Petrozsényi Nagy Pál: Bukfenc

– Egy, kettő, egy, kettő...! Mellet ki, térdeket föl!
A sasorrú, enyhén pocakos tanár gyönyörködve mustrálta egyik tanítványát. A lány tizenöt éves volt, bogárszemű, combjai izmosak, csípője enyhén ívelt. Beck ötven, ehhez képest elég jól bírta magát. Fiatalosan járt, mozgott, beszélt – hovatovább egyre görcsösebben, hátha becsaphatja a közelgő öregséget. Felesége elhunyt, talán egy új asszony... Á, hacsak nem fiatal, friss bőröcske, aki még őt is hangulatba hozhatná. Mint... mint ez a kölyöklány, noha évre még gyerek, plusz a tanítványa, akivel így legfeljebb csak szemezhet, azt is diszkréten, nehogy folt essék tanári becsületén.

Ez így, ahogy van, marhaság, de hát mit tegyen, ilyen a világ: alkamazkodásra kényszerít. Vajon mi járhat egy ilyen tini fejében? Érdekli-e a jegyeken, leckéken és fiúkon kívül is másvalami, mondjuk, az idősebb férfiak, mint például ő, végül is nem csak tanár, férfi is, a nemjóját!
Csengettek. A tanulók izzadtan tódultak az ajtóhoz. Tanáruk, mint mindig, ezúttal is keményen megdolgoztatta a fiúkat, lányokat egyaránt. Szó se róla, szeretik ők a testnevelő-órákat, azért nem ártana ritkábban fújni azt a sípocskát – háborogtak egyesek. Hanem „az öreg” csak vigyorgott, és még keményebb ritmust követelt. Hú, kerülne csak egyszer a kezükbe, majd megmutatnák ők neki, hogy kell futni, kötélre mászni vagy bakot ugrani.
– Gyöngyi! Gyere ide egy percre, kérlek!
A fruska kacéran, csípőjét riszálva libegett a tanárhoz.
– Csüccs le, látom, elfáradtál.
– Nem én! – vágta rá, azért leült, ha már ez az öreg parancsa, melléje a férfi; a lábuk összeért.
– Szeretsz tornászni?
– Szeretek.
– Nem volna kedved különórára járni hozzám időnként?
– Nem, nem, annyira azért nem szeretek tornászni – utasította el a lány fanyarul.
– Oké! Ahogy akarod. És most? Legalább most tornásznál egy kicsit csak úgy a kedvemért?
– Mert?
A férfit meglepte a kérdés, és hirtelen azt sem tudta, mivel indokolja meg a kérését.
– Mindegy, nem számít! Mit csináljak?
– Nézzünk egy, mit is, talán fejállást!
A leány kelletlenül ringott a szőnyeghez. Megpróbálta egyszer-kétszer. Sikertelenül.
– Homoríts! – simított végig a tanár a derekán, onnan fel a combjai közé. – Nem megy? Várj, megmutatom – lendült ezután ő fejállásba. – Valahogy így, nem boszorkányság.
– Richárd bácsinak, azonban a kezén a tanár bácsi sem tud járni, fogadom.
– És ha mégis? Adsz egy puszit érte, angyalkám?
– Miért ne! – villant rá a csitri szeme vidáman.
De hisz ez nagyszerű! Ez az a pillanat, amire annyian vágytak a társai.
– Két flik, három bukfenc és tíz perc futás után – tette hozzá gúnyosan.
Beck megérezte a kihívást és a szavakban bújó lekicsinylést.
– Rendben van! Ide süss!
– Á–á, sípszóra, tanár úr! Úgy, ahogy mi szoktuk, ugyebár. Kezdjük a bukfenccel. Rajta!
A tanár nekirugaszkodott, totyogott két métert, és bukfencezett a lánynak háromszor a szőnyegen.
– Tovább! – izzasztotta meg a lány kajánul. – Flik előre!
A tanár ismét nekilódult, de már a levegőben összecsuklott.
– Bukfencnek elcsúszik, fliknek viszont gyengus, pedig, ugye, nem boszorkányság.
A második flik ugyan jobban sikerült, ezzel szemben akkorát esett, hogy az egész csarnok Gyöngyivel és a bordásfalakkal együtt forogni kezdett a tanárral.
– Káprázatos! És most... futás! Felkészülni, vigyázz, rajt!
A férfi lihegve nyargalta körül a tornatermet. Tüdeje szúrt, sípcsontja még jobban, de ahogy megállt, a bakfis rögtön ráfüttyentett.
– Még három perc. Még kettő. Mellet ki, térdeket föl! És így tovább, amíg Beck csaknem összeroskadt.
– Stop, ennyi! Tessék a síp, tanár úr, és köszönöm a bemutatót!
– Nincs mit. Viszontlátásra! A puszit elengedem.
– Én meg a kézenjárást.
A férfi vérvörös arccal nézett a tovalibbenő fruska után. Ha az előbb csak homályosan, most már világosan érezte, hogy ezúttal tanárként és férfiként is csúful megbukott.