Naplótöredékek -

az Igaz Szóról, életemből

Az Igaz Szó a romániai magyar írók egyetlen szépirodalmi folyóirata volt 1953-tól 1989-ig. Aztán nevet váltva lett belőle Látó. Szűk kétévnyi márkodi tanárkodás után, a Varró Ilona és Székely János közbenjárásával 1968 júliusában kerültem a szerkesztőségbe korrektornak, az akkor frissen megüresedett állásba. Nagy Pál olvasószerkesztő vett fel, aki akkor a főszerkesztő, Hajdu Győző bizalmasa volt, s rá volt bízva ez a feladat. A szerkesztőségben Gálfalvi Zsolt volt a főszerkesztő-helyettes, Papp Ferenc a prózarovatot, Székely János a versrovatot vezette, Jánosházy György művészetekkel, kritikával foglalkozott. Szilágyi Karcsi pedig szerkesztőségi titkárként lapterjesztést és egyéb ügyes-bajos szerkesztőségi dolgokat intézett. Sátán Margit volt a tördelőszerkesztő, Kiss Jenő meg a kolozsvári munkatársunk.

20 év alatt jócskán változott a szerkesztők állománya. Papp Ferencet Nemess László követte, Nagy Pál és Gálfalvi Zsolt is távozott, de jött Gálfalvi György, Éltető József, majd Farkas Árpád sepsiszentgyörgyi és Panek Zoltán kolozsvári munkatársunk lett. Éltető is elment néhány év után, ekkor lett Markó Béla az új szerkesztő, főszerkesztő-helyettesnek Jánosházy Györgyöt nevezték ki, aki nyugdíjazásáig megmaradt e funkcióban a Látónál is. A szervező Demeter József lett, a korrektor Borbély István.
A kolofon félrevezető, mert csak a szerkesztő bizottságot nevesíti, meg Hajdu Győzőt főszerkesztő-helyettesként és Kovács Györgyöt főszerkesztőként. A párt és a cenzúra így kívánta, holott ezek az írók sosem vettek részt a lap szerkesztésében.
Én meg kép- és tördelőszerkesztő lettem 1980-tól, s úgy jártam, mint az egyszeri magyar ember. Sosem költözött el a falujából, mégis négy ország állampolgára volt élete során. Nohát, én is az Igaz Szónál kezdtem, és 2003-tól a Látó szerkesztőségéből mentem nyugdíjba. Ezek a rapszodikus feljegyzések a szerkesztőség mindennapjairól szólnak, arról, ahogyan a lap készült hónapról hónapra a cenzúra, a pártellenőrzés árnyékában, amikor folyton áldásukra, azaz jóváhagyásukra kellett várnunk. A szálak a korrektor és a tördelőszerkesztő asztalán futottak össze. Mi kellett nyomdakész állapotba hozzuk a lapot. A szerkesztőknek gyakran fogalmuk sem volt, milyen küzdelem árán. Csak abban az estben, ha rovatukat érintette a változtatás.
A szerkesztő leadta a kéziratot a korrektornak pelenkázásra, aki kijavította a helyesírási, fogalmazási hibákat, estleges tárgyi tévedéseket. Utána került a nyomdába, ahol kiszedték, és kutyanyelv formájában visszaküldték a szerkesztőségbe, ahol most már a korrektor összevetve (összeolvasva) az eredetivel, átadta a tördelőszerkesztőnek, aki oldalakba mérte a kutyanyelveket a tördelési tervnek megfelelően, és visszaküldte tördelésre a nyomdába. A betördelt szövegeket kefelevonat formájában megkapta a tördelőszerkesztő, újraolvasta, kijavította. Közben a betördelt szöveget felküldtük Bukarestbe a Művelődési Tanácsnak, meg a megyei pártbizottság illetékes osztályának. Mindkét helyen árgus szemmel olvasták, és kb. 10 nap után telefonon tájékoztatták a főszerkesztőt, hiányában a helyettest észrevételeikről, amiket szigorúan be kellett tartani. Ha komolyabb probléma adódott, elkezdődött az alkudozás, míg kompromisszum született. Ezeknél a telefonbeszélgetéseknél általában jelen voltam én is tördelőszerkesztőként, mert nekem kellett rávezetnem a szövegre a javításokat. Ha ez megvolt, mehetett a nyomdába. Ott újabb alkudozások sora, hogy minél hamarabb megjelenhessen a lap.
A gyakorlatot, a hangulatot a naplórészletek illusztrálják.

1972. március 22.

Ismét késésben vagyunk. A 3-as számot Sátánné csak most olvassa. Válasznak híre-hamva. Az áprilisi szám? Ha csak az istenek meg a főnök nem tudja? Semmi hang felőle, egy árva szál kéziratot sem kaptam még, amit nyomdába küldhetnék. Ám a márciusi számból még mindig hiányzik két anyag. Persze, ez a Kántor–Láng-féle pletykagyűjtemény meg annak dokumentációja az oka főleg. Mert ez a szegény Mészáros Jóska, van, mit dolgozzon rajta! Ilyen bibliográfiát! Na de kérem, ez egzakt, ennek nem lehet mellébeszélni.
Különben vészes csend van. Győző Kolozsváron, kis Gálfalvi Szovátán nyugtatja idegrendszerét. Jánosházy szabadságon – dolgozik. Éltető? Hát ő ugyan van, de nem sok haszonnal, ami a lapcsinálást illeti.
És kész, be van fejezve.

1972. április 2.

A márciusi vezércikk még Bukarestben van, a főnök fejében. A lap a Sátánné kezében áll – mert mit is tehetne mást? Állunk és várunk.
Az áprilisi szám úgy látszik, mégis összeáll, ha nehezen is. Nevezetes szám lesz, mivel Páskándi kibékült velünk (s megbékélt a sorsával) – színművet adott ennek jeléül. Persze ez még nem tölti be a lapot, de van ott egyéb is. Leginkább a Disputa. Ez ideig még csak Szőcs István írása. Jordáky most már végleg kimarad. Itt áll kiszedve, kefelevonata a fiókomban – előkészítve az enyészetnek. Mert nyilvánvaló, hogy nem ment bele a szerző a Győző változtatásaiba. Ennek Gálfalvi György is örül, mert túlzásnak tartotta. Egyébként Győző is elismerte – ezt már nem is Jordáky írta, hanem ő. Ellenben az is igaz, sértődéssel sértésekre nem lehet objektív választ adni.

1972. május 10.

Íme, ez a nap is eljöve. Asztalomon pihen a 4-es Igaz Szó! Na, de amíg eljutottunk idáig – hogy mondjam – nem volt egészen felhőtlen. Nyomás előtt egy nappal a Szász Endre-anyag még sehol sem volt. Ellenben a katalógus sem, ami ihletforrásként szolgált volna Győzőnek. Erdélyi Laló csücsült rajta, el szerette volna suvasztani. Ám a főnök kiverte a hisztit. Persze, Sátánné meg jómagam voltunk a hibásak ezért is. Na, de miután megtudtuk, hogy nem azért kapjuk a fizetést, hogy az eget nézzük egész nap – tűzön-vízen át előkerítettük az albumot, s néhány napra rá megszületett a cikk is. Egy flekk.
Közben egy kis bonyodalom adódott a sajtóigazgatósággal is. Szilágyi vitte a lapot Bukarestbe, s persze nem jelentkezett vele idejében. Így megértük. hogy Ardeleanu elvtárs ránk telefonált – emlékeztetvén, miszerint nem így szólt az egyezség. Valóban nem. Restellte is Győző magát, és nem győzte a bocsánatkérést, melyet aztán Szilágyi letolása követett.
De ezzel nem fejeződött be a dolog. Ha lúd, legyen kövér. Következett a revízió. A munka ütemének meggyorsítása végett a szerkesztők olvasták a revíziót. Hát én rá sem merek gondolni – mi maradt ebben a számban, mármint sajtó- és egyéb hibák.
Mivel fenyeget bennünket az Írókonferencia közelsége, a májusi számot egykettőre összehozta a főnök. Meg kell adni, jó ötlet volt a kiadókkal. Egyszerre több légy egy csapásra: könyvév és kiadói műhelyek megünneplése, bemutatása. Hiába, na, ilyenkor mindig csak azt tudom mondani, vérbeli szerkesztő.
A nagy döccenők megszűntek, most itt állunk a lapnyomás előtt. Hogy ezt is a szerkesztők olvasták revízióban? Istenem! Lassan ők is megszokják s az olvasó is, hogy büntetlenül nem lehet az időt meglovagolni.

1972. május 27.

Szinte hihetetlen – az 5. szám legalább egy hete az olvasó asztalán hever, s a 6. szám itt, illetve ott áll a Sajtóigazgatóságnál majdnem egy hete. Én meg majdnem a babéraimon ülök. Ez számomra igen jó, mert lesz időm könyvtárba is menni.
Időközben persze lezajlott az Írókonferencia – Győző szerint Caragiale stílusban. Ám a végeredmény jó. Zaharia Stancu továbbra is az elnök, Szász János titkár (kellene gratulálnom neki), és a nagy újdonság: Sütő Andris lett az alelnök Méliusz helyett, aki diadalmasan és könnyezve visszavonult írni.
Egyébként ma irodalmi est lesz. Farkas Árpi, Magyari meg Páll Lajos hivatalos. Az orvosi egyetem diákjai hívták meg őket.
Ja, igen, egy kis incidens Földessel! Szegény Éltető kifaszolta, mert rá hárult a feladat, hogy megérdeklődje, 50 éves-e vagy sem? Hát 50, de tiltakozik, hogy neve megjelenjen a lapban, mert „egy személy által irányított kalóztársaság meg lap” vagyunk. Ez túlzás ugyan, de az ő haragja végtelen. Na, most mi lesz? Köszöntjük, avagy sem? Elválik.

1972. június 27.

Földest tehát köszöntöttük. Ahogy Panek mesélte – Győző az ő sugallatára döntött így. Elvégre ez a lap mégsem magántulajdon, még ha „egy személy is vezeti”. S ha már Földes közéleti ember – érvelt Panek –, akkor vállalja annak minden fény- és árnyoldalát, Ezzel szerencsésen lezárult a vita és a 6-os szám is.
Ám most itt ülök – nem csillámló sziklafalon, na nem, s még a nyár melege is odalett – és várom este fél kilenckor, hogy a 7. szám is valahogy eljusson Bukarestbe. Csak jönne már ez az Irénke a nyomdából! A magas vezetőség az éjszaka folyamán megy kocsival, és viszi a betördelt kefelevonatot. Majdnem 250 oldal. Szörnyű, ismét túlszervezték – jobb félni, mint megijedni alapon –. Mert hátha a Páskándi-darab nem megy épp most, a pártkonferencia előtt.

1972. szeptember 30.

Esős szeptemberünk végére értünk. S a vendégjárás végére is. Annyi volt a vendég, mint az eső ebben a hónapban. A legkedvesebb Féja Géza bácsi meg Czine Mihály volt a kislányával, Borcsival.
Féja igen kedves, szókimondó öregúr. Hosszú, mint a nyári nap, és korához képest fürge. Mozgásban és észjárásban egyaránt. Dől belőle az emlék – többnyire anekdotává oldódva. Sokat mesélt Tamásiról. Szerette nagyon, és hiányzik neki a barát. Annyira, hogy a sírjához sem akart elmenni. Korondra elment taplósapkát venni. Anélkül haza sem akart menni, meg hogy Farkas Árpival ne találkozzon. Erősen odavan érte. Hogy Sepsiszentgyörgyön ilyen színvonalon lehet és tud valaki irodalmat, költészetet művelni! Ezt a csodát meg kellett néznie. Hát ide rendeltük neki Árpit.
Czine Miska egy drága ember. Ő sok vizet nem zavart a szerkesztőségben, állandóan jött-ment, mint a drótos tót.
Közben pedig készült a lap. Nagy nehezen, mert kivették Gálfalvi rónaszéki riportját, és megbírálták a lapot, miszerint negativista a riportázsa. A főnök hol ezért, hol meg azért, mert el akarták vinni a szerkből, állandóan izgalomban és Bukarestben volt. Mire végre megkezdtük a nyomást, és 5 ív lement, leállíttatta az egészet, és újabb anyagokat tettünk be, mert Avram Iancu-centenárium van, és azt méltóképpen kell ünnepelni az Igaz Szónak is. Ezt elszámítottuk, na!
Hál’ Istennek azonban minden rendbejött, kinyomtam a lapot, és most kötik. A nehezén túl vagyunk. Na, nem mintha a következő hónapokban sokkal könnyebb lesz.

1972. december 28.

Hogy mi folyik itt két hónapja, arra nincs szó, sem fogalom, de elmondhatja… aki benne van. A novemberi képzőművészeti szám még a nyomdában rostokol, a 12-es szintén, s a Sükösd-búcsúztató fele az asztalomon kéziratban. Szegény Sükösd Feri, ki hitte volna, hogy nem látja meg a 11-est. Mennyit bütykölt azon az átkozott Arcképcsarnokon. Végezte nyugalommal, higgadtan. Úgy is halt meg. És főleg fiatalon. („Ma nékem, holnap néked”). Most meg épp ebben a pillanatban kiderült, hogy a lexikonból kimaradt Kovács Zoltán, na, még ez hiányzott! Percenként érkeznek hírek különbnél különb baklövésekről, az ember csak győzze.
Az este nem jöttek meg a bukaresti írók, így a FUS rendezte irodalmi est dugába dőlt – enyhén szólva. És a botrány a fejünk felett. A 18-i estre meg Jánosházy nem ment el, mert költöztette a feleségét. Azt hiszem, kifaszolt egy jó kis letolást a főnöktől. A színészek szintúgy, mert képtelenek voltak rendesen megtanulni a verseket.
Valamirevaló eredménye csak a Viata Romaneascával rendezett találkozónak volt. Azok legalább eljöttek, barátkoztunk, irodalmi estet is tartottak. Hogy halvány volt a közönség? Mindig nem lehet elsőrangú. Mi megünnepeltük azt a kicsi sikert is – nagyon – az Aranykakasban. És nekem személy szerint külön élmény volt megismerni és megbarátkozni Petru Popescuval, ezzel a nagyon tehetséges, kedves bukaresti fiúval. Ennek őszintén és igazán örülök.
És különben csend van.
És év vége.
BÚÉK – nekünk.

1977. november 1.

Hogy mi minden történt ebben az esztendőben! Kapásból, mert évekig vesztegelt ez a napló – most csak, ami eszembe jut. Hát először is év elején a főnök újfent Amerikában lévén, csendesen szerkesztettük-szerkesztgettük a lapot itthon meglévők. S ment is egy ideig rendesen minden, nagyjából megjelentünk idejében, de az uborkaszezon beálltával mintha ménkő ütött volna be, azóta egyfolytában késünk. Sohasem fogjuk utolérni magunkat.
Nagy örömünk nemigen volt, mert egyvégtében temettünk: Bartalis, Horváth István, Kocziány László, Nagy István, Csehi Gyula, Olosz Lajos, Déry Tibor… Ez azért egy kicsit sok alig kilenc hónapra.
Az sem túl nagy vigasz, hogy Sütő, Bajor Andor, Szász János ötvenéves lett, s így mindeniknek szép Műhely-összeállítást szerkesztettünk.
A legnagyobb változás mégis a cenzúra, hivatalos nevén sajtóigazgatóság megszűnte. Augusztustól errefelé a szerkesztőség vezetősége a fő pecsétőr, minden felelősséggel a nyakában. Na, ez ideig még nem volt baj. A fiatalok írásaiból összeállított nyolcas szám ha nem is sorakoztat fel égrengető zseniket, mégis jelentős ügy, mert egy egész nemzedéket mutat be, úgy, amilyenek. De ebben az esztendőben a 9-es szám az, amelyik fehéren-feketén bizonyítja, hogy az Igaz Szó szépirodalmi folyóirat. De hát úgymond „spontán” igazán ritkán jön össze ilyen olvasmányos és színvonalas anyag. Mintha ráfelelne a 8-asra, hogy íme mégis a középnemzedék csinál nálunk igazán szép-irodalmat. Most meg a 10-est nyögjük. Ady 100 éves, de ez a szám meg sem közelíti a 20 év előttit.
Közben irodalmi estek zajlanak. Franyó 90 éves. Köszöntöttük. Hogy mit össze tud pletykálni az öreg! A négy fiatal: Adonyi nagy Mária, Mánya Zita, Ferencz Imre, Szőcs Géza estje már sikerültebb, nívósabb volt. Tehetségesek ezek a gyerekek!

1977. november 25.

A jelek szerint végére értünk a 10 500 példányos Ady-számunk munkálatainak. Egy kicsit sok volt, három számra való munka is volt vele.
A novemberi számunk még sehol. De ha megjelenik, szenzáció lesz, mert benne Sütő új darabja, a Káin és Ábel. S aztán van még december, és vége az esztendőnek.

1977. december 10.

Egy hete, hogy kiosztották az Írói Egyesület-díjait. Magyari és Nemes gazdagodott 7 ezer lejjel. Magyari kollégáról Izsák Jóskával egyetemben legomboltuk a pénzt, és hétfőn postára tettem, mielőtt még elköltötte(itta) volna, és csak romjaival érkezik haza. Vári is itt lévén a feldobáson, országos díja romjait (1000 lej) átadta megőrzésre. Azóta sem láttam színét sem.

1978. február 4.

A decemberi számunk január vége felé jelent meg. A nyomda csak 3 hétig csinálta a borítót és a mellékleteket. Januárban szerencsénk volt – valamivel több. A nagyfőnök (Ceausescu) születésnapja lévén – muszáj volt nekik idejében kihozni a számot. Február úgy nézett ki, hogy minden mulasztást pótol. Na, de nem! Naiv ábránd. a főnök mindent felborított, a leadott képanyagot kicseréltette Domján- és Szász Endre-anyaggal. Hiába, megyünk Amerikába (mármint ő). S bár Jánosházyra testálta a lapszerkesztést, mit lehet tudni, mit hoz a jövő – mert beleszól ő még.
25 évesek lévén, mármint a lap, visszavonult emlékkönyvet csinálni, de azzal sem nagyon halad, mert „megyünk Amerikába”. De megünnepeltük, nagy vacsora, sok meghívott a Maros vendéglőben. Egy damasztszalvétán összegyűjtöttem a jelenlévők autogramját. Szép kis névsor kerekedett belőle.
Ellenben az élet is megy tovább. Tegnap megvolt a Márki Zoltán – Szász János-est, melyet kisebbfajta botrány előzött meg. Ti. Izsák József. szerk. biz. tag kissé fúrta az estet, ami tudomásomra jutott, s megmondtam Gálfalvi Gyurinak s Markó Bélának. Gyuri a főnöknek, s az vissza Izsáknak. Izsák épp csak köszön. Az est viszont kellemes, meleg hangulatú volt. Ez a lényeg.

1978. február 14.

Meghalt Nagy László január 30-án. Hogy mekkora veszteség, azt tudja-érzi mindenki. De hogy ne legyenek képesek tisztességesen eltemetni a magyar írók, az felháborító. Mert éppen nézeteltérések forognak fenn. Szégyentelen társaság. Sütőnek kellett beszélnie helyettük is. Az, hogy emiatt úszik a februári szám, már csak mellékes. Mert persze hogy nem közölhető az anyag úgy, ahogy ott megjelent. Lászlóffy Aladár viszont rendes volt, mert kihúzott a csávából.

1979. február 13.

A késés még mindig jellemző sajátságunk. Becsületünkre legyen mondva, nem mi vagyunk az oka, hanem a nyomda. Hónapok óta harcolunk velük, hogy valamiképpen idejében jelenhessünk meg. A főnök napszámra írja a leveleket a nyomda vezetőségének, hogy már valósággal reszketünk tőle. Márciustól érvénybe lép a szerződés, kíváncsi vagyok, hogyan tesznek eleget neki?
Közben millió más dologgal is foglalkozunk. Az irodalmi kör mellett táncházat patronálunk. Közben Móricz-számot készítünk elő, s fejünk felett a 35. évforduló (felszabadulás). S hol vannak még az irodalmi estek, meg az egyelőre tetszhalott Fiatalok-melléklet, amelynek utolsó száma már bekötve a lapba, s a következő még sehol, mert mire belejöttünk a szerkesztésbe – lefújták papírhiány miatt.
Az évkönyv még sehol.

-----------------------------
1980. október 21.

A szerkben két hónapja tartó festés-mázolás végre befejeződött. A tegnap a főnök kiverte a vezérdilit, mert melléfogott a készülő novemberi számmal. Fazekas János a spanyolországi nemzetekről szóló tanulmányára ráépített egy egész számot, aztán most nem megy a dolog, mert rázós, s az alap kirántatott, a felépítmény marad. Ilyenkor aztán mindenki hibás, és impotens a banda. A jelek szerint úszik a szám. Vajon mi a baj az öregúrral, mert valami van? Hovatovább mind rosszabb, csak nem mondjuk hangosan.
Még a jó Isten se akarja, hogy saját dolgaimnak (Zord Idő antológia, Molter) hozzákezdjek. Amikor rászánom magam, akkor szakad a legtöbb munka a nyakamba a szerkesztőségben. De most kitoltam Szilágyi Karcsival, csak rámaradt a Bethlen-szám postázása. Ma, mint egy öngyilkosjelölt, úgy dolgozott.
Holnap meglesz az antológia szedése is. (Ötödik évszak. Fiatal írók antológiája)
Jön Panek. S biztos bajok is.
A vezércikk novemberre még nincs a nyomdában. Talán holnap. A főnöknél sosem lehet tudni.

1980. október 24.

Tegnapelőtt szerkesztőségi gyűlés volt. Mindenki oltárian letolatott, különösen én, s ráadásul igazságtalanul. A Bethlen-szám miatt, merthogy még nem volt elküldve. Miért a korrektor dolga ez? Bár a Szilágyi dolga lenne, de folyton egyebet kell hogy csináljon. Ha visszagondolok, még most is sírhatnékom támad, olyan igazságtalan volt.
Sátánné megy nyugdíjba. Ki hitte volna?

1980. november 26.

A főnök Magyarországon két hete színésznő nejével, Ádám Böbével. Vendégszereplés meg miegymás. Rendezi-szervezi az életét. Tehát a szerkben némi nyugalom. Sátánné helyett is dolgozom, de legalább nyugtom van. Az állás meglesz néhány hónap múlva. A főnök miatt, mert nem tanult meg románul. s fordítót, nem korrektort akar alkalmazni. Szomorú napok következnek ránk. Pillanatnyilag gőzerővel megy a decemberi, januári szám és az antológia.

1980. dec. 7.

Másodikán megünnepeltük Molter Károly 90. szülinapját. Volt mea culpázás a példadadásról, meg az életmű feldolgozásáról. (Bűntudat gyötört.) Izsák szövegelt, elég jól, és Guga Romulus szépen, okosan, ahogy szokta. (Honnan van benne annyi ész és intelligencia?) Aztán jött egy jugoszláviai magyar író, Fehér G. azt hiszem. Szép pillanat volt, a kis körben ült Sütő András, Romulus Guga, Katona Szabó István és én, aki kértem, hogy beszéljen Gion Nándorról, az ő Sütőjükről. S beszélt, de nem is az a fontos, hogy mit, hanem az odafigyelés.

1980. dec. 18, csütörtök

Hétfőn Szász János és Vári Attila dedikált. Utána fehér asztal, borozás a kultúrpincében. Megjelent Sütő is.
Szász Jánossal sokat dumáltunk. Feljött. Hogy mik vannak? Fő ez az irodalom keserű levében, Huszár sem különb, mint H. Gy. Létay beszámíthatatlan. Bodor Előre-főszerkesztő akar lenni. Domokos Géza állja még becsületesen a sarat. El vagyunk látva szellemi vezérekkel. S utánuk a nagy űr.

1981. március 1.

Állásügyem változatlan. A főnök még mindig (s ezentúl már így lesz) saját magával és a nejével van elfoglalva. A színház nagytermében rendezett neki 100. Vadrózsákat. Nagy volt a felhajtás. A kolozsvári főkonzultól szerény személyemig mindenkit meghívtak, aki számít. Én nem mentem el. Ehelyett összerúgtam a barátságot Panekkal, akinek nem teljesítettem valami kérését, előzetes ígéretem ellenére. Erre vasárnap – szép március 15 –felhívott részegen, és bejelentette, hogy ezennel barátságunkat befejezettnek tekinti, mert nem számíthatott rám. Amióta ismerem, először nem teljesítettem kérését – s íme, rossz vagyok. És egyáltalán mindenkire haragszik, nincs egy barátja, én voltam az utolsó stb. Aztán még felhívta Gálfalvit, majd Győzőt felmondás-ügyben, aki nem ijedt meg szintén. Elmúlik Panek úrnak! Hogy nincs igaza, azt úgysem látja-látta be soha életében. Talán azért is jó író, mert mindig a saját feje után ment.

1981. április 25.

Állásügyem csak elvileg változott. Gyakorlatilag még mindig ugyanazt a fizetést kapom, s kép- és tördelőszerkesztői munkát végzek hónapok óta. Viszont le vagyok káderezve mélyrehatóan.
Májusi számot nyomok. 60 éves RKP évforduló – s ami ezzel jár: bőrkötés 10 drb, hozzá aranyba vésett levelek a pártfőtitkárnak és elvtársainak, 4 oldal műmelléklet, és izgalom, mert a nyomda tetűsebességgel dolgozik.
A hónap elején megünnepeltük a 10 éves Vatrát, ünnepi vacsora a Continentalban Veres elvtárs, a megyei párttitkár jelenlétében. Szépen beszélt.

1981. május 1.

Eső, rossz idő. Sehova sem lehet menni. Három napig itthon rothadhatok. Tegnap fogadáson voltunk Veres elvtársnál. Whiskyvel és kávéval kínált, és nagyon kedves volt. Bár minden elsőtitkár meg főnök ilyen lenne, jobban mennének a dolgok.
Nemess Lacival ismét bajok vannak. Nagyon beteg az az ember. Lelki beteg,
Székely János Vak Béláról ír drámát. Most az anyját temeti szegény.

1981. május 19.

Csend a vonalon. Illetve minden vonalon, egyelőre. Előkészületek az Írókonferenciára – s így aztán volt egyesületi választás. Jánosházy lett a titkár. Sütő innen is kiesett. Ő már csak interjúkban tevékenykedik a közért (lásd tegnapi magyar adás). Biztos kihull az írószövetségi választáson is az alelnöki székből.
Ha igaz, május 1-től megoldottnak tekinthető állásügyem. Végre elvégzett munkám után kapom a fizetést.

1981. május 20.

Mindenféle hírt hallottam a Magyarországról alig hazatért Gálfalvitól. 1.) az Új Élet felvette Zsekát bukaresti munkatársnak, 2.) Kolozsvárra Sütő berakta a vejét, 3.) Szekernyés helyébe Tompa Z. Mihályt nézte ki – na, ez is ki van választva. 4.) Mezei feljelentette a főszerkesztőjét (Művelődés) magyar nacionalizmus vádjával, aki különben zsidó ember. Erre M-t kirúgták. Most senkinek sem kell, s helyette visszavitték Balogh Jóskát, akiből alkalomadtán főszerkesztő lesz.
Így megyen ez!

1981. június 5.

Bemutatták a Bánk bánt – nemzeti krimi formájában. (Ebből az alkalomból eláztattam a szomszédaimat.)
Kolozsvárt járván óriási élmény volt a Tirnovan Vid szobrászata a Balázs Imre–Haller József–Tirnovan kiállítás keretében. Végre jártam az Utunk szerkesztőségében is. Úgy látom, oda csak be kell ülni, aztán előbb-utóbb mindenki beüti magát, aki számít. Gálfalvi hozott haza, Kányádi is velünk jött. Jólesett szinte visszahallanom véleményemet egész irodalmi életünk kulisszák mögötti életéről, de elsősorban a Sütő-jelenségről (önismétlés, stílromantika stb.).

1981. november 2.

Az eltelt hónapok csak múltak-múltak. S mire is érdemes visszagondolni? Szovátára júliusban vagy a Budapest–Pozsony kiruccanásra, amely elég felemás módon sikerült? Jelen pillanatban dolgozom és élek – most már igazán, ahogy hagyják. Ez a tömény nyomorúság, ami van, megfekszi az ember gyomrát, mert az étel már kevésbé, hogy semmit, az ég adta világon semmit, még savanyúcukrot sem lehet kapni. És mindezt tudományosan próbálják megmagyarázni és bebizonyítani, hogy ez nekünk jó. De meddig? Meddig lehet hinni és tűrni? A sötét középkor világító mécsesnek tűnik ahhoz képest, ahogy a mai neonfényes kor tündököl.
Közben május óta szerkesztői fizetést kapok. Teljesen megtollasodtam. De ha így megy, tollaimmal, vagyis pénzemmel még cigarettát sem tudok majd vásárolni. Biztos, az is fejadag lesz. Szépen, biztosan követjük Lengyelország példáját. Ott is így kezdődött. hogy pénz volt, de áru sehol. Na, lássuk!

1981. november 10, kedd

Szépen telt az elmúlt hét. Mintha el lett volna átkozva ez a novemberi szám. Borbély elnézte az első ívet, s a gépmester rosszul zárta fel, újra kellett nyomni. A letolást persze én faszoltam, mert kiadtam a lapot albérletbe. S hogy minden együtt legyen, a borítón elnéztem a Kusztos nevét. Na, aztán egész délelőtt javítottam az u-ból az o-t. Nem is szóltam senkinek egy árva szót sem a dologról, Jobb, ha nem tudnak semmit. Szerencsére 1000 példány volt még kinyomva, amikor Terike, a berakónő észrevette.
Hiába igyekeztem az antológiával is, mert még mindig áll. Paneknak meghalt az anyja, s így nem tudott lejönni, hogy átnézzük az anyagot (Legyünk humorunknál című). A főnök egyebet sem tud, csak sürgetni az embert, akkor, amikor már úgyis rég el vagyunk késve.

1981. november 12.

Édes dolgok a Legyünk humorunknál antológia szedésében:
–Balla Zsófia: „Oh jaj, magam vagyok
úgy kell nekem s tehénszerű (tehénszemű helyesen) nememnek”
–Nemess László Keleti mese: „A sejk nehéz, zúgó fejjel ébredt. Az almára (álmára helyesen) gondolt, s megborzongott.”

1982. . január 5.

Egész decemberben annyi bajom volt a lap és az antológia nyomásával, hogy teljesen kikészültem a hónap végére. Dec. 30-án minden tetőzött, a nagy év végi búcsúnál kitört belőlem a sírás, s itthon folytatódott egyenesen hisztériás rohammal. Ildiéket át kellett hívom, mert azt hittem, belepusztulok. Rettentő nagy feszültséggel, stresszel jár ez a munka, legalábbis számomra. Könnyedébb kellene hogy legyek, s akkor könnyebben is menne.
A legjobbkor jött a hónap elején a bukaresti utam. Pedig ott is mit rohangásztam, hogy Böbének elintézzem a lemezt, s főleg az ausztrál vízumot, de mégis … mégis egészen kikapcsolt és feldobott, főleg az utolsó nap délutánja, amikor is Pan Izverna író, akivel az Írószövetség vendéglőjében ismerkedtem meg, egyszer csak ott várt az Írók Házában, s velem akart lenni. Elvonultunk egy hangulatos kiskocsmába és átbeszélgettük a délutánt. Kikísért a vonathoz is.

1982. február 20.

…A lap körül, a lapok körül dúl a rentabilitás vihara. A Hét már 5 lej. Hogy velünk is mi lesz, a fennvaló tudja. Főnökeim két hete csak számolnak, és megoldásokon törik a fejüket. Minden lóg a levegőben, mint minden ebben az országban. Aztán legyen kedve az embernek élni és dolgozni. Hogy is juthattunk ide, uram isten!...
A Kriteriontól megint kaptam hosszabbítást a Zord Idő-antológiára. Unom az egészet.
Balogh Jóska megint kapacitál, hogy írjak a Művelődésnek. Fogok is.

1982. április 29.

Végül is magazint szerkesztünk. Delfin a neve. Az én agyamból pattant ki. Győző cápát javasolt, erre mondtam, hogy akkor már inkább delfin, mert az egy kedves, játékos állat. Elfogadták az érvemet.
Rengeteg a meló. Most minden összejött. Eddig csak szerveztünk. Igaz, eredménye is van, mert 5100 példányban nyomom az áprilisi számot. De elúsztunk rendesen. S hogy a Delfinből is mikor lesz gálickő, vajh ki tudja? A főnök még nem adta áldását, mármint az első szám tervére. Csak győzzem aztán, amikor nyomni kell a 4-es számot, tördelem a magazint, s olvasom az 5-ös revízióját. István rengeteg hibát hagy még a korrektúrában. Mi lesz, ha elmegy a Mózes-házaspár a nyomdából, a kitűnő szedők, mert a kéziratban is sok a hiba, s ők helyesen szedik ki.
A Delfin első száma elég jól összejött. Büszke vagyok, mert én hoztam a legtöbb olvasmányanyagot. Azon kívül pedig a rejtvényrész szerkesztésében is oroszlánrészem van. Ha jól megnézem, legalább a kétharmadát az anyagnak én szállítottam. A többiek nemigen törték magukat. Illetve egész pontosan nem sok érzékük van hozza. Még Markó Béla és Nemess Laci hozzászagol, de a többiek nem olvasnak effélét, s azután honnan is tudhatnák akkor!
Jaj! A tegnap bent volt Palotás. Hát szenzációs ez a srác. Isteni karikatúrákat hozott. Pont olyan jól rajzol, ahogy ír is. Hogy is szorult bele ennyi tehetség és modortalanság? Vagy nem is. Ti. én pont a modorát élvezem a legjobban. Mert kívülről, felülről és kellő humorral nézi ezt az egész világot. Úgy, ahogy épp elviselhetővé lesz. Ha Győző ragaszkodik, hogy ő tördelje a lapot, akkor lesz aztán szép a világ, ha ketten összedolgozunk. Csak azt nem tudom, Nagy Leventének, akit erre már felkértünk, mit fogunk mondani. Enyhén szólva kellemetlen. De a Palotás társasága viszont szórakoztat, és a szakmában is tanulhatnék tőle. Meglátjuk.

1983. szeptember 5.

Vége a szovátai újabb szép napoknak. Igazán elégedett lehetek, mert az idő mintha belénk szeretett volna, s nem akarna megválni tőlünk a Nap s a kék ég, a minden esti meleg szellőt híva segítségül, hogy elűzze a gyülekezni készülő felhőket.
Bent a szerkesztőségben soha vége nem lesz a bolondokházának. Most már novemberi lesz az eredetileg decemberre tervezett néprajzi szám, amire egész esztendőben dolgoztunk, de egyáltalán nem biztos még ez sem. Mert az egyesülés 65-ik évfordulóját kell megünnepelni. Ez az egész ország világ csúfja, és mi vagyunk a bohócok, akiket úgy rángatnak a kötélen, ahogy akarnak. Ha még sokáig megy ez így, és nem lesz nemzeti gyász, az isten sem ment meg az összeomlástól. Addig csak az idegeink – egyénenként – mennek gajdeszre. Egyelőre holnaptól a néprajzi számon bütykölök. A többit intézzék a főnökök.

1988. február 11.

Sok csendes, viszonylag csendes nap után, teljes a zűrzavar. Tar Éva, a könyvelőnk s az írói egyesület titkárnője 1986 augusztusában szívinfarktust kapott, azóta csak bedolgozott szegény, teljesen önszorgalomból, s itt minden a feje tetején állt. Szilágyi Karcsi, a szerkesztőségi titkár nyugdíjba ment decemberben, helyette felvették Demeter Jóskát, a megyei pártlaptól. Éva helyére kiutalt nekünk az Írószövetség egy Eugen Nistor nevű dilettánst, akiről a neve beszél. S most szétosztotta ugyebár a főnök a feladatokat. Kirakott engem az Éva helyére titkárnősködni, honoráriumot számolni, dugipénzt kezelni, csomagot címezni, s úgy mellesleg még meg kell csinálnom a tördelést, lapnyomást, grafikai és képszerkesztést. Ha Irénke nyugdíjba megy, valószínűleg a takarítást is. Közeleg a nap, semmi sem lehetetlen. Mert ugyebár vége a tekergésnek, eddig ugyanis azt csináltam a főnök véleménye szerint. Mert Sátánnétól örököltem egy borzasztó kényelmes helyzetet, és egy hónapból 10 napot dolgoztam csak. De hogy 78-80-ig Sátánné helyett is dolgoztam, mert kivonta forgalomból emlékkönyvet csinálni, amiből nem lett semmi, hogy 82-86 kötött Delfint csináltam, reklámot szerveztem évente 50-70 ezer lejre stb., az nem számít. 20 év lelkiismeretes munka után ezt érdemli az ember!? Vajon én is szívinfarktussal távozom, mint szegény Éva, vagy idegbajjal a változatosság kedvéért?
Mellesleg szinte teljesen kicserélődött a szerkesztőség 80-tól. Borbély István a korrektor és Győző magánfordítója, a gépírónő már a második, Balló Ági s most Panek helyett vásárhelyi szerkesztőnk van, eggyel több, csak hogy legyen – Györffi Kálmán.

1988. február 24.

Jencike alias Eugen Nistor nem sokáig boldogított bennünket. A két főnök a múlt héten Bukarestben járt – az eredmény: megszüntették állást, tehát őt is, illetve áthelyezték a Vatrához fél, a Művelődési Bizottsághoz másik fél normával. Lássuk tovább.

1988. május 30.

Györffi a múlt héten bejelentette, hogy ki akar telepedni Magyarországra. Szép húzás! Április vége óta a helységneveket csak románul lehet leírni a sajtóban.

1988. június 5.

A múlt héten nagy békítő tárgyalás folyt. A főnök, Jánosházy, Markó, Székely János berendelte Tóth Istvánt, aki azért panaszkodott, hogy őt senki – Székely János kivételével – nem szereti a szerkesztők közül. Minimum két órán keresztül bizonygatták neki az ellenkezőjét.

1988. november 11, péntek

Kedden rettenetesen kellemetlen gyűlés volt. Nemess Lacit egy órán át értékelte a főnök. Következtetése: alkalmatlan a szerkesztőségi munkára. Lacit ez túlságosan nem zavarja a látszat szerint, s próbál megjavulni. Aztán sorra vett mindenkit. Demetert is a helyére rakta egy kicsit a hierarchiában.
Újfent nincs gépírónőnk. Minimum két hétig, s tovább is, ki tudja, mi lesz?

1989. április 24.

János úr nyugdíjba vonult. Szépen búcsúztattuk március 16-án a Continental zöld termében. Én még meg is sirattam. Nemess Lacit félnormára tették. Volt bent a klinikán, de csak iszik tovább. A szerkesztőség megtizedeltetett.

1990. április 3.

A forradalom után a 103-ik nap. Nyitva hagytam a szobám ajtaját, mert bementem a raktárba. Ágnes, a gépírónő rámszólt, hogy Béla azt mondta, ne hagyjuk nyitva ezt az ajtót, hogy ne lássék a Xerox. Mert félünk és féltjük. Agybaj!

(1989 december végén a lap nevét egy ad hoc gyűlés keretében megváltoztattuk Látóra Markó Béla ötletét fogadva el, és őt is választottuk meg főszerkesztőnek, helyettes Jánosházy György maradt. Sok segély érkezett a városba mindenfelől, hozzánk az MDF-től. Felajánlották, hogy ellátnak számítógéppel, nyomtatóval, meg néhányunkat kiképeznek a használatára. Így kerültünk március elején Kecskemétre Balló Ágnes gépírónő, jómagam, Borbély István korrektor, Láng Zsolt újdondász szerkesztő, aki feleségét is magával hozta. Mert gyakorlatilag mi öntöttük formába a lapot. Többféle gépet hoztunk. Kezelésüket alig kapiskáltuk. Ennek ellenére a raktárban helyeztük el, mert a fekete március utáni zűrzavarban, Markó Béla attól félt, hogy a vatrások bármikor betörhetnek a szerkesztőségbe, és szétvernek mindent. A félelme nem volt teljesen alaptalan, de kissé túlzott, így őszig nem nyúlhattunk a gépekhez, tehát nem tudtunk gyakorolni. Következő év elején már számítógépen tördelt lapot akart. Addigra azt is elfelejtettem, amit tanultam. Kezdhettem a tanulást. Szerencsére bibliográfiával is elláttak. Elég rövid idő alatt sikerült megtanulni. Zsolt is sokat segített, s az 1991. januári Látó számot már így betördelve adtam a nyomdába. A többi már a Látó története. Ezekről nem készítettem feljegyzéseket.)