Zsidó Ferenc regényrészlete

Huszonnégy*

*részlet egy készülő regényből

Vajda Gergely megállt a lépcsőházban, elővette termoszát, nagyot húzott belőle. Eszébe jutott, valahol látott egy olyan feliratot, hogy egy pohár tej, tiszta fej, s mosolyognia kellett. Csak a harmadik korty kávé után pillantott rá a szomszédos ajtóra. Igen, ő következik. Hiába próbálná odázni, halogatni. Keszeg Irma néni. Özvegy, egészsége eléggé megrokkant már, de valahogy még gondoskodik magáról (bár a harmadikra egyre nehezebben jön fel), így lánya javaslatát, hogy költözzön hozzá, esetleg menjen öregotthonba, határozottan elutasítja. Elmatatgat a lakásban, megnéz néhány sorozatfilmet, de, mivel nagyon kíváncsi természetű, fő szórakozása a trécselés.

Vajdának eszébe villant, nemrég összefutottak már a folyosón, vagyis Irma néni volt olyan kedves felébreszteni őt a szendergésből, s ha már így adódott, természetesen pár szót is váltottak. Ez akár elég is lehetne, egyezkedett magával poénból. Kurtán felnevetett, aztán beletörődően kopogtatni kezdett az ajtón. Jó is így, gonoszkodott magában, Irma néni annyit tud mondani egyedül, hogy közben én nyugodtan kipihenhetem magam...
– Na, hát ideértél? Gyere be, aranyoskám! – nyitott ajtót szuszogva az öregasszony.
–Csókolom, Irma néni! – szúrt közbe egy gyors köszönést, az öregasszony folytatta:
– Az előbb, amikor találkoztunk – és hangjában volt egy csipetnyi rosszallás, hogy ej-ej, micsoda találkozás volt az… – elfelejtettem kérdezni, milyen dologban jársz: valami felmérés?
Vajda bólintott, de részleteket nem kívánt közölni. Inkább csaliként bedobott egy „hívószót”:
– Na, haza tetszett érkezni a boltból… Mi újság van?
– Már rég hazaértem, szívem, már rég! Pedig még Klárikával is összefutottam, tudod a negyedik emeletről, s meg kellett kérdeznem, mit főz!
Vajda bólogatott, hogy persze, mi sem természetesebb, ő is érez olykor ellenállhatatlan késztetést, hogy megkérdezzen valakit, mit főz. Közben leült a kínált székre, kényelembe helyezte magát, de diktafonját egyelőre nem kapcsolta be. Megpróbált csak rövideket, felületesen lélegezni, mert igen, másra nem is számított, a lakásban bizony vizeletszag volt. Csípős-szúrós pisiszag. Irma néni öregkori vizeletinkontinenciában szenvedett. Gyakori jelenség, mint ahogy az is, hogy „gazdája” valamiért nem akar tudomást venni róla. Részint azért, mert a szagokat már nemigen érzi, így a jelenség őt annyira nem zavarja, részint meg azért, mert könnyebb úgy tenni, mintha ez nem volna probléma, mint ilyen ciki üggyel orvoshoz fordulni. Pedig némi hólyagerősítő tabletta, s napi 2-3 felnőtt pelenka csodákat tudott volna tenni Irma néni esetében is…
– Képzeld – csacsogta az öregasszony, a Klárikával beszélteket összegezve – , az ő Gézája mindent csak akkor eszik meg – nem úgy, mint az enyém, Isten nyugtassa szegényt! –, ha úgy van készítve, ahogy az anyja szokta. Ha nem, nem szól semmit, csak félretaszítja a tányért. Klárika hiába kérdi, mi a gond vele, mi hiányzik belőle, csak annyit mond, ő nem tudja, mert nem szakács, de ez az étel nem jó. Hiába, na, fiatal házasok, még idő kell, amíg összeszoknak…
Vajda hümmentett, közben a tekintetét körbehordozta a konyhában. Az meglehetősen mocskos volt, az asztal ragadt a kilöttyintett ételektől, a bútorok a fazekakból kicsapódó párák és az azokkal elegyedő por semmivel össze nem téveszthető szutykától feketélltek. Kiábrándító, gondolta Vajda, hogy el tudnak slamposodni egyes asszonyok öregségükre. Persze, a látásuk is romlik, s az orruk is…, ej-ej!
– Micsoda férj az ilyen! Hát mit keres a feleségében: anyapótlékot? – folytatta az öregasszony rosszallóan. – De nézd meg például Vikár Istvánt az első emeletről, a kicsi mérnök urat! Az igen! Az még a lába nyomát is megcsókolja annak a kedves tanárnéninek. Úgy hallottam, ha kell, még takarít, porszívóz is. Gizuka, a szomszédasszonyuk mesélte, hogy egyszer bekopogott hozzájuk valamiért, István WC-kefével a kezében nyitott ajtót, éppen a budit pucolta…
Vajda elismerően bólintott, mint aki maga is úgy gondolja, hogy ez tényleg minden dolgok Csimborasszója. Közben mosolygott magában, hogy lám, Menyhárt Gizella, az elvált és megkeserett Menhárt Gizella Irma néni számára Gizuka…
– Róla példát vehetne minden férj! – folytatta Irma néni. – Habár – és itt pillanatnyi szünetet tartott, tekintete megváltozott, cinkosan nézett Vajdára – úgy tudom, minden oka megvan rá, hogy imádja…
– Tényleg? – kérdezett vissza, csak, hogy figyelmes hallgatóságnak tűnjön.
– Bizony, pénzes asszony az, vagyis inkább a szülők. Úgy tudom, az István egyetemét is az apósáék fizették… S most is szépen tejelnek… S ha pénz van, egyből másként beszél az ember, tudom én azt jól, ne félj!
Vajda elhúzta a száját. Rosszallóan tekintett az öregasszonyra: miért akarja elrontani benne a róluk kialakult képet holmi pletykával?!
Látva Vajda szemében az elutasítást, Irma néni elhallgatott egy pillanatra. Hogy beszélgetőpartnerét el ne riassza (egyre kevesebb volt belőle, meg kellett becsülnie), témát váltott.
– Jaj, hogy én milyen feledékeny vagyok, meg se kínáltalak! Pedig milyen finom diós bejglim van! – szólt élénken.
Vajda a kosztól ragadó sütőre gondolt, aztán az öregasszonyra, amint a tésztában vájkál, tán még az orra leve is belecsöppen. Mégsem utasította vissza a kínálást, mert ezúttal, de – fogadkozott magában – csak kivételesen!, ő is azon volt, hogy megbecsülje beszélgetőpartnerét. Amikor az öregasszony elébe tette a bejglit, összefutott a nyál a szájában. Ekkor jött rá, milyen éhes, s hogy a Kalányosné képviselőfánkját, meg a Széptől kapott kiflit leszámítva, (mely egyébként péppé lett a szájában a pasas okoskodásai miatt), mindjárt tizenöt órája nem evett. A felesége, ha össze nem zörrennek, biztos megpróbálta volna rávenni, hogy két riport között lazítson egy kicsit, ebédeljen egy jót otthon, s ha erre nem sikerült volna rávennie – nem sikerült volna, bizonygatta magában: a szériát nem szabad megszakítani! – biztos pakolt volna legalább egy szendvicset, amit futtában a folyosón bekaphatott volna (bezzeg neki a szendvics nem jutott eszébe, csak a kávé – bizony nem volt kimondottan gyakorlatias ember).
Három jó vastag szelet bejglit kapott, mohón fogott neki. Nem is volt rossz, sőt, finomabb, mint amire számított, legalábbis nem volt vénasszonyíze, amitől pedig nagyon tartott. (Vajon milyen is a vénasszonyíz??) Irma néni mosolyogva nézte, egy ideig nem szólt semmit, hogy emberét ne zavarja az evésben. Mert az nagy, szent feladat. Kis időre magára is hagyta, elment üríteni. Míg vécézett, elégedetten állapította meg, hogy nyert ügye van, a süti újra egy hullámhosszra hozza őket.
– Na, azért finom bejglit tud sütni Irma néni, ugye? – kérdezte aztán óvatosan, amikor Vajda már az utolsó falatoknál tartott.
– Kiváló, Irma néni, kiváló! – mondta Vajda, s kis híján kifutott a száján, hogy máris jobb véleménnyel van róla. Annak is módfelett örült, hogy míg evett, kifújhatta magát, egyedül lehetett.
– Látom, te is meg tudod becsülni az asszonyt! – mondta Irma néni, miközben vizet töltött vendégének. – De úgy is kell, fiam! Nem úgy, mint például ez az én drágalátos szembe-szomszédom, Fekete. Nála is voltál?
– Igen. Onnan jövök. Érdekes dolgokat mesélt! – mondta titokzatosan.
– Tényleg? – kérdezett vissza Irma néni háborogva. – Hát azt például elmesélte-e, hogy megverte a feleségét? Arra mi szükség volt?!
–Csak nem azért – képedt el Vajda –, mert az asszony is képébe vágta a Lapostyúkot?
–Azért, azért! A munkában csak behúzza a farkát, ha valamit mondanak neki, pisszenni se mer, itthon az asszonyt bezzeg meg tudta döngetni! Én is félek tőle, miatta tartom zárva az ajtót.
– Tényleg megverte? – csóválta a fejét hitetlenkedve.
– Meg hát! Nem hallottad? De úgy hírlik, meg az anyját is!
– Csak nem a macskaszar miatt? – futott ki Vajda száján az önkéntelen kérdés.
Irma néni csodálkozó, kérdő tekintettel nézett Vajdara, majd legyintett, valahogy úgy, hogy amiről ő nem tud, az nem is létezik.
Vajda nem folytatta a témát, még azért sem. Arra gondolt, mennyire átértelmezi egy új információ egy ember élettörténetét, a róla alkotott képet. Ez a Fekete, ez a Fekete… bezzeg sajnáltatta magát a ragadványneve miatt, de arról bölcsen hallgatott, hogy a feszültséget otthon levezette… De tényleg levezette? Vajda immár nem tudta, mit higgyen. Régen azt gondolta magáról, jó emberismerő, és újságírói praxisában ennek olykor hasznát is vette, most azonban elbizonytalanodott.
Felállt, mint aki menni készül, de aztán csak az ablakhoz lépett oda. A harmadikról egészen más a kilátás, mint az elsőről. A tömbház előtt fák, ágaik Irma néni ablakait nyaldossák. Az ágak közt kikémlelve látta a központot, a komor blokkokat, a sűrűn beépített mellékutcák egymásba szuszogó házait, mindjárt jobbkézt a vasöntöde nyurga tornyait. Aztán tekintete az ablakpárkányon akadt meg: köles és kiflimorzsa volt kiszórva rá, persze, Irma néni nagy mániája a madáretetés, rendesen ideszoktatta a környékbeli madarakat, jöttek a cinkék, verebek, még a félősebb pintyek, vörösbegyek is, de télidőben a padláson lakó galambok–gerlék is megálltak itt egy kis potyázásra. Az alsó szomszédok egyik-másika haragudott, mert a madarak olykor leszarták a száradni kitett ruhákat, szeles időben a falat, az ablakot is. Úgy hírlett, az öregasszony cseveg is a madaraival, utyu-putyulgatja őket, azok egészen a keze alá szoktak, némelyikük simogatni is hagyja magát.
– Meséljen most magáról is valamit, Irma néni – fordult vissza az ablaktól –, mert hát végül is…
– Mit meséljek, drága fiam?! – vágott szavába az öregasszony. – Nemigen történik velem semmi különös. Minden reggel lemegyek a boltba, hogy járjam meg magam, veszek valami apróságot, amire a nyugdíjból telik, feljövök, ha van kedvem, főzök valamit, vagy kiülök az ablakba, a madaraimhoz… Hetente egyszer kisétálok a temetőbe szegény Gézámhoz…
Pillanatra elhallgatott, tekintete felhős lett, majd kisvártatva megélénkülve folytatta:
– Bizony, nem úgy zajlik az élet nálam, mint a fiatalabbaknál. Nézd meg csak Kincseséknél! Ott aztán van menet! Az ember iszik, de az asszony is fájin portéka. Azt mondják, szipopata, vagy miféle. Én már vén vagyok, nem értek az ilyesmihez, de látom, van baja. A legjobban a gyermekeket sajnálom. Egészen elvadítják őket. Párszor hívtam, jöjjenek fel hozzám, itt nyugodtan ellehetnek, kijátszhatják magukat, de ez a szipopata azt mondta, törődjek a magam dolgával, a gyermekeinek hagyjak békét. Békét hagyok, hogyne hagynék, hát nem azért mondtam én, lelkem!
Vajda helyeslően bólogatott, hogy persze, tudja ő, hogy Irma néni békét hagy, nem olyan ő, hogy ne tenné. Közben pedig mosolygott magán, hogy mibe csöppent már megint, hát kellett ez neki?!
– Vagy itt voltak ezek a Vassék! Hogy sajnálom, hogy elköltöztek! Imrét erősen szerettem, mindig volt egy jó szava hozzám, igaz, ritkán találkoztunk. Az utóbbi időben, míg a költözés zajlott, rám bízta, hogy legyen gondom a postájára. Én vettem át az ajánlott leveleket. Volt ott forgalom! De a pénz is jött, ne félj!
– Honnan? – kérdezte Vajda érdeklődés nélkül.
– Azt nem tudom pontosan, nekem István csak annyit mondott, arra kell figyelni, hogy az ember mit vesz meg, s hogy aztán milyen áron adja el. Hiába, erősen tud pénzelni, na!
– S a felesége? Az nem segített be? Úgy értem a … lába közével? – tette föl Vajda a túlságosan is merész kérdést.
– Az az arany asszonyka?! Ugyan, mesebeszéd! – mondta rosszallóan az öregasszony.
Vajda elmosolyodott. Mit az Isten, van olyan pletyka, amit ez a vén szipirtyó nem oszt?
A társalgás újból elakadt egy pillanatra, ezúttal Vajda volt, aki megtörte a beálló csendet:
– Már megint nem magáról beszélünk, Irma néni… (Nem, mintha mindenáron ki akart volna szedni belőle, ki tudja, mit; sőt, azért külön hálás volt, hogy a férje halálát, s az ő mérhetetlen gyászát nem mesélte el részletekben elveszően – ahogy ez egyébként várható lett volna).
– Az én életem… – az öregasszony elhallgatott egy pillanatra, legyintett, majd felcsillanó szemmel folytatta: – De vannak itt még különös dolgok ebben a lépcsőházban, nem kell messze menni! Sokan vagyunk, ugye, s sokfélék…
Vajda bólintott, fárasztotta a koptatott frázisokba bújtatott moralizálás.
– Például a másik István, a földszintről, a festő úr… A múzeumnál dolgozik valamit, ugye?
– Restaurátor, Irma néni.
– Igen, valami afféle. Az annyit mind festőzik, de én még egy képét se láttam soha.
–Ami azt illeti, én se…, vagyis…
–Fiatalkorában állítólag volt ilyen…, mifélének is hívják, bemutatója…
–Kiállítása, Irma néni!.
–Az, fiam, az! De ez még azelőtt volt, hogy ideköltöztek volna, s megházasodott volna.
– Még legénykorában?
–Igen, de azóta aztán… Úgy látszik, az asszony… a család… Ki tudja…
– Most is dolgozik valamin… – vonta meg a vállát Vajda –, de befejezni aligha fogja.
–Mért? – kíváncsiskodott az öregasszony.
– Hát…
–S nem fog abba belebolondulni?
– Nem, pont ez jó neki! – mondta kissé ingerülten Vajda, mint aki bánja már, hogy ennyit is mondott.
– Furcsa, furcsa emberek vannak itt…
– És maga? – csökönyösködött Vajda.
– Én is furcsa volnék?
– Á, nem, csak…
–S hát Kalányosékhoz mit szólsz?
–Mit szólhatnék?
–Rendes népek! Amikor beköltöztek, szívta a fogát mindenki, hogy még épp ez hiányzott, egy cigány szomszéd, de aztán megkönnyebbültünk, amikor láttuk, hogy nincs gond velük. A mi cigányaink, na!
–Ők azért annyira nincsenek elrgadtatva a helyzetüktől… Úgy érzik, hogy ki vannak közösítve, nincs, akivel váltsanak egy szót…
–Tényleg, tényleg ezt mondták? – kérdezte mohó kíváncsisággal az öregasszony.
Vajda már bánta, hogy ennyit is elárult:
–Említették… – válaszolt kelletlenül.
–Mit akarnának? Ne vegyük-e örökbe őket…?! – mormogta rosszallóan.
–Barátkozni akarnának, összejárni…
–Hát nem látják, hogy az már nem divat?
Vajda elnevette magát. Ez az Irma néni egészen jól felismeri a tendenciákat! Nem is olyan ütődött vénasszony… Lehet, jobban meg kellene becsülni! Megalakítani a vének tanácsát… Megtenni jósnőnek, javasasszonynak…
–Bezzeg az én időmben… – sóhajtott, fejét ingatva az öregasszony. – Akkor még… De hát mit beszélek itt neked, ti is csak pár éve költöztetek ide…
Vajda rosszallóan állapította meg, hogy kezdődik a nosztalgiázás, a bezzegelés, amit erősen rühell, de máris önkritikát gyakorolt, hogy hiszen ő még csak negyven éves, mégis szokott hasonlítgatni s bezzegelni, nem csoda, ha ez a nyolcvan felé járó öregasszony ezt teszi. Aztán eszébe jutott, mielőtt idejött volna, néhány típuskérdést fogalmazott meg. Egyet, legalább egyet bevethetne közülük, gondolta, hogy valami irányt szabjon a beszélgetésnek:
–Irma néni, kivel van maga jóban itt a lépcsőházban?
Az öregasszony meglepődött:
–Én? Hát mindenkivel, fiam, mindenkivel! Nem nézek le én senkit, nem vagyok olyan fajta! Megállok akárkivel pár szóra, igaz, egyre többen mondják, hogy sietnek. Mit csináljunk, ilyen világ lett, hogy mindenki siet… Nemrég meg akartam kérni Lajta Lacit a földszintről, kicsit tanítson meg engem is, hogy kell bezgetni azt az izét, né…, tablót, vagy mi a …
–Tabletet, Irma néni… – javította ki Vajda kedvesen.
–Azt, azt! Látom, mindenki azzal szöszöl. Gondoltam, miért ne próbálnám ki én is? Na, de ez a Laci úgy nézett rám, mintha most szálltam volna le a falvédőről, s azt mondta, hogy azt hiszi, az nem nekem való… Öregasszony vagyok én, de nem buta, nem kell engem így leinteni…
Vajda hevesen bólogatott, hogy teljes mértékben egyetért.
–Hogy egyesek milyen nagyra vannak a tudományukkal… – folytatta a dohogást Irma néni. – Na mindegy, tartsák meg maguknak!
–Az embereknek nincs idejük, Irma néni…
–Nem bánom, ne legyen… – mondta enyhe sértettséggel a hangjában az öregasszony.
Kisvártatva azonban megélénkülve folytatta:
–De nem mindenki ilyen! Nagynével mindig is jól egyeztem, a régiek közül szinte csak ő maradt, aztán itt van a tanárnő, neki mindig van egy-két kedves szava hozzám, s ez a kedves fiatalasszony is a negyedikről, tudod, Klárika, akivel az előbb is találkoztam.
Vajda nem igazán tudta elképzelni, miről tud csevegni egy huszonéves hölgy egy ilyen öregasszonnyal, de nem tudott túl hosszasan morfondírozni ezen, mert az öregasszony kitartóan folytatta:
–Nagynénak az urával is jóban vagyok, Bandival, már csak azért is, mert barátja volt Gézámnak. Ügyes ember, sok mindent elintézett. Ő a lépcsőházfelelős már a kezdetektől, az első gyűlésen választottuk meg, mennyi is?, te, több mint harmincöt esztendeje! Nem csak ímmel-ámmal végezte a munkáját, hanem odafigyelt a dolgokra! Persze, most már megöregedett, s tudom, a fiataloknak nem tetszik, hogy egy vénember dirigál nekik, szívesen átvennék a helyét…
Vajda gondolatban hevesen tiltakozott – de nem szólt semmit, hogy ne akassza meg az öregasszony mondandóját –, mert neki például egy porcikája se kívánt efféle tisztséget, mint a lépcsőházfelelősség: igazi hatalommal nem jár, folyamatosan meg kell oldani valami problémát, s bármit is tesz az ember, az egyeseknek nem tetszik.
–Váncsa szerintem szívesen lenne helyette – folytatta gondolatmenetét Irma néni –, de szerintem itt ez a Korpos is, né! – és ujjával tőszomszédja lakása felé bökött.
–Nem könnyű ennyi emberrel…
–Nem, s főleg, hogy mindegyik különb akar lenni, mint a másik… Volt egy jobb időszak, még a kommunizmus idején, akkor nem így mentek a dolgok. Nekem szidhatják Ceaușescut, de akkor összejártunk, beszélgettünk, segítettünk egymáson. Aztán a változásokkal úgy megindult minden...
–Az tényleg jó volt, hogy összejártak, de azért talán mégsem kell visszasírni Ceaușescut... – kockáztatott meg egy óvatos megjegyzést Vajda, de az öregasszony, mintha meg se hallotta volna, folytatta a magáét:
–Biza, eléggé kicserélődtek itt az emberek. Páran elköltöztek, mások meghaltak, mint az a jó Alizka is, s Károly, akiktől ti aztán megvettétek a lakást, micsoda derék szomszédok voltak azok, micsoda derék szomszédok!
–Igen, mesélték…
–Szépék is régóta itt vannak, de azokon én nem tudtam eligazodni soha… Jenő kicsit gyenge ember, ott Rozin fordul meg minden, ő viseli a kalapot. De le is van terhelve rendesen, Jenőre semmit se lehet bízni, kell is ilyen ember a házhoz! Ha én volnék Rozi helyében, én bizony kitenném, de ki én!
Na-na, nem ragadtatta el magát túlságosan, Irma néni?, kajánkodott magában Vajda, de szólni nem szólt, csak a fejét csóválta.
Az öregasszony megérezhette, hogy megint túllőtt a célon, mert váratlanul ismét témát váltott. Mintha csak leltározna:
– Na látod, Váncsáékról még nem is beszéltünk. A hülye kutyáikkal. Ki hallott még ilyent, blokkban kutyát tartani?! S minek? Eladni se tudják, mert nem értenek hozzá rendesen! Egyszer rám is rám akartak sózni egyet, nem vagyok én egy durva beszédű valaki, de akkor kiszaladt a számon, hogy vigyék a francba a nyamvadt kutyájukat, mert különben…
Ahogy beszélt, egyre inkább izgalomba jött, arca kipirult.
– Azt mondják, valami gomba után is kajtatnak a kutyákkal, de nem találtak még soha egyet se.
– De hát én úgy tudom…, nekem azt mondták… – kezdte volna Vajda, de az öregasszony leintette:
–Mondanak azok mindenfélét. Hogy ennyi meg ennyi pénzt összegombásztak. Hol van az a pénz? Látod, itt voltak ezek az Vass Istvánék, azokon látszott, hogy van pénzük. De ezeken? Csak urizálnak a mit tudom én, milyen gombájukkal.
– Szarvasgomba lesz az, Irma néni.
– Bánom is én, hogy milyen gomba! Régebb csak a cigányok szedték pénzért a gombát!
– De a szarvasgomba tényleg komoly biznisz, Irma néni!
– Nem bánom, lehet, de nem Váncsáéknak… Ez a Guzs mesélt valamit, igaz is, rossz a híre a lépcsőházban, tudom, legtöbben kerülik, de én néha megállok két szóra vele, kissé bogaras, de okos pasas, kár, hogy nem keres magának egy jóravaló fehérnépet; na, ő mondta, hogy disznókkal lehet jól kitúratni ezt az izét, s hogy kutyákkal is próbálkoznak, de ahhoz rendes kiképzés kell, sokat kell tanítani a kutyákat, amihez Váncsáék nem értenek.
Vajda úgy érezte, immár egészen összezavarodott, ez a locsogó öregasszony teljesen megtöltötte a fejét. Mi az igaz, mi nem, immár a fene se tud kiigazodni.
– Na, de hagyjuk Váncsáékat – folytatta rendületlenül Irma néni – tudom, neked is felajánlottak egy kutyakölyköt, így akartak lekenyerezni. – Sokkal jobbat tudok mondani Kálmán Laciékról. De várj csak, egyszer főzök neked egy kávét, s már mozdult is, korához képest serényen, ám Vajda, ahogy megpillantotta a kifutott kávéhaboktól feketéllő pléhcsuprot, teljes erejéből tiltakozni kezdett, ki nem állhatta a csuporban főzhető híg löttyöket, csak erős presszókávét ivott; az öregasszony unszolta még egy ideig, csak akkor ült vissza, némiképp sértődötten, amikor Vajda felmutatta termoszát.
– Micsoda fehérnépecske lehet az a Teréz is! – kanyarodott vissza Irma néni az épp csak felvetett, majd a kávé-intermezzóval megszakított témához. – Állítólag azt mondta Lacinak, addig hozzá nem megy feleségül, amíg a mikró, az automata, a fagyasztóláda nincs megvéve, s a szoba berendezve. S szegény Laci mit csinál erre? Mit? Ilyen-olyan hazugságokkal kölcsönöket vesz fel! Én asszonypárti vagyok, mert hát ugye, én is az volnék, de amelyik fehérnéppel baj van, azzal baj van! Mit vitt ő, a csóré picsáján kívül – már bocsánattal legyen mondva –, hogy így követelőzött?
Vajda úgy érezte, ez sok neki. Elfáradt. Fel akart szökni a székről, hogy immár állítsa le az öregasszonyt, nem akarta, hogy teljesen lelője a poént, Kálmán Laciékhoz még ezután kell mennie, jobb lesz, ha inkább tőlük tudja meg, mi megtudható, azon, amit Irma néni mond, úgy sem lehet messzire elindulni, habár – villant át az agyán – az sem árt, ha van néhány infója, helyességüket majd megpróbálja leellenőrizni.
Mégis veszteg maradt, erőtlenül sóhajtott, megvonta a vállát.
– Nem lehet tudni, hogy mi zajlik a zárt ajtók mögött, Irma néni! – szólt aztán vontatottan, egy ásítást elnyomva.
– Nem, nem! – helyeselt Irma néni, de valahogy úgy, hogy „dehogy nem, ha akarok, én akármit megtudok”.
– S tán nem is érdemes…
– Hát… Tényleg nem… De – és újra kirukkolt egy témával, mert Irma néni nem afféle asszonyság volt, akit olyan könnyen el lehet tántorítani – nézd meg ezeket a Gábosékat! Akkora lábon élnek, mint a walesi herceg! S mire: kölcsönre! Ide is tartoznak, oda is. Nyolcszáz lej a nyugdíjam, itt van, né, megmutatom a nyugdíjszelvényt, (Vajda azonban megrázta a fejét, hogy nem szükséges), alig üti a széle a hosszát, mégis van pofájuk kölcsönért jönni hozzám is. S megadni persze elfelejtik. Ha megkérdezem, mikor hozzák már, nagy duzzogva ideadják a felét. Aztán, bújj seggembe! Pedig van bevételük. Csak nem tudnak vigyázni a pénzre. Piroska évekig járt kurválkodni Törökországba.
Vajda Gergely halványan elmosolyodott. Ezt a Törökországos sztorit mástól is hallotta már a lépcsőházban, de kissé másként.
Irma néni folytatta:
– Utána pedig turkálót nyitottak… Kell is annak bolt, aki nem ért a pénzhez! Aztán kávéval, mosóporral feketéztek. Ide is jöttek, de én azt mondtam magamban, inkább sohase igyak kávét, minthogy tőlük vegyem.
Vajda Gergely bólogatott, de már nem figyelt. Agya képtelen volt újabb információkat befogani. Szerencséjére Irma néni úgy beleélte magát a mesélésbe, hogy nem tűnt fel neki, hogy vendégének máshol jár az esze. Vagyis, hogy nem jár sehol. Vajda így lemaradt pár fontos részletről Gábosék vagy éppen Vikárék, bárkiék életéből, de nem tudta bánni. Hallani hallotta az öregasszony hangját, de a szavak értelme nem jutott el hozzá.
Pár perc múlva megrázta a fejét, s erőt véve magán felszökött a székről:
– Hű-ha, Irma néni, hogy maga miket nem tud! – mondta, nyájasságot erőltetve magára. –Ne haragudjon, most már mennem kell – folytatta szapora tempóban, nehogy az öregasszony ismét közbeszóljon–, fölmegyek én Kálmán Laciékhoz is, s a többiekhez is, s aztán majd meglátjuk…
Irma néni méltatlankodva nézett rá:
–Hova sietsz úgy, fiam? S hát azzal a felméréssel mi lesz?
–Ez volt a felmérés, Irma néni!
–Ez? No, te! Elég furcsa felmérés ez… Mostanában így csinálják? S hát legalább alá kell-e írni valahol?
–Nem, Irma néni, ez név nélkül van. – kezdte elveszíteni türelmét Vajda, s felállt.
– Jó, fiam, jó, de azért nézz be máskor is hozzám!
Vajda bólintott, pedig tudta, ez volt az első és utolsó alkalom. Aztán elköszönt, s kilépett az ajtón. Már a folyosón volt, amikor az öregasszony kiszólt utána, suttogva:
– Aztán ha Gábosékhoz mész, vigyázz, azoknak a szaván nem lehet elindulni!
–Köszönöm, Irma néni… – szólt elhalóan Vajda, s meggyorsította lépteit. Nem volt kedve elmesélni neki, hogy Gábosné sajnos náluk is visszajáró lélek, tehát tud róluk egyet s mást. Mindent azért még Irma néni sem tud, na!
Már becsukódott az ajtó az öregasszony után, amikor eszébe jutott, azt sem kérdezte meg tőle, a szárítóban az a tricikli az övé-e. De már nem volt kedve visszafordulni. Meg hát amúgy is: mit számít egy letett tricikli?