Zsidó Ferenc elbeszélése

A halhatatlanság ára

Ács Jenő a nagy háború utolsó évében vette meg a füzetet, amikor minden férfit behívtak a már nem egészen dicsőséges osztrák-magyar hadseregbe, az olyanokat is, akiket két-három éve még alkalmatlannak nyilvánítottak. Mint őt is. Nem érte váratlanul a behívó, volt ideje felkészülni – ha egyáltalán fel lehet készülni az ilyesmire. A füzetre is azért volt szükség. Mert az a kevés otthon maradt férfi, miközben a harctéri híreket tárgyalta, nem egyszer azt is szóba hozta, hogyan lehet növelni a túlélés esélyeit. És Ács Jenő valahonnan fölszedte ezt a könyves dolgot. Hogy az képes lelassítani, sőt egészen megfogni egy golyót. Egyesek csak legyintettek, hogy ugyan, badarság, de ő, amikor kézhez kapta a behívót, az első útját a könyvkereskedés felé vette. Otthon ugyanis nem tartottak könyveket, a kalendáriumot nem számítva, de azt nem vihette el otthonról, szegény asszony miből nézi ki majd, mikor kell malacoznia a disznónak?!

Mert hát az életnek nem szabad megállni, amiért ő háborúba megy! A könyvesboltban lelombozódva állapította meg, hogy a könyvek bizony drágák, legalábbis jóval többe kerülnek, mint amennyi pénze neki van, így végül egy üres füzetet vásárolt, két korona tíz fillérért. Száz lapos, elég vaskos füzet volt, Ács Jenő elégedetten ballagott haza vele. Felesége azonban indokolatlannak találta a költekezést, szerinte jobb lett volna arra a pénzre gyufát meg szappant venni, s csak a közelgő búcsúra való tekintettel nem lett veszekedés a dologból. Mindegy: Ács Jenő azt gondolta, fel van készülve, mehet, ha mennie kell.
Ahogy a frontra érkezett, első dolga az volt, hogy kabátja bélésére rávarrt egy zsebszerűséget, amibe a füzet belefért. Amikor végre helyén volt a „pajzs”, úgy érezte, kitolt a háborúval. Mit a háborúval: az egész világgal! És ettől kezdve mindig ott viselte a füzetet a szíve fölött: amikor rohamra kellett menni, amikor tétlenül hevertek a dekkungban, amikor ettek, vagy lőszert vételeztek. Idegőrlő állóháború volt ez, sokszor napokig rostokoltak a lövészárkokban, máskor egy véres rohammal elfoglaltak néhány ellenséges állást, vagy éppen föladtak néhányat. És körülötte hulltak a bajtársak, számolatlanul. Őt azonban elkerülte a halál. Olykor megveregette a szíve fölött rejtőző füzetet, s elmosolyodott.
Eredetileg nem volt szándéka írni belé. Sosem szeretett ceruzát fogni a kezébe, izzadt tőle a tenyere, folyton eszébe jutottak azok a körmösök-tenyeresek, melyeket Antalffy tanító úrtól kapott. Miféle macskakaparás ez, te Ács?!, visszhangzott most is a tanító úr hangja a fülében. Mit gondolsz, ki fogja a te dibdáb betűidet kiolvasni? Ács nem gondolt semmit. Akkor se, most se. De valamivel agyon kellett ütni az időt. Ami olyan lassan akart telni odakint a fronton. Amiből minél többet akartak maguk mögött tudni, mert úgy vélték, annál kevesebb van hátra, annál közelebb jutottak a hazatéréshez. Miközben a lövészárokban lapultak, s az ellenség mozgását lesték, kínjukban mindenfélét kitalálták. Volt, aki gyufaszálat rágcsált, mások faragtak bajonettjeikkel (otromba, semmire se jó faragványokat); megint mások gombot varrtak, csatot fényeztek, ruhát stoppoltak, szivarcsikkel kereskedtek, orrot piszkáltak, puskát pucoltak – és sorolhatnánk.
Ács Jenő pedig… Amikor először húzta ki belső zsebéből a füzetet, reszketett a keze. Mert hát nem is szabadna. Annak a füzetnek ott lenne a helye. Aztán kiegyezett magával, hogy csupán pár percre. Kinyitotta az irkát, megnyálazta a tintaceruzát, s csak meredt bambán a lapra. Aztán visszatette. Aztán újból elővette, s száját összeszorítva ismét megpróbálta. Reszketeg, dülöngélő betűk kerültek a lapra. Közben a lövészárok fölött olykor elhúzott egy-egy kósza srapnel. Megdolgozott minden szóval, karja görcsben, tenyere csupa lucsok:

Piave, 1918. június 2. Nem hittem volna, hogy ezt is megérem írásra adom a fejem. A kaszanyél valahogy jobban ált a kezemben mind ez a tintaceruza. De hát valamit csak kell csinálni. Egy ideje a tábori posta se jő úgy hirlik má nem tart sokáig a dolog. Csak mehessünk má innen. Több mind négy hónapja itt rostokolok eddig kitartott a jó szerencsém, tán csak nem hagy el ezután se. Vágási Jani a priccsszomszédom gyanakodva kérdezte meg mit körmölök. Tudja a fene mit. Ő szipkákat farag. Szivarja ugyan régóta nincs már, de azt mondja még lehet.
Mikor eddig ért, ingerülten összecsukta a füzetet, s visszatette a szíve fölé. Jobb helyen van ott, gondolta megkönnyebbülten. De másnap újra elővette. Harmad-negyednap ismét. És mindig írt bele valamit. Hogy például mi volt az étel aznap, vagy mit enne, ha otthon lenne, vagy hogy milyen lehet az idő odahaza, s csupa ilyen csacskaságot. Például:
(…) Kedves Ilonkám erősen hiányoztok itt nekem. Már jól benne járunk juniusban, eddig érik otthon a fosóka szilva. Milyen finom gombocot szoktál te csinálni azzal. Biztosan most is csinálsz a gyermekeknek. Jenőke vadolja a legjobban, az utolson mindig összeveszik Marcival, Piroska nincs oda olyan nagyon érte.
Érdekes, hogy a háború alakulásáról alig-alig írt; a június 15-16-i véres harcokra csak egy félmondatos utalást tett: az utolsó rohamunkat is visszaverték visszavonulunk a régi állásainkba. Mintha tudatosan kerülte volna a témát. Egy későbbi bejegyzésében azon morfondírozik, mit is meséljen erről az egészről a gyermekeinek, ha majd hazaér:
(…) Jenőke fog a legharamabb kérdezni. Ő a legkíváncsibb a pitykézést is ő tanulta meg a leghamarabb. Hányat lőtt le az ellenségből édesapám? Sokat fiam sokat. S hát tényleg olyan nagyok azok az ágyugolyók? Azok igen fiam. Egyszer láttam, ahogy az egyik ágyugolyónk levitte egy taljánnak a fejét. Nem volt rest utána szaladt, csirízzel megkente s visszaragasztotta de akkor vette észre, hogy nem jól tette föl hanem hátrafelé. Volt is kacagás… Tényleg volt? kérdezi majd a fiam s én bólogatok s odavágok a szememmel erre ő először durcás képet vág mert hát mért akarom én a bolondját járatni vele asztán vigyorogni kezd.
Írásai alapján kiegyensúlyozott, jó kedélyű embernek tűnik Ács Jenő – persze, azért nem kell svejki alkatra gondolni –, akit nem borított ki könnyen a sokadik, értelmetlen hadiárok-ásás, a géppuska-kerepelés, a tüzérségi ütegek ugatása, vagy az éhezés. Súlyának alakulásáról például ilyen manírban ír:
1918. június 20. Tegnap a doktorok felmérték az egésségűgyi álapotunkat. Tudhatták volna felmérés nélkül is, hogy gyatra. Ilyen élelmezés mellett mire számitottak? Megállapitották, hogy két kilóval kevesebb a legénység átlagsúlya, mind egy hónappal ezelőtt. Tudtam én ezt felmérés nélkül is: a nadrágszíjjamról. De bánja a fene. Legalább könnyebb a járásom. Ha othon volnék, milyen jól tudnám nyőni a búzából a tarackot. (…)
Egyvégben az otthoni munkák jártak a fejében, számon tartotta, mikor mit kell végezni a mezőn, s tépelődött magában, vajon nélküle boldogulnak-e:
(…) Ilonkám a törökbúza immár nagy ne edd magad amiatt, hogy harmadszor nem sikerült megkapálni, hadd el s láss neki a szénázásnak. Eddig olyan kövér a fű, hogy herseg belé. Marcinak már adhatsz kaszát a kezébe, megbírja jó erős legényke. Jenőkét majd megtanittom én. A gerebjéket is meg kéne nézni ahol foghíj van azt pótolni. Persze mindennel te se érhetsz el tudom jól. Fájin asszony vagy de mégiscsak asszony. Ha végre immár otthon lehetnék a hétszentségit.
Máskor azon kesergett, a sok értelmetlenül elfecsérelt idő alatt milyen jól el tudná végezni a bevonulás miatt félbehagyott dolgait. Minden mondatán az süt át, hogy a háborút csak egy kis kényszerű kitérőnek tartja, melynek rövidesen vége szakad, s az ő élete visszatér a régi kerékvágásba:
(…) Ami azt illeti értelmesebb elfoglaltságot is el tudnék képzelni magamnak mind ez az írogatás. A hám javítatlanul maratt, most bezzeg volna időm megvarni. Persze othon kellett volna megcsinálni, de olyan hirtelen jött a behívó. Bár tuttuk, ha igy menyen tovább előbb utóbb mind sorrakerülünk. A vendégoldalt se tudtam megcsinálni a szekérhez. A kaszákat is meg kellett volna verni. De hiába a parancs az parancs. Csak tudnám mért volt olyan sürgős nekik. Igazán elintézhetnék, nélkülem is ezt a háborut.
Ács Jenő privátban parasztember volt, olyan, akit az egyszerű jelzővel szoktak illetni. A saját világában jól eligazodott, a háborúban azonban csak kallódott ő is, bárhogy próbált ügyeskedni. Azokról azonban, akik mindezt felülről intézik, megvolt a véleménye. A felső hadvezetés ekkor már sejthette, a háború nem nyerhető meg, de igyekeztek fenntartani a nyereség lehetőségének látszatát. A tisztek olykor mindenféle propaganda-újsággal, szórólappal látták el Ács Jenőéket is, melyekben az ellenség mérhetetlen veszteségeiről, a németek harci sikereiről, az osztrák-magyar erők makacs ellenállásáról, és a hátország lelkesedéséről írtak. Ács Jenő elképedve állapította meg, micsoda hazugságokat lehet kikeverni a betűkből. Nézte a sok telenyomtatott oldalt, s az az érzése támadt, az ő pár girbegurba mondata többet ér.
(…) Ha jól emlékszem otthon legutóbb Szent György napkor járt ceruza a kezembe amikor a számadó juhásznak átadtam a juhokat a kiháló csordába. Felírtam a gerendába, hogy 26 juh, 24 bárány, 6 mióra, 2 kos, ezt a bacsa is felrótta magának aztán kezet fogtunk s el volt végezve a dolog. Itt mind olvastatják velünk ezeket a lapokat, fáintoson futnak benne a betük s a számok az már igaz. Csak kiismerni nem tudja magát közöttük az ember.
Ahogy múltak a napok, hetek, egyre gyakrabban vette elő füzetét. Az írásban némi gyakorlottságra tett szert már, így a bejegyzések egyre hosszabbak lettek, a mondatok is gördülékenyebbek. Örömét lelte abban is, hogy újraolvasta a korábbi írásokat, olykor javítgatta, kihúzott, betoldott, írásjeleket próbált pótolni. Lassanként – a sors iróniája – arra ébredt, hogy félti füzetét, vagyis az írásait! Erről tanúskodik egyik utolsó piavei bejegyzése:
1918. július 2. Úgy hírlik pár nap mulva átirányitják a hadosztályunkat a francia frontra. Immár ha eddig a taljánok golyói nem tettek kárt bennem, tán az ánglusoké se fognak. A Jóisten s ez a fűzet csak megvéd a bajtól. Ami azt illeti ezért a fűzetért is kár volna, nem mindha ki tudja mi volna benne. De ha tényleg meg kéne fogjon valami eltévedt golyót, az bíztosan szétszaggatná, olvashatatlanná téve az írást, s akkor potyába menne ez a sok körmölés. A fene a jódolgát annak aki ezt az egész háborut kitalálta. Persze ha választani kellene akkor inkább a fűzet vesszen, mind én de a legigazibb az volna ha a fűzet is én is megúsznánk. (…)
Az új hadszíntér új izgalmakat hozott, az itteni bejegyzésekből többek között az derül ki, hogy a katonák – jobb híján – szinte vetélkednek a családjukról való mesélésben:
1918. július 11. Verdun. Egyhetes szoktatáson vagyunk mielött bevetnének az újabb ántánt seregek ellen. Nem tudom mit jelent a szoktatás: azt é, hogy megtanuljuk, hogy kell beszíni a mustárgázt. Egyelőre ugyanis nem csinálunk semmit, csak dekkolunk a németek által hátrahagyott állásokba. Az ellátás itt se jobb, a tisztek ugyanolyan idegesek, olyan mindha Piavénál lennénk. Ma egyéb dolgom nem volt egy órán át hallgattam Vágási Janit, a családjáról mesélt. Már megint. Lassan mindent tudok róluk. Négy gyermeke van két fia s két lánya mondja büszkén mert tudja, hogy nekem csak három. De az ő két lánya nincs olyan mind az én Piroskám egymaga az hétszentség. Olyan lekváros derelyét, mind az ő asszonya senki sem tud, mondja. Megnézném az arcát, amikor megkóstolja az én Ilusomét de meg ám. (…)
Az, hogy ő rendszeresen írogat füzetébe, a többi katonának is feltűnt. Egyesek heccelték, hogy mire jó az, mások álmélkodva nézték, hány oldalt teleírt már. Olyan is volt, aki megkérte, említse meg az ő nevét is. Úgy látszik, öntudatlanul a legegyszerűbb ember is áhítozza a halhatatlanságot.
(…) Ma örségváltás után megkeresett Szabó Gazsi akivel már Piavéban összebarátkoztunk, hogy ha már olyan jól megy az írás nekem, írhatnék a nevében egy szép levelet a családjának. Megnyugtattam, hogy ne törődjön a tábori posta itt se jár erre azt mondta nem bánja azt a levelet csak úgy betenné a kabátja zsebébe, s az olyan jó lenne. Ki tudja melyik tömegsírból kaparják ki egyszer. Azt válaszoltam azt a levelet akkor neki kell megírja, olyan lesz amilyen lesz. Egésszen elszontyolodva nézett rám, bár egy fűzetlapot adhatnál akkor mondta némi szemrehányással a hangjában. Nekem ennek a füzetnek mind a száz lapjára szükségem van akartam mondani, de aztán megsajnáltam kitéptem egyet s a kezébe nyomtam.
Azt gondolhatnánk, az efféle parasztemberekből teljesen hiányzik a romantika, s hogy a szerelemről csak szemérmesen, madárnyelven tudnak beszélni. Nos, túl sok lángoló szenvedélyű bejegyzést valóban nem olvashatunk Ács Jenő naplójában – amint följebb is láthattuk, feleségére elsősorban mint gyermekei anyjára vagy az életszer őrzőjére gondol –, de azért egy-egy elejtett mondatocska csak akad itt-ott, ami arra enged következtetni, hogy a meggyötört test is megszólal néha.
(…) Az éccakák nehezek. Csupa nyögő álmában fogát csikorgató ember van köröttem. Vajon én is ilyen vagyok amikor aluszok? Még szerencse hogy rövid ideig tart a dolog, olyan gyorsan jön az őrségváltás vagy egy újabb riadó, hogy sokszor az ember úgy érzi még le se hunyta a szemét már kelni kell. Közbe mindenfélét összeálmodok. Csak úgy futtába. Van úgy, hogy abba riasztanak belé, hogy Ilonkát fogom a karjaimba. Érzem milyen jó puha és meleg. S én pedig hogy át vagyok fórósodva. Aztán csak megmarkolom a puskát, s lódulok. Már bőg a tűzérség, üvöltözés parancsszavak csattognak, már leadtam pár lövést vaktába, de még mindig az asszony jár az eszembe. Ej Ilonkám, ha átölelhetnélek, s fejemet beletemethetném jó meleg kebeledbe, milyen jó is volna az. (…)
A bejegyzésekből jól látható: a harcok szünetében elég sokat beszélgetnek a katonák. Ezek többnyire csöndes, négy szem közti vagy kiscsoportos beszélgetések voltak, melyek elsősorban a felgyűlt feszültségek levezetését, a félelmek, az értetlenségek, a honvágy kibeszélését célozták.
(…) Ma megkérdezte Stromm Feri én ilyennek képzeltem e el a háborut, mert ő nem. Mert hogy szerinte valamit nem jól csinálunk. S hogy így sohase lesz vége, nincs semmi haladás. Ha rohamra menyünk a sok por meg lőporfüst miatt alig látjuk az ellenséget csak lövöldözünk összevissza. Olykor megrohamozunk egy hadiárkat, ahonnan rejtőzködő taljánok döfködnek kifelé a bajonettjeikkel hogy kibelezzenek, máskor mi bújunk meg patkány módjára a sánc mélyén, s döfködünk kifelé. Valami nem jól van így erősködött Stromm Feri mert mindent ugyanúgy csinálunk mind ezek odaát még a sáncaink is pont úgy vannak kialakítva. S akkor így hogy lehessen győzni. Valami mást kéne kitalálni. Az volna jó szerinte ha kiállnánk egymással szembe, s megküzdenénk rendesen s aztán legyen vége a dolognak. Hogy lehessen már hazamenni. Én csak annyit mondtam, hogy az ilyesmit úgyse mi dirigáljuk vannak nálunknál okosabb emberek odaföl akik eligazitsák a dolgot. Nekünk elég ha vigyázunk magunkra hogy ne kibelezve végezzük. (…)
További hosszú hetekig vezette Ács Jenő a naplóját. A verduni csatározások, ha lehet, még véresebbek és értelmetlenebbek voltak, mint a piaveiek. A hadmozdulatokról Ács Jenő továbbra is keveset írt. Így ha valaki az ő naplójából próbálná rekonstruálni az ottani hadi történéseket, nem sokra menne. Ilyen a történelem alulnézetből? Ilyen – vagy még ilyen sincs.
1918. július 24. Ha nem írogatnék ebbe a fűzetbe nem tudnám hányadika nem én. Egyik nap olyan mind a másik. Lövünk, fedezékbe húzódunk, temetünk, pihenünk. Támadásra már nem vezényelnek csak védjük állásainkat. Ami feltűnt: újabban a tisztek már nem mondogatják, hogy a végső győzelmet jöttünk kivívni. Úgy hírlik abba már a németek se hisznek. Úgy hírlik, a bulgár front összeomlott. S a török is. Csak azt tudnám mi akkor mit keresünk itt. Ma számoltam ki, ötvenkettedik napja kezdtem írni ebbe a fűzetbe, minden nap valamit. Ez azt jelenti, hogy negyvenhét lapom van még (egyet ugyebár kitéptem). Tegyünk egy alkut, Istenem. Azt a negyvenhét napot még becsülettel kiülöm én, de utána eressz haza kérlek. (…)
Bejegyzéseiből sokatmondó következtetéseket lehet levonni a sereg moráljának romlásáról.
A tisztek ma azzal vertek ki a fedezékeinkből, hogy lóduljatok az anyátok istenit a haza hálás lesz. Én a magam résziről úgy vagyok evel hogy hála se kell köszönöm szépen hagyjanak békibe. Lassan ide döglünk mind, s akkor hol a haza, jóccakát. De különben dögöljön aki akar, dögöljön aki azért jött mert én nem. Igaz ahogy igy elnézem a többieket egyik se nagyon pájázik a hősi halott szerepre. Már azok persze akik még életbe vannak. Mert biza elég sokan elhullnak. A mi századunk például már ötven embert se számlál. A tisztek mind ígérik, hogy nemsokára feltöltik a létszámokat de szerintem abból nem lesz semmi. Egyesek azt mondogatják, bíztos összevonnak a tizenhatosokkal mert azok is már alig vannak vajegyen. Fogyogatunk rendesen. Magunkban találgatjuk vajon ma ki következik s imádkozunk csak ne én édes Istenem. Hallottuk, hogy a hozzatartozókat úgy értesitik: hősi halált halt. Hát köszönöm szépen az ilyen hősiességet. (…) Valamiért nem igen akarózik rohamra indulni senkinek se. Naphosszat itt az árok méjin ücsörögnénk. Piávénál még nagyobb volt a lelkesedés ott szöktünk ha megszólalt a kürt, itt most valahogy mindegyik a másikra vár (…)
Túl sok panasz, elégedetlenség egyébként nem csendül ki az írásokból. A helyzetet rekonstruálva pedig tudjuk, lett volna oka az elégedetlenségre Ács Jenőnek is. A szakértők azt állítják, az ilyen sztoikus, nyugodt vérmérsékletű embereknek a legjobbak az esélyeik a túlélésre (álló)háború esetén.
Csak ez az állandó bűz ne volna a többi még megjárná. Először azt hittük ez a mustárgáz, s be voltunk ijedve, most má tudjuk hogy csak a sebtében elkapart hullák szaga keveredik a lőporfüsttel. Némelyek nedves rongyot nyomnak az orruk elé állandó jelleggel. Állítólag gázálarcra is adtak le igénylést a tisztek de még nem volt kiutalás. De hát mért lenne kiutalás pont gázálarcra. Mindegy szivjuk hogy foggyon. Nagyapám azt mondaná lepkefing fiaim. Csak nagyobb bajunk le legyen. Én már azt is kitaláltam valami jó szagra kell gondolni. A friss mákos bájgli szagára például, amikor Ilonkám boritsa ki a tepsiből. (…)
A félelemről, ami pedig mindennapos vendégük lehetett, szintén kevés szó esik. Persze, azért egy-két felvillantott történetmorzsa súlyos tragédiákat sejtet.
(…) Jó Sanyi ma azt mondta őrségváltáskor hogy csinálni kellene valamit. Hogyhogy csinálni kellene mondom mert nem értettem mire gondol. Hát hogy legyen vége hamarébb. Mi a fészkes fenét csináljunk mérgelődtem neki repülni nem tudunk tán ássuk é még méjebbre magunkot mind az ürgék. Fejét ingatva nézett rám hogy ő nem úgy godolta. Hát hogy no. Mert hogy ő nem bírja tovább. Úgy hallotta, kézigránát a szájba az a legbíztosabb megoldás. Hogy a tizenhatosoknál már sokan. Le kell gugolni s előrekucorodni. Félbeszakitottam, az iskoláját a fejednek hát mért szült téged az anyád. Nem azért hogy élj? Csüggetten rázta a fejét faképnél hagytam.
Augusztus elején egyre több amerikai katona érkezett a térségbe, a német és osztrák-magyar vonalakat egyre jobban szétzilálták, egyre jobban visszavetették. A tüzérségi, légi és emberi túlerő lehengerlő volt. Ács Jenő ebben az időszakban írt bejegyzései rendszertelenebbekké, kapkodóbbakká váltak:
(…) Újabban naponta kétszer is visszavonulunk. Lassan írni sincs időm nem is nagyon merem kivenni a fűzetet a kebelemből. Csak tudnám, hogy az asszony be tudta é fejezni valahogy az aratást, sokkal nyugodtabb volnék.
Csapatuk ekkorra a teljes morális megsemmisülés szélére jutott, de erről ő valahogy nem akart tudomást venni. Így tartotta magában a lelket:
(…) A minap Vágási Jani megkérdezte ha már annyit körmölök azt leírtam é már milyen érzés meghalni látni egy bajtársat. Csak a fejemet ráztam meg, hogy ilyesmivel nem foglalkozom. Nem akartam forszírozni a dolgot mert láttam milyen ingerült. Mostanában már nem farag szipkákat csak lyukas fogait szivogatja. Azt mondta már nem bízik abba, hogy élve hazakerül. Azt válaszoltam ne gondoljon erre. Még huszonhét napom van édes jó Istenem.
Aztán ahogy az események még jobban felgyorsultak, a napok és lapok kezdtek elcsúszni egymástól, vagyis a napok teltek, de a lapok alig. Ács Jenő nem tudta, a Jóistennel kötött alkuját ez befolyásolja-e. Ha néha pár percre elővette a füzetet, egyre elfogódottabban nézett rá. Sebtében lekapart pár sort, aztán végigsimított a lapokon, s visszatette helyére. De az írást gondolatban folytatta – éjjel is, nappal is.
Ha hazaérek az első dolgom az lesz, hogy megcsókolom a gyermekeimet aztán Ilonkámat. Aztán kimegyek a pajtába megveregetem a Csinos morját s szívok egy kicsi szénaszagot. Csak már ott tartanánk. Lassan vége lesz. Már nincs sok hátra, hálistennek.
Szeptember 3-án aztán Ács Jenő elesett – egy amerikai golyó járta át szívét. Talán írás közben ütöttek rajta, nem volt ideje visszatenni füzetét a belső zsebébe. Talán nem is akarta? Immár nem lényeges. A füzet, néhány jelentéssel, nyilvántartással, halott-lajstrommal és hadműveleti tervvel egyetemben túlélte a háború forgatagát, és hazakerült. A Honvédelmi Minisztérium levéltárában ma is olvasható.


In: Holnap Antológia. Holnap Kiadó, Budapest, 2014.