György Attila karcolatai

A Hely

Mert ez egy ilyen hely. Vannak itt emberek, vannak medvék. Vannak mindenfélék, vannak románok, vannak szuahéliek (na jó, azok nincsenek). Van sok másféle. De leginkább székelyek vannak itt, akik különleges teremtményei a Jóistennek, vagy Babbamáriának, mert errefelé a Jóisten is fehérnépből van.
Ott van például, barátom, Jenő.
Mit tehet az ember, egy idő után kiköltözik a városból, amúgy is utálja, mint Petőfi a kukorica-gölődint, a polgármestert legszívesebben úgy verné meg, mint a medve a szentsimoni gombászót: szóval, telket vesz, házat épít a városon kívűl. De azért a vonzáskörzetben.
Ennek előnye is van, hátránya is.

Az előnyöket nem részletezzük. (Csend van, íjazni lehet, miccsezni, barátokkal találkozni, az asszonnyal ápolni a házaséletet, mondom, nem részletezzük.)
A hátrány például, hogy be kell fűteni időnként, mert ez egy olyan hely, ahol a tél nyolc hónapig tart, és nem jön a meleg a falból, a tetőablakon keresztül pláne nem.
És ilyenkor elmegy az ember az erdőbe’ – hála Istennek, és Isten láncfűrészének, Verestóynak dacára – van még erdő. És gyűjtöget, mert az ember, amíg ember volt, így kezdte. Gyűjtögetett.
Ő most fát gyűjtöget. Rőzsét, lehullott ágakat, mert az erdőt nem bántja. Valahol a fák mögött van egy-két medve, de ez Jenőt nem nagyon érdekli. Van nála fejsze, nosza jöjjön, akinek jönnie kell.
Összegyűjti a kiadós tüzelőt, elégedetten, morogva, ahogy a zsákmányhoz illik. Aztán elindulna haza, de meglát egy szép, termetes, karvastagságú ágat.
Az ember mohó. A székely is az. Egy életem, egy halálom, sóhajt fel. És hazaviszem ezt is.
Hozzásújt a fejszével. A fejsze lepattan.
Aztán még egyszer hozzásújt. Egyenesen a saját, különbejáratú lábába. Láb széthasad, lehelet megszegik, ég beborul. Jenő leveszi az ingét, mormol néhány hagyományos áldást, amitől megőszülnek a somlyói ferencesek, vér fröcsköl midenhol. Megtörli magát, nyilván a véres inggel, ettől kezd olyan lenni, mint William Wallace a sterlingi csata után. És hazaindul. Véresen, sántítva, de csakazértis, met saját bevallása szerint Dzsingisz Kán sem kért szanitécet, márpedig ő is van akkora arc.
És szembejön egy atyafi. Nézik, nézik egymást.
Aztán megszólal az atyafi: „egy ekkora (kezével mellmagasságban) fekete bikaborjút nem-e látott?”
Jenőben megfagy a megmaradt vér. „- Ember, mondja. Nem látod-e hogy eppe’ vérzek el?!”
Látom, látom, - mondja az atyafi. „De azt hittem, te vágtad le a bikaborjút”.
Azóta megkerült a bikaborjú, s barátom lába is rendben, ahogyan Dzsingisz Kán is.
Hát ez a hely, ahol ezer éve szállásunk vagyunk. Isten hozott!

A barátságra. Koccintunk.

Régi, sárgulttá nemesült papírokon vannak receptek, féltve őrzött titkok, és családi, nemzetségi, nemzeti ereklyék. Például Bornemissza Annáé, aki így kezdi egyik receptjét: „Végy három hízott ökröt”.
Hát hogyne.Később már tyúkot vettünk, aztán két kanál zsírt, majd lassacskán szinte csak levegőt.
De most nem erről van szó.
Először is vegyünk egy poharat, és töltsük meg. Bármivel. Bor, sör, vagy pálinka. A lényeg: alkohol legyen benne.
És végy egy barátot, társat magad mellé, hogy legyen, akivel koccintani. És itt meg is érkeztünk.
Eleve: koccintani csak alkohol tartalmú itallal szokás. Láttam elvetemült népeket, akik ezt megteszik a gyümölcslével, kólával, istenharagja energiatalokkal: azok olyanok is. Annyit érnek.
Mi maradunk a szesz alapnál. Már a szó: koccintás: szép, hangutánzó szó, tényleg megáldott minket nyelvünkkel a Teremtő. Kocc.
De például sörrel, ugye, mi magyarok nem koccintunk. Állítólag az aradi vértanúk kivégzésén koccintottak sörrel a labancok, azóta mi nem. Mert ilyenek vagyunk. Van annak valami diszkrét bája, hogy annyira azért nem sértődtünk meg, hogy sört ne igyunk: csak nem koccintunk vele. Utólag már olyat is hallottam, hogy eltelt százötven év, most már lehet sörrel is koccintani. Ilyenkor kérdez vissza a székely: miért, feltámadtak a vértanúk? Vagy Mikszáth szerint: végezzenek ki tizenhárom saját, osztrák tábornokot is, majd koccintunk.
Na de minden mással igen. Maradjunk a bornál, bár szívünknek a pálinka is kedves,
Koccintunk, és mi, magyarok, azt mondjuk: Egészségedre. Valóban, az egyik legfontosabb dolog. Egészségre iszunk, az egész-ségre, az egészségre, ezt csak mi értjük. Ahogyan azt is, hogy nálunk pohárköszöntőt mondunk, köszöntjük a társaságot, megköszönjük jelenlétüket. Köszöntés.

Székelyföldön, minálunk az Istenre iszunk. Isten-isten. Egyszerű, de érthető. Istennek tetsző a társaság. Néhol a csángóknál azt is mondják: Mária, segíts!. Hunyadinak is ez volt a jelmondata, és ő sem vetette meg a bort.
Máshol is van ez így, de például derék skandináv barátaink a koponyádra isznak. Skol! (az angolszász skull: koponya.) Régi hagyomány ez, mielőtt megbotránykoznánk: mi is iszunk kupából, pedig akár kupán is vághatnak. Gondoljuk át. Mély a történelem kútja.
Aztán germán barátaink a jólétre isznak. Zum woll. Ők tudják, amit tudnak, az iszik, akinek van amiből, és van amiért, nem csak úgy akárki. Nekük is igazuk van.
Délebbre, szláv testvéreink az életre isznak. Zsivljo, vagy zsivli. Az életedre iszik. Az életre, az élet megélésére. Szép. Ahol az élet olcsó, és a Balkánon mindenkor az volt, arra érdemes inni.
Picit elkalandozunk. A perzsák a békére isznak. Beshalom ati. A perzsákat ismerve, nem erre gondolnánk először, de jobban ismerve őket: igen. Ha valaki, ők megtanulták a béke értékét pár ezer év alatt.
A török viszont a szerencsédre iszik, koccint: Seref. Elkél a szerencse is a világon, ez tény.Hasonlóan a román is a szerencsére iszik: Noroc! Na, nekük aztán tényleg volt szerencséjük a történelem során, jól koccintottak. A mi egészségünk rovására ment, de ez ma már majdnem mindegy, egészségükre. Vagy nem.
Az angolok, ködös Albionban, két eső és két fishandchips közben a vidámságra isznak. Cheers! Ha valakire, hát rájuk férne a vidámság. Ahol Mr. Bean és Benny Hill képviseli a humort, ott valóban nagy az ínség. Na jó, ott van a Monty Python is, mentségükre legyen szólva.
És hosszú lehetne a sor. Az igazság az, nem tudom, hogy koccint a polinéz, vagy a maláj. Vagy a szuahéli, ha egyáltalán.
Viszont a legszebb a grúzoké. A grúz, vagy újabban, polkorrekt módon georgiai azt mondja: Seni cirime senganace vale. Ami magyarul annyit jelent: „Add nekem a bánatodat, és én hordozom.” Ez már színtiszta költészet, benne van a Kaukázus magassága és szomorúsága, Lermontov és Puskin. És ilyenkor fenékig kell üríteni a poharat, leborítani az asztalra, és azt felelni rá: „Így pusztuljanak el az ellenségeid is.”
Hát erre inni kell valamit. Egészségünkre!

Mi.

És ott ülünk, Kelet és Nyugat hatátárán. Nap mint nap. Szenvedtünk, mint az állatok. Nyáron, mert meleg volt, túl meleg, nem székelynek való. Télen, mert túl hideg, nem székelynek való. Cigarettázni viszont kellett, és ez ebben a cifra új világban: mégiscsak székelynek való. Csakazértis. Pokrócban, lepedőben, paplanban, mínusz 36 fokban: hideg csíki sör, szilvapálinka, és cigaretta.
Bolond, öngyilkos nép.
Arra van Kelet. A Cár, Ázsia. Rengetegszer elverték a seggünket, de mi azóta is nosztalgiával gondolunk erre. És testvéreink, az oroszok, a tatárok, a mongolok, a törökök. Aki ha tehették, mindig megsapkáztak minket. De hát Ázsiából jöttünk. Közel kétezer éve? Ki számolja? „Nem ma kezdtük”, ahogyan egy barátom mondja.
Széttépi lelkünk Európa és Ázsia. Az európai szépség, a madonnák, a reneszánsz, Mátyás, a Corvinák, a z Adrenaum... és a szabadságvágy, Koppány szelleme, a pusztai lovak, a gulyás, a rovásírás, a zengő nyelv. A Tigris tankok és a lovasíjászat.
Nem haltunk bele. Csoda.
Itt ülünk, és Kelet és Nyugat határán isszuk söreinket. Ami északi ital. Isszuk a pálinkát is, ami nyugati ital. És keletről, és délről is jönnek mérgező, bódító italok: megisszuk: Asszimiláljuk. És itt ülünk újabb ezer évig.
Mert mi vagyunk a híd Kelet és Nyugat között.
És ez jó nekünk. Egymásra nevetünk, kivágunk néhány fát, lelövünk néhány őzet, medvét. Koccintunk egymással. „Ha egy úri lócsiszárral/ találkoztam, s bevert sárral/ Nem pereltem,/ félreálltam, letöröltem.”.
Hát így. Vagy éppen szétszedjük a lócsiszárt, ez is benne van. Éppen Kelet vagy Nyugat jön ki belőlünk. Hangulat kérdése. „ha küzd ellenséggel”. De a jókedv és a bőség ígérete is meg van.
Véreim. Így szeretlek. Magyarok.