Print this page

Tóth Ágnes: Kocsmamesék

A Hülye Popec

Van egy kiskocsma a Körös-parti városkában, ami kuriózumnak számít. Hogy miért? Mert itt kérem mindenki olvas. A sör, vagy a rövid ital mellé egy könyvet is rendel a vendég. Ha nincs elég könyv, akkor egy-egy fejezet elolvasása után kézről kézre adják a kötetet, s ha marad még el nem olvasott történet, a következő napokon elolvassák azokat is végig. Mostanában nincs randalírozás, verekedés, káromkodás, teljes lerészegedés, trágárság és törés-zúzás, mint egykor, pedig a törzsvendégek zöme ugyanaz a személy.

Persze nem volt ez mindig így, de két éve, egy hideg téli napon történt valami, amitől minden megváltozott.
Azon a napon a Hülye Popec igen rossz bőrben volt. Csúnyán köhögött és látszott rajta, hogy lázas, mert bepárásodott a szemüvege, amit az orrnyeregnél egy egészségügyi ragtapasz tartott össze és a hiányzó bal szárát gumiszalag helyettesítette, amit a férfi a fülére akasztott. Becsületes nevét senki nem tudta, csak annyit, hogy Popec, a hülye jelzőt pedig azért ragasztották rá, mert ha elrontott vagy elfelejtett valamit, folyton azt mondogatta: Hülye vagyok. Pedig Popec nem lehetett olyan hülye, hiszen egykor tanár ember volt, és egész kis könyvtárral rendelkezett, mely mára elapadt, hiszen kevéske nyugdíja miatt kénytelen volt felélni.
Előtte a kocsmaasztalon most is az elmaradhatatlan könyvei tornyosultak, mintegy tíz példány, melyeket mindenhová magával cipelt. Azokat simogatta, rendezgette remegő kézzel és egészen közel hajolva bele is olvasott egyikbe, másikba.
– Már megint nincs pénze az öregnek – súgta oda a halász a szabadúszó villanyszerelőnek, és nagyot kortyolt a sörébe. – Most is könyvvel akar fizetni a hülyéje, azt hiszi hogy itt olvasnak az emberek. Láttam a tegnap is a piacon. Ebben a nagy hidegben órákig árulta a köteteket.
Anka, a kisegítő lány kivitte Popecnek a deci vodkát, hogy ne kelljen a pultig sántikálnia érszűkületes lábával.
– Látom nincs jól, adok egy aszpirint vegye be - mondta a nő – és letett az asztalra egy tablettát. –. Menjen haza és kúrálja ki magát.
– Köszönöm kedves – nyögte Popec. Bevette a gyógyszert a vodkával, aztán visszarakta a könyveket a vászon szatyrába, de egyet otthagyott az asztalon fizetségképpen és elköszönt.
Miranda, a pultos nő utána szaladt és rákiabált.
– Hülye maga? Megmondtam a múltkor, hogy nem fogadok el több könyvet. Tessék pénzzel fizetni. Maga miatt hiányom van a kasszában és ezért ki fog rúgni a főnököm.
– Nagyon sajnálom, de nincs pénzem – mondta szemlesütve Popec, – de ne idegeskedjen, hiszen a könyv sokkal többet ér mint az a deci vodka, és a sörök, amiket megittam a múlthéten. Tudja, mit? Itt hagyom magának zálogba az összes könyvemet, amíg megkapom a nyugdíjamat. Nagyszerű regények, novellás kötetek. Tegye ki a pultra, hátha megveszi valaki. Ha nem, akkor készpénzzel fizetek 25-én.
– Jól van – bólintott Miranda – látom rossz bőrben van, nem vitatkozom, de aztán 25-én itt legyen a pénzzel, mert különben nem engedem be többé a kocsmába. Azzal visszatrappolt a söntéshez, tisztára törölte a pultot és kitette mind a tíz könyvet.
– Szegény Popec. Teljesen lezüllött, amióta meghalt a felesége – mondta Anka, majd megnézte egyenként a könyveket, végül kiválasztotta az egyik novellás kötetet és egy kávéval leült a sörözgető halászok asztalához.
– Remélem nem zavarok – mondta, és kinyitotta a könyvet. Itta a kávét és olvasni kezdett. Csak olvasott, olvasott, falta a sorokat. Néha hangosan felnevetett, már nem is észlelte hol van, teljesen elmerült egy különös és izgalmas világban. Mikor üres lett a csészéje, felnézett a könyvből. Először a csend tűnt fel neki, majd azt látta, hogy mindenki körülötte áll és kíváncsian figyelik.
– Nahát, ezt a könyvet el kell olvassák – mondta izgatottan. Én ma este hazaviszem, holnapra kiolvasom és visszahozom. Akkor elviheti más is, ha érdekli.
– Én elvisszem, – mondta a halász. Kezdek kíváncsi lenni rá.
– Nagyszerű – kiáltotta Miranda, a pulttól. – De nem vihetik haza. Aki kikölcsönzi, az itt olvassa el és a kölcsönzésért fizet egy szimbolikus összeget. Na nézzük csak. A hülye Popec tarozik nekem egy deci vodkával és 6 üveg sörrel a múlt hétről. Az kb 20 Ron, tehát aki meg akarja venni a könyvet ennyit fizet érte. Ha csak kikölcsönzi, akkor a tíz százalékát pengeti le, ami két lej. Punktum. Ha a többi könyv iránt is lesz érdeklődés, akkor a Hülye Popec is részesedik belőle, így legalább ki tudja fizetni a fogyasztását.
A Hülye Popec sajnos már nem részesedhetett semmiből, mert még azon az éjszakán meghalt. A temetésére Anka ment el a nyugdíjas suszterrel. Döbbenten álltak a sírjánál. Megszólalni sem bírtak. A fejfán a Karl Popeczky név állt, annak az embernek a neve, aki azt a tíz könyvet írta, amelyek a kocsmában zálogként vártak sorsukra. Visszatérve az ivóba Anka és a suszter könnyezve mesélték Mirandának és a törzsvendégeknek, ki is volt valójában a Hülye Popec.
Ez volt az a pillanat ami 180 fokos változást hozott a kocsma és a törzsvendégek életébe.
A hír gyorsan elterjedt, s mert a Hülye Popecet a fél város ismerte, egyre többen és többen tértek be kíváncsiságból a kiskocsmába, meginni pár sört vagy tömény italt és kikölcsönözve, helyben olvasgatni a Popec könyveit.
Két éve már, hogy ebben a kocsmában olvasás van, művelődés, nevetés, szellemes beszólások, könyvajánlások, és fogyasztás is jócskán, az egyre növekvő bevételről nem is beszélve. És egy szólás-mondás is szárnyra kapott: „Aki nem olvasta a Popec könyveit, az hülyén fog meghalni!”


A Virágváza

Rozsnai, az öreg suszter bezárta apró műhelyét és elindult a sarki kocsmába szokása szerint, hogy ebéd előtt megigyon egy stampedli szíverősítőt. Nem volt ő részeges, csak a megkopott szervezete és az öreg motor a mellkasában szükségét érezte egy kis üzemanyagnak.
A cipész a kispiacon vágott keresztül, ahol hetente kétszer meg szokta venni az ebédjéhez szükséges élelmet is. Az utolsó standon, ahol régi szerszámokat, csap- alkatrészeket, és elsárgult Jókai köteteket árult egy fickó, hirtelen megtorpant és erős szívdobogást kapott. Meglátta ugyanis a virágvázát! Azt, aminek üvegtestébe szegfűk és finom vonalú girlandok voltak csiszolva. Az öreg felemelte a vázát, és észrevette az alján a cirill betűket is.
- Honnan van ez a váza? - kérdezte izgatottan.
- Egy guberálótól vettem, mint a legtöbb, még használható régi cuccot - mondta az árus. Ha kell, odaadom magának 5 lejért.
Rozsnai gyors számolásba kezdett. 8 lej volt nála, ha megveszi a vázát, akkor döntenie kell, hogy a megmaradt 3 lejen egy deci vodkát iszik-e vagy kenyeret vesz. De nem volt kétséges melyiket választja, így azonnal megvette a vázát és szinte rohanva kacsázott egészen a kocsmáig, ahova kifulladva esett be és rekedten kiáltotta: - Cimborák, megvan a Váza! – és magasra emelte a csillogó üvegtárgyat, hogy mindenki lássa.
Hatalmas örömujjongás tört ki, mindenki körülvette, izgatottan kiabáltak, egyszerre beszéltek, mintha az öreg azt mondta volna, hogy mindenkinek fizet egy üveg italt. Miranda a pultosnő is kijött a söntés mögül, elvette és csodálattal tapogatta körbe az ismerős, rég nem látott tárgyat, aztán így kiáltott.
- Ez a váza ezentúl itt fog állni a legdrágább italos üvegek között és minden évben, október negyedikén teletöltöm vodkával és körbeadjuk a barátunk emlékére. – Azzal elhelyezte a vázát az italos üvegek között, miközben megjelent lelki szemei előtt Petruska, a negyvenes, szakadt bőrdzsekis, törött orrú férfi, aki még ferde orra ellenére is jóképű volt. Valami kaján vagányság sugárzott belőle, ami mindenkit magával ragadott. Szokatlan figura volt. Folyton és elválaszthatatlanul egy virágvázával járkált, ami hol a válltáskájában, hol valamelyik zsebében lapult. Szép, karcsú kis váza volt, üvegtestébe szegfűk és finom vonalú girlandok voltak csiszolva, alján egy cirill betűs monogram látszott. Méretre is kecses volt, alig két és fél deci víz férhetett el benne és pár szál virág.
S ha már szóba került a virág, azt is tudni kell, hogy ez a váza már nyolc éve nem látott virágot. És vizet is alig. Viszont látott vodkát. Jó sokat és elég sűrűn. Petruska ugyanis csakis ebből a vázából itta a napi vodkáját. Otthon is, a kocsmában is, és ha netán meghívta valamelyik barátja, akkor magával vitte, hogy abból fogyasszon. Iszogatás közben izgalmas történeteket mesélt, amiket olvasott vagy hallott valakiktől, esetleg vele estek meg. A vázája miatt kész legendává vált. Ő volt a külvárosi kocsma csodabogara. Miranda, a pultosnő majd hanyatt esett anakidjén, amikor Petruska új vendégként a söntéshez lépett, kivett a belső zsebéből egy virágvázát, letette a pultra és abba kért két deci vodkát. Azóta eltelt pár év és lassan mindenki megszokta a férfi hóbortját.
Azért sokak oldalát fúrta a kíváncsiság, és meg is kérdezték tőle, hogy miért issza vázából a vodkát. De erre a kérdésre Petruska csak annyit mondott: - Miért ne?
Néhányan a kocsma törzsvendégei közül azt gyanították, hogy nincs ki a négy kereke. A barátai viszont ezt cáfolták, mondván, hogy inkább pohara nincs. Petruska ugyanis olyan szegény volt, hogy a nyárikonyhájában a stelázsin csak egy pléhdoboz és két vaslábos mélázott a lepattogzott zománc alatt. A priccse felett a falon pedig négy rajzszeg tarott fogva egy főiskolai diplomát, ami arról tanuskodott, hogy Petruska 1989-ben elvégezte az elektrotechnikai szakot.
Az egyetlen értékes tárgy a lakásban csak a különös szépségű csiszolt váza volt, amit a nagyapjától, Vasziljev Petkovtól örökölt.
Lehet, hogy Petruska nagyzolásból itta ebből a vázából a vodkát, így hangsúlyozva, hogy az öregapja orosz nemesi család sarja volt, aki egy váradi magyar virágárus lányt vett feleségül, a Petruska későbbi nagyanyját, közvetlenül a második világháború után. De az sincs kizárva, hogy valamelyik amerikai film ihlette meg, ahol nagy, csiszolt kristálypoharakból itták a whiskyt a milliomosok, és utánozni akarta őket, azt képzelve, hogy ő egy nyugatra emigrált orosz gróf.
Ám az igazság más volt. Ez a lecsúszott, munkanélküli segélyből tengődő férfi úgy érezte, hogy ha vázából issza a szeszes italt, az megkülönbözteti a többiektől és midenki más fölé emeli őt. Ez pedig nagyon jó érzéssel töltötte el.
Mert ugye vannak emberek, akik tele tetováltatják a testüket, vagy kopaszra nyíratják a fejük egyik felét, mások zöldre festik a hajukat vagy karikát hordanak az orrukban, hogy kitünjenek társaik közül. Petruska szerényebb volt. Ő csak vázából itta a vodkát.
Két éve már, hogy egy október eleji estén, amikor kissé illumináltan tartott hazafelé a kocsmából, a Körös-parton leütötték valami csavargók és ellopták a válltáskáját. Nagyon csodálkozhattak, amikor kinyitották, mert nem volt benne más, csak egy piszkos törölközőbe csavart virágváza.
Petruska betört fejjel, kóvályogva és hangosan zokogva tette meg az utat hazáig. Hajnalig siratta a vázáját, ami úgy hozzánőtt mint öreg nénikhez a macskájuk, vagy fához a gomba. Úgy érezte, hogy leszakították a karját, kitépték a szívét, ellopták a lelkét, aztán kimerülten hanyatlott a priccsre és kábult álomba zuhant.
Látta magát frakkban, hófehér ingben, csokornyakkendővel. Jobb karján egy gyönyörú estélyitruhás nő volt, bal kezében a váza, mint csiszolt kristálypohár, amiben megcsillant a whisky. Halk zene szólt, ő letette a fehér damaszt abrosszal terített asztalra az italát és táncra kérte a partnernőjét. Mámorosan keringőztek, forogtak, körbe körbe, egyre gyorsabban, gyorsabban, amíg a padló a plafonra nem került és ő lezuhant onnan. Mikor két nap múlva rányitottak a cimborái, a földön találták ájultan.
Miután kijött a kórházból már nem volt a régi. Elmaradt a kocsmától, a barátaitól. Senkivel nem beszélt. Egész nap a várost járta, minden nap benézett az antik boltokba, zálogházakba, az ócskasort is végigjárta hetente és kereste a vázáját, de sehol nem találta. Aztán egy napon bezárta maga után a nyári konyháját és eltűnt. Nem sokkal ezután találtak a Körösben egy hullát, egy hasonló korú férfi tetemét, de soha nem bizonyosodott be, hogy az Petruska lett volna.
Páran még most is reménykednek abban, hogy egy szép napon újra betoppan a kocsmába, megpillantja a polcon a vázáját, aminek majd nagyon megörül, és ismét a régi, jókedű, vagány legény lesz, aki szereti vázából inni a vodkát, és közben kalandos történeteket mesél.


Részlet a Kocsmamesék című kötetből. Várad Kiadó, 2018.

© 2017 Erdély Ma­gyar Iro­dalmáért Alapítvány