Kelemen Endre prózája

Méz

Az ország, hol történetünk játszódik (azaz folytatódik) továbbra is az, ahol a legbanálisabb tárgyak, pontosabban azok birtoklása, valahogy mindenki számára magától értetődő módon felértékelődött. (Pontosítok: ezennel az illető ország egy kisvárosa külteleki panelházának első emeleti, mintegy 10 négyzetméteres konyhája a helyszínünk.) Nos, ide igyekezett a fociban balog és setesuta, ám szerény és jól tanuló hősünk (nevezzük Ervinnek. Vagy Elemérnek, hisz tudjuk, történetünk szempontjából neve lényegtelen).

Ez az Elinek becézett kisfiú (maradjunk az Elemér becenevénél, amúgy is majd mindenki így ismerte és szólította) valamiféle borzongó gyönyörűséggel, és az efölött érzett, önmaga számára is megmagyarázhatatlan szégyenérzettel hallgatta, majd olvasta el újra és újra a walesi bárdokról szóló jambusokban megírt költeményt (amúgy hatodikba járt, habár mondandónk szempontjából ennek sincs különösebb jelentősége, mint tudjuk) – egészen addig, míg észrevétlen meg nem jegyezte az egészet. Hogy azt mondja: „szó bennszakad, hang fennakad, lehelet megszegik”.
Ugyancsak ő volt az, aki a két koldusdiák egyikét játszotta (a rutinos, hosszan tartó, ütemes taps alapján ítélve nem is tehetségtelenül) az iskolai színjátszó kör szülőknek előadott ünnepi szereplésén – a tanulósabb és szerényebb és stréberebb és szürkébb és népdalénekes és tantárgyversenyekre járó és szemüveges lányok csillogó tekintetétől kísérve. (Persze azt is meg kell itt óhatatlanul jegyeznünk, hogy a többi lányok meg, azok, akik mintegy 10-15 év múlva az azidőn a legnagyobb ellenségnek tartott ország jólétben élő felszínes polgáraivá váltak végül – nos, ők enyhén flúgosnak tartván őt, méla lenézéssel viseltettek irányába. Hogy azt mondja majd a mi Elink cirka húsz év múlva: tulajdonképpen ott élhetnék én is, mérnök lennék vagy jogász, magyarul nem tudnék, és soha eszembe sem jutott volna, hogy egész költeményeket tudjak, akaratomon kívül, betéve. S hogy milyen életem lenne? Jómódú lennék, kibírhatatlan házasságban szenvednék, némán tűrném a buta tyúkok végtelen karattyolását, és sejtelmem sem lenne arról, mi hiányzik, csak belebolondulnék.)
Eli viszont oly gátlásos és félénk is volt, hogy nem merte e rajongással telt szemeket észrevenni, annak ellenére, hogy pontosan észlelte a pillantások rejtett vagy többé-kevésbé nyilvánvaló epekedését. Sőt, egyfajta kéjes örömérzés és elégtétel is eltöltötte, annak ellenére, hogy reakciója kimerült az adott tényállás konstatálásában – sosem mert egyetlen kezdeményező lépést sem tenni. Esetlegesen néhány szurkálódó vagy gúnyos megjegyzést ejtett el eléggé célzatosan (vigyázva arra, hogy a féltékeny irigység, a nagyképűség vagy kérkedés leghalványabb gyanúját is elkerülje) barátai csajozási ügyei kapcsán, de legtöbbször azokat is a szerénység és csipkelődő bajtársiasság biztos, vagy annak vélt védálcája mögül.
Most azonban még ezek a dolgok sem foglalkoztatták egyáltalán. Sietett, azaz csak úgy rohant hazafele. És ha addig néha – szenvedő arcot vágva – húzta a lábát, hogy a szembe jövő felnőttek arcára kiülő szánalomból vagy, ritkább esetben, a törődő kérdésekből, s úgy egyáltalán: a személyére irányuló figyelemből töltekezzen – hát ez már szóba se jöhetett többé. Már nem volt erre szüksége. Felemelt fővel, büszkén – majdhogynem peckesen – járt-kelt. Magabiztos volt.
Ugyanis e helyen, mint tudjuk, nem csak egy távoli (óceánon túli) és hivatalosan ellenségesnek minősülő országból származó leghétköznapibb tésztavágó fölötti sikertelen osztozkodás eredményezhetett halálig tartó családi perpatvart. Nem csak a hazai gyártmányú, hosszú nyergű és kecskeszarv kormánnyal bíró bicikli tulajdonosa állt messze a többi fölött. Nem csak a már említett óceánon túli (szinte mesebeli és, tudjuk, ellenséges) országból származó – amúgy az ottani hajdani marhapásztorok szabványviseletét képező – nadrág (vagy akár annak gyenge honi másolata), biztosított jogalapot a bandavezérség tisztére. Hasonlóképpen, nem csak a nadrág hajtókájára akasztható kulcstartó a minél nagyobb, nem számít, hogy használhatatlan, kulcscsomó, vagy egy-két kisméretű csapágy vagy egy abban az időben használatos nagyméretű tévékészülékből származó kiégett lámpa vagy kondenzátor számított értéknek vagy értékelendőnek. Hanem a legalapvetőbb, ám ritkán és nehezen hozzáférhető, kívülállókkal nem is feltétlenül megosztható élelmiszer-ipari termékek némelyikének birtoklása is.
És most pontosan erről volt szó: az odahaza nemsokára általa is megélendő kulináris élmények bizsergető és szédítő jóérzéssel, magabiztossággal töltötték el egész lényét – ha mondjuk a csokiba rejtett mogyoró biztosította metafizikai fölénnyel nem is ért föl az érzés.
Summa summarum, anyja valamiféleképp egy fél kilónyi, befőttes üvegben tárolt havasi mézre tett szert pár nappal azelőtt. A méz – társadalmi státust, miegyebet biztosít(and)ó fontosságából kifolyólag – a részletre megvásárolt, ám túlnyomórészt félüresen kongó hűtőszekrény legfelső polcán volt gondosan elhelyezve, maga alá, azaz lentebbi polcokra utasítván a borsó- és halkonzerveket meg üveges zöldségeket és savanyúságokat – azt a pár, szinte kizárólagos és szinte ehetetlen terméket, amelyek az ország élelmiszerüzleteiben ismeretség és kapcsolatok nélkül akkoriban hozzáférhetőek voltak.
Ezen a délutánon került sor ugyanis a nem csak társadalmi státust biztosító, hanem a családi közösséget is mintegy összekovácsoló szertartásra, a zártkörű (csak és kizárólag a családtagok!) és zárt ajtók mögötti, titokzatos rítusra, szinte tiltott élvezetre: a méz megkóstolására. (Itt azt is meg kell mintegy zárójelben jegyeznünk, hogy pár óra sorban állás eredményeként két liter vastag falú üvegben tárolt tejre is sikerült szert tenniük. Tejjel és mézzel folyó Kánaán – mondhatta volna Eli, ha vallásos neveltetésben részesült volna.)
Mikor hazaért, a többiek már a konyhaasztal körül ültek. A méz az asztal közepén volt, a nyári délután mély és meleg csillogásával tökéletes összhangban volt színe és állaga. Illata betöltötte a konyhát, virágos rétek hangulatát varázsolva a kintről, a szomszédos konyhákból beszűrődő – pfuj! – bűzös és olcsó kelkáposzta-főzelék szaga helyére. Eli az üveget elvéve áhítattal szagolt bele a szédítő illatáramba, majd magához közelebb helyezve azt, sietős mozdulattal nyújt kiskanala után, hogy mielőbb érezhesse ínyén az isteni ízt elömleni. Az izgalomtól azonban mozdulata szélesebbre sikerült a tervezettnél és az indokoltnál, az üveg pedig – mindenki döbbent rémületére – a linóleummal borított padlóra zuhant és szilánkokra tört.
Szó bennszakadt, hang fennakadt. A fizikai világ megállt. A családtagok nem mozdultak. A kar befejezetlen mozdulatba merevedett. Az erkély kövére egy méh mozdulatlan árnyékot vetett. Szellő sem rebbent.
Eli megpróbált felkiáltani, kiadni egyetlen hangot, a kezét megmozdítani. Megértette, hogy megbénult. Nem ért el hozzá a megállított világ legkisebb nesze sem. Annak ellenére, hogy nem részesült különösebb vallásos neveltetésben, arra gondolt: ez a pokol. Arra gondolt: megbolondulok. Arra gondolt: megállt az idő.
Miután elcsöndesült a mozgás és csörömpölés, és úgy maradt minden, Eli is fel mert pillantani.

Aztán évekig nem tudta anyja arcáról, a ráncokban alácsorgó könnyekről elvenni a tekintetét. Nem: soha, soha nem tudta elvenni többé a tekintetét.

Évtizedek múltán pedig azon könnyek láttatnak vala fordultatni mind fejérséges gyönggyé – ám a hitetlen döbbenet, a tárgyát nem lelő konfúz szánalom és a megsértett bizalom zavarodottsága élete végéig sosem tűnt el a szeméből egészen.


Az írásban (szó szerint vagy torzított formában idézve) vendégszövegek vannak Jorge Luis Borgestől, Esterházy Pétertől, Spiró Györgytől, valamint a Szent Margit-legendából.