elpuhulni. Ha az ember a zubbonyt felveszi, akkor már nem testvére és nem gyermeke senkinek, csak a hazának oltalmazója. No, de téged hagytalak utoljára, hogy szólhassak véled. 
S beszéltek. Kajla elégedetten, hogy mindkét gazdáját biztonságba tudja lefeküdt és onnan figyelte őket. János nekifogott a munkának és hallgatva testvére beszédét vitte a rendet, lassan, kitartóan, biztos suhintásonként.
- Hallod-e, oszt kik gyünnek most? Muszkák?
- Muszkák. – bólintott elkomorodva Zsigmond. – De én mondom neked, más lesz ez a háború az eddigieknél. Nézd csak meg, micsoda szerkezeteket építettünk mink es. Hozza az ellenség is az övét. De hisz akkor mire van a szegény huszár, meg a baka? Mit ér itt a kard, a puska, az agyar? 
János megint arra az erdőn dolgozó, hatalmas monstrumra gondolt, amit idehozattak, hogy a munkát segítse. Úgy biza, ha az megindul a szegény határőrök ellen, nem sokat ér a fegyver. Fortéllyal kell az ellen menni, nem kivont karddal. Legyintett. 
- Mindég volt, s mindég lesz ördög fattya, aki rátör a máséra, azt pedig nem érdekli semmi, csak a győzelem. Hanem azt mondjad, mikor van a mustra. 
- A bíz, ha tegnap lett volna is késő lenne. Közel a vész. Ma este együtt megyünk vissza a táborba. 
János megállt egy pillanatra. Végignézett a holdakon, amik még előtte állottak és a holdakon, amik mögötte. A jószágra gondolt és házanépére, akit itt hagy. Számbavette marháját és a munkát, amit már bevégzett és azt, amit ezután kell bevégeznie az itthon maradott asszonyának és siheder fiának. 
- Zsiga, én már katonaviselt ember vagyok, ismerem a rendet. Engedd meg, hogy csak holnap este vonuljak. Bár ezt a kaszálót végezzem be. 
Amaz zubbonya zsebébe dugta kezét és komor képpel nézett maga elé. A katona veszekedett benne a parasztemberrel, de végül a paraszt győzött. Mert hiába nyer a katona, ha otthon puszta földek, ugarok és éhezők várják. Bólintott. 
- Nekem ma  vissza kell mennem. Mondok valamit a százados úrnak. De holnap este gyer lovastól, minden felszereléseddel. Még a héten kimegyünk az Árpád-vonalhoz. 
Már nem maradt soká. Mint a katonák általában nem érezte magát jól egyedül, biztonságban, míg bajtásai a fronton lesik a csaták kezdetét. Felugrott a lóra és füttyentett Kajlának. Az ordas szolgálatkészen felugrott, megrázta magát, melső mancsait János vállaira rakta és nyüszítve végignyata arcát, mielőtt az bármit tehetett volna ellene. 
- Isten áldjon, fivérem, holnap koccintunk hazánk biztonságára. 
Megkeményítette arcát és tartását, s vágtába ugrasztotta lovát. János még bámult utána egy darabig, aztán ismét munkához látott. Keze töretlen vitte a rendet, de agya elkallódott valahol a hirtelen ráülő sok gond között. Nem félt sem az ellenségtől, sem a haláltól. Ölt ő már embert is, állatott is, kerül kutyaszorítóba elégszer. Az itthoniakat féltette. Mi lesz a gazdasággal, ha rájuk szakad? Dolgos Ágnes, de mégiscsak egy asszony. Fia pediglen, Atilla, alig múlt tízenkét esztendős, az sem egész ember még. Ha ezt le is kaszálja mind, annak a két szerencsétlennek kell majd forgatni és takarni. S nemcsak ez a parcella van. Ott a másik, a vízmosás mentén. Meg Jóska ideigérte a Molnár István földje mellettit is. Ki végzi be ezeket időben? 
Ágnes asszonyra gondolt, a jóságos feleségére. Engedelmes és szelíd, utálta a rendetlent, a piszkost, a restet. Áldotta magában, s néha még a kocsmában is, ha felöntött a garatra, minekután végighallgatta komáinak panaszáát lusta asszonyaikról. Ő, ha hajnalban indult, Ágnes egy fertályorával hamarabb felkellt, s neki früstüköt készített, uzsonnát pakolt. Ha pediglen éjfélkor érkezett haza, az asszony keze alatt még mindég égett a munka. Áldás volt a háznál, s János szerette, ahogyan csak egy parasztember szeretni tudta asszonyát.
Aztán fiára gondolt, egyetlen szem gyermekére, akit ádott neki az Isten. Azt akarta, hogy derék ember legyen, ezért derék nevet adott neki. Aztán borban kereszteltette, nem vízben. Miután a pap nem akarta neki ezt megtenni, a mise után otthon a keresztapja megkeresztelte ismént, Krisztus vérében. Hogy, hogy nem, csakugyan derék legény lett a fiából. Már sudár termetű, csendes és konok, mint az apja. Jeleskedik a verekedésben, idén majdnem ő lett a pünkösdi király taknyos létére. S munkában sem rest. Most is az erdőn van, kölyök létére pénzt keresni elkéredzett tőle, mert magának lovat venni kíván. Büszke volt reá, mikor meghallotta. Huszár lesz belőle, vagy felderítő, nem egy baka, mint az apjából. 
S a rend fogyott, János szíve pedig egyszerre vidult és szomorodott. Büszke volt magára és házanépére, az asszonyra, akit elvett és a fiúra, akit nemzett. De búsult is, mert tudta, hogy három embernek is sok az ő gazdaságuk, nemhogy kettőnek. 
Emígy járt a keze és az agya, mígnem a nap lebukott a hegyek mögé, s a fény fogyni kezdett. Mire észbe kapott volna, alkonyodott, ő pedig vállán a kaszával,s baljós gondolatok súlyával tért meg faluja határába. Így haladt el Cigán Pista putrija mellett, majd a Surgyélán, meg Duderka porta következett és így tovább. 
Már messziről megütötte a fülét a csárda zaja és nem is gondolkodott az ügyön. Beugrott egy pohár pálinkára. Ahogy átlépte a küszöböt, hangosan adjon istent köszönt, s fogadta a morajló válaszokat. Kaszáját az ajtó mellett várakozó többi szerszám mellé támasztotta és leült a söntéspulthoz. Fél szemével végignézte a bent levőket. Volt ott komája, s olyan is, akivel nem szívesen tartózkodott egy légtérben. Például Duderka Jancsi.
Mielőtt odaülhetett volna valamelyik kiszemelt, szívlelt véréhez, Duderka lépett oda hozzá, s a kocsmárostól két pohár pálinkát kért. 
- Igyál velem, Bercze. 
- Nem iszok. – lökte vissza mogorván a poharat. 
A kocsma elcsendesedett. Mindenki tudta, hogy itt baj lesz. Duderka részeg volt és makrancos, János pedig bár megfontolt, ha egyszer kihozták a sodrából, három markos legény nem elegendő, hogy lefogják. Még nyugodt volt, bár láthatóan rosszkedvű. Felmutatta jobb kezét, rajta négy ujját. A gyűrűs ujj hiányzott, egy csonk nem sok, annyi nem volt a helyén. 
- A kutyamindenedet János, még mindig azért az ujjért orrolsz? – bömbölte gúnyosan Duderka, mintha ő maga naponta elvesztene egyet belőlük. 
De János nem felelt, csak döfött kökényfekete szemével, melyek felett a szemöldökök egymásba futottak, s lebiggyesztett ajakkal várt, míg lefagyott a vigyor a léhűtő arcáról. Akkor aztán lassan kezdte, mint a hegytetőről legördülő szikladarab, minden egyes mondattal lendületet és erőt nyerve. 
- Nem, Duderka. Nem az ujjamat sajnálom. Mi több, odaadnám a fél karomat, ha másként történhetett volna. Nagyon jól tudod, te, mindenkinél jobban, miért orrolok rád. S immár hadd tudja meg minden atyámfia, aki itt van. Igen, ellőtted az ujjam, mikor a múltkor kivonult a muszka. Ha nincs a kebelem zsebében az imádságos könyv, a szívem is átviszi a golyó. De nem, nem ezért orrolok rád, mert hogy haramia vagy, azt tudjuk. Hanem az Örzse miatt, kit a muszka cimboráid hátba lőttek, mikor csecsszopójával menekülni próbált! Amiatt, hogy ott állottál és röhögtél a többivel, miközben az a szerencsétlen gyermek rítt! Mert egy gyalázatos áruló vagy, azért orrolok rád!
Nem volt több a csend egy pillanatnál, de az olyan mély, akár a kút. Zsíros Gyula és Sarok Pali már ugrottak, érezvén a bajt, de ők is tudták, hogy a bicska hamar nyílik és gyorsabb a gondolatnál is. 

***

Atilla már korán reggel a mezőn volt, a vízmosás menti parcellán. Még nem volt otthon, mikor az apját hazahozták a kocsmából, s már eljött, mikor felrakták a szekérre, hogy bevigyék a városba orvoshoz. Nehezen lélegzett, alig beszélt, de neki meghagyta, amikor közel hajolt: „A munkát el kell végezni, fiam. A gazdaságnak lenni kell.” Ő pedig nem olyan legény volt, aki semmibe veszi atyja szavát. 
Könnyed, komótos mozdulatokkal kiverte a kaszát, s munkához látott. Okos gyerek volt, hamar tanult, leste apja minden mozdulatát és leutánozta hiba nélkül. Tán ha valaki elment volna a vízmosás mentén, hátulról meg sem ismerné, azt mondaná, „Hó hó, hát Bercze Jánost meg sem szúrták az este!”. De, megszúrták. 
Suhogott a kasza és a gyerkmek mélyre merült, ahogy minden parasztember, midőn egyedül munkáját végzi. A háborúra gondolt, ami közeleg, s a veszélyre, mit errefele sodornak a szelek. Bár csak tegnap jöttek a behívók, az emberek már beszéltek. A nép mindig megérzi, ha jön a vész. Az erdőre gondolt, s arra az ódon monstrumra, ami a munkában segédkezett. Mikor a pilóta beül a kosárba, s beindítja a motorokat az egész hegy belemordul. Minden léptére megremeg a talaj, s úgy csavarja ki a fákat tövestül, mint a mesebeli Fanyűvő. Azt beszélik, ilyen szerkezetekkel jön a muszka, s nem eggyel, százzal. Mindegyik hátán mozsár, vállán ágyú, kezében gyorstüzelő karabély és kard, de akkora, hogy tíz katonát is kettéhasít egyetlen suhintással. Ezek ellen vezényelik ki a bakát, meg a huszárt? Csúf idők jönnek, fellegektől terhesek. 
Anyja kihozta neki az ebédet, levest, meg főtt pityókát egy darab friss sajttal. Csendben evett, az asszony pedig alázattal várta, míg befejezi. Nem szólt, mert náluk az volt a szokás, hogy az ember csak akkor beszél, ha érdemes. Már épp szedelőzködött, mikor Atilla kérdést intézett hozzája:
- Asszonyanyám, apámról hír jöve?
- Hogy jött vóna, fiam.
- S a Duderkát vasalták-e?
Ágnes asszony felelet nélkül hagyta, még a szemébe sem nézett. Több volt ez minden szónál. A gyermek csak bólintott, kezet csókolt, s már kotorázta is elé a fenkövet, hogy folytassa a munkát. 
Ahogy az apját, úgy őt is dologban kapta az este. Már szürkületben pakolt össze, s indult haza. Ugyanazon az úton ment végig, ahol tegnap János, bámulta a házakat, mígnem a kocsma elé nem ért. Mint aki megszokott vendég, úgy lépett be a zajos, füstös helyiségbe, s adjon istent köszönt, ahogy az apjától tanulta. A vendégek hamar elcsendesültek, amikor meglátták az ifjú Berczét így egyedül. 
Atilla szétnézett, s bennebb lépett, de a kaszát nem rakta le. A söntéspulthoz ment, egyenest Duderka mellé, s mivel az nem méltatta köszönésre, ismét szólt. 
- Adjon isten, Duderka bátyám. 
Amaz pökhendi, mámoros szemekkel nézett a gyermekre, s morgott valamit a bajusza alatt. Atilla az erszényébe nyúlt s egy pénzt vett elő. Lerakta a kocsmáros elé, s mondotta:
- Töltsön egy pohár bort Duderka bátyámnak, Kelemen bátyja, hátha az megereszti a nyelvét. 
A kocsmában feszült figyelemmel adózott mindenki a jelenetnek. Senki sem tudta elképzelni, mi lesz ebből, bár jó nem, azt a vak is láthatta. Erre még Duderka is kénytelen volt odafordulni.
- Mit akarsz itt, tacskó? Anyád már a csipor tejet elékészítette, kotrodj haza. 
Atilláról látszólag lepergett a sértés. Kőkemény tekintettel nézett vissza, s állt rendületlen. A hiúzra emlékeztetett, ki az emberre néz mozdulatlan. 
- Előbb igyék egyet apám egészségére. 
S a pohár bort, mit a kocsmáros kitöltött eléje lökte. Duderka nem tudta mire vélni a dolgot. A pohárra nézett, majd a gyerekre, majd ismét a pohárra. Lassan forgott az agya, emésztette, hogy mit is kértek tőle, s miért. Látni lehetett, ahogy lassan dühbe gurul, megérzi, hogy csúfolódnak vele, s meg akarja ütni a fiút. De erőt vesz magán. Megfogja a poharat, szájához emeli, majd a földre löttyenti az egészet. 
- Igyanak a holtak, úgyis hamarosan helyet kell csináljanak neki. 
A bicska gyors, de a kasza sem lassú. A hosszú penge akadálytalanul csusszant be a kulcscsont mögött, s teljesen eltünt a halkan hörgő Duderkában, ki szinte azonnal holtan bukott a pultra. 
- No akkor menjen gyorsan, s készítse atyámurának a lábmosóvizet. 
A döbbent vendégsereg moccani sem mert. Csak nézték, ahogy a kölyök, kinek állán még nem is pejhedzik a szőr kihúzza a kaszát a nyomorultból, vállára veti, s elindul haza. Mit sem sejtették, hogy sok dolog vár még rá. Vár reá Jóska kaszálója a Molnár István parcellája mellett, aztán a forgatás és takarás. Mert a gazdaságnak lenni kell.