Lucius Caius Tarquinius Porsenna emlékiratai

Lucius Caius Tarquinius Porsenna emlékiratai (részletek)
(Laúxie Káe Tárkun Porszéna)

Vicem pro vice reddo tibi bone amice. Dono Tibi librum, Alexius Magnus.

I.
(Nem is fontos.)

Több mint két ezredév távlatából meglehet, néha nevettető és humoros lesz, amit írok. A szándékom nem ez, de ellenemre sincs, hiszen a humor, amelynek nevét (is) ellopták a latinok, nem mást jelent, mint az istenek éltető nedvét az emberekben.
Sorolhatnám címeimet, neveimet (így is túl sok van belőlük) – de ez már aligha érdekelne bárkit is. Még az én koromban sem érdekelt, pedig akkor tényleg nagy voltam, és szent. Persze, ezt mi sosem vettük komolyan.

Mi, etruszkok. Rasennák, türrhének (a türrhének nem mi voltunk, de ők mi lettek, hosszú, és bonyolult), etruszkánok.
Senki nem tudja kik voltunk. Mindenki hallott rólunk, senki nem ismer. Ezért írom e sorokat, noha nyilván, azt sem lehet tudni, ki írta ezt. Nem is fontos.
Nem is fontos. Talán éppen ezen buktunk el – ha elbuktunk. Elbuktunk volna? Kihaltunk? Elvesztünk?
Ugyan. A legutolsó szarvasmarha sem hal ki: annyit megjegyeznek róla, kajla szarva volt, jámbor vagy öklelős természetű, s néhányan még arra is emlékeznek, milyen íze volt a húsának.
Hát mi is így haltunk ki. Maradt utánunk néhány város, sok-sokezer ember, az emberek ujjbegyei, szerelmes ölelése, míves cserepeink, vízvezetékeink, sírkamráink, legendáink, szavaink, az élet szeretete, a halál szeretete, az isteneink nevei, az istenekben nem hivés, a cickány, a kövezett utak, a tengeri kereskedelem, a madulavágású szemek, a csikóhal, a faragott oszlopok, a köríves templomok, a szeretkezés művészete, az emberi szervek ismerete, ... na jó, semmi fontos, nem ragadtatom el magam.
Nem haltunk ki. Legfennebb elfelejtettük, hogy élünk, és ma már kevesen tudják megnevezni magukat.
Mennyi hülyeséget össze-vissza beszéltek rólunk... Pláne halálunk után, bár azelőtt is.
Ne higgyetek ezeknek.
Higgyetek a szemeteknek. Nézzétek meg cserépedényeinket, az ábrákat rajtuk, írásunkat, az istenek nyelvét (amely istenekben nem hittünk: velünk és bennünk éltek) – és ami legfontosabb: díszes sírkamráinkat. Ölelkezünk e sírkamrákban, borral és hússal temetkeztünk, mert annyira szerettük az életet, hogy a halált percig sem vettük komolyan.
Szamarak voltunk. Igen, ezt mondták rólunk a latinok és a görögök is: és fogalmuk sincs, hogy ez számunkra nem volt sértés. A szamár nemes állat, türelmes, szorgalmas, munkabíró, érzelmei vannak – és nem utolsósorban hatalmas fallosza. Igen, mi, az én sosem kihalt népem sosem volt szemérmes: mi még tudtuk, mi az élet értelme, persze ezt minden korban tudják. Mégiscsak a szamár az, amely képes a lovat, a másik szent állatot teherbe ejteni: az igaz, innen származik az öszvér, amely nemtelen a maga nemében. Ugye, milyen szép nyelvünk van?
Hát ezért is volt az, hogy amikor csatába kellett vonulni, fejünkön szamárfejbőrös sisakot viseltünk. Hogy mennyit röhögtek rajtunk... de hát a szamár is éppen úgy meghal mint az oroszlán.
Talán ez is volt. Hogy egy idő után a küzdelmet, a harcot szamárságnak tekintettük. Hogy jobb az élő szamár, mint a halott oroszlán. És ebben igazunk volt. Akkor is, ha belehaltunk. Mindenkor jobb élve kihalni, mint holtan élni. De ezt már csak két évezred után érti meg valaki, ha megérti.
Tarquinia, Veiji, Vetulonia, Cerveteri, Populonia, Clusium, Volterra, Felsina, Capua, Alalia, Segesta, Bolsena...
Ma már a neveket is fölösleges mondani. Amúgy sem így hívták ezeket a városokat. Na jó, Tarquiniát igen. Vagy azt sem.
És a tizenkét anyaváros mellett a huszonnégy ikerváros... és az ikervárosok tizenkettes szövetségei...
Talán az volt a baj – de ki mondja, hogy egyáltalán baj van? – hogy abban hittünk, elég van egy közös nyelv a sok beszélt között, elég az érthető ábra és a rajz, és elég, ha jóllakik az ember, és van, ki megölelje. Ez sokáig elég is volt. Ma már ennyi sem jut az embereknek.
Szövetségben voltak városaink, de király nélkül. Mindenki különb volt, mint a másik, és nemes vetélkedés volt közöttünk. Persze, voltak gazdagok és szegények, voltak okosak és buták, voltak nagytermészetűek és impotensek – de rabszolgáink nem voltak, csak családtagok. Akkor is, ha a annak a családtagnak csak enni jutott, öltözni, és fedél alá bújhatott. (Akkor ezek kevesen voltak. Ma az emberek többsége ilyen. Ha szerencséjük van.)
Manapság – mennyire viszonylagos e szó is: manapság? (Tegnapság? Holnapság?.) Manapság ezt dekadenciának neveznék. Ez a szó is a mienk, lezüllést, aláesést jelentett. Ez akkor még nem volt pejoratív. (Na ismét a mi szavunk: megjelölést jelentett, és ez nem volt feltétlenül rossz.)
Tény, hogy egymásban bíztunk, eleitől fogva. Aztán, amikor igazán nagy baj lett, és semmi mást nem kellett feladni, csak az életünket, vagy mindazt, ami az életet életté teszi, inkább az utóbbit választottuk. Mindannyian arra vártunk: majd jönnek, és megvédnek a többiek.
És jöttek, és megpróbáltak megvédeni, de közben arra is vártak, mi védjük meg óket. És így esett el Tarquinia, Veiji, Vetulonia, Cerveteri, Populonia, Clusium, Volterra, Felsina, Capua, Alalia, Segesta, Bolsena... És így estünk el, mi etruszkok is, mi, a vörös férfiak és fehér asszonyok népe. Mert felismertük, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy egészen komolyan vegyük.
Persze, miután kihaltunk, azt is felismertük, ahhoz is túl rövid, hogy ne vegyük egészen komolyan. Ezt le is írtuk, és szajkóztuk, de akkor már latinul. Hiszen utánunk semmi nem maradt, egy évezred virágzás után, csupán a rothadó gyökér, amiből természetesen új élet sarjad. Semmi nem maradt: csak néhány város, sok-sokezer ember, az emberek ujjbegyei, szerelmes ölelése, míves cserepeink, vízvezetékeink, sírkamráink, legendáink, szavaink, az élet szeretete, a halál szeretete, az isteneink nevei, az istenekben nem hivés, a cickány, a kövezett utak, a tengeri kereskedelem, a madulavágású szemek, a csikóhal, a faragott oszlopok, a köríves templomok, a szeretkezés művészete, az emberi szervek ismerete, ... na jó, semmi fontos, nem ragadtatom el magam.
Csapongok, persze. Csapongok, akár szárnyával a foglyul esett sas, a sas, mely jelképünk volt, nekünk, Tarquiniusoknak. Nem azért, mert fenséges. Nem azért, mert magasan repül, és különösen nem azért, mert ragadozó. Ennek ellenére volt az.
De hát az élet maga is csapongás, már ha az életet élni is akarjuk. És ha eljött értünk, hatalmas szárnyaival végül Ő, a megnevezhetetlen szerető, s beborított vele: akkor ezt meg is értettük. Persze, sokra nem mentünk vele. De hát nem is ez volt a cél. A cél maga az élet volt: és ebbe haltunk bele.
De hát túl sokat fecsegek a halálról. Az életről kellene szólnom, ahogyan éltünk. A borról, a mámorról, a harcról, a barátságról, a szerelemről, a kéjről, mindarról, ami szívünknek és értelmünknek tetsző.
Arról, hogyan feküdtünk asszonyainkkal a kereveten. Arról, hogyan öntöttük a kupából az első kortyot a földre. Arról, ahogyan a lukumó ránk nézett. Arról, ahogyan a friss olajbogyó íze összevegyül a szőlő és a lágy kenyér ízével. Arról, ahogyan diadalittasan néztük a hazatérő hajókat. Az asszonyok öleléséről. A díszes ruhákról. Az asszonyok öleléséről. Az olaj, a bor, a kenyér... az asszonyok ölelése... Hát igen, végül is nem volt több. Ha valakit többet tud ennél: szóljon. Hazudni fog, mert ölelésért, olajért, borért és kenyérért teszi.

***

az istenek
így is túl sok van belőlük
Persze, ezt mi sosem vettük komolyan
a türrhének nem mi voltunk, de ők mi lettek, hosszú, és bonyolult
milyen íze volt a húsának
na jó, semmi fontos, nem ragadtatom el magam.
Pláne halálunk után, bár azelőtt is
és nem utolsósorban hatalmas fallosza
persze ezt minden korban tudják
Ugye, milyen szép nyelvünk van?
Hogy mennyit röhögtek rajtunk...
Amúgy sem így hívták
de ki mondja, hogy egyáltalán baj van?
Ma már ennyi sem jut az embereknek.
Ha szerencséjük van.
Tegnapság? Holnapság?.
és ez nem volt feltétlenül rossz.
na jó, semmi fontos, nem ragadtatom el magam.
Persze, sokra nem mentünk vele.
a szőlő és a lágy kenyér.


II. (az istenek)

Az istenek vagy vannak, vagy nincsenek. Majd mindjárt elmagyarázom, ezt honnan tudom.
A lényeg: vannak, vagy nincsenek: de inkább vannak. Mert ahol nincsenek, ott isten alakú űr marad. Ezerszer elmondtuk már, mégsem érti senki, olyan, mintha azt mondanánk: kék az ég. Persze, az ég akkor is kék, ha nem hiszel benne.
Nekünk, etruszkoknak mindenütt, és mindennek istenei vannak. A szőlőnek, a szeretkezésnek, az ősök vigyázóinak, a felszántott barázdáknak, a tüsszentésnek, a ganéjdombnak. Mindennek. Az istenek tagadásának is van istene. Ez így természetes.
Ésszel élő nép vagyunk. Ezért, én, Lucius Caius Tarquinius Porsenna, három okát látom annak, amiért a lukumók (a mindenek felett álló főpapok) az istenek tiszteletére biztatnak:
1. Nincs olyan, ami fölött ne lenne valami. Mindig van, ami nagyobb, legnagyobb, végső soron kimondhatatlan. (Ezer év múlva majd leírja ezt egy kései utódunk egy másik vallás bizonyítékaként, de ez már nem tartozik ide.)
2. Az istenek tisztelete, ha nem is használ, nem is árt. Jobb, ha vannak, mint ha nincsenek, és ha más gyakorlati érdemet nélkülöznek is, legalább megszilárdítják a lukumók hatalmát.
3. Magam is lukumó vagyok.
Most kicsit hátradőlök, és iszok kupámból. Igen, megengedhetem magamnak, hogy cinikus legyek. (A görögök ezt is tőlünk lopták, a künikuszok, a kivert kutyák... Inkább iszok egy korty bort.)
Ezernyi istenünk van. Vagy tíz, nagyjából ennyit ismer a nép. Végtelen a számuk. Nem fontosak.
Akár vannak, akár nincsenek: a hit a fontos. Bármelyikünk, bármely ember lehetne isten: de azért nem lehet, mert akkor hiú lenne. A hiúság emberi tulajdonság. Ettől istenek a mi isteneink: nem hiúk. Egyáltalán nem érdekli őket, imádjuk-e őket vagy sem. Áldozunk-e nekük olajat, zsírt, bort, könnyet, verejtéket, vért... Hogy vannak, vagy sem, az csupán egyik tulajdonságuk.
Aki valóban létezik: az Apa. Nevét nem tudjuk.
És aki nála is inkább létezik, az Anya. Turán. Nevének említésekor lehunyjuk szemünket, ahogyan az anyaméhben.
Ők valóban léteznek. Nagy titok övezi őket.
Ezt a titkot most elárulom.
Nem érdeklik Őket az emberek. Teszel, amit teszel, teszel, amit akarsz, teszed, ami tőled tellik: elnézően, mosolyogva nézik, ahogyan halálodra vagy dicsőségre törsz. Ahogyan jó szülőhöz illik.
Káromolhatod, vagy dicsőítheted Őket: gyermekük vagy. Felnőtt gyermekük, ki felelős sorsáért. Te semmit nem tehetsz értük, és ők semmit nem tesznek érted.
Néha talán, ha szeszélyük úgy tartja. De ez nem az áldozatok, és nem az imádat miatt van így. Nem tudjuk, miért. Ha tudnánk, és megérthetnénk Őket: nem lennének Ők az Istenek.
Talán ezért választották ki maguknak Erklét, (a görögök szerint Éraklészt), úgy, ahogyan az emberek árva macskafiókot vesznek fel az útról, és dédelgetik, minden különösebb cél nélkül. Pedig a macskakölyök is bepiszkít, karmol, hálátlan és öntörvényű. Nem ezért szeretik.
Mi sem azért szeretjük őket, akár a macskakölyök. Egyáltalán, szeretni sem kell: hozzánk tartoznak. Az Apa és az Anya. Tiszteletük nélkül nincs emberhez méltó élet. Gyökér nélkül kiszárad a fa.
Évente egyszer megtiszteljük egy lakomával őket. Jóllakunk, és bódultra isszuk magunkat tiszteletükre: hiszen felnőttünk, és magunkat ünnepeljük bennük. Ezért nem is ábrázoljuk őket: csupán két fehér kőkúp jelképezi jelenlétüket. Kövek, semmi más. Kövek, ahogyan a vízvezetékek, a templomok, a boltívek, a kutak, a síremlékek is kőből készülnek. A kő semmit nem jelent, a kő örök.
Isteneink megkövültek: ezért akkor is örökkévalóak lesznek, ha soha nem léteztek.

III. (így is túl sok van belőlük)

Így is túl sok van belőlük. Először is, az istenekből, akikről máris túl sokat, túl hosszan, és túl fölöslegesen beszéltem. Tényleg túl sok van belőlük, ahhoz képest, hogy nem vettük komolyan őket. A komolyság eleve kizárná létezésüket: de mi sosem voltunk komolyak. Inkább elfogadtuk, hogy ott lebzselnek körülöttünk, felettünk, bennünk: és alkalmazkodtunk hozzájuk. Megérintettük homlokunkat, amikor delelőre jutott a nap. Kiloccsantottuk az első kortyot a kupából. Meghajoltunk jelképeink előtt. Tiszteltük őket, és ez időnk jelentős részét elfoglalta.
Nem mondom, nem adtak erőt, hitet, elszántságot, tartalmat a rövid - mindig rövid! - életnek. Csak azt mondom, túl sok volt belőlük. És ennek ellenére, azt is mondom: még mindig sokkal, sokkal, de sokkal jobb az életet istenekkel és hittel leélni, mint istenek és hit nélkül.
És túl sok volt a borkereskedőkből is. Ami érthető, hiszen a bor az istenek itala, a Boristen ajándéka: elszédít, elkábít, szép álmokat ad, és keserű ébredést: amilyen az élet. De ezt az élet részévé tenni hiba volt: amikor csak áldozatnak kellett volna lennie. A kereskedők, a borkereskedők voltak az árulók: árultak, és elárultak, ahogyan nyelvünk is mondja. Megrontottak bennünket, mert hagytuk, hogy megrontsanak: mézes, tömjénes, mirrhás, nehéz borokkal, könnyű álmot hozó lágy borokkal, és egyszerű, parasztokat szédítő lőrékkel. És megszoktuk, hogy az istenek állapotát megvehetjük tőlük: de azt senki nem árulta el, hogy az istenek hajnala nehéz, fejfájós, és a másnap nehezebb lesz. Egy idő után már másnap sem volt: túl sok volt belőle.
És túl sok volt az idegenekből. A görögökből, a latinokból, a ligurokból, a föníciaiakból, a pelesetekből, a szekeleszekből, és az istenek tudják még kikből. Befogadtuk őket, mert azt hittük eleinte: a sok szokású és sokféle ember gazdagabbá teszi a világunkat.
Nem így volt, és nem így lett. A külön szokások külön szokások maradtak, a külön szokások szokásjoggá váltak. Aztán városokká szerveződtek, aztán hadat üzentek: ahogyan az örökbefogadott serdülő a nevelőatyjának.
Róma? Sokáig nevettünk rajta. A latin menekültek, pásztorok, hegyi rablók és a száműzött lupák – azaz kurvák – faluja? Királyt koldultak tőlünk, adtunk, de Superbus, azaz a Gőgös Tarquinius kétszer is visszautasította ezt. Egyszerűen túl sok volt neki a rangon aluli.
És túl sok volt a rang. Tényleg elbódultunk a rangjainktól és a gazdagságtól. Azt hittük, mindez örök. És örök is maradt, de mindössze ennyi: a rangunk és a gazdagságunk. Az élet valahol elveszett közben, és utána, ma, amikor sírjainkat feltárják, mindössze rangunkat és gazdagságunkat látják: nem a mögötte lévő életet, ami nélkül értelmetlen minden.
Egy idő után úgy gondoltuk: fölösleges harcolni, hiszen mindenünk megvan.
Úgy gondoltuk: fölösleges a küzdelem, hiszen mindenünk megvan.
Úgy gondoltuk: a szép nők, jó borok és kényelmes házak élvezetét nem áldozzuk fel a harcokért: jut is, marad is.
És voltak éhes, ifjú népek – túl sok volt belőlük! – akik jöttek, és nem így gondolták, és nekük volt igazuk. Semmijük nem volt, tehát harcoltak: és elvették, mindazt, ami nem őket illette, de kiérdemelték. És amikor mindent elvettek, ráébredtünk: a szép nők, a jó borok, és a kényelmes házak megmaradtak: de már nem a mieink.
Hát ezért kellett volna harcolni. De túl kevés volt bennünk már az akarat.

IV. (a türrhének nem mi voltunk, de ők mi lettek, hosszú, és bonyolult)

Mi, rasennák, azaz etruszkok, sehonnan nem jöttünk. Ezt szerettük mondani magunkról mindig: hogy legrosszabb esetben is visszajöttünk, ide a hegyek és a tenger közé.
Pedig az igazság az, hogy keletről jöttünk. És délről, és némelyikünk északról is: de a kelet... az bennünk marad. A Nap is felkel, a kenyér is megkel, az élet is keletkezik. Nyelvünkben érezzük e régi keletet, isteneinkben, és mandulavágású szemeinkben.
Akik tényleg itt voltak, és vártak minket, évszázadok, vagy évezredek óta: a türrhének. Csak a Gondviselés tudja, hogyan, honnan, miként kerültek ide és maradtak meg: de vártak bennünket. Magas, erős, szálas férfiak, és szép asszonyok népe, fekete agyagból készült, vörös ábrás korsóikkal, lovaikkal és íjakat feszítve. Vártak.
És amikor megérkeztünk, testvérként fogadtak. Ma sem értjük: övék volt a föld, a helyismeret, az istenek, minden. És mégis: meghódoltak előttünk, vezettek, harcoltak, ott is, ahol mi nem, és ők mi lettek, és mi ők lettünk. Egy volt a nyelv, egy volt a gondolat, és egy volt a ritmus, amelyre léptünk. És mégis, soha, egy pillanatig sem olvadtak belénk, nem feledkeztek bele a testvériségbe: házasodtunk, háborúztunk, városokat alapítotottunk közösen: de ők türrhének maradtak. Soha nem adóztak: harcoltak. Vagy nem harcoltak, és éhen haltak: ilyen is volt.
Ők is etruszkok voltak: csak sokkal jobbak. Valami eszelős gőg égett bennük, becsülték a szépséget, kitűnő mesteremberek voltak, és erősen hittek az isteneikben, akiket mi akkoriban nem ismertünk, de hamar megbarátkoztunk velük.
Első sorokban indultak mindig, ha csatába kellett menni. Az igaz, mi, etruszkok, nem tolakodtunk ezért a helyért. A türrhének mentek, elhulltak, nyertek, és a dicsőséget mindig átengedték nekünk. Nem tudom, miért. Cserében csak annyit kértek: maradjunk barátok. Ez megtörtént. Kisebb testvérek voltak, de nélkülük aligha épült volna fel a tizenkét városállam, és mi sem lennénk azok, akik vagyunk, és nem lennénk azok, akik voltunk. Velünk együtt vesztek el.
Nem csak hitet, hűséget, barátságot és erőt adtak nekünk: hanem ami ennél fontosabb:az írást és építészetet is. Mindez nekünk is volt: csak nem annyira jó, mint náluk. Átvettük szálkás, rovott betűiket, a kérlelhetetlen logikát, a hajlékony íveket az építkezéseknél, az alapkövet, amelyet ők istenként tiszteltek, és a zárókövet, amelyet már mi tiszteltünk istenként.
Aztán lassan, valamiért magukba roskadtak. Ha szólítottuk: jöttek, és harcoltak. Ha kellett, meghaltak, ha kellett, építettek: de nem vettek részt városainkban, hajóinkon, kereskedelmünkben. Talán azért, mert ehhez nem értettek, és öregek voltak a tanuláshoz. Nevet adtak a tengerünknek, és nevet adtak nekünk is: ezért lettünk rasennákból etruszkok. Türrhének.Tuszkánok.
Megmaradtak, és elviselték a római uralmat is. Nem szerették, nem szokták meg: elviselték. Időnként, a forró fejű fiatalok fellázadtak: a közösség elcsitította őket, már aki túlélte. És túlélték.
Ők voltak a sosemvolt nép, akik mi voltunk, de mégse. És akik túléltek bennünket, és ma is vannak, és ma már ők mi lettünk – de ez hosszú és bonyolult.
Az a maroknyi türrhén...

......................

A türrhének is etruszkok, csak sokkal jobbak...
Hej, az isteneket neki, mi vagyunk azok, akik nem jók... Fellegajtót nyitogatók. Sírunk is alatta eleget.
De építünk az égre házat, s ablakot rá, háromszázat. Hadd tanuljanak tőlünk, a korcs utókor. A rút szibarita váz.
Szibarita? Szübariszt mi alapítottuk, MI, türrhének. De haj, ráértünk arra még... És minden a legnagyobb rendben volt, mindennel meg voltunk elégedve. És amikor már a legszebbik estét is feketére festették, mégis ott volt előttünk a hat pohár, s hátunk mögött Lüszinkhadrosz muzsikált...
Hát így veszett el?
Dehogyis így nézett ki a nemzethalál. Mert ugyan sáros lett a poros út, s azon futott ki Tarkun: de valahol csak megmaradt a türrhén lélek.
Az igaz, a legalja. A megalkuvó, aki szemrebbenés nélkül lett latin is később, akinek fontosabb lett a kuncogó rézgaras, és aki az ősi halomsírokat eladta a jövevény latinoknak.
De megmaradtak, így is, mert ilyen fajta vagyunk. És hiába lepte be a varjúsereg az egész cerveteri tájat: maradt hírmondó belőlünk. És miközben a volterrai szilvából erjesztett, tiltott italt isszuk, elénekljük: az a maroknyi türrhén...
Nincs egyebünk semminél, csak az asszony testénél. Akármerről fúj is a szél, mellé fekszünk, minket nem ér. Hát így.
Szeretkezni, mulatni, harcolni még tudunk. Egymás között. Mert kifele nem. Kifelé semmit: egymás között szeretkezünk, mulatunk, harcolunk. Kifelé semmit. Mert aki kintről jön, az jövevény.
Idegen. Idegenek, jövevények, hagynának, hogy éljek én es... Mert én oda való vagyok, ahol az a csillag ragyog... Na jó, nem ragadtatom el magam.
Inkább maradjunk az asszonyainknál. Még azt mondják, Klusiumban nincs kurva? Hát a babám ugyanbiza micsoda?
Ők tartanak meg bennünket. És mi, áruló türrhének, akik a világon egyedül, egyvalamit árultunk, és ezért soha nem veszünk el:
Saját magunkat.

V. (milyen íze volt a húsának)

Soha ne higgy a jósnak, ki nem evett saját húsából. Ez nem egy hasonlat, és nem példabeszéd: nálunkfele a jósok kivágnak combjukból egy darabot, és odadják a lelküket vivő sasoknak. Megeszik.
Mert ha valaki képes előre látni a jövendőt, a bekövetkezőt: annak azt is tudni kell: mi az, ami őt élteti, és mi az, amit eszünk.
Ragadozók vagyunk, ezért húst is eszünk. Szemfogaink vannak, szemeink előre néznek: izmaink erősek, és ami a legfontosabb: eldönthetjük, mit eszünk. Parajt, kölest, csalánt, búzát, árpát, gombát: de legfőképpen húst.
Mert ragadozó nép vagyunk, és ragadozunk. Legfőképpen magunkat esszük, és ez már az átvitt értelem, de hát mi az átvitt értelem népe vagyunk: elemésztjük magunkat.
Az vagy, amit eszel:- ezt mondják a görögök. Ha magadat emészted el: akkor Te magad vagy. Ezt mi régóta tudjuk.
És megdicsérjük egymás gyermekeit: mennyire ennivalók! És ha valakit szeretünk, annak hadd együk a szívét, a zúzáját...Ha valami tetszik: hát fogunkra való jószág...

***

És így veszett el Tarquinia. Nem csatában, nem a szamárfülű és bátor emberek által: nem. Tarquinia a nők által esett el.
Tarquiniáért nem vívtak csatát: már nem volt, amiért vívni. A tarquiniai földet eladták, és mi, etruszkok, jogtisztelő nép vagyunk. Hiszünk a jogban. Persze, tudjuk, hülyeség az egész. De akkor is hiszünk benne, mint isteneikben: mert valamiben hinni kell.
Nálunk etruszkoknál, a nők soha nem dolgoztak.
„Csak” gyereket neveltek, háztartást vezettek, szőttek, fontak, főztek és sütöttek. Ugyanazt tették, amit a férfiak is: csak a férfiak emellett harcoltak, kereskedtek, és lehetővé tették, hogy az asszonyok háztartást vezessenek, szőjenek, fonjanak, főzzenek és süssenek.
De szerettük asszonyainkat, anyáinkat. Istennőnk Turán, az Anya: tehát az övé minden.

***

Róma földje, a hét domb harminchárom rézpénzért kelt el. Akkor ebből majdnem egy fél ökröt lehetett volna venni...Ennyiért adta el Tanaquil...
És a nővérek... Istennőink, akiket ezen a néven illetünk... A Ninék... Idegeneknek adták testüket, lelküket, s ami ennél fontosabb: birtokainkat. És ezzel sem harcoltunk, mert „nem olyan családból származunk”. Pedig: igen...
Elveszett a drága Tarquinia, Vetulonia, Populonia, Cerveteri. Elveszett, és sírunk utána: de fegyvert senki nem fog érte. Anyák és nővérek ellen?! Ninirtu ellen? Hát: maradunk inkább földönfutóként, és néha elvesszük az anyák és nővérek által nyújtott rozslepényt. Keserű, rossz az íze, de szeretjük, mert otthonos. Az anyáké, a nőké: az árulás íze.

VI. (... na jó, semmi fontos, nem ragadtatom el magam.)

Semmi nem fontos. Csak a vér, a hit, a család és a barátok. Van más is? Nincs.
Véredből van mindenki, aki olyan, mint Te. Bőre, színe, habitusa, hangszíne. A mozdulatok, a hanglejtés, és ahogyan a kupából iszol. Érzed ezt, s ha gyűlölöd, akkor is véred: érzelmet vált ki belőled. Olyan, amilyen: a barátokat megválogatjuk, a rokonokat odab...k melléd. Ez tény. Igazán szeretni és igazán haragudni csak véredre lehet.
Tudathasadásos nép vagyunk. Harcolunk a ligurokkal: pedig véreink, csak másképpen vegyítik a bort. Ez éppen elég a haragra. Harcol Veiji és Tarquinia: de addig jó, amíg egyik sem győz. Addig csak lecsapoljuk a fölösleges vért. Harcol Cerveteri és Populonia, mert asszonyaik másként öltöznek. És jó ez így.
Közben érkeznek a görögök, az illírek, a farkasszuka ivadékai, és letelepednek, éjszakánként a holdra üvöltenek: velük nem harcolunk. És nem jó ez így: de így van. Egy napon övék lesz minden: de... na jó, semmi fontos, nem ragadtatom el magam.
Aztán a hit. Abban hiszünk, hogy van valami, amiben hinni lehet. Majdnem biztosan egy Anya. Majdnem. De az sem biztos. Magunkban hiszünk, az erős emberekben, a szép asszonyainkban, a képünkre formált istenekben. És ez csupán annyit jelent: ha baj van, magunknak kell magunknak segíteni. Az Istenek nem fognak: az Istenek mi magunk vagyunk. Ezért veszünk el.
Elveszünk? Nem. Búvópatakként bukkanunk fel újra és újra, idegen népek és idegen vidékek között: hiszen mi Istenek vagyunk. Csak éppen senki nem imád: de erre nem is vágyunk. Vagyunk. Vagyunk. Vagyunk. (... na jó, semmi fontos, nem ragadtatom el magam.)
A család. Mi, türrének, rasennák: ebből élünk. És enélkül.
A család: vér, és barát. Éppen ezért veszélyes. Éppen olyanok, mint Te: és ez nem megnyugtató. Állandó gyanakvás és szeretet: jobb ettől távol maradni. Ha szükség van: hát szükség van, és életed árán is megváltod a szükséget. De nem ölelkezünk, és nincs feltétel. Feltétlen odaadás van: ha erre van szükség. Többnyire nincs.
A család nem csak vérség. Család a rabszolga, az ökör, a macska. Család a táj, a jegenyefenyő. Család a saru, család az iga, család a kihúlő túzhely, család a láng.
Nálunkfele, a gyerekeket cselédnek hívják. És a cseléd valóban, a család gyermeke. Dolgozik, és szeretjük, egy asztalnál eszik, és egy asztalnál iszik velünk.
Nem egyenrangú: ahogyan a családfő sosem egyenrangú még az elsőszülöttel sem. De helye van az asztalnál. Kedves cseléd, akit megbecsülünk, s ha egyszer felnő: kliens lesz belőle, aki eltart. Ebben hiszünk. Ebben tévedünk. De megéri: másként értelmetlen lenne az egész.

VII. (Pláne halálunk után, bár azelőtt is.)

Halál után könnyű beszélni. Könnyű a kupából földre önteni néhány korty bort, és könnyű vigasztaló szavakat mondani. Könnyű a fájdalom is, különösen, ha nem szeretted az elhunytat: csak volt, létezett. Része volt életednek: de nem kötődtél hozzá.
A latinok, akik nem szerettek minket, és nem kötődtek hozzánk, noha részeseink voltak: kevés igaz mondataikkal megfogalmazták a helyes epitáfiumot: Halottakról vagy igazat, vagy semmit. Ez így helyes. Senkiből nem lesz jobb ember, jobb apa, jobb vezető, jobb szerető, és jobb nép sem lesz, pusztán azzal, hogy eltűnik. Ez csak egy szigorú tény: volt: nincs. Ami utána marad, az a másik szigorú tény: milyen volt.
Én, és mi, akik régen meghaltunk, szeretem azt hinni, jók voltunk, igazságosak, pártoltuk a művészeteket, birodalmat hoztunk létre, és imádtuk az életet. De az is igaz, elpuhultunk, feladtuk a kényelemért a birodalmat, és igen, a halált is szerettük. Megnyugvásra vágytunk, talán mert lusták voltunk élni. Ezt mind elmondták rólunk. És egyebet is, ami igaz, de nem helyes: hogy olyan elvetemült nép voltunk, akik asszonyaikkal együtt mulattak. Ahol a férfiak megvetették a fiúk szerelmét. Ahol egy fülönfüggő többet ért, mint egy ekevas. Ahol egy hexaméter többet ért, mint a kardvas. Ez mind igaz.
De erre büszkék vagyunk. Szübaszriszra is, gyönyörű városunkra, ahol megmutattuk a görögöknek, hogyan kell élni: mindhiába. Nem fogták fel. Szibaritának neveztek, nevetve. Mi is nevettünk, csak nem ugyanazon a hangon.
Az életet ugyanis nem kell túl komolyan venni. Túl rövid ahhoz. És igen, ahhoz is túl rövid, hogy ne vedd egészen komolyan. De ne felejts el közben nevetni, enni, inni, szeretkezni. Élni: mert az élet erről szól. Másként nem adták volna az Istenek. Egyféle szünet, szabadidő a világ nagy körforgásában: azért kaptad, hogy élvezd. Hát cselekedj így.
Kihaltunk. Tény. Mindenki meghal. De mi ezer év után: ezt csinálja utánunk valaki. Pedig két végén égettük a gyertyát. És emlékünk fenn marad, és egyszer valaki megírja emlékirataimat. Az lesz a címe:
Lucius Caius Tarquinius Porsenna emlékiratai.
Mi többet kívánhatnék? Boromat megittam, asszonyaimat öleltem, barátaimmal megharcoltam. Éltem. Éljetek Ti is, kései utódaim, ezer évig. Akkor meghalhattok, és sok mindent mondanak majd rólatok, milyenek voltatok, és igazuk is lesz. Pláne halálunk után, de azelőtt is.
Egyél, igyál, szeress.
Egyél, igyál, szeress.
Egyél, igyál, szeress.
Örökkévaló leszel.


(Fordította György Attila)