Muszka Sándor rövidprózái

Forog a herkentyű

Szerkesztőségünk Forog a herkentyű című adásának munkatársai a héten Flekkenfalván jártak, ahol Szilveszter Dániel, rossz anyagi körülmények között tengődő lírikust keresték fel. A költőt épp lepusztult – úgy is mondhatnánk, kidőlt-bedőlt – házának konyhájában találták, amint jobb kezével haját csavargatta, bal kezében pedig legújabb kötetének egy példányát tartotta, és azzal az őt körüldongó legyeket próbálta magától távol tartani (saját szavajárásával: hessegtetni). A szebb időket megélt dobkályha előtt, amely a konyha egyetlen berendezési tárgya volt, egy félszemű, rühös macska melegedett, a falu közbirtokosságának erdejéből kunyerált rőzse lángjánál.

A felvétel sóhajtások özönével kezdődött. A költő sóhajtott egyet, mire sóhajtottunk mi is. Riporterünk meg is kérdezte interjúalanyunkat: „Így sóhajt egy költő?” „Így is”, válaszolta Szilveszter Dániel, rossz anyagi körülmények között tengődő lírikus. Második kérdésünkre, hogy: „Mondja, kérem, mikor evett ön flekkent utoljára?”, heves zokogásban tört ki, és könnyeit törülgetve, valamint nyálát sűrű gyakorisággal nyelve, elcsukló hangon válaszolta: „Rég, nagyon rég”.
A helyzet drámaisága Csárnai Ilona, a költő feleségének közbelépésére sem oldódott fel, aki a házba besirülve a következő szavakat intézte élete párjához: „Mit bőgsz itt, te majom, mozduljál meg, te semmirekellő büdös dög, te…!”. Az élettárs hirtelen megjelenése keltette feszültséget riporter kollégánk egy újabb kérdéssel oldotta fel: „Milyen itt Székelyföldön?”. Szilveszter Dániel arcára ekkor mély döbbenet ült ki, és vagy még előző kérdésünk hatása alatt lévén, vagy a válasz fennköltségén elérzékenyülve, de könnyeivel küszködve, elcsukló hangon válaszolt: „Itt, itt a legjobb, Erdélyben”. Válaszától meghatódottan, szavak nélkül, csupán egymás tekintetéből olvasva is megértette stábunk, hogy ezek után minden újabb kérdés felesleges, hisz Szilveszter Dániel flekkenfalvi lírikus személyében újabb szép példáját ismerhettük meg a szülőföld iránti hűségnek és elkötelezettségnek.
Miután elbúcsúztunk, felesége egy, a fa aprítására használatos szerszámmal kísért minket a kapuig, és a gyimesi csángók évezredek óta őrzött tiszta nyelvén kívánt nekünk jó utat, amiből sajnos az általa legtöbbet használt „sánkéros sánkér” szóösszetételt a népi nyelvben való járatlanságunk miatt nem értettük. Tudósításunk reményeink szerint nem csupán számunkra, hanem a hallgatóink számára is örökké emlékezetes marad.

A Múzsa csókja

Szilveszter Dániel, rossz anyagi körülmények között tengődő flekkenfalvi lírikusnak újabb verseskötete jelent meg a kereskedelemben, valamint kis időre rá a szemétdombon is. A kötet sikerességét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy könyvbemutatót könyvbemutató, és felolvasóestet felolvasóest követett, melyek során Szilveszter Dániel az Úgy el voltam keseredve, újonnan megjelent könyvéből olvasott fel poémákat, igencsak nagy derültséget keltve az írni-olvasni tudó közönség soraiban.
Szilveszter Dániel, mikor éppen nem felolvasóesteken vett részt, flekkenfalvi lakásának konyhájában ült. Előtte papír és ceruza, gondolkodott és meredten nézett maga elé. Ezen tevékenysége csak az avatatlan, hozzá nem értő egyéneknek – mint amilyen a felesége is volt – tűnhetett naplopásnak, ugyanis a művészethez értő és az alkotás nehézségeiben jártas személyek már messziről észrevehették volna, ha éppen arra járnak – de nem járt arra a kutya sem –, hogy a költő éppen az ihlet befogadására, vagyis a múzsa csókjára vár.
Szilveszter Dániel ült, gondolkodott és bambult, de a vers, az irodalmi lapok szerkesztőinek nagy megkönnyebbülésére, sehogy nem akart megszületni. A költő a kudarcélménytől teljesen lelombozódva vágta földhöz írószerét, és indult délutáni egészségügyi sétájára Cipzár nevű kutyájával. Kiruccanásait családja két okból is támogatta. Elsősorban azért, mert ilyenkor legalább nem volt otthon, aztán meg abban is reménykedtek, hogy sétái alkalmával valahol csak találkozik a MUNKÁVAL, és annyi év után végre hátha megismerkednek és összebarátkoznak.

Kik fogják ezt lemeszelni?

Írta Szilveszter Dániel mindegyik politikusnak, pártállástól, nemi és vallási hovatartozástól függetlenül, anyagi juttatás reményében
(És az is kiderül, hogy Flekkenfalva Székelyföldön van)
Tisztelt Egybegyűltek!
Flekkenfalva népe a majomtól errefelé mindig épített valamit. Szocializmust, kapitalizmust, házat, tejcsarnokot és tyúkpajtát. Tisztelvén elődeinket és ragaszkodván a hagyományokhoz, mi sem tehetünk másképp. Ezért jobb híján Székelyföldet építünk, mert ugye, ahogy a mondás is tartja, szegény ember vízzel főz, s a saját feleségét…
Nincs könnyű dolgunk, ugyanis egyesek mindenben csak a rosszat, a lehetetlent látják, de például pártunk vezetőségének hathatós támogatásával létrejött bércsökkentések pozitív hatásairól senki nem beszél, pedig személyes tapasztalatom az, hogy tíz kilót fogytam, legalábbis bízom benne. Mikor megkérdezték, hogy a felépített Székelyföldet ki fogja majd lemeszelni, az első gondolatom az volt, hogy természetesen a székely ember legjobb barátja, a ló.
Aztán egyik hétvégén, mikor egy ünnepélyes répaszedést tekintettem meg, jöttem rá, hogy a fent említett állat erre sem genetikailag, sem számszerűsége folytán nem alkalmas. Barátság ide, barátság oda, ahogy munkatársaimat is biztatni szoktam, mindenki pótolható. Bízom benne, hogy szórványprogramunknak és a szakiskolák újraindításának köszönhetően lesz elég szobafestő, hogy Székelyföldet gyönyörűen lemeszeljék, és nem kell más megyékből idefuvarozni őket. A következő négy év kampánya a magyarországi Minden gyermek lakjon jól! mintájára, nálunk a Legyen ön is szobafestő, bízom benne, az lesz szlogennel vegye kezdetét.
És végezetül engedjék meg, hogy elmeséljem kedvenc anekdotám, miszerint a hajdani lemhényi párttitkár, miután hazajött a bukaresti pártiskolából, akárcsak jómagam, gyűlést hívott össze, ahol összefoglalta az egy hónapos fővárosi képzésen tanultakat. A következőket mondta: „Elvtársak, nálunk mindenki egyenlő. A magyarok olyanok, mint a románok, és a románok, na, azok pont olyanok, mint a cigányok”. Kívánok erőt, egészséget és kitartást Székelyföld építéséhez, megkezdett munkámhoz, munkájukhoz.

Nehogy valahova a nyavalyába elmenj!

Szilveszter Dániel flekkenfalvi költő és lírikus a kidőlt-bedőlt, háznak alig nevezhető viskója kapujában állt, és rosszkedvét egyáltalán nem leplezve cigarettázott. Mindeközben pedig valami olyasmivel volt elfoglalva, mint eddigi hányatott és különösen nehéz sorsú élete során még soha. Felesége szavain gondolkodott. Egészen pontosan azon, hogy tényleg mindenkinek jobb lenne-e, ha ő, a felesége szóhasználatával élve, a hülyeséget befejezné, és végre már vagy megdögölne, vagy elmenne dolgozni. De hát mivel tudjuk, a baj soha nem jár egyedül, ezúttal magát postásnak álcázva érkezett, és egy levelet nyomott a lírikus kezébe, amelyben a költő izzadsággal és vérrel megírt versei voltak, valamint az egyik irodalmi lap szerkesztőjének néhány sora, melyben több vicclap postacímét és más elérhetőségét is felsorolta.
A művész a levél többszöri elolvasása után érezte, ez a nap nem róla szól, mi több, ez a nap az, amikor mindennek vége. Igen, lehet, hogy az asszonynak igaza van, de Szilveszter Dániel lelkiismerete tiszta, kezdett belső monológba a költő. „Megpróbáltam, sőt életem áldoztam erre. Felemelni népem és nemzetem az állati sorból, és új perspektívákat, távlatokat nyújtani számára, ugyanis szegény a mai napig a csend, a lábszag és a krumpliszedés hármas terhe alatt nyög és vérzik el a világ porondján. Ennél többet nem tehettem és nem tehetek, minthogy családom, egészségem és egész lényem áldoztam e nemes célért. Ha nincs kinek, hát nincs kinek, csinálják nélkülem, akik akarják” – zárta gondolatmenetét az alkotó, és már indult is volna Flekkenfalva egyetlen kocsmájába háborgó idegeit és önérzetét csillapítani, ha felesége nem az ő felesége lett volna, és nem ismerte volna oly jól férjét, s feje meg nem jelent volna a kerítés felett, és nem intézte volna hozzá a következő szavakat: „Hívott anyám, hogy a fát felvágatta, és hogy össze kell hasogatni. Nehogy valahova a nyavalyába elmenj, mert mindjárt itt lesz!”
Szilveszter Dániel, bár megszokta sorsának kegyetlen és mostoha voltát, most mégis úgy érezte, hogy le kell ülnie. Így aztán leült, és rezzenéstelen arccal nézett maga elé, csupán szája sarkának időnkénti remegése árulkodott a művész érzékeny lelkében dúló viharról. Az autó megérkezett, benne felesége kedves szülőanyjával, és úgy vitte magával a költőt, mint ahogy a karvaly, az ülümadár vagy a sas ragadja el az ártatlan és védtelen madárfiókákat. Hősünk, mire magához tért révületéből, már egy udvaron állt, kezében fejsze és előtte egy körfűrésszel feldarabolt farakás. A költő magasba lendítette a fejszét, és lecsapott, majd újra felemelte és újra lecsapott. Másodpercek teltek így, de az embert próbáló robotnak sehogy sem akart vége szakadni.
„Nagy sors az enyém – gondolta a költő. Én, aki életem és idegrendszerem népem felemelkedésére áldoztam, lám, milyen alantos munkákat vagyok kénytelen végezni, és hajdani kollégámnak, József Attilának a versét sem érezhetem teljesen magaménak, de mondjuk ez nem az ő hibája – kezdett irodalmi eszmefuttatásba a lírikus. Az irodalmi műveket, bármilyen nagyszerűek is, időnként újra kell írni a kor kívánalmainak és aktualitásának megfelelően. Nincs ebben semmi ördögtől való, ahogy a gyermekeknek átírják a Bibliát, úgy kellene átírni az irodalmi műveket is az olvasók helyzetének és ízlésének megfelelően. Vegyük például az én esetem a Favágó című verssel, mely számomra már csak egy szó megváltoztatásával is tökéletesen leírhatná mostani helyzetem és érzésvilágom. Mondjuk így:
– Ejh, döntsd a tőkét, ne siránkozz,
ne szisszenj minden kis szilánkhoz!
Ha odasujtsz körül a sorshoz,
az úri ÖNÉRZET rikoltoz –
a széles fejsze mosolyog.”

Mindeközben azt is eltervezte, hogy ha ez a számára áldatlan állapot véget ér, és hazamegy, egy egész tanulmányt fog szentelni korszakalkotó elképzelésének, mely minden bizonnyal elhozza számára a már régen ki- és megérdemelt sikert és elismerést.
„A kudarcélmények megtanítottak arra, hogy nem tehetek fel mindent egy lapra – folytatta kusza gondolatainak sorát a művész. A tanulmányom, ha mégsem forgatná fel az irodalom poshadt és poshadtan álló vizeit, akkor avantgárd akcióművésszé profilálom át magam, és Flekkenfalva többnyelvű lakosságának figyelmét oly módon hívom majd fel alkotásaimra, hogy az éj leple alatt öles vörös betűkkel írom majd a községháza falára azt a mondatot, mely méltán lehet a szépség és a nemzetek közti megbékélés száz, de akár kétszáz évre is meghatározó jelszava. Egy jelszó, amely új utat és útmutatást is ad a nyomunkban járó, megbékélésre vágyó hosszú nemzedékek sorának. A jelszó, mely nem más, mint két nyelv érintkezése és csodás együtthatása, és melyet nem olyan rég hallottam a kocsmában, és amely imígyen fejezi majd ki mondanivalómat: Plácse picsa tuturor (mindenki szereti a pinát).”
Szilveszter Dániel ebből a ragyogó ötletből erőt merítve acélozta meg önnön izmait, és sújtott körül a sorshoz. Kisebb-nagyobb pihenőkkel, újra és újra.

A nyúlfejű lábszag

Szilveszter Dániel flekkenfalvi költő és lírikus a konyhában ült és gondolkodott. „Ne mindig csak a vers! Egy ekkora tehetségnek, mint én, nem szabad magát beskatulyáznia. Írnom kellene egy regényt, biztos vagyok benne, hogy ebben a műfajban is képes lennék maradandót alkotni. Nem lehet az olyan nehéz. Kell hozzá egy főszereplő, mint például én, aztán egy-két mellékszereplő. Az ember kitalálja a cselekményt, s már meg is van. Vagyok én, valamit csinálok, majd erről szól a regény. A mellékszereplők, a nevükben is benne van: teljesen mellékes, hogy kik ők, és hogy mit csinálnak. A kérdés innentől már csak az, hogy mit csinálok én.”
A lírikus ült és gondolkodott, de mivel semmi használható ötlet nem jutott eszébe, úgy döntött, sétálni indul. Sétája közben a munkából haza igyekvő embereket nézte, az üzletek kirakatait, és közben egyre rosszabb kedve lett. „Itt jövök-megyek, mint egy hülye – kezdett belső monológba. Melyik marha híresztelte el, hogy a téma az utcán hever, hogy feküdjön le melléje, amelyik kitalálta! Milyen téma hever az utcán, balfaszok, jobb, ha megyek s valamit megiszok.” A kocsmába belépve Szilveszter Dániel lelkivilága helyrebillent, ugyanis az egyik kockás viaszosvászonnal leterített asztalnál régen látott barátját, Aguszta Elemér festőt és performert látta ülni. „Elikém, tesvér, hát te itthon vagy!” – köszöntötte.
„Danikám, jaj de jó, hogy látlak! Gyere, ülj le, már azt hittem, egyedül kell igyak – fogadta a köszönést a festő és performer. Mikor jöttél haza? Én a tegnap, csak már késő volt, s minden zárva volt. Te mit csinálsz? Te, én itt, ne, gondoltam, írok egy regényt, aztán elbizonytalanodtam, na. Danikám, látom, te a dolgoknak teljesen mellette vagy. Nem regényt kell írni, az emberek már unják, érted. Igaz történet kell, az még megy, de a regény, a vers, az ilyenek, hallgass rám, már kurvára nem menő. Elmondom, mi van, figyelj ide! Jó sztori kell? Elmesélem az életem, s te majd megírod. Várjál, kérek két üveg vodkát. Na, szóval ez egy ilyen monográf vagy mit tudom én, hogy hívják, érted? Elkezded a gyerekkoromnál, bár arról én most neked sokat nem akarok mondani. Szóval jártam iskolába, a szüleim szegények voltak, mert tudod, akiről könyvet írnak, az mind szegény sorsú volt, biztos vetted észre. A képzőművészet és a performansz iránti tehetségem már egész fiatalon megmutatkozott. Egyszer vettem vagy negyven csokit az árvaházi gyerekeknek, s avval odamentünk a gyógyszertár elé, s ott ordította az egész banda, hogy drága a posztinor, drága a posztinor, ilyenek, tudod. Mindig az volt az álmom, hogy festő legyek, egy kétszáz kilós disznó, mert anyám annyi tyúklábat főzött nekem rizzsel, hogy én azt most neked el sem tudom mondani. Aztán ahogy elmentem egyetemre, híres lettem, bejárta a nevem a világot, s minden. Nem tudom, mennyire ismered a munkásságom, de nem gond, itthon is csinálok egy kiállítást, eljössz, megnézed. Egy ilyen nagy teremben tervezem a dolgot, lesz az ajtón egy függöny, olyan, mint a színházban. Arra felírom nagy gótikus betűkkel, hogy kultúrember, kultúrkörnyezet, aztán ahogy belépsz, a terem közepén lesz egy installáció, mert abban most nagyon benne vagyok. Az a címe az egésznek, hogy A nyúlfejű lábszag. Képzelj el egy favágó csutakot a terem közepén, a csutak közepében egy százas szeg, a szegre felszúrva egy frissen levágott nyúl feje, a nyúl füleire felhúzva ez a két zokni, amit már két hete viselek. Tudom, egy kicsit merész a dolog, de én így fogalmaztam meg azt, hogy hazatértem. Mert mikor távol is voltam, ha szóba került az otthon, mindig ez a két dolog jutott eszembe: egy csomó nyúlfej meg a lábszag, de szerintem te érted. Na, akkor most megírod vagy nem? Nem kell azonnal válaszolj, várjál, hozok még egy üveggel, aztán megbeszéljük.”
Szilveszter Dániel flekkenfalvi költő és lírikus regénytéma-kereső körútjáról a hajnali órákban ért haza azzal az elhatározással, hogy holnaptól végre munkához lát. „Bár monográfiáról van szó, és nem regényről, ahogy azt terveztem, írói tehetségem így is biztosan megcsillan majd a sorok között, plusz, ha ezen a vonalon indulok el, mindig lesz témám, hisz, hála istennek, rengeteg ilyen nagyszerű barátom van”, gondolta, és a konyha földjére rogyva mély álomba szenderült.


A lusta dög című, frissen megjelent kötet anyagából. Irodalmi Jelen Könyvek, 2017.