Balázs K. Attila rövidprózái

Két mondat apáról

Míg hirtelen, mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül azért a frissen nyírt gyepen heverő gyermekjátékért hajolsz – ami lehet egy hiányzó kerekű autó, hajasbaba, esetleg zörgő, fogzást segítő rágóka, bármi –, észre sem veszed, vagy legjobb esetben is csupán legyezőszerű, simogató fuvalmát érzed egy hátulról jövő, a szíved magasságában átsuhogó, teljes erőből elhajított csatabárdnak. A tudatlanok mély nyugalmával és meggyőződésével emelkedsz fel, vállat vonsz, majd indulsz egy ház, tömbház, nyaraló, bivalybőr sátor, iglu irányába, mert mi is látszódhatna, végül mire is kellene figyelned, ami idegen és gyűlöletes, a szeretet és törődés tökéletes csapdájából?

Csendélet

Fehér porcelántányért mutat a kép egy sötétbarna, frissen vasalt abroszon: a tányér maga nem túl nagy, de nem is kicsi, valahol a figyelemreméltó és a tucatárú között van félúton. Néhány centiméteres sávban apró, kék virágocskák díszítik belső szegélyét, és mértani középpontjában is találunk egy, a szegélyen láthatóhoz fogható finom vonalú rajzot, amely szintén néhány egymásba fonódó virágot ábrázol. A tányér körül most csend van. Nem mozdul semmi a környező térben, csupán a napfény – amely most az asztalt szeli ketté ferde vonalban – moccan lassan a tányér felé. Mindjárt eléri.
A tányéron frissen kockára vágott birsalmasajt. Összesen kilenc darab. Mindegyik gyantaszerűen csillogó kis kockából egy-egy fogpiszkáló mered ki, amely arra szolgál, hogy ha valaki netán kedvet kapna megenni egy ilyen ínyencség-számba menő édességet, ne piszkolja össze a kezét.
A kis gyantakockák lapjain látszanak még a recés késnyomok, bár a vágóeszköz nem látszik sehol, nincs a tányér mellett a barna abroszon. Ha bárki érdeklődő tekintettel közel hajolna, mintázatokat keresgélhetne, különös elváltozásokat a birsalmasajt meglehetősen furcsa anyagában, még talán beleragadt bogarak után is kutathatna, ha nem lenne nyilvánvaló, hogy egy nemrég készült gyümölcs-finomságról van itt szó, és nem az üledékből előbukkant borostyánokról, ezekről az ős fenyőkből származó, nagyon régi gyantadarabkákról.
A fény pengéje lassan eléri a tányért, átkúszik a szabályos kockákon, és ha egy ideig még várunk, az árnyék ismét előbukkan az asztal sarkán, s a látvány így ismét ugyanaz: barna abroszon, félárnyékban, kék virágmintás tányér, birsalmasajttal.
De azért mégiscsak van itt még valami, ami figyelmet érdemel: egy óra monoton ketyegését is lehet hallani, s ha egy picit távolabb állnánk, hogy a látótérbe egyéb dolgok is beleférjenek, meg mernénk esküdni, hogy valamivel odébb, ahol az egyik szék háttámláján egy gyapjúpulóver pihen, árnyékok mozognak teljesen esetleges időközönként, és mintha lassan haladó léptek nesze is áthallatszana néha az óraketyegés üvegfalán túlról.
Ha most – isten tudja mennyi idő lefolyása után – ismét visszaemelnénk tekintetünket a porcelántányérra, észrevehetnénk, hogy az apró birsalmasajt-kockák oldalain lassan-lassan pici gyöngyöcskék jelennek meg, amelyek egyre nagyobbra nőnek, mígnem saját súlyuktól fogva csigalassúsággal legördülnek a kockácskák alapjaihoz. Így megy ez, míg össze nem roskad lassan a kilenc zselédarabka, s a belőlük kifolyt anyag kikristályosodik: nőnek, nőnek az apró cukorgombák, s ha előre és hátra pörgetnénk az időt, mint egy tekercs filmet, akár mozgást is észlelhetnénk, amint a fogpiszkálók a megszökő nedvek generálta zsugorodás következtében akár egy sündisznó tüskéi – vonaglanak.
De azért vigyázzunk, meddig pörgetjük vissza a filmet. Mert ha elszalad a kéz, hallhatjuk, amint egy ajtó csattan, s aztán egy kutya szalad át az asztal előtt, még mielőtt minden belesiklana puhán a küszöbön álló feneketlen csendbe: lompos farka meglegyinti az asztalról bőven lefolyó barna abroszt. A fekete háttérben egy nagyon sápadt, recés élű kést tartó ember bizonytalan negatívja.

Ház a délutánban

Van egy ház valahol a fák között a délutánban, amelyre most éppen rézsút süt a Nap, s a fény ott tolakszik át a baloldalon húzódó lombkoronák között, hogy a falakat elérje, míg az enyhe szélben himbálózik, inog az ablakokra hulló árnyék. Ott áll ez a ház egy szürke, saját monoton zajától elringó városka határán, a zölden hullámzó árpa- és kukoricaföldek mögött. Ha a város felől, a kígyózó sétányok labirintusán áthaladva közeledünk a házhoz, egy árnyékos vadszőlő-lugason keresztül juthatunk be, a főbejáraton át. Taszítsuk be a súlyosnak tűnő tölgyfa-, vagy cseresznyeajtót. A tér, amit találunk, tágas. Az előszobából mindenfele szobákat rejtő ajtók nyílnak – új és új terek lehetőségei. A délre néző ablakok kissé megkopott, bár tiszta üvegén átszűrődik a napsugár, s a fényben por száll lassan: szinte csak a melegedő anyagok generálta hőcsere hatására sodródnak a mikronnyi szöszök a ház majdnem rezzenéstelen légtömbjében.
Ha eleget néztük már a fényt, és az élesen kirajzolódó részletekkel terhes szobákat, lépjünk a háznak egy sötétebb terébe. Két gyerekszobán áthaladva érünk el egy másik helyszínt, ahol szinte sohasem kapnak harsány napfényt az ablakok, és a drapp sötétítők is félig elhúzva csüngnek a barnára festett karnisokon. Hallgatózzunk. Döntsük el, hogy az óraketyegés egy másik szobából jön-e, vagy csak egyszerűen bennünk lakik, cipeltük magunkkal valahonnan, hiszen ha körülnézünk, nem látunk órát sehol. A szoba üres.
Most, nem tudjuk honnan, de emlékeinkben egy férfi alakja dereng fel. Ott ül arccal az egyik falnak, az ablakon balról bekandikáló repkény hátterével. A férfi előtt íróasztal. Szinte mozdulatlan, csak a keze él, amint egy gép fölé hajolva ujjai a billentyűzeten futnak. Szólíthatjuk, úgysincs jelen. De végül mi úgysem dönthetjük el, ki a hús-vér, és ki az árnyék.
Aztán egyszer csak valahol ajtók csapódnak, gyerekzsivajjal telnek meg a szobák, és orrunkig kúszik a birsalmasajt illata. Két kisfiú, egy kislány, és egy bozontos kutya jelenik meg a szobában, játszanak, nevetnek, kergetőznek a széken ülő férfi háta mögött, de az rezzenéstelen arccal tovább néz valamit a képernyőn, nem fordul meg, mintha nem is érzékelné a mögötte zajló eseményeket. Mintha a férfi és a többiek egymástól néhány másodperccel eltolódva sodródnának a részvét nélkül teljesedő időben. Napok telnek el így. Hónapok. Egy asszony bukkan fel néha a férfi mögött a szobában, a gyerekek körberajongják, ölébe ülnek, hajával játszanak, sírnak és nevetnek, megtörve így a (szinte a férfiból szitáló) monoton szürkék textúráját.
Ha unatkozva elfordulnánk most, vagy kilépnénk innen, és csak évek múlva térnénk vissza a házba, a férfit ugyanott találnánk, csak kissé hajlottabb háttal, és ráncoktól barázdált arccal. A gyerekeket hiába is keresnénk. Az asszony egy másik térben, a napsütötte ablakokhoz valamivel közelebb virágokat rendez. Megeteti a kanárit. Aztán csak ül, és vár a delejes csendben.
De miért is ne fordulnánk most el végleg, és hagynánk itt örökre ezeket az árnyéktól súlyos, nyomasztó szobákat, ezt a levegőtlen, hűvös helyet, hiszen odakint nyár van, szikrázó fényguriga az égen a Nap, és tejesedő kukoricacsöveket törnek fiaiknak erős, egészséges emberek a végtelennek tűnő mezőkön?


Két mondat egy nyúlról

Az a majdnem felelőtlennek mondható aktus, ahogy a forgalom kellős közepén, felhúzott kézifékkel csikorogva megállsz, kivágod az ajtót, - Basszátok meg! - mondod még, és asszonyodra, gyerekeidre hátra sem nézve elindulsz - talán meg sem történik a képlékeny, be nem látható jövőben. Habár a valóságok egyike csak ott hordozza magában ezt a lehetőséget, amelyben te, egyedül te nősz óriásira, amint átgázolsz mindenki fölött a zsúfolásig tömött járdán, és szándékod szerint egyre csak távolodsz, míg légypiszokszerű ponttá nem zsugorodik, és el nem tűnik örökre ez a város.