Balázs K. Attila prózája

TANÍTÁSOK

Isten tudja, milyen évszak volt, vagy egyáltalán melyik évben is történt, amikor felkerestem újra azt az elhagyott, lassan magára roskadó házat, amelyben korai gyermekkorom meghatározó éveit töltöttem, bár egy dolog bizonyos: apám már nem élt akkor. Azért emlékszem erre a részletre ennyire határozottan, mert akkor már nem rettegtem attól, hogy egyszer véletlenül úgy nyitom rá ott az ajtót, hogy részeg lesz, és majd barátkozni, beszélgetni akar, nekem szegezve mindenféle kényelmetlen kérdéseket. Persze azt sem tartottam kizártnak, hogy egyszer holtan találom abban a kísértetházban, ahová csak ő járt vissza olykor, és meglehetősen ritkán néhány kacatért én, de anyám soha oda vissza nem tette volna a lábát, mert feltételezhetően iszonyodott mindentől, ami válásuk után apámmal kapcsolatos, vagy ami esetleg Öcsire emlékeztette volna, aki szegény ez előtt a ház előtt múlott el. Öcsire persze mindig én is gondolok, mielőtt belépnék a kapun, annak a napnak a felfoghatatlan, feldolgozhatatlan döbbenetére, traumájára, a szomorúságra és szorongásra, amit okozott, de erről esetleg majd máskor, talán majd később.

Néhány részlet és érzés mindig ott bizsereg bennem, amikor ezt a küszöböt átlépem; főleg kamaszkoromból tudnék visszaidézni néhány teljesen jelentéktelennek tűnő mozzanatot is akár, amelyek apámmal való ritkuló találkozásaink alkalmával történtek, vagy kapaszkodtak meg az emlékezetemben. Míg apám mindenféléről érdeklődött és kérdezgetett, hogylétemről például, vagy éppen felfedezett szívbillentyű-zavaromról, én tőmondatokban, mindig lehajtott fejjel válaszolgattam, mintha állandóan duzzognék valamiért. Persze nem néztem a szemébe, mintha ezzel is tüntetnék jelenléte ellen, mintha ott sem lenne, és én csak arra várnék, hogy mehessek végre, hogy végezhessem ennél a beszélgetésnél ezerszer fontosabb dolgaimat. Igen, sokszor akár tíz perc is eltelt, mire vettem a bátorságot, meg az erőt, hogy a szemébe nézzek; de persze ez akkor nem volt tudatos, ez az elhidegülés lassan, lépésről lépésre ment végbe, és erre csak most döbbenek rá igazából. Ő meg végig engem nézett, le nem vette rólam a szemét, és egyféle szégyenérzet lesz rajtam még most is úrrá, ha erre gondolok; sokszor úgy érzem, még mindig néz, és onnan túlról most is olvassa gondolataim, és érti ezt az egész történetet. És érti azt is, minek kell mindezt elmesélnem.
Kutatok a házban a dolgai között. Kicsit még mindig olyan, mintha a hátam mögött állna és figyelne, mintha néha rosszallóan csóválná meg a fejét, amikor esetleg nagyon személyes, vagy titkos dolgaihoz ér a kezem. Mindenesetre úgy szitálom át a holmit, magam sem tudván, mi után kutatva, mintha látná minden mozdulatomat. Azon kapom magam, hogy meg szeretnék felelni neki. Hogy azt szeretném, ha megdicsérne, hogy milyen nagyra és erősre nőttem, hogy tanáraim szerint is kimagaslóan teljesítek az iskolában. És hogy céljaim vannak, terveim vannak, nem folyik szét az életem, mint – tegyük fel – az övé.
Az ablakok fája magába szívta idővel az esőt, havat, mindenféle nedveket. Vannak helyek, ahol már a szabadba látni a párkányok alatt. A mennyezeten az állandó beázások foltjai egymásra nőnek, terjednek az esős időkben, majd száradnak, visszahúzódnak kissé, meghagyva egy-egy halványan derengő, medúzaszerű foltot az egykor fehérre meszelt alapon. A tetőn nincs aki a cserepeket rendbe tegye. Néhol a padlón is látszik már, hogy a víz utat tört magának a cserepek közötti réseken, meg a mennyezeten át, és az erősebb esőzések következtében áznak a kopott, festéket vesztett deszkák. Ezekről a helyekről akarom kimenteni, ami még menthető, átcipelni néhány dolgot a magukat még jobban tartó szobákba. Apám szobája van talán a legrozzantabb állapotban. Innen próbálom átvonszolni az íróasztalt, ágyat, néhány karosszéket és a porlepte szekrényeket. A szekrények tele vannak könyvekkel. Az íróasztal meg tele mindenféle lommal, a lapján alig van annyi hely, hogy a számítógép elkoszolódott billentyűzete elférjen. A billentyűzet alatt is papírok, jegyzetek, fecnik mindenféle számításokkal, ismeretlen emberek telefonszámaival. Apám életének levegőtlen tere. Érzem, fulladozom, ahogy végigfésülöm ezt a lomhalmazt, és akaratomon kívül megpróbálom magam a helyzetébe képzelni, megpróbálom megérteni, mi lehetett fontos neki, és mi nem, látni szeretnék az ő szemével, gondolkodni az ő agyával. Vajon megtalálta-e, amit keresett? Vajon kész volt-e fogadni azt, ami megállíthatatlanul közeledett? Kifogyott golyóstollak, ceruzák, széndarabok, grafit és radírgumik között motoznak ujjaim. Kitört ceruzahegyek. Beszáradt kariókák. Egy több mint húsz éve használt lakkozó fúvóka. Egy lúdtoll, aranyozott tollheggyel. Szótárak. Néhány kitűző a dolgos évek emlékeiből. Fa tolltartók, legalább három darab, mindegyikben törött tollak, rugók, üveggolyók. Gyerekkoromban rajongtam az üveggolyókért. Most közömbösen tolom félre, nincs amit csináljak velük; gondolkodom, megtartsam-e, vagy kidobjam az egészet. És porcicák mindenütt. Néhol rétegesen összeállva, vastagon. Amint a kezem megáll a kotorászásban, csend lesz, dermedt csend, semmi sem hallatszik, még az autók zúgása sem ér el idáig az utcáról. Szívem tompán ver a bordák alatt. Ahogy ott ülök és hallgatózom, az egész felsőtestem billeg picit a dobbanások ütemére. Elképzelem azt a rozoga, csökevényesre fejlődött billentyűt, amint erőlködve a dolgát végzi, de nem bír a ránehezedő nyomással, és ennek folyamodványaként a vér rossz irányba szivárog. Az az érzésem, hogy nem voltam elég éber, és megállt közben az idő. A nap túlvilági fénye a portól súlyos függönyök mögül sejtelmesen érkezik. Megrázom magam. Régi fényképekre bukkanok. Ezt el szerettem volna kerülni, de most már mindegy, most már nem lehet; néhány vaskos borítéknyi képre találok az íróasztal mélyén. Most már nincs visszaút, végig kell néznem őket. Apám fiatal, jóképű, minden képen mosolyog, bolondozik, vagy épp valami őrültséget tesz. Anyám törékeny, fiatal, álmodozó szemű. Sötét haja mögül les a kamerába, vagy épp belemerevedik egy táncmozdulatba. Több képen egy kutyával. Egy bozontos szőrű, nagytestű állattal, akinek testbeszéde boldogságról árulkodik. Idegen, általam sosem látott helyek. Idegen nyarak, telek, idegen emberek, barátok, akikkel valószínűleg már születésem előtt réges-régen megszakadt a kapcsolatuk. Akikkel együtt perzselődtek a fiatalság tüzében, imbolyogtak az örökkévalóság ígéretének szédületében. Sok fotó fekete-fehér, és egy-egy csoportképen sokáig kell keresnem, míg rájuk bukkanok. Magabiztos, egyenes tekintetek. Nincs bennük sehol a jövő homálya, nincs bennük sehol a kiúttalanság iszonyata. A betegségek. A démonok. Honnan bújnak elő és mikor érnek utol. Két kisgyerek őszi levelek halmában. Ezek mi vagyunk a nővéremmel. Sokáig tartom a kezemben a képet, majd zsebre dugom. Kiáltani szeretnék. Egyre nagyobb súllyal nehezedik rám a múlt, egyre nyomasztóbb ez az állapot. Otthagyom az egészet. Visszarázom a borítékokba a több maroknyi képet, majd kiszaladok a napfényre, magam mögött hagyva a szétdúlt íróasztalt. Majd máskor folytatom. Most elég volt ennyi.
Napok múlva térek csak vissza, legnagyobb meglepetésemre anyám biztat, hogy menjek csak, tegyek rendet, próbáljam valamilyen módon megmenteni azt a házat. Javítsam ki a cserepeket is, inkább bepótol pénzzel. Mert végül csak nekem marad az a ház, és a nővéremnek. Látom szavai mögött a szándékot, a kétségbeesést, hogy mi lesz, ha én is ennél távolabb költözöm majd, mi lesz, ha befejeztem az iskolát. Hiszen innen csak tizenöt perc buszozásra lakik anyám. És én tiszta és új jelentést tudnék adni ennek a helynek, megtörhetném gonosz varázst, a rossz karmát egy friss, mindenen túlnövő élettel, gyerekekkel, a teljesség fele törekvő családdal, amit esetleg alapítok majd. Tudom, hogy ez lehet a fejében. Nekem persze még eszem ágában sincs megtelepedni, családot alapítani, bár vonz a gondolat, hogy kiépítsek magamnak egy teljesen személyre szabott kis fészket, ahol senki sem vigyáz fel, ahol senkinek sincs beleszólása életembe, hogy meddig alszom, vagy miért dobáltam szét a ruháim este. Mondjuk ez az állapot már eluralkodott K.-ban a bérszobámban. De azt nem érzem a magaménak. Egyébként ezt a házat sem érzem annak, mindig valami negatív konotációval rendelkező dologra bukkanok, ahányszor megfordulok itt. Mindig a múlt bujkál a dolgok mögött, sosem a jövő. Hogy esetleg mivé alakíthatnám ezt a helyet. Át kellene teljesen építeni, falakat kellene lerombolni és másokat kellene emelni, átszervezni a szobák beosztását, a nappalit áttenni a verőfényes oldalra, a hűvösebb, sötétebb tereket átalakítani hálószobákká. Újrakábelezni a villanyt, és persze kijavítani a málladozó részeket a falakon, majd kimeszelni az összes szobát. Felszedni a régi, helyenként az esőtől korhadozó padlódeszkákat, és újakat rakni helyettük. Persze kidobni a régi, dohszagot árasztó bútorokat. Sok nehéz, komor, rossz szagú darab. Azon kapom magam, hogy gondolatban már belenyugszom, elfogadom a lehetőséget, hogy ezt meg kell valósítanom. Még néhány hosszú hét, és nyakunkon az ősz. Van még idő, hogy legalább a tetőzetet rendbe tetessem, hogy az elemek ne rongálják tovább azt, ami még menthető. A további javítások elhúzódhatnak még egy-két évig, míg iskolámat befejezem, azok nem sürgősek, várhatnak még.
Apám könyvei között turkálok, miközben kerülöm a régi fényképeket rejtő borítékokat. Sunyi módon ezekből mindenütt van, még akár a könyvespolcon, a könyvek közé csúsztatva is akadnak a múltnak ezekből a fragmentumaiból, és a legváratlanabb pillanatokban pottyannak a lábam elé vagy hullnak az ölembe. Egy papírdobozba kezdem gyűjteni őket. Forgatom a fejemben a gondolatot, hogy hazaviszem anyámnak. De mindig rögtön meg is gondolom magam: szinte biztos, hogy látni sem akarja ezeket a fotókat. Csak megbántanám vele.
Apám a könyveit több kategória szerint rendezte: versek, filozófusok, kortárs prózakötetek, világirodalom, szakkönyvek, szótárak, útikönyvek és térképek, és a legvégén a vegyes polcok, ahol úgy tűnik, a számára kevésbé értékes darabok foglalnak helyet. Ez elmondva egyszerűnek hangzik, viszont a valóságban ezek a könyvek majdnem az egész szobát elfoglalják, porosan és reménytelenül őrzik azt az állapotot, amelyben apám az utolsó érintés után hagyta őket. Az ágy fölötti polcon helyet foglaló darabok azok, amelyeket gyakran forgatott. Elalvás előtt mindig kézbe vett valamit – ez meg is látszik a különböző köteteken, több könyvnek is szakadt és agyonhasznált a borítója. Itt bukkanok rá egy keményborítós jegyzetfüzetre is, amelybe észrevételeit jegyezhette le az olvasott könyvekkel, meg mindenféle más vonatkozású dologgal kapcsolatban. Felütöm egy teljesen esetleges helyen, ahol ez olvasható például az egyik könyvről: „Libidóban, teljes felszíni veszettségben fogant és maradt könyv, nem törekszik, és persze nem is jut el a dolgok mélyén gyűrűző rend előérzetéig, a mélységnek semmilyen perspektíváját nem mutatja. A felszínen marad, és azt karcolja csupán. Bűvészmutatvány. Nagytömegeknek szánt fogyasztási cikk szintjén marad.” Másik helyen a zenéről jegyzi fel: „valószínűleg azért ragad meg egyből, mert a dolgok mélyén gyűrűző rend ritmusára rezonál, amely ritmus emlékezetét magunkban hordjuk, és ebbe az ősi, tudat alatt mindig is elérni vágyott állapot árnyékába kerülünk zenehallgatás közben. A végső rendhez közel. Minden zene jó, ami ezt az állapotot meg tudja idézni.”
Meg lehetett gyűlve a fonnivalója a renddel – gondolom magamban, bár paradoxális ez a helyzet, hiszen ha körülnézek, mindenünnen a rendetlenség, a rendezetlenség bámul vissza rám – és ez volt adott időben apám élettere. Ha magára a lakásra gondolok, akkor az is hiányában van mindenféle szimmetriának, a szobák elrendezése is meglehetősen kaotikus és esetleges. Habozhat, kavaroghat a felszín, ha rend van a mélyben. És apám szerint a mélyben mindig és mindenütt rend van. Aztán rábukkanok egy hosszabb passzusra, ami konkrétan nekem szól. Hiszen én vagyok a fia. Nem szólhat Öcsinek, hiszen őt idejekorán elragadta a halál. Idemásolom, hátha ezzel is közelebb kerülök a lényegéhez, annak a megértéséhez, amit ezzel át szeretett volna adni:

TANÍTÁSOK (fiamnak)
I.
Légmentesre zárt katapult.
Vajon mi rossz történhetne egy ehhez fogható, verőfényes délutánon?
Hiszen neked vannak mérföldköveid, jelek az ébredés ködbevesző országútján, a dombok mögött motozó hajnal előterében.
Nézd csak: még lélegezhető.
Néz csak: még iható, ehető, még tele fénnyel és fekete kökénnyel az eróziótól kinyílt, sebhelyes lanka.
Megpihenhetnél már, kibújhatnál végre félelmeid szkafanderéből, hogy előlépj aztán a fák közül, könnyedén és gondtalanul az alig-alig fodrozó nyárban.

II.
Egy gyerekkéz lassan elindul egy margaréta felé, az ujjacskák szétnyílnak, az izgalomtól szétnyílik a száj, elkerekednek a szemek, csillognak a mélybarna bogarak, ahogy a bőr mindjárt eléri és érzékeli a szirmocskákat,
ringatózik a réti margitvirág, Leucanthemum vulgare,
nézzétek a csodát, amint az a gyerekkéz elindul,
bár ti csak figyeljétek, amint a Merkúr a Nap előtt átsuhan, és tudjátok: ez a virág a Raunkiær-féle életforma-osztályozás szerint protohemikriptofiton, májustól októberig virágzik, hosszú kocsányain 4–6 cm széles, magányosan álló fészekvirágzat fejlődik. A 20-30 fehér színű, szétálló, legfeljebb 6 mm széles nyelves virág meddő. A hímnős csöves virágok aranysárgák,
akár a dombok felől lecsorgó napfény, és ahogy ez a gyerekkéz lassan elindul, még mindig változatlanul ringatózik a réti margitvirág, hogy aztán összemorzsolódjon az ujjacskák között, és ne történjen semmi, csak a kézhez tartozó test növekedjék, mozduljon az idő erővonalai mentén, majd kiváljon egy abszurd valóság lassan felfeslő textúráiból s a margitvirág illata után maga is induljon visszafelé
a végtelennek tűnő, egy ideje már dérverte mezőkön.

III.
Láthatatlan vagy, ahogy ott ülsz a sarokban azon az ágyon, s előtted a szoba a megszokott bútordarabokkal.
Szűrt fény tolakszik be az ablakokon, és te nem emlékszel: hajnal van-e vagy alkonyat, és egy pillanatra bizonytalanná válsz az eddigi, talán csak álmodott életeddel kapcsolatban,
s egy pillanatra megsejted, hogy a lányod is te vagy, a fiad is te vagy, a szomszédok, az egész város te vagy,
ahogy ott ülsz a sarokban azon az ágyon, és a lakkozott bútorlapok tükrében, a padló felcsiszolt síkjáról visszaverődő fényben árnyékokat látsz mozogni, és hangok érnek el hozzád,
de hiába lesel ki a félig nyitott ajtók mögött nyújtózó szobákba, eleven embert nem látni,
bár valakik éltek még itt melletted, csak nem tudod, kik, és miért,
mert te láthatatlan vagy,
talán egy madár, aki tojásban álmodik egy hosszú zuhanásról.

Becsukom a jegyzetfüzetet, majd a hátizsákomba rejtem. Gondolom apám is aláírná ezt a cselekedetemet, nem bánná, ha végigolvasnám a bejegyzéseit, amelyek közül néhányat nyilvánvalóan nekem írt, vagy legalábbis egy virtuális fiúgyermeknek, és valószínűleg reménykedett, hogy valaha el is olvassa az, akinek szánta. Majd nyugodt pillanataimban végig fogom böngészni az egész füzetet, lássam, hátha találok még valami érdekeset, számomra esetleg fontosat – hátha lesz benne válasz néhány igencsak levegőben hagyott kérdésre, ami velem, velünk kapcsolatos. Anyámnak nem fogok beszélni a füzetről. Semmi értelme felzaklatni ezzel, semmi értelme kirángatni kényelmesen belakott apátiájának üregeiből. Az ő élettere, most már úgy tűnik, a homály. Környezete minden igyekezete ellenére egyre mélyebbre, egyre messzebbre húzódik vissza ezekbe a saját maga vájta járatokba. Bár egyre szűkebb lesz környezete. Az őt megelőző generációk kihaltak, vagy lassan kihalnak, már a vele egyidősök sorait is tizedeli a kaszás. Egyedül van, és egyedül is fog maradni. Részben az ő választása. Jelenleg egyféleképpen áldozatot hoz értem – ebben a tudatban működik és él. Ő magára majdnem semmit sem költ, minden befolyó pénzét nekem küldi, vagy hamarosan új lendületet vevő, felnőtt életem kezdőcsomagjaként teszi félre. Hogy legyen amiből kezdenem, miután reményei szerint elhagyom K.-t és hazaköltözöm. És persze túl leszek a potenciálisan közelgő rutin-szívműtéten. Azt természetesen mindig figyelmen kívül hagyja, hogy apám után vaskos bankszámlát örököltem, amit ő is a maga idején nagyapámtól örökölt, és nem sikerült neki annyira megtépázni azt, hogy érzékelhető kárt tegyen benne. Bár derekasan megpróbált helytállni a pusztító munkában utazásaival, kiruccanásaival, és persze azzal, hogy néhány hónapra rá, miután külön költöztek anyámtól, örökre feladta állatorvosi praxisát. Azután egy percet sem dolgozott. Legalábbis pénzért nem. Ezt a szemléletet is meg tudom érteni, bár az ember abba is belezavarodhat, hogy nincs mit tennie a szabadidejével. Gondolom ezért is utazgatott annyit – különböző egzotikus helyszínekre –, mert kellett neki a változás. De mindez csupán a változásról szólt. Az ember ahogy öregszik, gyanítom, hogy egyre jobban szomjazza a nyugalmat, a stabilitást, a rutinszerű ritmust az életben. De szóljon valaki, ha tévednék. Mondjuk egy család megingathatatlan alapkövét. Ami neki elveszett. Néha iszonyattal gondolok arra a tényre, meg a gyakorlatra, amiképpen anyánknak szép lassan sikerült őt elidegeníteni tőlünk. Még csak nem is teljes, negatív történetekkel, kitalált sérelmekkel, vagy egyenes uszítással, nem; a szemében örökösen égő váddal egyfelől, amiért őt okolta Öcsi haláláért, másfelől csupán elejtett, keserű mondatok szilánkjaival, amelyekben napokig jártunk, összesebezve magunkat; néhány elevenünkig hatoló szóval, melyeket késnél élesebbnek éreztünk magunkban, amint anyánk akarata megforgatta őket az amúgy is eleven sebekben. Kissé kegyetlenül hangzik, de tulajdonképpen így történt.
Ezen, és hasonló dolgokon gondolkodom, míg az autóbuszom kigördül a megállóból M. felé. Már szürkülődött, mire bezártam az ajtókat és elhagytam a házat, hogy hazatérjek falura, anyámhoz. Ahogy az egyre jobban tönkremenő aszfalton zötyögünk, egyféle hiányérzet támad bennem: mintha valamit elfelejtettem volna, ami korábban a fejemben volt; olyan érzés, mint amikor szinte gondolatok nélkül megyek, és egyszer csak valamilyen nem várt, külső behatásra egy rés keletkezik a dolgok felszínén, és a tárgyak, vagy akár az egész világ textúrája mögé látok egy pillanatra. Hirtelen megvilágosodik néhány egymástól látszólag teljesen idegen dolog közötti összefüggés, egyszer csak megértek valami nagyobbat, valami átfogóbbat, sokkal hatalmasabbat és lényegesebbet, mint azok a darabkák, amelyekből összeállni látszik a körülöttem kavargó élet. Ilyenkor általában egy történet jut eszembe, ami ezt a felismerést megvilágítja, és ez a történet már szinte kész is van: tudom az elejét és a végét, honnan hová kell eljutnia, íve van, kerek egész, csak le kellene jegyezni. Aztán csak annyi történik, hogy például kinézek az ablakon, vagy babrálni kezdek valamivel, ami eltereli egy pillanatra a figyelmem, és egyszerre csak elillan minden, ki is siklott kezemből a varázslat: már nem tudom visszaidézni a dolgok közötti összefüggések különös logikáját, párává válik a történet is, mint egy álom, ami az előbb még megvolt, aztán most már csak a bizonyosságát érzem, hogy itt volt, és létezik, de bennem nincs egyéb, mint a hiány, és a düh, hogy elvesztettem. Most is vakon keresgélek emlékeim között, hogy mi az, ami elillant. Visszaidézem magam abba a szituációba, amelyben épp a hiányzó kockára gondoltam. Próbálom visszaállítani a körülményeket, pontosan és nagy műgonddal, mert másképpen biztosan nem fog menni. Aztán egyszer csak megvan, eszembe jut, mit is felejtettem el, mi is lesz az a fontos dolog, amit a következő látogatásom alkalmával meg kell tennem: elfelejtettem életet lehelni apám számítógépébe. Fura egy darab amúgy, a pentiumok egy eléggé özönvíz előtti modellje, meglehetősen elavult példány, amely még akár csütörtököt is mondhat mindennemű próbálkozásaim ellenére. Örökösen azelőtt a gép előtt ül emlékezetemben, és valamin dolgozik: ír, vagy ki tudja, mit csinál. A képernyő homályos ablakára gondolok, és próbálok visszaemlékezni, hogy láttam-e kábelezést, vajon kell-e valamit vinnem, hogy működésre bírjam a rendszert. Amúgy meg ki tudja, mióta nem volt áram alatt, és egyáltalán el fog-e indulni annyi idő után. Meddő kérdések – vonom meg a vállam –, majd kiderül.
Anyám reménykedve néz rám, amikor az ajtón belépek, de nem kérdez semmit, pedig látszik rajta, hogy nagyon is érdekli, mire jutottam. És egyelőre nem az érdekli, hogy mire jutottam magával a házzal, mert az csak másodlagos, sőt, ebben a pillanatban semmiféle fontossággal nem bír. Arra kíváncsi, magammal mire jutottam: merre billen el a mérleg nyelve, táplálhat-e egyáltalán reményt aziránt, hogy hajlandó leszek egy hosszabb távú tervet is kieszelni a lakással kapcsolatban. Talán ő így fogalmazna. Értsem úgy, hogy nyitva tartom-e a lehetőséget, hogy tanulmányaim befejezése után ide visszaköltözöm. Egy kicsit eljátszom a szórakozottat, mintha nem is lenne fontos amit gondolok, amit éppen érzek, mintha még mindig halogatnám a konkrét döntést, pedig tudom, hogy ezt várná már tőlem, hiszen nem ülhet túl sokáig türelmesen ebben a bizonytalanságban. És ilyenformán picit kegyetlen is vagyok. Teszem, hogy nem látom, mennyire kíváncsi, mennyire reszket, hogy mit hoz a jövő. Mintha lettünk volna már itt. Ismerős nagyon a helyzet. Ismerős a féltő gondoskodása. Emlékszem az arcára, amikor kiderült, hogy gondok vannak a szívemmel, és hogy valamikor a felnőttkor küszöbén majd egy billentyűműtét vár rám. Vagy emlékszem arra a pillanatra, amikor Jázmin nővérem kijelentette, hogy évekre távol fog maradni. Hogy belefog a nagyapám által kieszelt projektbe. Anyánk nem tudta elrejteni arcáról a csalódottságot. Az ember bármilyen utat is választ, úgyis csak egy nagyon parányi szegmentumot valósít meg lehetőségei közül. Miért ne valósítanánk meg akkor hát azt, amelyik a hozzánk legközelebb álló embereket is boldoggá teszi? Boldoggá? Vagy csak kielégíti birtoklási vágyukat? Miért kell elindulnunk, hogy aztán mindenütt úgyis csak önmagunk görbült tükörképével találkozzunk? Mondják, ha otthon maradsz, a világot ismered meg, ha útra kelsz, önmagadat. Én filmes végzősként milyen lehetőséget tudok majd megvalósítani ebben a porfészekben, ahol anyám a jövőmet látja? Nyitott még minden. K.-ból még bármelyik irányba elmozdulhatok. Végzős diákként kaphatok különféle érdekes ajánlatokat. Mert dolgozni szeretnék. Tapasztalni. De mivel anyagi problémáim nincsenek, ezért tudom, hogy végül csak be fogom vállalni a ház felújítását, és tartani fogom, mint egy menedéket. Még ha dolgaim el is szólítanak majd hosszabb-rövidebb időre. Mert fontos, hogy anyámat ne veszítsem el végleg a homályban. És ennek ez a feltétele, már látom.
– Hát… jó lenne megcsináltatni még az idén a tetőt – bököm ki végül enyhén elmosolyodva, meglehetősen hosszas hallgatás után. Épp vacsorázunk, két falat között ránézek, és látom arcán az alig leplezett örömet.
***
Lassan eltelik ez az utolsó nyári szünidő is. Most kell cselekedni. Holnap felveszem a kapcsolatot a megfelelő emberrel, lássuk, mikor tudna nekilátni a javításnak. Ez egy hosszasabb munkálat kezdete lesz, annyi már most is biztos. Persze ebben az új fényben nem tudom, milyen lesz anyám hozzáállása, kidugja-e a fejét a barlangjából, hogy bemenjen a városba, és megközelítse azt a házat, ha feltétlen muszáj. Ha én épp nem leszek itt. “Üríttesd ki, égess el mindent az udvaron és akkor odamegyek” – mondja a tekintete. Legalábbis így tudom elképzelni gondolatait. Nem akar az emlékekkel találkozni. Hagyjuk csak a koporsóban a múltat, ha egyszer már eltemettük. Nem akar régmúlt időkből előbukkanó tárgyakat érinteni. Nem akarja látni az emlékeket idéző szekrények lakkozott oldalát, és nem akarja látni a pusztulást, ami fészket rakott a szobákban. Igaza van. Minek bolygatni a csendben elmerült időket?
Szelíd, arany napok következnek, a dél tartja még a nyár perzselő melegét, de az esték hűvöset, sőt hideget hoznak: egyre vastagabb kabátok kerülnek elő a ruhásszekrényből. Anyámmal tökéletes szimbiózisban éljük ezeket a napokat. Nem igazán zavarjuk egymást, de tudom, mennyire fontos neki a jelenlétem, még ha nem is teszi szóvá. A kertjében tesz-vesz naphosszat, ami azt jelenti, hogy egyensúlyban van, és jól érzi magát a bőrében. Persze minden nap főz valami finomat, hogy a kedvemben járjon. Én későn kelek, majd reggeli után minden nap bebuszozok a városba. Szervezem a házzal kapcsolatos dolgokat. Hosszú napokra ki is megy a fejemből apám számítógépe, meg is feledkezem róla, magába szippant ez a szervezkedő, praktikusságra épülő világ. És jól van ez így. Esténként apám jegyzetfüzetét böngészgetem, és sok ismerős gondolatot találok benne, sok olyan dolgot, amit magam is éreztem eddig, csak nem tudtam semmiképpen sem megfogalmazni. Kedvet kapok én is a jegyzeteléshez, ötleteket, gondolatokat kezdek írni egy vonalas füzetbe, habár még nincs konkrét elképzelésem arról, hogy minek is csinálom mindezt, de érzem, hogy jó, akár még a gondolkodásban is segít. Ahogy szavakat írok egymás után, megvan a lehetőség, hogy a régi gondolat hirtelen új irányokat vegyen. Fura dolog írva gondolkodni, de működni látszik. Történetcsírák bukkannak elő elmém homályából, amiket később fel tudnék majd használni filmötletekként. Lejegyzem őket, hogy ne vesszenek el. Ha napok múltán újraolvasom, hozzá tudok gondolni nem várt, meglepő dolgokat. Így működik ez. Egyelőre tetszik ez a játék. Újraolvasáskor mindig valami új és izgalmas bukkan elő, ami tovább lendíti a történetet. Jó utazni ebben a világban. Túl sok személyes dolgot nem rejt már apám naplója, de mégis minden ismerősnek tetszik benne, mégis minden úgy hat, mintha már találkoztam volna mindezzel valahol. Akár, mintha én írtam volna ezeket a sorokat. Egyes bejegyzések mellett dátumok is szerepelnek. A füzet nem teljes, vannak beíratlan lapok a végén; töredék, mint megannyi ember élete, mint azok a dolgok, amikről beszél, s ezeken a töredékes dolgokon keresztül az az erőlködés érződik, amellyel megpróbálja magáévá tenni az egészet, amivel megpróbál rálátni a töredékeken túli teljességre. Ez az ő drámája is, hogy gondolatai nem fedik a cselekedeteit, hogy a két árnyék nem fekszik egymásba, eltolódások vannak: a hús elmerül menthetetlenül a libidóban, élvezeteket hajszol, a csendes öröm helyett harsány orgiákat.
A gyakori városlátogatások hozadéka, hogy ismerősökbe, régi osztálytársakba botlom. Ez néha igencsak fáraszt, habár vannak napok, hogy vágyom az emberek közé menni. Ismerőseim nagy részének fogalma sincs, hogy mi van velem, milyen életet élek. Nem is baj az. Néhány szóban válaszolgatok érdeklődésükre, ha épp elkapnak az utcán. Aztán stratégiát váltok, és én kezdek inkább kérdezni. A beszélgetést úgy irányítom, hogy nagyrészt ők beszéljenek: össze is locsognak mindenfélét az életükről, részletekkel bombáznak, néha olyan dolgok is szóba kerülnek, amelyek szeretnének inkább a titkok homályában maradni, ám a kifele fordulás kényszere napfényre terelgeti őket, és én mindent türelmesen végighallgatok. De valahogy nem tudok meghatódni a különböző természetű és súlyú sorstragédiáktól, nem tudok semmiképp valódi kapcsolatot kialakítani egyik régi ismerősömmel sem. Pedig nem igaz, hogy nem próbálom. Beülünk kávézni, akár még közös programokat is szervezünk stb. De érzem, hogy nyikorog az egész, nem fog menni. Gyerekkori nagyon jó barátaimmal sem talál már a szó. Idegenek lettünk néhány év alatt. Más lett az érdeklődési körünk, nem törődöm már azokkal a dolgokkal, ami őket izgalomba hozza. Egyszerűen nincs több közös témánk. Nem vagyunk már ugyanazon a hullámhosszon. Ami régebben viccesnek tűnt, az ma silány és unalmas. A régi, elkopott értékrendet képviselik, amelyből én már kinőttem. Ha nem is nőttem nagyobbra, de más lettem. Lekerült valahogyan az a szemellenző, ami még ezeket az embereket korlátozza. Persze azt egy szóval sem mondanám, hogy nekem nincsenek szemellenzőim. Igenis, vannak. Tudom nagyon jól. Arra döbbenek rá, hogy abban a városban, amelyben közel tizennyolc évet éltem, nincsenek barátaim. Vagyis a kapcsolatok, amelyeket ímmel-ámmal ápolok csak, roppant felszínesek és semmitmondók. Az egyetemen szerzett barátok különböző más városokban laknak, a hosszú vakációkban mindenkinek megvan a maga terve, mindenki a maga otthon hagyott életének fonalát veszi fel újra. P – a legjobb barátom – meglátogat a nyár folyamán, itt tölt velem és anyámmal egy bő hetet. Kiélvezzük a falusi élet nyugalmat biztosító lehetőségeit. Közel délig alszunk, horgászgatunk a folyóban. Nagyokat kirándulunk a környékbeli erdőkben. Közben meg beszélgetünk mindenféléről, elröhögjük az egyetemi időszak alatti dolgainkat, és ne adj isten: jövőt tervezünk. Beruccanunk a városba kocsmázni, találkozni néhány régi barátommal. Ahogy elnézem P-t és a régi haverjaimat, rögtön átjön a két világ közötti ellentét és átjárhatatlanság. P toleráns és rááll környezete hullámhosszára. Mindenkitől lehet tanulni – ez az elmélete. Az emberekkel beszélgetni kell, rá kell venni őket, hogy megmutassák igazi arcukat. Ki lehet provokálni, hogy valódi mivoltukban megmutatkozzanak. Meg kell ismerni őket gesztusaik, mondatfűzésük stb. által. Mennyire fösvények. Mennyire adakozóak. Mennyire csecsemők. Mennyire borítja el őket az úgynevezett emberi élet mocsara és mocska. P csupán kérdezget, mintha nem értene bizonyos dolgokat, de én látom, hogy beugratja, csapdába csalja a beszélgetőpartnereit. Azok meg nem vesznek észre semmit, nem jönnek rá, hogy P csupán játszik, és nem is rosszul. Hátradőlök, kortyolom a söröm, és figyelek. Nem is tudom: szórakozom, vagy sajnálatot érzek a régi életem iránt, amiből hálaistennek kiszakadtam és lassan megfelelő távolságra kerülök. Nincs bennem semmiféle nosztalgia a régi iskolám, régi társaságom iránt. Alig négy éve, hogy innen kikerültem, de máris roppant idegennek érzem azt az énemet, aki itt élt, ide járt iskolába. Mintha nem is velem történtek volna meg azok a dolgok, amelyek megtörténtek, el is felejtettem, hogy miképpen viszonyultam a különböző emberekhez. Bennük persze rólam még ugyanaz a kép él, és ugyanúgy közelednek, ugyanúgy kezelnek és beszélnek velem, mint ezelőtt négy évvel. Nem tudják, hogy én már teljesen más vagyok. Hogy a gyerekes dolgaik már nem tudnak sem érdekelni, sem megbántani. A közérzetem többé nem függ attól, hogy közülük éppen ki neheztel rám valami apróságért, vagy miért hagytak ki különböző dolgokból. Például. Valahogy előre rettegek az ötéves találkozónktól, ami a jövő évben lesz. Bár ha jobban belegondolok, még akár élvezhetném is a helyzetet, egyféle játékként is felfoghatnám. Na, majd meglátjuk. Egy kerek év még sok változást hozhat. Arra a házfelújítási projekt végére kell járnom, hogy legyen egy biztos pont legalább az életemben. Rühellni fogom majd a sok politikáról szóló felszínes beszélgetést – én nem is tagadom, hogy nekem nincsenek kiforrott nézeteim a jelenlegi állapotokról, és persze még egy csomó más mindenről sincs, és már látom a nagymenők elmarasztaló pillantását, hogy igen, ismerünk, neked erről sincs véleményed, mit is tudnál te nekünk mondani fontosat, hogy odafigyeljünk? Aztán turkálnak az ételben, mert az a menő, ha nem nyalják tisztára a tányért, meghagynak mindenből egy keveset, rádobják a szalvétát a maradékra, majd egymáson keresztbe a kést meg a villát, mert így tartja helyesnek az etikett. Persze a levest szürcsölik, csámcsogva eszik a sültet, mint a disznók. Ám tudni vélik, hogy a vörös húsok, vagy a hal után miféle bort kell inni, és milyen hőfokon, étel előtt csakis Jack Daniel’s dukál két jéggel. A desszert után felböfögnek félhangosan. Sok kirakatember. Ismerem jól a fajtát. Úgy érzem magam valamiért, mint egy csupán öblítést igénylő edény, amit belehajítanak a zsírral, meg mindenféle szennyel tocsogó mosogatókagylóba. Nincs ahogy fertő nélkül kikerüljek ebből. Egyre jobban elhatalmasodik rajtam ez az érzés, ahogy P-vel még néhányszor beütjük magunkat a városba és beszédbe elegyedünk a múltam képviselőivel. Untatnak és kiégetnek ezek az esték. Nem szólok erről P-nek, de nyilván ő is észreveszi, látja, hogy csupán udvariasságból hordom be a városba, ahol inkább van élet, mint a szénaillatú, csendtől súlyos falusi környezetben. Nem akarom, hogy unatkozzon. Ő meg nem akar engem abba a helyzetbe hozni, hogy követelőzik a programok tekintetében. Ugyanolyan jól érzi magát bent a városban, mint kint az erdőben, míg gombát gyűjtünk. Néhányszor elnézünk a falusi kocsmáig is, persze ennek is megvan a maga zamata. Itt sokszor olyan történeteket hall az ember, vagy olyan dolgok történnek az este folyamán, hogy nem tudod: sírjál-e vagy nevess. Hát mi inkább nevetünk. Mint minden más falunak, ennek is megvannak a tipikus figurái, és a szájról szájra járó történetei, amelyek minden új meséléskor valami egészen más színezetet kapnak, de sosem kopnak kevésbé szórakoztatóvá. És mi igenis, jól szórakozunk. El is feledkezünk minden másról.
P elutazik, a dolgok visszazökkennek a régibe. Mindeközben persze halad a ház újrafödése. Szerencsénkre száraz ez a nyárutó, nem igazán kell attól tartanunk, hogy a födetlen házat eláztatja egy több hetes esőzés. A dolgok benti költöztetését is elhanyagoltam kissé, de mindez értelmetlenné válik az új tetőzet kontextusában, hiszen többet nem lesznek lyukak a cserépen, ahol becsoroghatna az eső. Ez irányú törekvéseimet persze P látogatása is odázta kissé, de nem is nagyon bánom, nyomaszt a sok apámra emlékeztető kacat. Anyám szavak nélküli sugallatát magam is sokszor az egyetlen járható útnak gondolom: gyűjtsek össze mindent az udvar közepén, és adjak egy lángot az egésznek. Persze ezt sosem gondolom komolyan.
Ahogy a felfordult házban állok és hallom a tetőn kopácsoló embereket, az a furcsa érzésem támad, hogy most nem azt az évet írjuk, amelyiket, hanem az időnek egy sokkal korábbi pillanatában vagyunk, és hogy én nem is én vagyok, hanem valaki más, valamelyik elődöm, amelyik ezt a lakást építette. Most kezdődik el minden: a szeptemberi nap ugyanígy süt be most is, mint mindig, belopakodva az ablakok előtti bokrok ágai között. Ugyanazokkal az örömökkel és sötét gondolatokkal vagyunk tele most is, mint mindig, habár egyre mélyebbre kerülnek a félelmek (amelyek persze bármilyen adandó alkalommal a felszínre törnek), hiszen egyre több az eszköz, amivel altatni tudjuk magunkat, és amivel altatni tudnak intézményesen, hogy minden rendben van.
Aztán apám íróasztalán felpörög a számítógépben a hűtőventilátor. Por és melegedő elektronika jellegzetes szaga tölti meg a teret. Lassan, de végül mégis betölt a rendszer, az évek óta pihenő gép finoman duruzsolva, kattogva elindul. Rutinosan klikkelek a folderek között. A sok sallang és érdektelen dolog között végre rátalálok valamire, amit talán kerestem. Egy Word dokumentum, amelyben egyetlen mondat van. A sor végén a fekete pálcika türelmetlenül pillog, és betöltetlen, tátongó fehérség mered rám. Mintha kérné, hogy folytassam. “Van egy ház valahol a fák között a délutánban, amelyre most éppen rézsút süt a Nap, s a fény ott tolakszik át a baloldalon húzódó lombkoronák között, hogy a falakat elérje, míg az enyhe szélben himbálózik, inog az ablakokra hulló árnyék.”
Nekem kellene egy kört bezárni? Talán igen. Talán most kezdődik minden előlről: egy ember alakját látom homályosan az előtérben, aki háttal áll nekem, és én lassan felállok, és elindulok feléje. Mellé lépek, egész közel, mígnem testünk összeér, és egymásba olvad. Egyre erősebb leszek. Érzem a felmenőket lüktetni ereimben, és tudom, hogy itt a helyem. Tudom, hogy erős vagyok. Bizakodó vagyok. Akarom a jövőt, és akarom az életet. Akarom a verőfényt, mert érzem, hogy bennem is fény van. Akarom a tudást, mert ismerem a természetét: tudom azt is, hogy abban rejtőzik az igazi fény. Az igazi világosság. Mellemben erősödni érzek egy szorítást. Aztán egy kicsit olyan, mintha egy gombóc gyűlne a torkomban. A kopácsolás lassan a semmibe siklik. Egyre tompábban hallom. Lépések nesze jut el fülemig, de amire megfordulok, már csak a becsukódó gyerekszoba ajtaját látom. Talán a nővérem tűnt el ott éppen. Talán apám. A konyha felől tányérok és evőeszközök csörömpölése hallatszik. Talán valaki mosogat. Valami meleg önti el most a mellkasomat, egy jóleső zsibbadtság vesz rajtam erőt, a gombóc a torkomból a mellkasom felé csúszik, és már csak azt érzem, hogy le szeretnék ülni. Egy picit nehezen is lélegzem. Persze, a szívem. Hát hogy is feledhetném el? Most picit erősebben kalapál. Furcsán kalapál. Egy, két, három ritmus, aztán semmi. Aztán csend. Aztán ismét néhány kapkodó ütem. Anyám hangját hallom még, míg elsötétedik előttem a világ, és apró fehér pontocskákat látok felvillanni. Majd apám kétségbeesett, majdnem állati sikoltását. Egy csattanást hallok, vagy nem is hallom, mintha a saját testemen érzékelnék egy hatalmas ütést. Valószínűleg elestem. A csattanás rémítő, tompa, mintha csontok recsegnének, hús ütközne fémnek. Azután néhány nagyon hosszú másodpercnyi csend. Nem is lehet igazából tudni, hogy csupán másodpercek telnek-e el, vagy évek. Vagy egy egész emberélet. Én haltam meg, vagy Öcsi? Most már nem is tudom. Lehet, csak álmodom és képzelem az egész életet a balesete pillanatában. Elmosódnak a határok, hogy ki-ki, és mikor történik, ami történik. Egy fekete kút mélyén ülök. Ahogy lehunyom a szemem, látom, amint Öcsi a ház utca felőli nyitott kapujában áll. Kacag, a ház felé fordul, ahol a benti kapuban éppen most jelenik meg apa. A ház nagyjából tizenöt méter hosszú. Ennyi a távolság a két kapu között, melyeket egy keskeny járda köt össze egymással, a járda mentén anyám virágoskertet alakított ki. Szeptember vége van, az őszirózsák bólogatnak a langyos szélben. Nagyjából dél lehet, az aranyeső ágai közül rézsút süt a járdára a nap. Apa másnapos. Vagy talán még mindig részeg. Már nem lakik nálunk. Isten tudja, honnan jön, hogy megnézzen minket, szemében zavarosak a fények. Anya rá bíz az udvaron, míg az ebédet készíti. Öcsi három éves. Öcsi valahogyan kinyitotta a belső kaput, és most kacagva, kergetőzésre készen a külső kapuban áll, fél lábbal már az autóutat szegélyező járdán. Öcsi három éves, és ahogy ez végigcikázik apán, és ahogy összeáll benne az elkövetkező néhány másodperc lehetséges forgatókönyve, belezsibbad a rémületbe, hirtelen kijózanodik, torkát szinte állati hang hagyja el, miközben teljes erejéből rohanni kezd, hogy Öcsit elkapja. Mert Öcsi menekülni fog. Apa pedig nem lesz elég gyors. Megnémul minden. A házban kétségbeesetten áll a csend, csupán annak az örökkön ketyegő órának az ingája lendül ütemesen jobbra-balra. Habár most mintha picit lassabban történne ez is. Anya leereszti a fakanalat, felemeli a fejét, a falat nézi. Jázmin babát öltöztet a verandára nyíló hátsó szobában. Kint a páfrányokat meglendíti most a szél. Az út mentén a csonkig metszett, örök pánikban élő díszakácok meredten figyelnek. Én a ház gravitációs középpontjában állok. Valahogyan ott vagyok mindenütt. Mindannyian várjuk, hogy újrainduljon a megakadt idő. Apa egy örökkévalóság óta rohan Öcsi felé. Késő. Egy autókerék kezd el csikorogni az aszfalton.
Valószínűnek látszik most a tény, hogy bele kell buknunk a sötétbe ahhoz, hogy megismerjük a fény igazi természetét. Talán mindezek ellenére mégiscsak rend van a dolgok mélyén. Talán.