Bene Zoltán regényrészlete

Hetedik nap, avagy a vitafórum*

Négyen ültünk a szobában: Kírán és rajtam kívül egy korombéli fickó, Torda, valamint Zsolt, egy nyílt tekintetű ifjú. A betűző nap felszeletelte a talpunk alatt a parkettát. Az egész olyan hatást tett rám, mint az amerikai filmekben látott csoportterápiák. Négy ember ül körben, arccal egymás felé fordulva. Módfelett természetellenes helyzet. Tudtuk, hogy beszélgetnünk kell. A témát is meghatározták számunkra. Hívószavakat kaptunk, jelesül hármat − az Áramszünet Kezdete, az azelőtti idők és a világ −, ezekhez kellett bármilyen módon kapcsolódnunk. Nem sok szabályt kellett betartanunk: a vita előre meg nem határozott mederben folyhat, bármilyen irányba terelődhet, az egyetlen kikötés, hogy valóban vita legyen, nézetek ütközzenek, érvek és ellenérvek feszüljenek egymásnak.

Azt sem titkolta el Valéria, hogy végig hallgatni fogják minden egyes szavunkat. A falakba réseket vágtak, amiket mi nem láthattunk, ám a rések mögött ott álltak a hallgatók. Hárman, öten, heten, kilencen, erről fogalmunk sem volt. De hallgatóztak és talán jegyzeteltek. Hogy mi célból, azt csak sejthettük. Úgy hittük, pszichológiai képet kívánnak alkotni rólunk, újakról − bár ebben nem lehettünk biztosak. A bizonytalanság ugyanúgy állandó most is, futott át rajtam, mint az Áramszünet Kezdete előtt volt. Így éltünk mindig, s talán már nem is tudnánk máshogyan.
− Ez az egész áram nélküli létezés visszaveti az emberi fejlődést – kezdte Kíra gyámoltalanul. Gyorsan túl akart esni az egészen. Én is ezt akartam.
− Amúgy is éppen bekebelezni készültek bennünket a barbárok – legyintett Torda.
− Régi történet – kapcsolódtam be −, a kultúrából előbb civilizáció lesz, aztán jön egy újabb kultúra, ami a civilizáció szemszögéből barbár, és elsöpri a civilizációt, mint utcaseprő a cigarettacsikket. Ezután az a kultúra is civilizációvá fejlődik és így tovább. Így megy ez évezredek óta, s ha lesznek még évezredei az emberiségnek, azok sem lesznek mentesek ettől a mintától. Oswald Spengler 1923-ban leírta ezt A Nyugat alkonya című művében. Mi több! Gianbattista Vico az Új tudományban már 1744-ben, ha az emlékezetem nem csal.
Egyszerre elszégyelltem magam. Befogtam a szám. Így nem fogunk gyorsan végezni, cikázott át rajtam. S utána az, hogy lám, lám, sosem szabadulok ki az okoskodás ördögi köreiből. Tetejébe még élvezem is! Pironkodtam. Tagadhatatlanul szeretem fitogtatni a műveltségem, a tájékozottságom, szeretek vitázni, ellenkezni, kellemetlenkedni, kukacoskodni, szavakon lovagolni és a kákán is csomót keresni. Valamikor az ilyen alakot, mint én vagyok, krakélernek nevezték volna, azt hiszem. Krakélerkedem, gondoltam újra és újra. Meg azt, hogy biztosan nem fogunk gyorsan végezni.
− Nekem nagyon nem tetszik az a szóösszetétel, hogy a kultúra civilizációvá fejlődik – kötekedett Torda. − Egyrészt maga a fejlődés szó értelmezése nagyon különböző. Akár természettudományi, akár bölcseleti síkon. Csak materialista berkekben szokták egyértelműen pozitív jelzővel illetni, holott a fejlődésnek nincs minőségi tartalma. Attól, hogy valahonnan eljutunk valahová, akár térben, akár időben, akár biológiai vagy technikai módosulás által, szóval ez önmagában nem jelent feltétlenül magasabb fokot. Sőt! Szerintem a kultúra nem fejlődhet civilizációvá, legfeljebb leromolhat azzá… Másrészt az is kérdéses és vitatott, úgy valahogy, mint a tojás meg a tyúk esetében, hogy a civilizáció, vagy a kultúra volt-e előbb!? Én a kultúrák kialakulását vélem elsőnek, de minimum előbbre valónak. Ezekből aztán ellenállhatatlanul, mintegy azok folyományaként civilizációk alakulnak ki. Hogy ne mondjam: szerveződnek. Ezek egy ideig nagyon jól működő, erős társadalmakat hoznak létre, majd agyonszabályozódnak és megfojtják a kultúrát. Ilyenformán kialakul a Nagybetűs Szervezet, nevezzük államnak, hivatalnak, igazságszolgáltatásnak, egyháznak, cenzúrának és így tovább, s ezekben az emberi lét lényege lassan elvész, a társadalom legyengül. Ezután jön a „barbár” és minden kezdődik elölről.
− A fejlődik szót én a legorganikusabb értelemben használtam az imént – védekeztem −, ahogy például azt mondjuk, a gyerek felnőtté fejlődik. Pedig sok szempontból az is vitatható, hogy a felnőtt fejlettebb-e a gyereknél. Ha folyamatról van szó, akkor a folyamat későbbi fázisát a korábbihoz képest a fejlődés fogalmával szokta leírni a nyelv. Annak ellenére, hogy sokszor, sok tekintetben visszafejlődés, vagy, ne adj Isten, egyhelyben topogás... Másrészt pedig tény, hogy minden kultúra idővel átalakul civilizációvá. És ez jónéhány aspektusban nem jelent előrelépést. Más aspektusokban meg nagyon is....
− Aki kardot ragad, kard által vész el – szúrta közbe Zsolt. − Ha egy kultúra elsöpör egy másikat, a kollektív karmájuk őket is el fogja söpörni. Az igazi szellemi fejlettség az én olvasatomban nem hagy maga után szemetet, tehát nem hagy maga után történelmet sem. Akár egy fa az erdőben.
− Csakhogy ilyen emberi kultúra nincs! – csattantam föl. − És nem is volt soha az emberiség történelmében. Nem is lesz. Vagy ha igen, az nem emberi lesz. Az ember alapvetően agresszív lény. A természeti ember csakúgy, mint a civilizáltnak nevezett. Jézus példázatai éppen azért szolgálhatnak mértékül, mert az ember isteni oldalát emelik a középpontba, azt teszik hangsúlyossá. De az ember nem isten. És alkotóelemei közül is csak egy parányi rész az isteni... Egyébiránt, ha fölülről szemléljük, nagyon is hasonlít az emberiség világtörténelme egy fához az erdőben: egy civilizáció elhal, hol magától, hol egy újabb által. De az utána jövő mindig lebontja és magába építi, amiképpen az elhunyt fát a rovarok, gombák, mikroorganizmusok. Mindennek ellenére mélységesen szomorú, amikor egy civilizáció elpusztul. Én még az elcseszett európai civilizációt is sajnáltam, s különösen dühített, hogy harc nélkül adta föl... De ez nem változtat a tényen, hogy ez volt a sorsa, amit csak fölgyorsított az Áramszünet. Fölgyorsított és átírta a forgatókönyvet. De ha nincs Áramszünet, akkor is vége lett volna, efelől nincs kétségem. Mert nem lehet örökéletű. És az összes többi sem. Beleértve a látszólag békés és organikus, valójában módfelett intoleráns és szűk látókörű hinduizmust, sőt még a legbékésebb, legfönntarthatóbb buddhizmust is...
− Szemét- és történelemlerakat nélkül valóban nehéz bekerülni a fehér ember egzakt és analitikus történelemkönyvébe – sóhajtott Zsolt −, de ezen az alapon még nem vehetjük készpénznek, hogy nem is léteztek soha olyan szellemi fejlettségű kultúrák, amelyek nem hagytak hátra semmiféle szemetet maguk mögött. A nem-létezés bizonyítása egyébként is elég ingoványos talaj. Viszont számos mítosz, a kollektív tudatalattiban keringő információ enged következtetni arra, hogy egykor igenis léteztek azok, amikről beszélek. Ezek fölött az infók fölött a történészeink természetesen átsiklanak, mert nem kézzelfogható bizonyítékok, ráadásul a fejlődéstörténeti, vastagon lebetonozott főcsapásokat is keresztezik… Mellesleg az az egyszerű logikai eszmefuttatás is elgondolkodtató, hogy az Alkotónak a Föld nevű megállóhely helyes használatát legalább az elején ismertetnie kellett volna valamilyen emberszabásúakkal is.
− Mániám, hogy a mitologikus világkép az ember természetes, eredeti világnézete, világmegértési metódusa − válaszoltam. − Mivel azonban a mitologikus világkép a nyugati, tehát európai kultúrkörhöz tartozó emberek esetében az elmúlt két, két és fél évezred alatt szépen elsorvadt, a helyét más szemléletek foglalták el a felszínen. A mélyben nyilvánvalóan ott maradt az igény a mítoszokra, az Áramszünet előtti évtizedek kóros celeb-kultusza is ebben gyökerezett. Csakhogy hiába létezik ez odalenn, attól még igenis a hiány a meghatározó. Mert lyukak tátonganak a koherenciában, megszűnt az a közös alap, elsősorban a szimbólumok közmegegyezéses használata és értelmezése, ami nélkül bármely mitológia nem egyéb, mint mesés történetek zagyvaléka. Ezért a nyugati ember képtelen mitologikusan látni, gondolkodni. És mi, jóllehet nincs már áramunk és nem szolgál bennünket a technika, mind modern nyugati emberek vagyunk. Áltathatjuk magunkat ezzel-azzal, de képtelenség azt gondolnunk, hogy nem ez határoz meg mindannyiunkat a legerősebben. Ugyanakkor azt se feledjük, hogy maguk a mitológiák léte arra is következtetni enged, hogy az ember hajdan sem volt képes úgy létezni, mint az állatok: múlt és jövőkép nélkül. Az ember mindig is magyarázatokat, válaszokat akart. Egy természetes közösség történelmi tudata maga a mitológia, a társadalom viszont már történelmet ír, ez tagadhatatlan. Az azonban roppant naiv elképzelés, hogy az előbbi kizárólagosan jó, az utóbbi pedig egyenesen sátáni. Amint az sem megoldható, hogy figyelmen kívül hagyjuk több tízezer év eseményeit, vagy azt, amiről az imént beszéltem, nevezetesen, hogy mi modern nyugati emberek vagyunk. Nem tehetjük. Nem tudunk visszatérni az ős-eredeti állapotba, még annak közelébe se. Már régóta nem. Ezért nem tudtuk volna meggyógyítani a világunkat, a civilizációnkat akkor se, ha nincs az Áramszünet…
Alighogy elhallgattam, Kíra szólalt meg. Őt is magammal ragadtam, nem állhatta meg, hogy bele ne avatkozzon.
− Zsolt, te mit értesz pontosan hátrahagyott szemét alatt? – a hangja nem nélkülözte a támadó élt.
− Szemét az, ami egy bizonyos idő után nem kerül a helyére. Ez lehet fizikai, például egy épületrom, vagy szellemi, például karma, vagy tudásanyag, vagy teremtmény is – vágta rá Zsolt.
− És miért baj, ha egy kultúra vagy egy civilizáció tárgyi jeleket vagy írott történelmet hagy maga után? – kérdezte Kíra.
− A világ körforgásokból áll – tárta szét a kezét a Zsolt −, ezért teljesen fölösleges bármit hátrahagyni, mert az vagy akasztja a folyamatot, vagy nyújtja a periódust.
− Ha az egész emberiségnek kollektív karmája van, akkor mindenben igazad van, Zsolt – ellenkeztem. − Én a magam részéről azonban azt remélem, ilyen nem létezik. Ha létezik, tényleg nincs értelme hátrahagyni bármit is. Akkor fehéregerek vagyunk egy nagy-nagy laboratóriumban... Ami engem illet, eléggé elcseszett európai vagyok ahhoz, hogy ezt a szcenáriót lássam a legszörnyűbbnek. Az emberiség legnagyobb tragédiájának. Nem kizárt, hogy ez a helyzet, hogy a sorsunk eleve elrendeltetett, azonban ha így van, akkor minden hiába, akkor a hinduknak van igaza, révetegen kell ülni és bámulni a semmibe. Én, velük szemben, úgy látom, az emberben pont az a csodálatos, egyúttal, persze, félelmetes és szörnyű, hogy nem passzív, hogy nem adja föl, nem csupán eszköz, de cél is; hogy hagy maga után olyasmit, ami nem múlik el. Én úgy hiszem, ez az ember leglényege, ezért kételkedem azon kultúrák létezésében, amikről beszéltél… Biztos nem vagyok abban, hogy az örökkévalóság felől szemlélve is hagyunk nyomokat, pusztán reménykedem abban, hogy igen. Reménykedem a szabad akaratban, szemben a karmával, az eleve elrendeléssel. Mert szerintem az ember egyedül ettől ember. A fa elmúlik nyomtalan. Az ember nyomot hagy, formál, alkot, teremt. A fát nem saját képmására teremtette az Isten. Az embert igen. És pontosan ebben hasonlít az Istenre: hogy aktív, hogy cselekszik.... Kivéve, ha csak kísérletezik velünk valaki.
− Az egyéni választás számít, nem a karma, elrendelés, sors, ilyesmi – szúrta közbe Kíra. − Egyénként törekedhetek arra, hogy emberi mivoltom azon részét erősítsem, amely Istenhez hasonlatos. De társadalmi, civilizációs, vagy ha tetszik, intézményes szinten ez, az ezredéves tapasztalatok szerint, lehetetlen.
− Elbeszélünk egymás mellett – mondta Zsolt. – Mégpedig a karma fogalmát értelmezzük különbözően. Szó sincs eleve elrendeltségről. A karmát úgy értelmezem, mint a teremtés törvényének egy származékát. Ha létre hozok valamit, az visszatalál hozzám. A szemet szemért elv ezt a folyamatot fenntartja, a kenyérrel visszadobós eszme pedig apasztja. Az ember földi alkotásainak célját legszebben a homokmandala-készítés szimbolizálja. Mitől ne lenne értelme? A hátrahagyás időtartama a lényeg. Hiába készítek sírkövet, ha a lemenőim csak addig járnak ki a temetőbe, amíg egy fejfa elkorhad.
− A karma a közmegegyezés szerint előre megírt sorsot jelent, s mint ilyen a szabad akarat ellentéte – jegyeztem meg. – Amúgy az időtartam a lényeg, szerintem is. Csak az ember képes kozmikus jelentőségű, tehát sok generáción átívelő nyomokat hagyni. Talán örökkévalót is.
− És ne feledkezzünk el a kard-ragadásról sem! – ragadta magához a szót ismét Kíra. – Végtére is mindenki azt teszi, ha nem is a szó szoros értelmében. Küzdünk a fennmaradásért. Állandóan olyan helyzetekbe keveredünk, amikor vagy el kell söpörni valakit, vagy minket söpörnek el. Ha kollektív karma az, hogy az elsöprők maguk is elsöpörtetnek, akkor ez az egész emberiség kollektív karmája. Vagy ha nem söprünk el senkit, akkor talán minket sem söpör el senki? Miért kellene arra törekednünk, hogy olyanok legyünk, mint egy fa az erdőben? Az ember nem azért kapott egy csomó olyan tulajdonságot, amilyet a fa nem, hogy azokkal kezdjen valamit? Például kultúrát teremtsen, vagy éppenséggel jeleket hagyjon maga után?
Zsolt újra széttárta a karját:
− Ismétlem: szemét az, ami egy bizonyos idő után nem kerül a helyére. Ebben az olvasatban tehát míg egy sírkő szemét, egy fejfa nem az. Pedig egy idő után a kő is elporlad. Az időt magából a körforgásból eredeztetjük, legyen az egy óra mutatója vagy egy égitest keringése, forgása.
− Az idő fogalma valószínűleg valóban a körforgásból ered – hagytam rá −, de nem ez a kérdés. Sokkal inkább az a fontos, hogy az idő, Kant óta ez többször bebizonyosodott, leginkább szemléleti forma. Az agyunknak szüksége van rá, hogy elrendezze a dolgokat. A fizika és az űrkutatás is bebizonyította, hogy az idő rendkívül viszonylagos. Ettől viszont még szemléleti formaként jól használható!
− Az emberi psziché ugyancsak ismeri a jelenséget, amikor ólomlábakon vánszorog, illetőleg repül az idő – erősített Kíra −, s azt érezzük valósnak, ami bennünk múlik, nem az óramutató járását.
− Magyarán mi minden nyomot időben értelmezünk – folytattam −, de vajon mi történik, ha az idő nem egyirányú, nem folyamat, nem visszafordíthatatlan, nem meghatározott és nem is körforgás? Miként láthat bármit egy olyan lény, teszem azt Isten, aki az időt mint egészet szemléli, s nem úgy, mint múlt-jelen-jövő, nem úgy, mint ezek váltakozása, mert ezeknek a szavaknak, fogalmaknak számára értelmük sincsen? Ez az igazán izgalmas kérdés, ami végső soron fölülír mindent, amit gondolunk ebben a dologban. És bár a gordiuszi csomó egyszerűségével, de Wittgensteinnek valahol igaza van: amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell. Viszont, ha ezt elfogadjuk, akkor mi értelme a létezésünknek? Aztán mi végre az egész teremtés? Ahogy Lucifer kérdezi a Tragédiában...
− Egészen tudományos irányba haladtok – dörmögte Torda.
− Lehet, hogy haladunk valamerre – intette le Kíra −, de én még mindig azon kattogok, hogy mi a fenéért szemét egy épületrom vagy egy sírkő, szemben a fejfával. Nem kerül a helyére? Miért ne lehetne ott a helye, ahol van? Az embernek azt a képességét, hogy képes alkotni valami olyat, ami akkor is létezik, amikor ő már porrá lett, nem tehetek róla, de lenyűgözőnek találom. Persze önmérsékletet kell tanúsítanunk ezen a téren, hiszen a petpalack is ilyen maradandó dolog, és az, legalábbis abban a mennyiségben, ahogy az utókorra hagytuk, nem lenyűgöző. Arról nem is beszélve, hogy az Áramszünet miatt mi magunk lettünk saját utókorunkká. Mindegy, ez most nem érdekes… A lényeg, hogy én úgy érzem, különbséget kell tennünk maradandó érték és maradandó szemét között. Attól még, hogy mindkettő jelzője a maradandó, óriási különbség van köztük. Az egyik magában hordozza a teremtő szellemi energiát, a vágyat, a törekvést, a tapasztalatot, a kultúrát, szárnyalást és bukást, a hétköznapokon túlmutató üzenetet. A másik meg nem. Az lelketlen.
Zsolt úgy tett, mintha nem is hallotta volna Kíra szavait és ártatlan arccal fordult Tordához:
− Mit jelent az a melléknév, hogy tudományos?
− Alapvetően a tudományok felkent papjainak megnyilvánulásait. Mivel ti nem vagytok azok, ezért pontosítom előző megjegyzésem. Ti csak tudományoskodtok.
− Tudományosnak lenni szerintem a következőt jelenti – csapott le a témára Kíra kipirult arccal. – Első lépés, hogy megszerzem a lehető legtöbb előismeretet, megtanulom a módszereket, megismerem a nyelvezetet. Ez nyilván hosszú évekbe telik és az lesz a következménye, hogy rájövök, nem találtam fel a spanyolviaszt, mert amit kigondoltam, azt előttem már mások is kigondolták és megfogalmazták. Többnyire nálam sokkal jobban. Ebből fakad, hogy a boldog létállapot megszakad és kialakul bennem az állítás felelőssége. Kellőképpen elgyávulok, és nem merek csak úgy kijelenteni dolgokat. Talán végleg visszariadok, feladom, elhallgatok. Vagy innentől kezdve csak idézek. Vagy dumálok tovább, de mondataimba már keserű irónia vegyül, mert már tudom, hogy mit nem tudok. Esetleg a parasztvakítás mezejére lépek, és eladom magam azoknak, akik azt hiszik, tudok valamit. De már ez sem boldogít… A második lépés, hogy talán mégis akad egy olyan gondolat, egy pici nóvum, amit mások még nem írtak körül nálam jobban. Ha van ilyen, akkor ezt megalapozom, kontextusba helyezem, levezetem, bizonyítom. Ha nincs ilyen, akkor még mindig megpróbálhatom ráfogni valamire, hogy az, hátha nem jön rá senki... A harmadik lépésben a gondolatomat megvédem azok előtt, akik már korábban megvédték a saját gondolatukat. Talán nem találnak rajtam fogást, és elismerik, hogy van létjogosultsága az elméletemnek. A tézisem megkapja a tudományos jelzőt. Következésképpen akár felkent papnak is érezhetem magam. A továbbiakban aztán vagy bosszankodom azokon, akik az első lépés előtt tesznek állításokat, vagy mosolyogva szemlélem őket, netán rájuk öltöm a nyelvem, mint ama bizonyos Einstein tette. Nos, szerintem ez a mechanizmus fedte le a tudományos melléknevet az Áramszünet előtt.
− És ha netán elismerem, hogy az első lépés előtti lépés előtt is van értelme foglalkozni az élet nagy kérdéseivel, legfeljebb nem tudományos igénnyel és módszerrel, de akár kocsmapulton málnaszörp mellett? – vonta föl a szemöldökét Torda. – Lehetséges? S ha azt mondom, könnyebb szárnyalnia a gondolatnak akkor, amikor a tudomány Kíra által felsorolt béklyói és felelősségének súlya nem fárasztja le szegény Agyasbubut? Van ilyen?
Kíra egészen belemelegedett, erősen gesztikulálva beszélt:
− Nyilvánvalóan! Zsolt azt kérdezte, mit jelent az a melléknév, hogy tudományos? Nos, ilyetén módon a kocsmafilozófia ellentétét, az intézményesített tudást. Senki nem állítja, hogy a kocsmapult és a málnaszörp felett, már, ha léteznek még ilyenek, ne szárnyalnának könnyebben a gondolatok! Sőt, még azt sem, hogy kevesebb értelmük lenne. Abba a csapdába viszont ne essünk bele, hogy mindent, ami tudományos jelzővel van ellátva, elutasítunk, mondván, hogy garantáltan porszagú, megbéklyózott, túlbonyolított, érdekorientált, és azonnal összeesküvés-elméleteket, netán ártó szándékot gyanítsunk mögötte. Ahogy azt a csapdát is el kell kerülnünk, hogy hasra esünk a tudósok előtt, és minden szavukat kétkedés nélkül fogadjuk. A befektetett munka azonban mindenképpen tiszteletet érdemel. Márpedig a tudományos jelzőre feljogosító fokozatokat csak rengeteg munkával, nagyon sok belefektetett energiával lehetett elérni, míg léteztek az intézmények, amelyek erre szakosodtak. Ebből persze nem következik, hogy a tudósok ne hibáznának, ne lennének gyarló emberi tulajdonságaik, ne helyeznék a saját pecsenyéjük sütögetését olykor előbbre az emberiség tudását gyarapító szándéknál.
− Hogy mi tudományos, ahhoz először meg kell néznünk, mi a tudomány? – kapcsolódtam be újra. – Hát, az alternatív elméletek hívei szerint a megtestesült gonosz. Sokan úgy állnak az akadémikus tudományhoz, hogy az eleve csak hamis és félrevezető lehet, a globális összeesküvés eszköze. Pedig ez a hozzáállás éppen olyan ostobaság, mint a fordítottja, mikor az akadémikus mindent lesajnál, ami nem akadémikus, amikor az uralkodó tudományos paradigmával ellenkező állításokat zsigerből lesöprik az asztalról. Attól, hogy valaki mást állít, mint amit a tankönyvekben leírtak, nem föltétlenül van igaza. Még akkor se, ha a tankönyv téved. Teljesen egyetértek Kírával! De visszatérve arra, mi a tudomány... Egy, az Áramszünet előtt igen általánosan használt meghatározás szerint: tudomány az elme ismeretalkotó tevékenysége és annak eredménye. Piff! Az angolban a science, azaz tudomány szó kizárólag azt a területet jelenti, amit magyarul természettudománynak szokás nevezni. Az angol nyelven gondolkodó emberek szerint tehát a bölcsészet nem science, nem tudomány. Ugyanakkor sokak szerint a matematika inkább bölcsészet, semmint természettudomány. Nem véletlen, hogy az egykori filozófiai doktori iskolák mindenütt a világon fogadták a matematikus diplomával rendelkezőket, szemben, mondjuk a vegyészekkel vagy a gépészmérnökökkel. Újabb piff! Létezik ugyanakkor az angolban a philosophy of science kifejezés, amit magyarul leginkább tudományfilozófiának fordítanak és egyfelől a tudományban fölmerülő metafizikai kérdéseket, másfelől a tudományos tevékenység ismeretelméleti kérdéseit vizsgálja. Helyesebben vizsgálta. Vagy ki tudja, a Föld másik felén talán még ma is azt teszi.
− Jó, ez most mellékes, ez csak handabanda, tudjuk, hogy mire gondolsz – figyelmeztetett Torda.
− Igazad van, elnézést! Szóval. A science szó szűkkeblű jelentése miatt értelemszerűen ez, a philosophy of science, egy angol eredetű irányzat, többnyire Bacon Novum Organumával jelzik a kezdetét, vagyis azzal a művel, amely mellesleg a dedukció elsőbbségét megtöri és bevezeti a bevett tudományos módszerek közé az indukciót. Vagyis az általánosból az egyedire való következtetés helyére az egyedi esetekből az általánosra való következtetést. Ugyan az indukció módszere létezett mindig is, de kevesebbre tartották, mint a dedukciót, ma viszont a dedukciót tartják igen kevésre… De nem ez a lényeg, hanem az, hogy a philosophy of science léte arra enged következtetni, hogy a tudomány szűk értelmezése nem fogadható el kritika nélkül, azaz a bölcsészetet is tudománynak kell tekinteni, ha nem is ugyanolyannak, mint a természettudományokat. És ami miatt nem ugyanolyannak, annak a kulcsa éppen a tudományos kifejezésben rejlik. Merthogy a tudomány tudományos módszerekkel dolgozik. Zsolt kérdésére tehát a válasz: azt nevezik tudományosnak, ami tudományos módszerek eredménye. Megint csak egy piff!
Kíra rám mosolygott, én vettem egy nagy levegőt.
− Mindebből jól látszik, hogy a tudományos és az igaz nem szinonimák, a tudományos jelző csak annyit sejtet, hogy az állítás, amit tudományosnak nevezek, már ha nem hazudok szándékosan, vagy nem valami nem létező értelemben használom a tudományos szót, szóval az állítás, ami elé a tudományos jelzőt illesztem, az tudományos módszerek fölhasználásával támasztatott alá. Tehát olyasféleképpen, ahogy Kíra elmondta. Csakhogy! Adott, teszem azt, az Occam borotvája. William Ockham, azaz latinizált változatban Occam, magyarosan meg Okkami Vilmos, ferences szerzetes a XIV. század elején azt állította, hogy a tudományos kutatásban két fő elvnek kell érvényesülni: a mindenhatóság és a gazdaságosság elvének. Az első annyit jelent, hogy Isten mindent megtehet, még olyat is, amiben a gyarló emberi értelem ellentmondást lát. Vagyis Occam szkeptikus, úgy véli, ok-okozat nem föltétlenül jár kéz a kézben. A másik, a gazdaságosság elve az a bizonyos Occam borotvája, amit említettem. Így hangzik: sokaság szükségtelenül nem tételezendő, azaz a dolgok fölösleges szaporítása kerülendő. Praktikusan ez annyit tesz, hogy amennyiben egy jelenségre több magyarázat adható, a legvalószínűbb, hogy a legegyszerűbb magyarázat az igaz. A többit leborotválja Occam borotvája. Erre azonban, főleg a modern tudomány, nemegyszer rácáfolt: a bonyolultabb elmélet bizonyult igaznak. Viszont, ha jobban belegondolunk, mégsem cáfolt rá, hiszen az Occam borotvája egy tudományos módszertani javaslat és nem kizárólagosító parancsolat, amely tévedhetetlennek hiszi magát. Azt tanácsolja, ha egy jelenség okát keresed, s több magyarázatra lelsz, kezdd a legegyszerűbbel a vizsgálódást! Ez egy okos tanács, mert rendszert visz a munkába, ráadásul egy rakás melót meg is takaríthat az ember, ha rögtön az elején kiviláglik, hogy a legegyszerűbb magyarázat helytálló, s máris van egy megoldása, ami, persze, nem jelenti azt, hogy nincs akár több másik is.
− A lényegre, Hunor! – figyelmeztetett Torda.
− Mindezt csak azért meséltem, hogy egy példán világítsam meg: a tudományos módszerek sokfélék és természetesen nem tévedhetetlenek. Viszont egy tudományos kutatónak a művelt tudományterületén mindet ismernie és használnia kell. Egy állítást tudományos módszerekkel kell bizonyítania, minél többel, lehetőleg az összes lehetségessel. És ebben tér el a tudományos állítás a nem tudományostól. Vagyis alapvetően a belefektetett munkában: a hosszú évek alatt megszerzett tudásban, a módszerek elsajátításában, az alapvető ismeretek megszerzésében, amelyek nélkül nincs miről gondolkodni, mert nincs honnan elindulni stb.; valamint a módszerek alkalmazásában és a vizsgálódás rendszerezettségében, következetességében. És végezetül itt kanyarodnék vissza a bölcsészetre: lehet, hogy az ángliusoknak mégis igaza van és a bölcsészet nem science, nem tiszta tudomány. Mert nagyon kevés olyan módszer létezik ezen a területen, ami rendszeresíthető, ami minden esetben ugyanoda vezet. Egy filozófiai elméletet nem lehet úgy bizonyítani, mint egy kémiait, példának okáért. A kémiai vagy működik, vagy nem: összekeverek hat meghatározott anyagot és egy bizonyos hetedik lesz belőle, amit jól használhatok, teszem azt, a hajam befestésére. A hajam vörös lett, a fejbőröm ép maradt, tíz év múlva sem rohadt le a fejem, pedig hetente festettem hajat, ergo a tudomány sikert aratott! No, ilyen egyértelműség egy filozófiai, irodalomelméleti vagy történettudományi probléma esetében bajos volna... Sokadik piff!
– Én elvesztettem a fonalat, ha volt egyáltalán – Zsolt a körmeit vizsgálgatta. – Pont ez a baj az úgynevezett tudománnyal. Mindent túlbonyolít és túlszabályoz, s közben megfeledkezik a lényegről.
– És az mi volna?
– Csak olyan választ tudok adni, amit triviálisnak fogsz tartani. Ugyanakkor amennyiben körülnézel ebben az új életben, azt tapasztalod, csakis a trivialitás az, ami létjogosult. Érzelmekben, értelemben, tettekben és gondolatokban, testben és lélekben egyaránt.
– Ez ellen semmi ellenvetésem nincsen.
És ezen a ponton véget is ért ez a különös szócsata. Torda és Zsolt váratlanul, mintha jelet kaptak volna, fölálltak, kezet nyújtottak felénk, mi pedig elfogadtuk a parolát. Együtt hagytuk el a helyiséget, majd az épületet. A tanya előtt Valéria várt ránk.
– Holnap reggel úgy ébredtek majd, hogy közénk tartoztok – közölte velünk. Többet egy szót sem szólt. Torda és Zsolt mindvégig némán álldogáltak mellettünk, majd, miután Valéria utunkra bocsátott bennünket, mindannyian visszatértünk a pincébe. Eleonóra és Dávid éppen akkor távozott a tanya irányába. Most rajtuk volt a sor, nekik kellett polemizálni a kijelölt partnerekkel. Intettünk egymásnak.


*Részlet az Áramszünet című regényből