Tamás Dénes regényrészlete

(álom)*

Hirtelen tárul fel a halványzöldre festett, kopott, masszív faajtó. Mintha egy ismerős, de mégis távoli, megfoghatatlan térbe lökődött volna be, úgy tűnik fel a hosszú folyosó, de nem jó szó a „feltűnik”, inkább engedékenyen elődereng, mert ez van mindenütt, távoli, halovány, tengermélyi derengés, ebben áll minden, ebből állnak elő a halványzöldre festett falak, a léptek által simára koptatott műmárvány padló – kip-kop, csisz-csusz, alig erősödik ki, már halkul is el a hang a folyosó mélyén –, a baloldalon összezáró szekrénysor, a konyhába levezető lépcsősorra nyíló ajtó, míg messze, barlangmélyi távolságban, az emeletre vezető lépcsősor, amelyen a lányok szobáihoz lehet fellopakodni. Halovány, szinte áttetsző a látvány, alig látszanak a részletek, mintha elég lenne nekik csak a felismerhetőségig megmutatkozni, leheletvékony díszletté szilárdulni, mert ez már elegendő ahhoz, hogy a derengés előtűnhessen, mindent beborítson, és ezáltal valóságossá tegye azt, ami máskülönben nem tud feltárulni, megmutatkozni, így igazsága is elenyészik, elveszik.

Van, amikor a tudott erősebb minden megfoghatónál.
Itt van minden ebben a késői, lefekvés előtti órában, ebben a csendben, sejtelmességben, furcsán elemelt, rézsútos perspektívából megmutatkozva. A testből léphet így ki a lélek, hogy a magasból visszatekinthessen esendő porhüvelyére. Minden itt van, minden ismerős, lebeg tovább a tekintet, tovább dereng az opálos kagylófény, amibe az előrehaladással azonban valami más is beleszövődik, ijesztő, szorongató érzés, ami egyre jobban kierősödik, pedig senki nincs, aki átélhetné, eredetét sem lehet felfejteni. Mintha maguk a folyosón felsejlő részletek éreznék, mondanák fel azt, amit csak a hátsóudvar végébe, a disznópajta és a drótkerítés közé behajigált kacatok, kiszuperált tárgyak, az idő által szétmorzsolt, rozsdásodó vasak érezhetnek.
Hogy nem tartoznak senkihez.
Ketten állnak a kinyitott ajtajú szekrény előtt, a hálószoba ajtaja közelében. Mintha csak víz alatt lennének, remegő, elmosódott a látvány, de aztán kiélesednek a részletek, megvilágítódnak az arcok. Hajaska és Ottó az, érkezik a döbbent felismerés, mert hiába lehet könnyen felismerni őket, mégis történt velük valami, amit egyből nem lehet felfogni, hiába észleli a szem a változást, mégis csak fáziskéséssel tudja beazonosítani.
Ezek már nem gyerekek. Komoly, megtermett férfiak.
Hajaska sem hajas már, régen válla alá beesett szőke haja most rövidre van nyírva, orrán, akár egy utazó ügynöknek vagy politikusnak, vastagkeretes, divatos szemüveg. A tagbaszakadt Ottó kajlán magasodik föléje, mintha magasságát próbálná így elrejteni. Rövid ujjú kockás ing van rajta, napszemüvege a feje búbján, szeme környékén elmélyülnek a ráncok, ahogy gunyorosan felkacag. Mert szinte érezhető a jókedv a levegőben, valami pikáns témáról diskurálhatnak, néha hangosan felröhögnek, sőt kedélyesen meg-megveregetik egymás vállát.
Még mindig barátok.
Innen már be lehet libbeni a hálóba. Hiába a távolság, az idegenség, a víz alatti homály, visz a vidámság, a jókedv. Ami igazán odabent teljesedik ki.
Majdnem mindenki bent van a szobában. Esti óra lehet, amikor különben is tetőfokára szokott hágni a hangulat. De most nem gyerekek vannak odabent, csupa felnőtt férfi, akik mégis fiatalos lelkesedéssel tesznek-vesznek odabent. Habár hajukon már átütött az idő rozsdája, tincseik megritkultak, apró ráncokkal barázdált homlokuk néhol természetellenesen magasodik, besötétült szemeik sarkában szarkalábak terpeszkednek. De testük is megvastagodott, vagy éppen kiszikkadt, tartásuk megereszkedett. Kápé is felnyírta a régebb farokba lenőtt haját, illedelmesen félrefésült bretonja a füle mögé van nyalva. Ágyán felnyitott gurulós bőrönd, éppen abba pakolja katonás rendbe, gondosan összefogott ruházatát. Háta mögött, a szőnyegen, elnyűhetetlen tréningrendjében Szécsi kinyújtott karokkal guggolászik. Orcáját felpuffasztva veszi be és fújja ki a levegőt, csakúgy rugóznak a lábai. A sarokban Alfréd elmélyülten pengeti dobozgitárját. Szemben vele, az ágyon ülve, Hevi és Cika hallgatja a játékát. Az odafigyelés öltözteti ünneplőbe őket. Kicsapódik az ajtó, hatalmas lendülettel Kölyök lép be rajta, szájában kialudt cigarettavég, kezében festőállvány. És így tovább. Egyre többen tűnnek elő. Régi vetítőgép dobálja így elő a képeket. Mozdulatokat, amelyek, hiába borít az idő patinája, mégis magabiztosnak, energikusnak hatnak. Vagy éppen elmélyültnek, megfontoltnak. Nyugi, ahogy az ágyára felfeküdve könyvet olvas. A meghajlott hátú Ábel, aki szélesen gesztikulálva magyaráz Güntinek. Szálka, aki a kezeit krémezi. A fürdőköpenyes Vatta, aki magába mélyedve bajuszát simogatja. A John Lennon szemüveges Zika a kissé túlsúlyos Mihályt dögönyözi az ágyon. Madár, Retek, Atesz, Iván és Ropi a hosszú, vaskos faasztal körül ülve jóízűen beszélget. A társalgásból néha felcsap Retek gurgulázó nevetése. Háttal a szobának, a szélesre tárt ablakon, talán éppen Kristóf van kihajolva. Mintha nem is egy ágyakkal telezsúfolt bentlakási szobában lennének, hanem egy hatalmas, beláthatatlan térben, amiben egy megfejthetetlen kirakós részeként ugranak elő a képek. Pedig már ott van, már pillanatokkal korábban megérkezett a felismerés, csak éppen kimondani, beismerni, elfogadni nem lehet. Mert, hogyan lehet elfogadni azt, ami szétrobbantja a teret, az időt, ami felforgatja a világ folyását, ami botrány a reménykedésnek, a vágyakozásnak? Hogyan lehet elfogadni azt, ami nem, nem lehet igaz, de közben, érződik, mindennél erősebb, mindennél valóságosabb?
Ezek még mindig itt laknak. Nem költöztek ki, itt élik életük.
Együtt, közösen. Fájdalmasan közösen.
Mert a felismerést ezt követi, a fájdalom, a kirekesztettség érzése. Minden annyira távoli és megfoghatatlan. Hiába van itt mindenki, mégsem lehet közéjük férkőzni. Mégsem lehet részt venni életükben. Kapar belül az idegenség, az irigység. És érteni sem lehet semmit. Sem a jókedvet, sem a vidámságot. A közelséget, a mozdulatok gördülékenységét, az együttlét természetességét. Azt, hogy ezek a megállapodott, középkorú figurák mindannyian a helyükön vannak.
Mindannyian boldogok.
Mintha ugrott volna egy gondolatnyit, megint a folyosó elején találja magát. Megint ott a tengermélyi fény, az opálos derengés. A belőle kiváló szekrények, ajtók, a halványzöld falak. Meg a távolság, a vacogó idegenség. A rozsdásodó vasak magánya. El kellene távozni, itt kellene hagyni mindent. Úgy sem lehet hozzáférni, nem lehet a részévé válni az itt zajló nagy történetnek.
El kellene felejteni az egészet.
Már libbenne is ki a faajtón, amikor Tüske tűnik fel. Inkább egy arc, amihez elfelejtettek testet illeszteni. Tüske finoman barázdált, meleg arca. Ravasz, csillogó tekintete. Arc, akit – tisztán érzi – meg lehet szólítani. Akitől meg lehet kérdezni bármit. Mindent, ami nyugtalanító, ami nyomasztó.
Mintha víz alól beszélne, akadozva hagyják el a szavak a száját.
– Mi történt veletek? Hogy-hogy itt maradtatok, s még mindig itt éltek? Mi ez a épület most? Börtön, kaszárnya, üdülőtelep, átnevelő intézet? S hogy-hogy úgy maradt itt minden, ahogy régen volt? Mit keresnek még itt a régi nyikorgó ágyak, székek, a faasztal, a kék, kirojtosodott szélű szőnyeg? S honnan lestétek el ezeket a könnyed mozdulatokat, honnan tanultátok a gesztusok természetességét, az egyszerű tettek értelmét, a tartást és a mértéktartást, a kitartást? Honnan a tudás bennetek, a hétköznapokat átszínező hit? Miért nincs ellenségeskedés közöttetek, semmi gyűlölködés, miért fogadtátok be még Kápét is magatok közé? Hogyan tudtátok megőrizni azt, akik voltatok, miért nem fogott ki az idő rajtatok? Miért nem tört meg az élet? Miért nem szedett szét a napi gyűrődés, a világban tomboló sok-sok hazugság? A csalódás, a közöny, a fáradtság? Mitől maradtatok ilyen erősek, határozottak? Boldogok.
A válasz magabiztosan érkezik.
– Mert mi itt maradtunk.
Mindannyian itt fogunk maradni.


*Részlet Az élő ház munkacímű, készülő regényből