Káli István regényrészlete

A szemfényvesztett*

Újabb három hét telt el a semmittevésben, mikor úgy gondolta, nem várhat tovább ölbe tett kézzel. Gondolkodott, hol találhatna állandó munkát. Eszébe jutott a báróné, a férje a színház intendánsa, hátha tőlük kapna valami megrendelést, ő ugyan rácsodálkozott Bercire, mégis szólt az érdekében, Kemény János kedvesen fogadta, de azt mondta, majd csak október táján lehet szó róla, akkor lesz az új bemutató, de akkor nagy menetben kell majd mindent elkészíteni, egy ember nem elég hozzá, ezért Berci összehívta a kupaktanácsot, Laci is, Kuki is benne voltak, hogy akkor majd segítenek, de továbbra is ott lebegett a nagy kérdés, hogy addig mi legyen. Berci azt mondta, szövetség kell hármuk között, induljanak meg, s bármelyikük is szerez valamit, azt megosztják egymás között, Kuki a visszatért izraelita ismerősöket keresi fel, Berci a kereskedőket és az iparosokat járja végig, Laci, a maga megnyerő eleganciájával, a hivatalokat. Egy hetet adtak maguknak, azalatt gyűlnie kell annyi munkának, ami hármuknak egy hónapra elég, aztán jöhet a színházi megrendelés.

Berci első nap délelőtt végigházalta azoknak az iparosoknak egy részét, akiknek még nem vették el az üzemét, műhelyét. Két, többé-kevésbé biztos ígéretet kapott októberre, novemberre, ami bíztató volt ugyan, de a közeljövőben semmi érdemlegessel nem kecsegtetett. Másnap már hajnalban felkelt, éppen mosakodott, idejében indulni akart, hogy körbejárja a főtéri kereskedéseket, amikor rájuk kopogott az augusztus végén alakult Állambiztonsági Hivatal két embere, azzal a több mint határozott kéréssel, hogy lenne olyan szíves velük menni. Csak annyi idő hagytak neki, hogy egy inget meg egy zakót magára kapjon, autóba ültették, a hátsó ülésre maguk közé, úgy vitték be, majd rövid előszobázás után ugyanabba a helyiségbe taszították, ahol márciusban is kihallgatták, de ezúttal a régi sziguránca kvesztora mellett ott találta Berger Jozsót is, az új egyenruhában.
Rövid csendet követően, miközben mindketten merev, szúrós tekintettel bűvölték, a kvesztor szólalt meg. – Kormos, maga egy komoly ügy lett. De ezzel már nem én foglalkozom. Átadtam Muntean főhadnagy elvtársnak. – Azzal kivonult, miközben Berger Jozsó leült vele szemben az asztalhoz, kinyitott egy dossziét, és úgy tett, mint aki hosszasan tanulmányozza.
Berci ezalatt nyugtalanul feszengett a széken, arra gondolt, hogy ha ezek így húzzák az időt, a mai napjának lőttek. Ettől türelmét vesztette. – Mi ez az egész, Jozsó?
– Hogy mondta?! – rivallt rá a főhadnagy.
– Csak kérdezem, hogy mi ez az egész? Mit akartok tőlem?
– Hát először is, Kormos, a nevem Muntean főhadnagy, ha még lesz alkalma egyáltalán megszólítani. Másodszor pedig, itt kizárólag csak mi kérdezünk! Értjük?! – S mert Berci nem válaszolt, majdnem kiabálva újra kérdezte: – Értjük?!
– Igen – rágta el a választ a fogai között Berci.
– Az jó! Ha érti, az jó! Nos, akkor térjünk a tárgyra. Elmondaná nekünk, milyen kapcsolata van magának az amerikai imperialistákkal?
– Kikkel? – csodálkozott rá Berci
– Azt maga tudja! Éppen azt várom, hogy elmondja.
Berci bosszúsan legyintett. – Semmilyen kapcsolatom nincs senkivel.
– Az lehet, hogy most nincs, de volt! Ugye, volt?! Maga a rothadó amerikai imperializmus rohadt, büdös ügynöke, Kormos. Nehogy le merje tagadni! Mindent tudunk magáról. Azt is, hogy nem csak volt. Úgyhogy nagyon gyorsan mondja meg, jelenleg kivel van kapcsolatban!?
Berci legszívesebben odaszólt volna neki, hogy mit hülyéskedsz, Jozsókám, ám a szemben álló ember szeméből annyi gyűlölet sütött rá, hogy érezte, kifut az agyából a vér, mert a düh mellett hirtelen mindenét átjárja valami különös félelem. De, mert nem akart a főhadnagy kezére játszani azzal, hogy kimutatja a félelmét, tettetett nyugalommal válaszolt: – Senkivel, kérem, már mondtam, senkivel.
– Szóval, tagadja. De hiába lapít, mi mindent tudunk. Csak magától is hallani akarjuk. Nos akkor, mit játszott a kezükre, Kormos? Mivel árulta el a hazáját, maga bandita, hadd hallom?!
– De kérem, én nem értem a kérdést. Fogalmam nincs, hogy miről beszél.
Jozsó áthajolt az asztalon, és akkora pofont lekent neki, hogy majdnem székestől együtt felborult. – Ez talán segít abban, hogy eszébe jusson – sziszegte.
Bercinek csengett a füle. Nem tudta, miért kapta, s mit válaszolhatna. Felötlött benne, hogy Jozsó most megragadja az alkalmat, s valamiért bosszút áll rajta, erőltette az agyát, hogy miért, de semmi nem jutott eszébe azon az egy eseten kívül, amikor Kukival együtt valamikor ’41 őszén, az egyik szomszéd figyelmeztetésére, úgy szedték össze tökrészegen a kisállomáson, s vitték haza erőszakkal, mielőtt még belekötött volna az arra járőröző kakastollasokba. – Nem vagyok én senkivel kapcsolatban, és nem árultam el senkit, semmit – mondta halkan, miközben a fájós fülét tapogatta.
– Nem?! Akkor mi van azzal a kilencvenháromezer dollárral, amit tőlük kapott? Talán a két szép szeméért adták?!
Berci végképp nem értette. Túl azon, hogy nem kapta meg azt a pénzt, mi köze az egésznek az amerikai imperializmushoz. És mert nem értette, értetlenül, szinte már bambán nézett a főhadnagyra.
– Nem érti, Kormos?! Vagy inkább csak rájátszik itt nekem?! – És mielőtt Berci felocsúdott volna, ismét egy hatalmas pofon csattant az arcán. – Gondolkozzon csak!
Berci legszívesebben felugrott volna, s bár életében sohasem verekedett még, most úgy fültövön vágta volna ezt a nyápic Jozsót, hogy egy életre elmenjen a kedve a pofozkodástól. Az ajkát rágva visszafogta ugyan magát, de a felgyülemlett dühét nem tudta visszafogni, az szabadon áradt a szeméből.
– Látom, Kormos, maga nem csak a pénzért lett az amerikai imperialisták kiszolgálója. Maga gyűlöl is minket. De ez engem hidegen hagy. Vagy megmondja jószántából, miért kapta azt a rengeteg pénzt, vagy kiverem magából!
Berci érezte, hogy nem bírja idegekkel. Mit mondjon ennek az eszementnek? Hogy soha nem kérte Seres úrtól azt a pénzt? Hogy fogalma sem volt arról, mit testál rá? Hogy az egészről csak akkor értesült, amikor a kvesztor az első találkozásukkor megmutatta neki, mit írt az öregúr? De hiszen ezt a kvesztor biztosan elmondta már ennek a nyomorultnak, amikor átadta neki az ügyet. Milyen ügyet? Hát ügy ez? Annyi köze nincs hozzá, mint Pilátusnak a credóhoz. Mit mondjon erre? Erre nincs mit mondani. Hát hallgatott.
Akkor kapta a harmadikat, amitől tehetetlenségében majdnem sírva fakadt. Érezte, hogy az ajka felrepedt, de nem nyúlt oda, hogy megtapogassa, nem akart Jozsónak, ennek a rohadt szemétnek akkora elégtételt adni, hogy lássa rajta, fáj a pofon.
– Mondtam, hogy kiverem magából, Kormos. Mondja, vagy folytassam? – És ujjaival ugyanúgy dobolt az asztalon, mint a kvesztor az első kihallgatáskor.
Berci lehajtott fejjel, megroskadt háttal, sajgó arccal, szikkadt szívvel, összekuszált gondolatokkal, némán ült a széken. Néhány perc telhetett el így, miközben fülében elviselhetetlen robajjá erősödött az ellenséges ujjak dobolása, amikor a főhadnagy ismét megszólalt.
– Rendben, Kormos, holnap is nap van. Türelemmel kivárjuk, amíg elmondja, amit akarunk. De addig maga innen el nem megy! Világos?! – Felállt, kiszólt az ajtón.
Két egyenruhás jött be, valósággal felkapták a székről, kivezették, le az alagsorba, ott leszedették az órát a karjáról, kihúzatták a fűzőt a cipőjéből, kiforgatták a zsebeit, mindenét elvették, aztán belökték egy gyér lámpafénnyel megvilágított, ablaktalan cellába, ahol egy vaságy volt egy nyúzott matraccal, egy kis, kéttenyérnyi asztal meg egy piszkos veder.
Maga elé bambulva tűnődött azon, ami történt. Már az is különös, hogy egy olyan, kívülről mutatós épületnek, mint amibe az állambiztonság beköltözött, ilyen sötét, dohos pincéje van. És vajon, mikor volt idejük azt cellákká alakítani? És vajon, ez az egyedüli, vagy van még ilyen? Ilyen bercifélemlítő?! Ilyen lelket nyomorító?! Nem tudta, mennyi idő telhetett el, amikor fázni kezdett. Éhes is, szomjas is lett, reggeli előtt hozták be, egyre jobban vacogott, kérni szeretett volna legalább valami takarót, de a folyosón senki nem járt, akinek szólhatott volna. Fogalma nem volt, mikor aludt bele a vacogásba. Arra ébredt, hogy nyílik az ajtó. Egy egyenruhás kancsóban vizet hozott meg egy kincstári csajkát, az asztalra tette, majd szó nélkül távozott. Olyan szomjas volt, hogy azonnal megitta az egész vizet, csak akkor jutott eszébe, Magdus mennyire aggódhat amiatt, hogy nem tudja, mi van vele. Ezen őrlődött egyfolytában, és akármennyire megszállta is a fáradtság, nem tudott elaludni. Amikor időnként abba a furcsa félálomba zuhant, akkor is ébren volt, csak egy különös, szürkés ködön átderengve érezte a félelmet amiatt, hogy valami nagyon rossz történhet velük.
Akkor is abban a rémes félálomban fetrengett, amikor ismét rányitották az ajtót.
– Jöjjön – mondta egy egyenruhás. Felvezette a kihallgató szobába, és leültette a székre.
Hosszú percek telhettek el, akkor belépett a főhadnagy, nyegle mozdulattal húzta ki a székét, leült vele szemben az asztalhoz, jobb lábát átvetette a balon. Szótlanul, mereven nézte Bercit, majd fölényét hangsúlyozva rákérdezett: – Na, most, hogy megtapasztalta, mi várhat hosszú távon magára, Kormos, meggondolta magát?
Ha abban a pillanatban Berci tudja, hogy milyen választ várnak el tőle, bizonyára minden gondolkodás nélkül kimondja. De még mindig nem tudta, így, kényszerűségből is, szemlesütve hallgatott.
– Gondolja, hogy segíthetek?! – emelkedett ültéből fenyegetően a főhadnagy.
– Mit kellene mondanom, kérem? – szaladt ki Berciből, ami abban a pillanatban eszébe jutott.
– Aha! Látom, kezdi érteni. Hát, ide hallgasson, Kormos! Jól figyeljen rám! Most még elengedjük. Hamarosan kap majd egy levelet Amerikából, amelyben értesítik, hogy az a bizonyos Seres Gusztáv magára hagyott kilencvenháromezer dollárt, és tájékoztatják, mit kell tennie ahhoz, hogy a pénzhez hozzájusson. Amint megkapta a levelet, megkeres engem, s majd mi megmondjuk, mit kell válaszolnia, megadjuk a bankszámla számát, ahova azt a pénzt átutalják magának. Értjük?!
– Igen – vágta rá azonnal Berci, miközben csak az zakatolt az agyában, hogy most még elengedjük, most még elengedjük. Mindenre igen lett volna a válasza, igazából nem is figyelt arra, amit a főhadnagy mondott, gondolkodás nélkül rávágta, hogy igen, majd várakozón nézett, hogy mi következik.
Az következett, hogy kivezették az őrszobába, visszakapta az óráját, a cipőfűzőjét, azt csak tessék-lássék fűzte be, az órát fel sem csatolta, a zsebébe süllyesztette, igyekezett mielőbb az utcán lenni. Valósággal futott hazáig, s amikor belépett a konyhába, és magához ölelte Magdust, kitört belőle a megkönnyebbülés zokogása.
Mit mondhatott volna Magdusnak, ami az igazság, de mégsem annyira teljes, hogy szegényt elijessze attól is, akit az élete támaszának tekintett? Mekkorát hazudjon, ami még elfogadható, hogy ki ne ábrándítsa, meg ne rendítse benne az éppen csak visszanyert bizalmat? Beszéljen-e vagy sem a pénzről, ami miatt el kellett viselnie az elmúlt nap megaláztatását, számolva azzal is, hogy nagy valószínűséggel ez még nem fejeződött be? S ha igen, mit mondjon, honnan ered? Mondja meg, hogy Seres úrtól? És ő miért adta volna? És miért éppen neki? Ha meg nem, mi legyen az, ami ürügyként szolgálhat arra, hogy az embert csak úgy elvigyék, és éjszakára is bent tartsák? És ha mégis beszél a pénzről, hogyan terelje el a Magdus figyelmét arról a tudatába belegyökerezett meggyőződésről, hogy akár megharcolni is érdemes érte, ha annak következményeként esetleg lepattanhat a feltörhetetlennek hitt lakat a nagy lehetőségek kapujáról? Vagy rángassa bele őt is a meddő álmodozásba? Vagy van rá esély, hogy az az álom mégse tűnjön olyan meddőnek? Ennek előtte valahányszor arra gondolt, hogy egyszer gazdag lehet, annyira bonyolultnak képzelte egy nagy vagyon megőrzésének terhe alatt élni, hogy sokszor azt hitte, a sok pénz már magában is átok, de most, még a megalázó pofonok után is, a megzsaroltságtól béklyózott állapotában is, akármelyik szempont szerint értékelte volna azt a kilencvenháromezer dollárt, képlékeny átoknak tűnt, a pénz okozta feltételezett teher meg az életesély bűvöletének. Mégis úgy látta jónak, ha Magdusnak nem tesz róla említést, nem volt nehéz a valóságot elhallgatni, nem tapadt meg a tudatában a lényeg akkor sem, amikor a kvesztor faggatta. Egy banális esetet említett, hogy valamelyik vasárnap korzózás közben összetalálkozott Berger Jozsóval, szó szót követett, s ő olyant mondott neki, amit nem kellett volna, Jozsó meg újabban a rangjával kivagyiskodik, ő vitette be, amire Magdus csak annyit jegyzett meg, hogy jól tette, ha megmondta annak a szarházinak a szája ízét.
Magdust könnyű volt áltatni, de saját magával már kevésbé boldogult. Bármilyen széppé tették is az estéit a Magdus ölelései, hajnalonként erős zaklatottságra ébredt, ami szinte azonnal rettegésbe váltott, hogy bármelyik pillanatban ismét érte jöhetnek, ami már önmagában is elborzasztotta, de főleg az a tudat keltette ezt az állapotot, hogy nem lesz újabb ártatlan ürügy, amivel az elhurcolását kimagyarázhassa.
Nem tudhatta, mikor jön meg a levél, s válik végzetessé az árulása. Mert igenis, árulásnak érezte Seres úrral szemben, és, furcsa módon, főleg Kuti úrral szemben. Mintha valami szent ügyet árulna el azzal, hogy esélyt ad a beavatatlan tudatlanoknak a tudás értékének bitorlására. És az sem volt elhanyagolható szempont, hogy végül is Seres úr azt a pénzt őrá hagyta, neki szánta. Nemcsak a nyilvánvaló veszély mértékén, önmagán sem tudott eligazodni, és hosszas vívódás után érezte, hogy segítségre szorul. Éjszakánként, amikor felriadt, azon töprengett, kivel oszthatná meg a titkát, hogy tanácsot kérhessen tőle. Kukira, bármennyire is nehezteljen Jozsóra, nem számíthat, mert mégiscsak az édes öccse, na meg hogy beszéljen neki a Seres úr vonzalmáról, amikor olyan prűd, mint egy szűzlány, Laci delejesen idegenkedik mindentől, aminek, ahogy ő mondja, köze van a politikához, Iminek meg annyira a begyében van ez az egész rohadt brancs, hogy képtelen lenne józanul átgondolni az egészet. De mert ez a rettegés immár napközben is rájött időnként, főleg olyankor, ha a levélre gondolt, aminek bármelyik pillanatban meg kell érkeznie, s amivel be kell mennie a fogdmegekhez, mégis úgy döntött, csak Imi marad az egyetlen beavatható.
– Apám, ez kurva egy helyzet! – csettintett Imi elbizonytalanodva, amikor a legszükségesebbet elmondta neki. – Az a mocsok Jozsó képes volt felpofozni téged?! Meg kellene fojtani a rohadékot!
Berci tudta, hogy a Jozsóra utalás csak álca, Imi agya lázasan dolgozik, s a pofozkodást is csak azért emlegeti, mert nincs azonnali ötlete a megoldásra, mégis kimondta: – Itt nem Jozsó a lényeg, Imikém. Ő vagy más, egyre megy. A pénzt akarják. Tulajdonképpen az én pénzemet. És minden eszközük meg van hozzá, hogy megszerezzék. Azt hiszem, oda kell adnom.
– Oda, ha akarod. De te nem akarod, nem igaz?
– Nem szívesen.
– Akkor meg azt kell kiokoskodnunk, hogy kerüld el.
– Nem tudom elkerülni. Csak a következményektől akarok szabadulni. Nyilvánvaló, hogy azt kell írnom a válaszlevélben, amit elvárnak. Ha mást írok, és elkapják, mert biztosan elkapják, hiszen érdekük, hogy kövessék, végem.
– Azt kell kitalálni Bercikém, hogyan jusson ki egy olyan levél, amiben nem az van, amit ők akarnak. Ennek kell megtalálni a módját, erre kell alkalmat, lehetőséget találni. Ez most amúgy sem az a világ, ugye, amikor te itt ennyi dollárral lébecolj. Úgy lemarják rólad, hogy belekukulsz. De előtted az élet, apámé! Fiatal vagy, s az a pénz akkor is jól jön majd, ha éppen negyven vagy ötven leszel. Márpedig ha valaki ezt a pénzt ott kint egy bankban megfiadztatja, egyszer majd még dőzsölni fogsz a gazdagságban.
– S addig? Addig reszkessek, hogy mikor visznek el, mert nem küldtem el úgy egy szar levelet, ahogy ők kérték? Ez nem nekem való. Inkább legyen az övék – legyintett lemondóan Berci.
Imi hallgatott, és maga elé bámult. Aztán hirtelen felkapta a fejét. – Egy frászt –mondta –, egy frászt! – És a szemében furcsa fény villant.
S mert Berci kétkedőn nézett rá, egyet tapsolva adott nyomatékot az ötletének. – Kettős játék kell, apám. Az ő levelüket is elküldöd, de küldesz ugyanakkor egy másikat is, amiben megírod, hogy azt tekintsék semmisnek, mert kényszerből küldted, s megkéred őket, hogy a pénzt tegyék letétbe egy bankban, ahol csak te tudsz majd hozzáférni, valami jelszóval, például. Na, mit szólsz?
– Mit szólnék? – kérdezte az ötleten elmerengve Berci. – Elvben jó, de hogy menjen el a másik levél? Gondolod, hogy nem kapcsolják le, ha postára adom? Másképpen meg hogyan? Nem hallottad, hogy a nemrég aláírt egyezmény ellenére ezek mostanában Váradtól arra se ki, se be nem engednek közönséges halandót? – Keserveset sóhajtott, és mintegy lemondásként, tagadólag rázta a fejét.
– Szerintem mégis ez az egyedüli megoldás, ami számításba vehető, Bercikém. Húznod kell az időt az ő levelükkel, amíg lehet, amíg a tiédet ki nem juttatod. Ha kell neked az a pénz. Ha nem, akkor...
Berci beletörődött, hogy van megoldás, de még sincs. A félelemérzete azonban nem csitult, váltakozó erővel kínozta, s amikor a csúcsra hágott, olyankor rájött a remegés, a keze elbizonytalanodott, félre kellett tennie azt a kevés munkát is, amit az alkalmi kuncsaftok bíztak rá, felöltözött, kiment a házból, félórát, órát céltalanul ődöngött az utcán, amíg annyira le nem higgadt, hogy folytatni tudja.
Egyik délelőtt, amikor éppen visszafelé jött a bolyongásból, belenyilallt a kétségbeesés: a ház előtt egy fekete személyautó állt meg. Majdnem beleájult a rémkép okozta szívdobogásba. Bénultan cövekelt le néhány lépésnyire a kocsitól, s még akkor sem tudott igazán feloldódni benne a görcs, amikor az autóból egy viszonylag fiatalos mozgású, jobbacskán öltözött nő szállt ki, majd, mint aki nem tudja pontosan, mit is akar, tanácstalanul nézett körül az utcán, aztán tétován belesett a kapun. Vette a bátorságot, és hangosan rákérdezett, hogy kit teszik keresni. A nő összerezzent a váratlan kérdéstől, kicsit bosszúsan mérte végig Bercit, de úgy tűnt kiengesztelődni látszik, és szinte kedvesen mondta: a Kormos szabóságot. A választól Berci azonnal visszanyerte az úriszabó állagát, és a megfelelő udvariassággal tessékelte be a kapun, fel a falépcsőn, be a lakásba.
A későbbiek során rengetegszer fölemlegette Iminek, hogy ez volt életének egyik sarkalatos fordulópontja, mert ha Csupor Lajosné nagyságos asszony akkor nem találja őt otthon, levél ide, levél oda, ki tudja, milyen sors jut neki.
De Csupor Lajosné, mintha a férje nem a teljhatalmú tótumfaktum lett volna a megyei szakemberek állásügyeiben, elhelyezésében, elhelyezkedésében, vagy netán kirúgásában, egy olyan végtelenül szerény, halk szavú és kedves asszony volt, azzal a kegyes alázattal megáldva mindennel szemben, ami tudás, és ami ebben fölötte álló, hogy miután első látogatásakor egy átmeneti meg egy télikabátot rendelt, Berci a második próbánál, ugyanis éppen aznap kapta meg a Mr. Jerome Sullivan ügyvéd levelét, szemlesütött szégyenkezéssel, de a kellő alázattal is, megemlítette neki, hogy milyen kellemetlen helyzetben van, mi az, ami miatt ebbe a helyzetbe került, s ami tulajdonképpen az ő hírnevét, de még a szabadságát is veszélybe sodorta, amire a nagyságos asszony semmit nem szólt ugyan, de a próba végezte után azt mondta, ha Bercinek nincs ellenére, elviszi s megmutatja azt a levelet a férjének, hátha lehet rá valami megoldást találni. Aztán három nap múlva, amikor a harmadik próbára jött, elmondta, hogy a férje szerint ez az ügy egy picit bonyolultabb, mint amilyennek látszik, és egy kis haladékot kért, hogy alaposabban utánanézzen, visszaküldte a levelet, de azt üzente, addig Berci ne jelentkezzen sehol vele, amíg ő nem jelez. És Csupor elvtársnak ezt az üzenetét megerősítette akkor is, amikor nagy elégedettséggel elvitte a kabátokat, s bármennyire is erősködött Berci, ő hallani sem akart róla, hogy ne annyit fizessen értük, amennyiben a legelején megegyeztek.
Berciben valamennyit alábbhagyott a szorongás meg a félsz, s amint lassan telt az idő, s az ő nem jelentkezésének semmilyen közvetlen következménye nem lett, valamennyit visszanyert a magabiztosságából is. Apuka advent második vasárnapjára időzítette a disznóvágást. Jó nagy hó hullott előtte, Peti ott totyogott derékig benne, miközben mindent előkészítettek, aztán együtt visított a megszúrt disznóval, majd folyton a perzseléshez gyújtott égő szalma felé nyúlkált, hogy megfogja a lángokat, ami veszélyes volt, de nem lehetett elvinni onnan, mert azonnal keserves sírásba kezdett. Magdus már táncolt a hidegben, alig érezte a megdermedt lábait, mégis büszkén forgolódott a disznó körül, büszke volt arra, hogy ilyen eleven, életrevaló fia van, néha összemosolyogtak Bercivel, s amikor apuka rászólt, hogy „menjen be azzal a gyermekkel, Magdus, mert megfáznak!”, ő kitartott, és Berciben többször is felötlött, hogy ők milyen egy szép család.
Az óévet is elbúcsúztatták, Kukiéknál rendezték a szilvesztert, nekik két szobájuk volt, az egyikben lefektették a gyermekeket, a másikban vígan elvoltak ők heten, jól elbeszélgettek, minden szóba került, még a cionizmus is, Palesztina is, a kivándorlók is, Kuki a szó szoros értelmében ócsárolta az Agudath Israelt, hogy elszippantják a fiatal zsidó lányokat, amire egyszer csak, mintha éppen abban a percben megvilágosodott volna, Imi felujjongott, amitől mindannyian megdöbbentek, mert nem tudták, mire vélni, ám ő intett, hogy semmi, semmi, mint aki csak marhult, másra terelte a szót, de sokatmondóan nézett Bercire, és szerét ejtette, hogy egy zavarosabb, keresztbe beszéléses pillanatban odaszóljon Bercinek: a zsidók!

Berci csak másnap értette meg a felujjongása okát, amikor Imi részletesen elmagyarázta, hogy a megoldás az, ha keresnek valakit a kivándorlók közül, aki megbízható, hajlandó magához venni, s amint kiér, elküldeni a levelet. Ahhoz azonban be kell vonni Kukit is, legalább is egy adott szintig, mert csak ő találhatja meg a megfelelő személyt.
Kuki értette is meg nem is, miről van szó, de nem sokat firtatta, a barátság az barátság, két hét múlva összehozta Bercit az Irénke régi jó családi ismerősével, a kis Schönberger Alizzal, aki egy szövetpantallóért, amit Berci másnapra meg is varrt neki, nemcsak a postás szerepét vállalta, de, jó angolos lévén, meg is írta a választ Mr. Sullivannek, és azt is megígérte, hogy, amint óhajtják, elküldi Kuki nevére a visszajelzést. Aliz január végén, az utolsó csoporttal indult el, és attól kezdve Berci munka közben is, de amikor Petivel játszott, vagy Magdussal beszélgetett is, egyvégtében azért izgult, szurkolt magának, nehogy időnap előtt azt az üzenetet kapja Csupor elvtárstól, hogy jelentkeznie kell a levéllel. Csak akkor nyugodott meg valamelyest, amikor március elsején, éppen a nagy ifjúsági fáklyásmenet estéjén, Kuki beszaladt az Aliztól kapott levéllel, amelyben ő megemlítette, hogy a bélelt nadrág utazás közben jó meleget tartott.


*Részlet a vásárhelyi Mentor Kiadónál nemrég megjelent kötetből