Lőrincz György regényrészlete

Bécs fölött a Hargitát…

– Apád hazavárt mindig – mondta az anyja, ahogy kiléptek a verandaajtón, s ketten maradtak.
Nem válaszolt rögtön. Úgy érezte, elárulná magát, de az apja emlékét is, ha most megszólalna. S mert nem válaszolt azonnal, az anyja folytatta:
– Nagy bánata voltál apádnak. Az bántotta mindig, hogy nem mondta el neked soha, hogy és miként jött haza Szevasztopolból… Ha elkeseredett, mindig ez jutott eszébe. El kellett volna mondjam – töprengett egyfolytában – akkor talán, nem ment volna el…
– El kellett volna mondjam, hogy éltettem a reményt öt éven át magamban. Hogy jöttem haza annyi év fogság után.

Megborzongott. Szíven ütötték az anyja nem várt szavai. Mert az apjával, amióta meghalt, azóta perlekedett. Úgy érezte, az apja becsapta őt a halálával. Nem várta meg, hogy megmutassa magát, hogy nem hozott szégyent a Csapókra. Amíg élt, csak fél szívvel gondolt rá, ott volt benne mindig, a majd megmutatom vágya, hogy a történtek ellenére viszi valamire az életben. Az eljövendő életével igazolja előző döntését. Mert az volt a kimondott, s a ki nem mondott célja mindig is, hogy előbb-utóbb bizonyít majd az apjának. És azzal helyrehoz majd valamit mindabból, amit elrontott. Megmutatja, hogy a hajdani kolozsvári útja nem volt hiábavaló séta. Hisz még gyermekkorából tudta, hogy még ebben a mozdulatlannak tűnő hegyi faluban is a mérce az, hogy a gyermek többre viszi majd a szüleinél. A különbnek lenni egymás közt elhallgatott, titkos törvénye mozgatta, s ösztönözte itt is a falu népét. A különböző atyafiságok, rokonságok, nemzetségek, hol egymás ellen, hol egymás mellett törtek lándzsát, de a mélyben mindig ugyanaz volt a törvény. Kinek a gyermeke, s kinek a családja viszi többre a gyarapodásban? Vagy a faluból is kilépő továbbtanulásban. Mert bár a tudatuk mélyén megvetették a pantallósokat, afelé igyekeztek ők is, másoktól is rejtett vágyaikban. És ez volt a titka az ő kolozsvári iskoláztatásának is. Ha a Bodóknak volt egy törvénybíró a nemzettségükben, a Csapóknak, miért ne lehetne? Ha a szomszéd falu ki tudott nevelni egy orvost, akihez a bajban fordulhatnak, az övék miért nem? És ez volt abban a mozdulatában is, amikor az apja, Kolozsváron a nagybátyja gondjaira bízta, és azt mondta. – Aztán szégyent ne hozz a falunkra! Nem az mondta, hogy a Csapókra, ahogy ő várta, mert Kolozsváron már nem a Csapók, hanem a falu volt a mérce. Úgy mozgósított, ösztönzött, mintha a saját vágya, az egész falu elvárása lenne. Idegenben, tapasztalta a beszélgetések során már máskor is, a falu jó, vagy rossz híre volt a tét. Ha otthon, a falu népe előtt, kivagyiságukban csak az állatok fényesre kefélt szőre a mérték, a szép lovak, a szekér, a hámon lévő rézgombok fénylő csillanása, idegenben, ezzel együtt is már személytelenné vált az ember. Csak a közösség számított, más semmi. Ő viszont tudta azt is, hogy az apja, fáradtan is azért kel fel már sötét hajnalokon, hogy úgy csillogjon az állatok szőre, mintha nem is szalmán, vetett ágyban aludnának. Nemcsak por se legyen rajtuk, hanem csússzon le még a ráhulló, táncoló fény is a ló tomporáról. És úgy csillogjon a kantáron is a rézgomb, mintha egész éjszaka fényezték volna. Hogy az irigység, s ne a szánalom rebbentse a falu tekintetét. Ezek a gondolatok váltották egymást az agyában, de persze ott volt valahol a tudata mélyén a lemondott lakodalom, s maga az öccse is, az oldott vidámságával. Ahogy megjelenik, s ahogy jelenlétével, széles, kivetett mellével, s a szétvetett lábaival, mintha hullámzó hajón állna, betölti a teret. Mert úgy állt meg a pálinkásüveggel a kezében, ma reggel is a konyha közepén, ahogy ő, még a saját irodájában se, soha. Hiába hirdette három nyelven is az utcai cégfelirat: Andreas Capo hiteles fordító, alatta meg: német, román, magyar nyelvről, nyelvre, bárhogy takargatná is, bizonytalanná tette az idegenben élt élete. Mintha a tudása, tulajdona ellenére állandóan bocsánatot kellene kérnie valamiért. Először is azért, hogy van. Aztán, hogy ott van, ahol! A másoktól függő élete, a holnapi nap bizonytalansága úgy lengte be a mindennapjait, mint az őszi köd a tájat. Főleg, miután a gyermekei is megszülettek, s tudta, ekkor még egyik napról a másikra élnek. Tartalékok nélkül, a semmi ágán. Még meg se szabad halnia, viaskodott nem egyszer, ha erre gondolt, mert ha valami történik, úgy megy el erről a megveszekedett földről, hogy utána semmi nem marad! És ezt, el sem tudta mondani senkinek. Főleg az éjt nappá tevő feleségének. Aki, az ő szavai nélkül is kihajtotta a lelkét is magából. Hogy nyomoríthatná, újabb és számára is megemészthetetlen gondokkal? Igen, idegenben az sincs, akihez a hátramaradottak gondjukban, bajukban fordulhatnának. És lám mennyi apró, sosem sejtett, rejtett öröm van egy falu életében. Az összetartás ezernyi láthatatlan, búvópatakként rejtőzködő szála köti egymáshoz az embereket. A kívülálló azt hihetné, szürke, sivár itt minden, csak hétköznapokból áll az élet, holott a mélyben állandó, örökös mozgás van, nyílt vagy titkos szerelmek, esküvők, névnapok, születések, keresztelők fényezik a mindennapokat. Féltékenység és gyűlölet. Szinte nincs is idejük az önpusztító búslakodásra maga a munka szabja az életet. Az évszakok, a napszakok a feladatot. Ő meg mit él odahaza? Többnyire magányt. Egymást váltják a feleségével az örökös, nagy, erőt pusztító rohanásban. Amikor hazamennek, akkor meg beesnek az ágyba. Ha jól meggondolja és önmagának legalább be is vallja, a városok csillogása csak lélektelen külsőség a falusi sáros utcák melege mellett, ahol a lábujjak közt, Szent György napja után, kitüremkedik a sár is. Szürke hétköznapokat rejtenek az étel és áporodottszagú bérpaloták! Ráadásul idegenben kinek mutatja fel az életét? Benczének? Persze, nem tagadja, van egymásra figyelő versengés az elszármazottak között is, s az irigység is lendít az ember akaratán. De, vannak-e közös álmaik, ünnepeik, ahol csenddé oldódik a fájás? Vagy éppen, a névtelenségbe rejtett semmittevés feledtet mindent? Az a gyógyír a szánalmas, kiürült életükre! Hogy nem kell számot adniuk semmiről, senkinek? Odahaza nem tudják, hogy s miként élnek. Hát igen, gondolta, az apjának már nem tudott bizonyítani. Pedig, azon a kolozsvári úton vált személyes élményé az apja. És nemcsak az út során, a segesvári, s majd a kolozsvári állomáson ott volt, a búcsúzás tétovasága is, hogy nem tudott dönteni, hogyan, s miként búcsúzon el tőle. Ahogy egy apa búcsúzik el a fiától, vagy férfi a férfitől? Végül is, csak a szemébe nézett, s férfias keményen kezet fogott vele. Az viszont a nagykorúvá válás gondolatával kiegészülve felért egy tétova öleléssel.
– Csak ezt az életet én választottam magamnak, Édesanyám! – szólalt meg váratlanul.
Meg is bánta rögtön a szavait, s hogy oldja az anyja elsötétülő, elszenesedett arcát, rákérdezett:
– Ha valakivel találkozunk meg kell-e majd állnom? Rá kell-e kérdeznem, vagy csak köszönnöm kell?
Ott álltak már indulásra készen az udvaron, zuhogott rájuk a fény, csillogott, szikrázott az ég. A februári dértől, mint májusban virágba borultak a fák ágai, a kertek alján, a kerítések tövén sárgállottak a sáros, szürkén virrasztó hófoltok.
– Attól függ, ki az illető. Ha rokon, vagy ismerős, persze.
De az anyja, úgy tűnt megsértődött. Úgy ment végig az udvaron, s ki az útra, mintha teljesen ismeretlen helyen járna, s kellene vigyáznia a lépteire. Feszesen előre nézett, s még vissza se kérdezett, mit akarsz ezzel mondani, Édes fiam? Talán azt, hogy nem bántad meg soha? Bánkódhatott apád, és akár én is, az számodra nem jelentett semmit? Az életed igazolta a képzeleted elvárásait, s apád bele is halhatott a keserűségébe? Talán az orosz fogság hazavágyó reménye is téged igazolt? Vagy az emberöltők összes kínja, szenvedése önös igazolás számodra, hogy játszhatsz a mások életével? Van-e a mások életének tükörképe a szívedben, Édes fiam?

 

A távolléte alatt elkészített műúton mentek, Csíkszereda felé. Most épp lejtőre, mert a két dombhát feleselt egymásnak, ikertestvérként nézték egymásra. Az övék éppen lejtett, a másik magasodva gőgölt. Ahogy kiléptek a kapun ki is tárult a tér, és az ég, moccant a falu is elszenderült, aluszékony nyugalmából. Kutyaugatás, távoli szekérzörgés hallatszott, az udvarokban ásító csöndben neszezett az élet. Bent, a házukkal szemközt lévő patak melletti alsó katlanban, egymásra könyököltek a piroscserepes, vagy az északi oldalukon még hófödte házak. És itt is ott is, a pajták, s házak között, léc vagy deszkakerítések szabdalták a gyümölcsösöket.
A két dombhát között, apró patak csörgedezett, szelíd kanyarokat vetve, amelybe innen is, onnan is, rejtőzködő források, láthatatlan földalatti erek, vagy alig látható csermelyek ömlöttek. A patak, ezen a szakaszon annyit kanyargott erre is, meg arra is, hogy gyermekkorában, ha sokáig nézte, sokszor már-már azt hitte, visszafele folyik a víz is. A szemközti dombháton hátukat mutatva álltak a házak, s a gyümölcsösökkel megtámogatott gerenda, vagy boronacsűrök. A nagyobb gerincet, kisebb dombok, apró katlanok, gyűrődések, gyermekkorában mélynek hitt szakadékok, és újabb és újabb kertek, házak, csűrpajták szabdalták. Szabályosan néhol, ahogy illik, a szomszédok, sőt atyafiak, testvérek között, vagy hátat fordítva, rákönyökölve egymásra, s az apró utcaágakra, amelyek kiágaztak a műútról. Réseik közt fénylett a fény és néhol föl-fölvillant a Hargita déli nyúlványa. Furcsa, bokros, bolyhos település volt az ő falujuk. A patakon kívül nem volt semmi, ami szabályozta volna az építkezést, bár sok helyen az sem jelentett betartandó szabályt. A házak felkapaszkodtak néha a köves, szakadékos dombhátakra is, vagy elrejtőztek a patakok menti lapályok mélyén. Az átutazó nem tudhatta, de a műútról büszkén kanyargó széles utcák szabdalták három helyen is végig a falut, fel egészen a hegy térdéig, azokból viszont ezernyi utcaág erezett erre is, meg arra is. Hol szabályosan, hol zsákutcát képezve, néhol pedig mindössze egy szekérnyommal összekötve a párhuzamosan szaladó utakat. Maga a falu igazi központja, az iskolák, hivatalok, és a templom is, valójában két kilométerre volt, a falu közepén. Mert még istenes kedvükben is, a két szomszéd falu, múltjával feleselt, versengett egymással. Jobbító szándékkal persze, mert testvérek voltak az istenadták, de az egyik Szentegyházaként gőgölt még a nevében is, a másik meg Kápolnásként szerénykedett.
Hát igen, be kell vallania, a műút csak a falu alsó szélét érintette. Mindössze egy apró szelet volt, amit levágott a négy kilométert is meghaladó faluhosszból, annak ellenére, hogy az itteniek a két várost, Csíkszeredát és Udvarhelyt is szinte magukénak tudták. Maga a buszmegálló, s az áthaladó autók fényezték peremlétük gőgjét. De hiába eredeztették már a rómaiaktól az út történetét, római útnak hívták a műút köves elődjét - talán a múlt díszeiként is -, a homlokukkal kikönyökölve még az útpadkára is, az idő markából kiesett, itt felejtett ereszes, pitvaros, tornácos házak sorakoztak. Harmóniájukat csak néhol törte meg egy-egy új ház, ahol sejtette, a meg-meglebbenő függönyök mögött, öregasszonyok álltak, állnak, s most szárnyal a hangjuk, fontosságuk tudatában, hogy hírt mondhatnak. – Hazajött a Csapó fia Bécsből! – száll, száll a hang szobáról-szobára, amíg halló fülekre talál! – Ne mondja! Az, aki sose volt még itthon? – Az, az, aki átúszta a Dunát!
Az idő jele nyomott hagyott itt is nyugtázta: a falut, falvakat pusztító szándékában. A Kárpátok Géniuszának vigyázó szeme léket ütött az ember legfontosabb ösztönén, az építő, szépítő akaráson is. De talán éppen ezért volt szép. Mert mint a mesében, százados mozdulatlanságban, s persze az idő fogságában álltak a székelykapus porták, és gyönyörűséges volt még a szegénység is a pitvarok faragott tornácoszlopaival. A gerendák köze, a csipkézett peremű díszléceikkel. Az ember szépítő szándéka, ott munkált szemmel láthatóan mindenütt, ahol a fűrész, s a szekerce szépíthetett. Nemcsak a nagy, díszes, faragott, galambdúcos kapukon, ahol a kapulábon végigkanyargó indák végén, tulipánok, vagy rózsák ültek, díszlettek, hanem a házak homlokzata elé ültetett rózsa és borostyántöveken is. Amelyek, az odavarázsolt csöppnyi virágos kerttel fogadták az érkezőt. A fa, a hegyvidéki ember évezredes társa uralta a környezetet, és ez épp annyira meghatározó volt, mint a barlangrajz a barlanglakók számára. Vagy a pásztortűz irányt adó füstje a nomádok számára. Mindenben fellelték a maguk szépségét. Már első ránézésre meglátták az útszéli mogyoróbokorban is a mintázott pásztorbotot. És cifra, csengettyűs guzsallyá, pazaron díszített, pompás sulyokká lett az utolsó karó, deszkadarab vagy fahasáb is, ami a kezükbe, s élesre fent bicskájuk elé került.
Korán volt, nem találkoztak valóban senkivel se. Csak az udvarokra ásító, nyitott pajtaajtók jelezték az élet ébredését s a lépteik neszére felugató, lánccsörgető s egymással is feleselő kutyák hangja. Végigmentek a patak felé lejtő műúton, majd szótlanul felkapaszkodtak a néma dombhátra. A szemközti dombhát háta mögött, a házak takarásában, egy hatalmas fennsík közepén, a két falu között, a boronakertek szabdalta szántók fölött volt a két részes temető, egy kis kápolnával.
Viszont az is igaz, a falu nem véletlenül volt Kápolnás. Két kápolna is volt az ő falujában. Az egyik, rögtön a külső temető dülöngélő cserefakeresztjei között virrasztott, a régi füves hantok, elvadult tövisbokrok között, a halottakkal egy remeteségben, a másik meg bent, a faluhoz tartozó Homoród-fürdőn várta a Szent István napi évenkénti feltámadását. Mert azon az egy napon tartott misét a pap az ott lakók istenes hitének ellenére.
A külsőbe temetőbe már nem temetkeztek. Az út által elválasztott belső temetőben viszont, az idő próbáját is kiállt, szürke, vagy frissen faragott sárga cserefakeresztek álltak, arcukkal napnyugta felé. Ezt törte meg itt-ott, a kor divatos szelleme jegyében néhol, a fa és a falu kultúrájától idegen, s talán az időtlenséggel parulázó és bőszen terjeszkedő márvány sírhantok látványa.
Ahogy kiértek a faluból, ahogy meglátta a hegynek kapaszkodó fennsík széles hátát, majd a fölötte oltárként ragyogó hegyet, rázúdult mindaz, amit jelentett számára ez a táj. Rázúdult mindaz, amikor hosszú idő után, Bécsből, ELŐSZÖR látott haza. És az idő megroppant, el is veszítette saját idejét. És ő, már nem érzékelt semmit való világból. A jelen idő elveszett a múlt fogságában, már csak azt a távoli napot látta, amikor értesült az apja haláláról. Egy másik kor ideje felülírta azt a napot, ahogy ezt a mostanit is, az akkori emléke. Furcsa, mindmáig megbocsájthatatlan, megemészthetetlen történet volt.
Vasárnap volt, s talán az akkori életében először megengedett magának egy: boldogság ígéretével kecsegtető napot. Aznap a Kallenberg hegyen túráztak a feleségével. Kellemes, szép napnak ígérkezett, tele önfeledt reménnyel, aztán hirtelen megváltozott minden. Ahogy gyönyörködött a tájban, ahogy beletemetkezett a táj szépségébe hirtelen, a látott táj mögött megjelent a Hargita. Bécs fölött a Hargita. Olyan volt, ami történt, mint amikor a fényképész kétszer exponál, először csak elmosódottan egymásra rakodott a két táj, aztán már csak a Hargita látszott. Mindez azonban csak másodpercekig tartott, moccant a kép is, s a kép hátterében megjelent az apja. Először az a kép villant, amikor az apja tizenegyedik osztály után rákérdezett, hogy milyen szakot választ, s mikor megtudta, hogy történész akar lenni, egyet legyintett, s megfordult, szó nélkül ott hagyta magára. Ott álltak, odahaza az udvar közepén, a csűrkapu előtt, az apja lemondóan legyintett egyet a kezével, aztán meg is fordult, s mintha ő ott sem lenne, elindult a fásszín fele. Először talán föl se fogta az apja tettét, ment is utána rögtön, szóra akarta bírni, talán meg is akarta győzni igazáról, de az apja nem mondott semmit. Nem adott még lehetőséget se a beszédre! Túl sokat tudott az életről? Túl sokat tudott arról a világról, amelyben élt? Viszont aznap, amikor a táj mögött megjelent az apja, a napi munka után esti egyetemre járt, s volt néhány bizonyosság az életében. Kezdte érezni, nem élt hiába. Az eltelt idő az ő ideje volt, s nem hozott ez alatt szégyent a Csapókra. És ezt el akarta mondani az apjának. Már az első pillanatban, ahogy képzeletében meglátta az apját először ez villant át rajta. Hogy jó, hogy jött, kibeszélhetik magukat. Nem tudta, hogy búcsúzni jött az apja. Nem tudta, ahogy akkor még ő sem, hogy egy más időből, más világból, távolról, üzent. Ő meg beszélni akart és beszélt. – Nézze Édesapám, ez a nő itt, a feleségem – próbálta mondani -, megnősültem. Egyetemre járok, megnyugodhat. Nem kell szégyenkezzen miattam. De az apja, mint azon a régi napon, nem vett tudomást róla! Hol elhomályosult az arca, mint egy túlexponált fényképen, hol élesen, tisztán látszott. Nemcsak az arca, ahová kitüremkedett valami megmagyarázhatatlan szomorúság, s szánalom, hanem a tekintete, a testtartása is. Szomorúság s talán megvetés a létező világ iránt? A való világ iránt, amelyet ő már a túlpartról látott? És a szánalom?
Ő beszélt, beszélt, bizonygatta az életét, miközben az apja úgy tűnt, nem hallja a szavakat. Nem hall semmit, vagy nem akarja hallani se, amit mond. Vagy talán ő volt tudatlan, nem tudta, hogy a halottakkal beszélni lehet, de a halottak nem válaszolnak? Soha! Meg se moccant az apja arcán a fájdalom. Fölmérgelődött! - Na, jó – mondta, és most már mérgében tegezte is az apját. – Ha Te így, én is! - Mit keresel a mindennapjaimban, Apám? Mit keresel az én szép, fényes napomban? Miért rontod el a jelenléteddel azt a kevés örömöt is, ami ér? Miért törsz rám, örökkön-örökké, ha egy perc nyugalmam van?! Miért?
És akkor meghallotta a felesége kijózanító hangját.
– Mi az, mi történt? – torpant meg a pár lépéssel előtte járó felesége -, miért nem jössz?
Beletemetkeztem a tájba, s nézelődöm – válaszolta.
– Elfáradtál? Álljunk meg talán? – nézett rá kutatóan!
Már éppen válaszolni akart a feleségének, amikor meghallotta:
– Ez az apád sírja – mondta az anyja, és megállt egy díszes márványkereszt előtt!
Olyan volt, mintha villám csapott volna rá!
Márványkereszt apámnak? – villant át rajta. Neki, aki fával dolgozott egész életében?
De nem mondott semmit. És mit is mondhatott volna?
Körülötte szinte mindenütt vigyázzba álltak a sárgálló cserefakeresztek.
Az anyja, mintha megsejtett volna valamit, hozzáfűzte.
– István azt mondta, Te biztos így szeretnéd.
– Így, így, persze – hagyta jóvá.
– Imádkozzunk! – mondta az anyja.
Hallgatott.
Villan a kép, egy másik emlék tört rá.

 

Abban a megelevenedett emlékében fönt kaszáltak az apjával a Hargita térdén, egy havasi kaszálón. Mert hat kilométerre volt az a hely a falujuktól, sok időt veszítettek volna a gyaloglással, ott maradtak éjszakára is.
Azt a helyet, mert ha szép idő volt, messzire lehetett látni, nagyon szerette mindig. És augusztusban, amikor itt, errefelé tiszta az ég, nagyon messzire lehetett látni. Apró gyermek volt, de a hegy megnövelte a látását. Látta az álmait is. Túllátott a falu határán. És ő, addig a napig, nem járt ki a szülőfalujából. Nézte a távolt, a táj csodáját: a messzeségben égbenyúló, karcsú, fehértornyú templomok nyújtózkodtak büszkén istenes hitükben az égre. Most már tudja: „Egy az Isten”! - hirdette néhányuk, a reformációt is túlszárnyaló meggyőződésük jelképével, Róma fele kacsintott a másik az egyetemesség látszatát keltve tornyán a kereszttel. Igen, ha körbepillantott, szelíd dombok, hullámzó szemhez simuló táj integetett feléje. És csábította a messzeség. Valahányszor csak a messzeségbe nézett, mindig kioldhatatlan elvágyódás kerítette hatalmába. Mi van ott, a szemhatáron túl? És mi van ott, amit innen már nem is lehet látni? Igen, már akkor, apró gyermekként is ez izgatta. Akkor pedig még, nem térkép: szülőföldje volt ez a táj. Élő, lüktető, lélegző, puha, dús, bársonyos füvet, fát, bozótos bokrot, cserjét, de búzát, zabot, krumplit termő föld. Szép csengésű dűlő, forrás és pataknevekkel. Kősziklákkal, csermelyekkel, bővizű fenyő vagy különböző zamatos falevél és gyökér ízű patakok vízével. De ahogy lopakodva közeledett az este, eluralkodott a félelem is rajta. És esteledett. Lassan elkezdtek megnyúlni az árnyak is. A fenyőillatú csendes augusztusi szürkületben a sötétség halkan kúszni kezdett feléjük a bokrok, fák között, már-már a torkát szorongatta. És mintha csak, a szomorúságát, elvágyódását akarta volna fokozni, először megszólalt a szomszéd falu mélyebb, majd a szülőfaluja vidámabb harangja is. – No, abba lehet hagyni – szólalt meg az apja. Amíg még látunk, az éjszaka leszállta előtt, mielőtt a csillagok kikönyökölnének az ég boltozatára, vacsoráznunk kell. Majd: – Én még kivágom a rendemet, te menj, kezdjed hántani a hagymát.
A tarisznya, messze a rend elején volt.
Nem mozdult. Az apja nem fél? – villant bele. Miért? Neki otthona éjszaka is a táj? És hírtelen képzeletében életre kelt az összes mese. Ott loholt az apja körül, nem mert eltávolodni tőle. Az apja kapcsolt. Ránézett, a kezében megállt a mozdulat. – Félsz? - kérdezte. – Nem, nem – válaszolta reszketve. De a félelem szorongatta a torkát. Az apja úgy tett, mintha nem látná a félelmet rajta. – Ügyes vagy, nem is szabad félni – mondta. A mezőn, nincs amitől félni. A mező az Isten tenyere.
De, talán a saját szavai ellenére, az apja, nem nyugodott meg. Még egy pillantást vetett rá, majd azt mondta. – Már ne is menj. Én is megyek – mondta. A lépteidre megrebbenhet egy madár is! És el kezd csapkodni az ágak közt a szárnyaival, s olyan zajt csap, hogy a csillagok sem mernek feljönni az égre.
Azt mondja? – csendesedett a félelem benne.
És akkor, hogy a történet teljes legyen, belenyílat még most is a pillanat, ahogy a szürkület közeledett, valahol, talán tőlük nem is olyan messze, a hallgatag bokrok, dombok között rejtőzve, megszólalt egy bánatos hangú tárogató. Szomorú nóta csendült, vagy inkább jajdult, talán. Valami olyan mély és feltartóztathatatlan szomorúság áradt, amihez hasonlót nem tapasztalt addig soha. De ugyanarra a dalra, egy másik irányból rázendített egy emberi hang is. Valaki énekelt, szép, tiszta érces hangon. Más valaki kaszát fent, csengett, pengett a kaszaél. És akkor, mintha varázsvessző suhintott volna rá, hirtelen benépesült az addig üresnek tűnő, néma, félelmet keltő táj. Az Élet, élt. Rájött, nincs egyedül. Itt vagyok, nem vagy egyedül – mondta a tárogató hangja. Itt vagyok, ne félj, társad leszek az éjszakában – szólt a fenőkő. Volt, aki fütyörészni kezdett, volt olyan, aki csak elkiáltotta magát: - Hé-hé, és széthullt a magány. És széthullt a félelem is. Tudta társai vannak az éjszakában.
És most újra villant az apja alakja is. Nagy, testes, de súlyos csendet árasztó ember volt az apja. Megrágta a szavakat mondták mások is, ami azt jelentette, hogy kétszer is meggondolta, mit beszél. Hirtelen azt is látta, hogy megy a fás vagy szekérszín alól a csűr felé. Szénát vagy sarjút adni az állatoknak. Vagy éppen, jön onnan. Mert ha otthon volt, többnyire ezt az utat járta be. Vagy faragott, vagy javított valamit a fásszín alatt. Kimért, lassú mozdulatokkal dolgozott, mint az örökóra, minden mozdulatában benne volt a végtelen idő, s az, hogy sosem állhat le. Mert az évszakok és napszakok által önmagára kiszabott munkát el kellett végeznie. Nem volt más, aki elvégezze. Ezek az őseiben évszázadok során kialakult, rögzült mozdulatok éltették. Aztán emlékeiben látta azt is, hogy valaki csillagokkal szórja tele az égi tájat. A mindenség szépsége kiül az ég boltozatára. Bársonyos remegés árad a csillagok hegyén. Majd azt is, ahogy a hajnali virradatban, a földre költözik az ég, mint gyöngyöző gyöngyházmező, ragyognak a fűszálakon a harmatcseppek.
Megrebbent.
Állt a sír előtt, nézte a havas fennsíkot. Először a Koporsó domb villant, aztán, mintha elindult volna benne a táj, látta, ahogy gyermekkorában a különböző napszakokban, különböző fényárban, vagy a felhők árnyékéban, apró részleteiben, szakadékaival, katlanjaival, kopasz ormaival tündöklik a Hargita. Először észre se vette az átmenetet a valóságból az álomképbe, észre se vette, hogy nem azt látja, amit néz, a sírkövet. Állt, lecövekelve, s csak nézett bele a messzeségbe. Nézte a távolt, nézte a havas dombhátakat, de csak önmagába látott. Átvillant, amit eddig sose fogalmazott meg, sose érzett át ilyen mélyen: az elvágyódást, s a hely emlékét, hogy lehet egyszerre megélni. Az ember, aki összenő a tájjal, összenő a földdel, aki belegyökerezik a földbe, népbe, annak szabad-e, válthat-e hazát? És újra és újra, kirázta a hideg. Ezt az érzést eddig, még ilyen visszafordíthatatlanul és mélyen sosem tapasztalta. Megdöbbent. Most már csak ez fogja kísérteni mindig? Amíg csak él? Ránézett a márványkeresztre: mikor eresztesz el, Apám? – Hány márványkereszt kell, hogy elengedj?
És ekkor, mintha csak gondolatolvasó lenne, megszólalt az anyja:
– Ezt bízta rám Apád – mondta – s a táskájából kivett egy borítékot. Hátrahagyta, hogy amikor majd hazajössz, ITT adjam át.
És átnyújtotta.
– Bontsam ki? – kérdezte.
– Ne, ne – válaszolta – majd akkor, amikor Te akarod! Amikor egyedül vagy! Vagy amikor úgy érzed, hogy akkor, abban a pillanatban kibonthatod!
– Köszönöm – mosolygott rá az anyjára. – És ezt ilyen sokáig őrizte?
– Apád rám bízta – mondta – de nem kellett őriznem. Betettem a többi papírok közé, a bibliába.
– Az egy jó hely - mondta - barátkozhatott az Istennel.
– Igen – csodálkozott rá az anyja, s a szemöldöke felfutott a homlokára.
– Az igazság az – folytatta az anyja -, hogy nem sok fontosabb dolog volt az életemben. Csak ezzel bízott meg – mondta. A halála utánra – fűzte hozzá.
Nem válaszolt. És az anyja folytatta:
– Nagyon megdolgozott vele, napokig írta. Emlékezhetsz, nagy, vastag, bütykös ujjai voltak Apádnak, nem állt jól a kezében a ceruza!
Szünetet tartott, belenézve a messzeségbe, mintha csak az apját keresné hozzáfűzte:
– Öt ívpapírt kellett vennem a boltban, öt ív, papírt is eltépett, amíg sikerült. Könyökölt a papíron és csak írta, írta.