Régiségek Homoród mentén

A homoróddaróci Nevenincs

Valamint a helységnek egykori nagysága megnyirbáltatott, úgy nagy műbecsű emléképülete is nagyon megcsonkítva jött le korunkra, mintha ez is lépést akart volna tartani alkotóinak sorsával. (Orbán Balázs: Székelyföld leírása)

Daróc Márton Kőhalom felé igyekezett a Nagy-Homoród vízének völgyében. Hátán szarvas- és vadkanbőrt, farkasbundát s vadmacskaprémet cipelt, amennyit csak elbírt gyalogszerrel. Arra számított, hogy eladja majd ezeket a kőhalmi vásárban – mindegy volt neki, hogy szásznak, székelynek vagy töröknek, csak vinnék. Legtöbbet kapni a vadmacskaprémektől remélt. Igaz, hogy osztoznia kell a szomszéd falubeli, kacai emberrel, akivel együtt vadásztak vadmacskára, de így is megéri, mert a vadmacskák természetéhez Kacán értenek legjobban. A kacai öregek azt mesélik, hogy öregapáik még adóba is vadmacskaprémet vittek a királynak. Márton éjfél után indult, hajnalok hajnalán már messze járt, délidő előtt biztosan megérkezik a vásári sokadalomba. Szomjas volt, de tűrte.

Ismert forrásokat az ösvények mentén, de azok többé-kevésbé mind sósak voltak, s ha ivott belőlük, még jobban megszomjazott. A kulacsában volt édesvíz, de jobbnak látta, ha takarékoskodik vele. Lapult egy cipó is a tarisznyájában, s egy jó nagydarab vadkanhús, annak bezzeg jó a sós víz, csak beleteszik egy pár napra, s ha kiemelik a sóléből, olyan puha lesz, akár nyersen is falatozni lehet belőle. Mesélik, hogy valamikor a réges-régi időkben messzi földre vitték innen a sót. Egyenesen a szent városból, Rómából jöttek érte. Viszik most is sokan sokfelé. Mióta a királyok elvették a székelyektől a szabad só jogát, megszaporodtak a Só út mellett a titkos ösvények, sócsempészek járnak-kelnek az erdőkben. Minden forrást, sóhegyet úgysem tudnak figyelni, lezárni, elvinni. De miért is nem ül veszteg mindenki a hazájában, ahol született, miért is jőnek hódítani, lopni? Igaz, ami igaz, a törökök jól fizetnek a prémekért. Sóhajtott. Majd el is nevette magát. Otthon a faluban két leány is sóhajtozott utána. Inkább rájuk gondolt, mint az idegenekre, akik időről időre átzúdultak a falun, s mindig félni kellett attól, hogy közelegnek. Az egyik leányt jobban szerette volna, mert szebbecske vala, a szász anyja után olyan kék a szeme, mint a nyári ég, de finnyáskodott, amikor ő ölelni akarta. Daróc Márton nem tudta kiverni a fejéből, amit a lány mondott:
– Rólatok, valamelyik szépapádról nevezték el a falunkat s ezért tiszteleted van, akárki szívesen a mátkád lenne, de vérszagod van, mindig vérszagod van. Ha nem lennél daróc…
De tavasszal a nárciszmezőn nem számított, hogy Márton kiféle-miféle. A bódító illat mindent elborított.
– Bárcsak mindig nyílnának a nárciszok – mondta a lány.
Csakhogy ez nem volt lehetséges.
A másik lány magasabb, szíjasabb volt emennél. Az ő ősei is darócok voltak, olyanok, mint a Mártoné, ha csak leányágon is. Márton őt elvitte az erdei kunyhójába, ahol szép rendben a napon szárított farkas-, szarvas-, vadkan- és vadmacskabőrök kupacai álltak.
Végül ennek a lánynak a nyakába akasztotta a jegyajándékát, egy vadkanagyarból faragott kis szarvast, ami kenderszálból font zsinegen függött. A lány meg pironkodva átadta a magáét: a darázsfonással, lófarkszőrből készült láncocskát.
Így hát a választás immár megesett.
Meg aztán jó fekvés esett vele a málnavészvirág gyapjával megtöltött cihán.
A lány nézegette a kis faragott szarvast, aztán felkiáltott:
– Egészen olyan, mint a templomi, az, ami ott van Szent Katalin képei mellett. Én szoktam Szent Katalinhoz imádkozni – csacsogott bizalmasan. – Azt mondta a papunk, hogy ez a Katalin réges-régen élt, kereszténnyé lett, mert nem akart pogány maradni, s osztán ezért a pogányok éles késekkel megölték. Ez az új papunk a pápánál tanult ki papnak, mindent tud a világról, azt mondta, úgy szenved közöttünk, mint Krisztus a keresztfán, mert mi székelyek mind pogányok vagyunk, akárhogy is járunk a templomba, pokolra jutunk. Hogy éjjel tűz körül ugrándozunk érthetetlen szavakat mondikálva, hajnalban a felkelő Naphoz imádkozunk, s csak azután megyünk a misére.
– Én biztosan pogány vagyok – vetette fel a fejét Márton, aki most éppen loboncos haját igazította varkocsba. – Nincs is szebb a felkelő Napnál, még a mókus is megszólal, s utánozta a mókust egész komolysággal. – Én a templomban nem is figyelem a pap szavát, én mindig csak a szarvast nézem, azt valaki közülünk való csinálta, a fenyőágas keret itteni erdőből való, a szarvas éppen ilyen az erdőben is, amikor agancsát hátracsapja. Ezt a szarvast faragtam neked, csak pirinyónak.
– A templomin virágok is vannak körülötte. Azok is itt termettek?
– Itt… – kis idő múltán hozzátette: – Ha pogányok vagyunk, szerethetjük egymást a szerént, nem kell nekünk megmondja a pap, mikor kezdjük.
– De mégis! Ha megáldja a pap, az olyan szép – álmodozott a lány. – Azt is mondta a pap bácsi, hogy semmi keresnivalója nincs a templomban egy erdei vadállatnak, mert az állatoknak nincs lelke. A szarvast ki kell dobni a templomból.
Megborzongtak.
– Letépi a nyakadról is a mi szarvasunkat? – töprengett halk szóval a legény.
– Nem fogja azt meglátni – kuncogott a lány. – Ide dugom – s mutatott a keblére, úgy hogy Márton kedvtelve megvizsgálta, hol is van az a biztonságos hely: ott volt éppen a lány szíve mellett.
– Pogányok lennénk? – tépelődött tovább a fiú. – A szászok mellettünk laknak, mégsem értenek minket, ez a pap magyar földről jött ide, azt állítja, ismeri a nyelvünket, de hát csak félig-meddig. Sokszor nem is érti, mit beszélünk. A szavakat külön-külön tán megérti, de az egészet nem.
– Nannyó is ijesztget – folytatta a lány. – Hogy alkonyat után ne menjek az erdőbe, mert megesz a csordásfarkas, a Varkolács, ami a Farkas csillagról jő.
– Ne félj, már csapdába fogtam s lenyúztam a bőrét.
Ilyen gondolatokkal lépdelt Daróc Márton Kőhalom felé. Lovon persze könnyebb lenne, meg gyorsabb is, de azt otthon hagyta. Rejtőzni is könnyebb ló nélkül, ha hamar-gyorsan veszélyes emberek elől kell elbújni. Azt tervezte, hogy hazafelé jön majd lovon, amit a prémek árából vásárol, s jobban halad, biztonságosabb is, ha nincs utána kötőféken egy másik.
Már nagyon szomjas volt, a Homok-hegyen befordult egy vadcsapáson a Leánykút felé. Sokszor merített innen vizet máskor is, soha nem mesélte el senkinek, hogy látott itt leányokat varázsolni. Ártatlan varázslás volt, a leányok csak azt kérték a víztündértől, hogy mutatná meg tükrében, ki lesz a jövendőbelijük. Jaj, mi lenne velük, ha ez a papok fülébe jutna! Csendben lépkedett, már megszokásból is. Úgy vélte, ezen időben senki sincs a Leánykútnál, hacsak sócsempészek nem, de Márton óvakodott velük találkozni, valójában óvakodott bárkivel is találkozni az erdőben. Suttogás ütötte meg a fülét, lerakta hátáról a vadbőröket egy bokor alá, halkan zizegtek az ágak, amikor ráhuzigálta azokat. Közelebb ment a kúthoz, ahol megpillantotta a gyerekeket, néhány legényke volt egymás közt összekötözve, s a kötél vége egy cseplesz nyírfához bogozva. Nem messze tőlük a kihamvadt tűzön még pislogott néhány parázs, ott ült egy öregember, aki nemigen volt ébren. Márton még óvatosabban szemlélődött, azt gyanította, hogy ennek társai vannak, de nem hallott moccanást sem sehonnan, csak a legénykék suttogtak egymás közt. Kétszer is megkerülte kúszva-mászva a tisztást, fejét is alig emelve fel a földről, néhány távolodó lábnyomon kívül semmit sem talált. Úgy vélte, az öreget őrnek hagyta itt a társa, míg ő Kőhalomba siet, majd visszajön azzal, akire rásózta az emberportékát. Márton hallott arról, hogy Kőhalom mellett félig-meddig titkos embervásár van. Itt veszik meg a török agák a leányocskákat és legénykéket, aztán azt mondják róluk, hogy hadizsákmányként szerezték, s Konstantinápolyba viszik őket, ahol egy igazi rabszolgapiacon jó pénzért eladják. Daróc Márton gyorsan döntött. Az öreget hátulról kapta el, az nem is tiltakozott, majd olyan könyörögve nézett rá, hogy Márton eltette a kését, s futni hagyta. Hamar eloldozta a gyerekek kötelékeit, engedte, hogy igyanak a vízből, maga is azt tette, odaterelte őket, ahol a bőröket hagyta, majd visszatért, hogy a tisztás környékén eltűntesse a nyomaikat.
– Futni kell – szólt halkan, intett a gyerekeknek, hallgassanak, csendben mozogjanak, mivel neki fülelnie kell minden zörejre. – Futni kell, mert utánunk jöhetnek. Hová valók vagytok? Elrablottak tüktököt?
A gyermekek bólogattak. Csak egy kicsike súgta, hogy őt az anyja adta el.
Márton elborzadt.
– Hogy lehet az?
– Beteg voltam s édes előhozta, inkább elad, csak megmaradjak. Így kapok másik nevet, s akkor a gonosz lelkek nem ismernek fel, hogy elvigyenek a halálba. Keresnek-keresnek, de már nem úgy hívnak, mint régen, s így nem találnak meg, s én meggyógyulok.
– Hogy hívnak hát?
A gyermek szepegve emelte rá a tekintetét, mintha egy újabb emberkupeccel találkozott volna, összeszorított szájjal hallgatott.
– Adjon nevet neki, s a magáé lesz – mondta egyik nagyobbacska, igencsak izmos legényke, akin látszott, nem szereti a sok beszédet, annál inkább a munkát, lerítt ez feltört markáról, de még arról is, ahogy a víz fölé hajolt, s komótosan ivott belőle. Csak a tekintete árulta el, hogy türelmetlenül várja, induljanak már, minél messzebb, minél gyorsabban. Márton is ezt akarta.
Egy másik legényke közben meg azt kérdezte:
– Most maga ad el münköt a vásárban?
Daróc Márton nem válaszolt. Sietve elindult. A gyerekeknek szaladniuk kellett, hogy le ne maradjanak tőle. Aztán bizonyos távolságra megállt, a gyerekek leültek, ő pedig visszatért, hogy nyomaikat avarral, mohával álcázza valamicskét. Tudta, hogy igazi nyomolvasót nem csap be vele, de hirtelenében megjárta ez is. Megtette ezt háromszor, ezután már úgy ítélte, felesleges, közel volt a város, a föld teli s teli volt emberi láb-, tehénpata-, lópatkó- és szekérkeréknyomokkal.
Daróc Márton minden bőrt és prémet eladott a vásárban. A gyermekek semmi pénzért el nem mozdultak mellőle. Örömmel falták az otthoni cipót s mellé a vadkanhúst, Márton úgy osztotta, hogy mindenkinek jusson abból. Vásárfiába a leánynak egy fél farkasbőrt cserélt egy rézgyűrűre, amit ott, helyben kovácsolt a cigány mester. Nem vett lovat, mint ahogyan azt eltervezte induláskor, lóval nehezebb haladni azokon az úttalan utakon, ahol ő akarta vinni a gyermekeket. Hazafelé messzire elkerülték a Leánykút környékét. Csak Kacán álltak meg, hogy Daróc Márton kifizesse vadásztársának a nekijárót. Szerencsével értek haza Darócra. Csudálkoztak a népek, amikor Daróc Márton a gyermekekkel megérkezett. Mindjárt üzentek is a falvakba, ahonnan valók voltak a legényecskék, s alig telt el két hét, hogy minden gyermeket boldogan hazavittek.
Csak az anyja által eladott kicsike fiú maradt náluk, mert semmi áron nem mondta meg, hova valósi, s azt sem árulta el, mi a neve. Ha idegen ember jött a faluba, ő elbújt, nehogy valaki fölismerje. Kapott aztán új nevet: Darócfia, így történt, hogy sem a gonosz szellemek, sem olyan kárhozott lelkek, akik gyermekeket adnak-vesznek-rabolnak, nem találták meg, amúgy is olyan védelmezője volt, mint Daróc Márton, aki a Varkolácstól sem félt. Ám a faluban mindig csak úgy emlegették, hogy Nevenincs. Erős, egészséges legénnyé cseperedett, miközben fogadott apjával járta az erdőt s megtanult mindent tőle: a darócmesterség mellett a szomjoltó kutak, források helyét, rejtett ösvényeket, ehető és mérges erdei füveket és gombákat, a Homoródi-dombság minden zegzugát, olvasott az emberek és az állatok nyomaiból, nyelvüket is ismerte, ha hívni, csalogatni kellett síppal, füttyel, nyelvcsettintgetéssel. Nevenincsnek jó csillaga volt élte során. Ki tudná azt előszámlálni, hány Varkolácsot csalt csapdába, hány rablott gyermeket szabadított ki a csempészek kezéből maga is, hány üldözött, menekülő vándorszékelyt vezetett át biztonságban az erdőkön, hány leányt szeretett, hánynak faragott szarvast, készített lőportartót agancsból, hogy eladja a vásárokon, hány erdei vadnak, madárnak, fának, virágnak, forrásnak adott titkos új nevet, hogy csakis ő ismerje őket, s ne találjanak rá azokra a messzi idegenből jött gonosz szellemek. A krónikaírók nem jegyezték fel a tetteit, a vándor dalnokok sem emlékeztek meg róla országos vásárokban, mert ezek csak a fényeskedő vitézkedéseket kedvelik, de ez nem jelenti azt, hogy Nevenincs ne létezett volna.

Ramocsavirág

Székelyek ott a bércek szikla-mellén,
Üljetek mellém!
Ti ezután születők s ti porlócsontú ősök
Ti rég halott regősök, ti vértanúk, ti hősök
Üljetek mellém!
(Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus)

– Jó reggelt – mondta illendően az idegen ember, és az alacsony sövénykertre könyökölt, vagy inkább támaszkodott.
– Új nap! – válaszolt az öreg, aki meg a vasvillára támaszkodott, jó az fegyvernek is, ha az idegen rossz szándékkal közeledne.
– Új, régi, nekem egyre megy – morogta az idegen.
Az öreg figyelmesen nézte. Látta, hogy a jövevény nemigen akar barátkozni, de talán csak azért, mert törődött volt a testében, előbb arra gondolt, útba igazítja, ha az idegen majd emberről, faluról kérdezi, s hagyja, hadd vonszolja tovább magát ingatag lábain, aztán mégis levette a gyepűkaput, beljebb invitálta az életre, de a vasvillát még kézügyben tartotta. Így szólt:
– Ne búsítsd a Napkirályt, ember! Örvendj, hogy felkelt.
– Én felkeltem én ágyamból, minden testi koporsómból – hallatszott valami kántálásféle a ház felől, és meg is jelent az öregasszony. Az ő kezében egy jókora olló volt.
Az idegen bámulta őket, vagy inkább a villát meg az ollót és kis híján elnevette magát.
– Melyik hámorban csinálták ezeket? – kérdezte, majd így folytatta. – Hámori szolga vagyok, vasverő Csíkmadarasról – aztán sóhajtva hozzátette –, inkább voltam. Ha vándorárustól vették, lehet, hogy éppen én csináltam ezeket.
– Nem kell nekünk a madarasi – mondta büszkén az öreg. – Csinálunk mi magunknak itthon, a Homoród vize mellett, nem is egy helyen.
– Tudom… – az idegennek megeredt a szava. – Én Szentmártonra igyekszem most, Bíró Sámuel uramhoz, ő a madarasi hámor gondviselője.
Erre az öregek behívták, leültették a tornácon, egy bögrébe tejet töltöttek, jó nagy szelet árpakenyeret adtak a kezébe. Nem szabadkozott, boldogan elfogadta.
– Tudsz ollót csinálni? – kérdezte az asszony. – Hogy kell azt?
Az idegen végre elmosolyodott s ettől barátságos lett az arca is, a szava is:
– Hát a vashámorban, pöröllyel. Vasvillát, kalapácsot, lapátot, ásót, ekét, fejszét, ollót is. Amit csak kell.
– Na, hát, ha Szentmártonra igyekszel, odaértél – pisolygott az öreg. – Osztán mikor mész haza Madarasra?
– Többet soha – búsongott az idegen, aki a tejtől s kenyértől életmagra kapott.
– Elvetted valakinek az életét? S most menekülsz? Katonaszökevény vagy? Szökött jobbágy? Miféle, hogy így útra keltél?
– Az én életemet vették el. Úgy ért engem, mint a halálujjitás, mint a tetemre való hívás, a megholt testem a főd színén tartatik, csak úgy, hogy az ember teste sokáig a fődön van, de a lelke már sehol sincs. Tudom, nem illendő keresztény emberhez, mert a test feltámad, s a lélek mennyben vagy pokolban várakozik erre, de az enyém immá nem. Mondta a pap, aki kihirdette az ítéletet felettünk, pogány vagyok, s ha jót akarok, menjek el a faluból. De hát illendő-e az, hogy az asszonyt, akivel tíz esztendeig éltem, csak úgy elvették tőlem a papok, s visszaadták a régi urának, mert az egy nap elékerült a tatár rabságból. Nem az asszony kellett annak, hanem a vagyona, a földecske s az én legényke fiam, hogy dógozzon neki. Münköt meg se kérdeztek, hogy mit akarunk, az asszonyt se, hogy kivel akar élni. A régi urától még gyermeke se lett. Ezért kellett annak az enyém. Odaadták azt is, asszonyt, gyermeket, fődet, házat, mert szenvedett a tatár rabságban s megérdemli. Én mit érdemlettem? Mehettem világgá, a szemem világába mehettem… oda. A tetemre való hívás is elmaradt, ki mer szembeszállni a papokkal, ha ők mondják, hogy bűnös vagy, akkor az es maradsz. Pedig azt hírelték, hogy Csíkban házas papokat is találtak…
Hallgattak egy sort, aztán az öreg azt mondta:
– A tatárok… Jártak azok mindenfelé. Nálunk es vótak. Szegény Bíró György is a falunkból tőlük lelte halálát. S mi maradt belőle? Zászlórúdba rótták a nevét. Méges jobb, ha az ember az asszonyt veszíti el, mint ha az életét.
Hallgattak egy sort, csak az öregasszony zsörtölődött benn jó hangosan, nem az öreg szavain, hanem csak a macska miatt:
– Piha, vén kandúrja!
– Márton Péter – mesélte a madarasi ember –, megtudván asszonyának előbbeni ura életben maradását, önként lemondott, még parolázott is, mint az urak szoktak. Nagyobbik Balázs János új házasságát helyben hagyták, mert előbbeni házostársa megholt a rabságban, ugyanígy maradott Dombi Péterné, Pál István, Tamás Péter is. Nekem pediglen azt mondták, hagyjam el az asszonyt, hogy vegye vissza régebbi életét. S a fiam! Hát annak nem volt régebbi élete, s mégsem adták nekem. S osztán meg is fenyegettek, hogy feljelentenek felsőbbeknél, ha ellenkezem, a püspöknél is, ha afféle pogány halálujjitást követelnék.
Ijedten elhallgatott, miket is mond ennek az ismeretlen embernek. Az azonban egyetértően bólintott. Így hát folytatta magamegmutatását:
– Bíró Sámuel úr ismer engem a hámorból. Ő mondta, ha egyszer úgy akarom, vegyem a tarisznyámot, s jöjjek ide, van itt is munka, kell a jó hámori szolga, s az unitáriusok megengedőbbek. Szerencsémre szabad székely vagyok, a hámor miatt nem köteleznek hadra, uram sincs, ki jobbágynak tartana, így hát nyakamba akasztottam a tarisznyámot, egyetlen földi vagyonommal, ami megmaradt nekem, de olyan üres az, mint a szívem, csak egy kicsike kalapács van benne, de az is a szívemet üti-veri.
– A vasverőknek nem kell hadba szállni? Jó a csíkiaknak. Nálunkfelé biza megy mindenki.
Az öregasszony térült-fordult, árpacipót dugott az idegen tarisznyájába, hogy ne csak a kalapács árválkodjon benne. Nemsokára búcsúztak, útba igazították vendégüket a Bíró-kúria felé, Bíró Sámuel házához.
Ott jó szívvel fogadták.
A nagyasszony éppen a baromfiudvarban volt egy szolgáló leánnyal. Egy szelídített varjú tipegett a nyomában, de aztán nagy gangosan a tyúkok közé röppent, amik ijedten rebbentek szét, csak egy gúnár állt szembe vele hangos gágogással. A nagyasszony jóízűen nevette őket.
A madarasi ember eléadta neki, hogy mi járatban van, erre az asszony odalépett hozzá.
– Sámuel úr nincs honn – mondta. – Az oskola ügyében jár megint Kolozsváron. A kolozsvári unitárius egyházközség elismeréssel fogadja őt, de nem akar Keresztúron tanodát, félti a sajátját Kolozsváron, mivel sok székely legény tanul az ottaniban s elveszíti azokat egy itteni tanoda miatt. Tudsz írást, olvasást? – kérdezte aztán kíváncsian.
– Csak róni.
– Ahá! A hunnus írást.
– Az nem írás, hanem rovás – tiltakozott a madarasi ember.
– De tiltott – csóválta a fejét a nagyasszony. – Törvény jár érte.
– Már minden tiltott – lázadozott a madarasi ember. – Ki tudná összeszámlálni, mi minden! És megmondám, az nem írás, csak rovás. Ha üzenni akarunk, tenta helyett késhegyivel élünk, egy fapálcát csak lesimítunk, kés mindenkinél van, a pásztornál is. De ki hordana magával folyton-folyvást tentát, pennát s papirost… Mind olvasni tudjuk a rovást – magyarázkodott zavartan.
– Hát ezt nem tanítják Kolozsváron, s Keresztúron sem fogják… már ha sikerül az uramnak tanodát nyitni. Hogy hívnak?
– Vasverő. Így mondják reám a faluban, otthon Csíkmadarason.
– A hámorban dolgoztál, ahol az uram fő gondviselő?
– Sámuel úr mondta, hogy jőnék ide, mert itt akadna munka.
– Na, akkor várd meg, a szolgáló ad enned. Úgy ígérte, ma napnyugtáig hazajő.
A kapuban akkor felharsant a kiáltás:
– Degenyeg! Degenyeg! Degget vegyenek!
A szekeres csak fontoskodásból kiabált, hiszen már jó előre megegyezett az urasággal, az ki is fizette a három hordó degenyeg árát. Vasverő gyorsan, kéretlenül hasznossá tette magát, segített levenni a hordókat s bevinni azokat az istállók melletti tágas tető alá. Aztán két csellengő legénnyel szorgalmasan, de szinte egészen szótlanul kenegette a degenyeg hígjával a hámokat. A csizmájukat is bekenték mindhárman jó vastagon, a legények mondták neki, hogy az uraság ezt megengedi, ez fizetség a munkájukért, na meg nincs is ennél jobb a repedező csizmabőrnek. A vastagja szekérkerék-kenőcsnek marad.
Már sötétbe hajlott az ég, amikor az egész udvar népe a tágas ebédlőterembe gyűlt, hogy az estebédet elfogyasszák.
Másnap délelőtt aztán Sámuel úr meghallgatta Vasverő történetét, hogy miért jött el Madarasról, hümmögött egy sort, majd azt mondta:
– A Hámorkertben fogsz dolgozni, itt van nem messze, Lövétén. Ez úgyis a csíkmadarasinak alattvalója, lévén a madarasi kincstári birtok, s minden hámor hezza tartozik, a fejedelmi udvartartást szolgálja. Szekerek mennek Lövétére, összegyűjtötték a falu határából, a környékről, a mezőről, a patakból, s mit az eke fordított ki a földből, a sok vaskövet, egyik azt viszi olvasztani. Másik kettő fatuskókat a tűzhöz. Menj velük!
Ezután már sok idő telt el, vagy kevés, ki tudná azt megmondani a dolgos napok egymásutánjában. Hányszor nyílt ki s hervadt el Homoródszentmártonon a Bágyi-hegy felé Ramocsának, a virágot lépő tündérlánynak virága, a ramocsavirág. Azt mesélték, hogy Ramocsa egy pásztorfiúba volt szerelmes, boldogan élt vele, s bárhová lépett, ilyen virág termett a lába nyomán, legtöbb a Derzs és Muzsna közti határon, mit úgy is hívnak: Ramocsa. A helyiek azt mesélik, hogy most is boldogan él ott a választottjával, s június havában körbe-körbe táncolja a hegyeket, hadd szerezzen örömet az embereknek.
– A ramocsavirág tán nem is tündérkedés – gondolta Vasverő és csak sóhajtozott –, hanem maga a szerelem és boldogság.
Így volt ez, bizonyosan így volt, hiszen éppen egy júniusi napon, ramocsavirágzáskor futottak érte, hogy egy szinte halálra törődött, fáradtságtól elcsigázott asszony kérdez valami madarasi vasverő ember után, s egy legény is van vele. Máté nevűt itt senki nem ismer, de hátha ő lévén madarasi származék, tudna valamit, vagy ismerné az asszonyt.
Ismerte, hát hogyne ismerte volna!
Hogy s mint került oda az asszony, talált rá az urára, ők ketten hosszan elbeszélték, de az ő titkuk maradt, senki másra nem tartozott. Azt mondják, az asszony az unitárius hit szerint lett hütös felesége Vasverőnek. A legény osztán messzi oskolákban tanult írást, olvasást, és sok minden mást is. Sokat nézelődött a világban, de végül is visszatért a színtiszta katolikus Lövétére, ahol jóságos pap bácsiként élte az életét. Ha katolikusok perlekedtek az unitáriusokkal, ha a székelyek téringőztek a keresztény és keresztyén hitek közt hol erre, hol arra, s akkor is, ha daccal ragaszkodtak pogányságukhoz, azt mondta mindig: sokfélék az Isten felé tartó igaz hit útjai. A gyerekeknek pedig Ramocsa és Firtos tündérről mesélt újra és újra, meg Rapsóné váráról, Csaba királyfiról, ki eljő a Hadak útján, ha a székelyek segítségre szorulnak, Csala vitézről, arról, hogy Álmos vezér a homoródalmási barlangban van eltemetve… Egy szó, mint száz: Vasverő legénykéjéből nagy tudású, tisztelt és megbecsült ember lett, aki nem állt perben soha sem Istennel, sem emberrel, de mindez már egy másik történet.